Tizenkét elbeszélés egy sötét, már-már apokaliptikus világról. Tehetetlenség, undor, hiábavalóság, tisztátalanság, zavarodottság: nem újdonság a mai negyvenesek irodalmában sem (vagyis a ’69-es születésű Novák Valentin szűkebben vett nemzedékében), de az ő kötetében a társadalmi és tudati determinációt szinte a végletekig fokozza, hogy történetei középpontjában kitüntetett szerepet kap a test nyomorúsága. A nyomorék, aki hol más szemszögéből látva gurul elénk, hol maga monologizál. Egy olyan világ tehát, amelyet az ép emberek – ahogy a történetek hősei maguk is tudatosítják – többnyire viszolygással és közönnyel szemlélnek, de ha nem muszáj, akkor inkább nem szembesülünk vele. Mert túl tömény benne a korlátozottság, a szenvedés és a reménytelenség. A szerző, aki néhány évig nevelőtanár volt egy rokkantak intézetében, ép emberként is belülről tudja ezt az életet. És ez a tudás nem simítja el a rettenetet. Különböző bugyrokat mutat, az önállóan már a másik oldalára fordulni is képtelen roncstól a hozzá képest szinte perspektivikus, csupán félig-meddig lebénult balettművészig, de sosem bújik elő a test démonát meghaladni tudó szellem, semmilyen palackból. Pedig lennének lehetőségek. Van szex, és még a szerelemre is van esély, de a mindösze pár évet ígérő sorvadás mellett ez is csak epizód. Tolókocsis tánc és vívó-paraolimpia… egy amerikai filmben micsoda magára találás lenne ez a szerencsétlen ex-balettművésznek! Itt egy legyintéssel szakad félbe mindez. A siroki várba kirándulni feltolt tizenéves lány újságírói ambícióiban is leginkább az akarni tudás a biztató (mert ha újságíró lesz is, akkor is mi van?). A zeneszerzéstől a szakácsságig több mindent kipróbáló „lélekző csomó” maga is túlságosan tudja: „édes semmittevése” valójában súlytalan „hobbilét”: „Néhány évente újabb és újabb hobbikat találtam szánalmas testem feledtetésére.”
„Átkozd meg Istent, és halj meg!” – kínálkozik a végső következtetés, és sokan engednek a kísértésnek. Vagy az italnak, kábítószernek.
Mégsem biztos, hogy szükségszerű a nihil. A tervek, „hobbik” vigasza ugyan esendő, ám a problémák folyamatos kiélezettsége néha mintha átfordulna sokaknál, és megcsillanna a remény, és nem csak a pusztuláson túli. A veszélyhelyzetekben feltűnő tolókocsis „vörös angyal” misztikus alakja mintha azt sugallná: a teljességében átérzett nyomorúságot meghaladó szellem lesz képes talán a világot is gyámolítani (A vörös angyal). (Végletes ellenképe a Bloody Mary végén föltűnő tolókocsis, nemhogy mindenható, de magával is tehetetlen isten.) A csonka balett-táncos visszatér a gyerekkori helyszínre, ahol először fedezte fel magában a tánc örömét, és eltemeti balettcipőjét. A groteszk szertartásban az értelmetlenség kísértését ellensúlyozza a sorssal való elszámolás érettsége. A Plázatekergő bevásárlóközpontokban szemlélődő hőse az átlagnál sokkal tisztábban látja át az „épek” boldogtalanságát, önsorsrontó rítusait.
Mert az annyira paradicsominak tűnő „normális” világ szintén saját kilátástalanságának a túsza. Jóval magasabb szabadságfokon, de végeredményben ugyanazokkal a kérdésekkel szembesül, mint a rokkantak. És mivel nincs úgy rákényszerítve a folyamatos figyelemre, sokszor tudatlanabbul sétál a sors csapdáiba. A Plázatekergő hőse az Amerikai pszichót említi, és valóban, mintha az Ellis híres könyvében ábrázolt lélektelen üresség típusai lennének a plázalátogatók főbb csoportjai. A lélek hiányát, a reménytelen magányt primitív szertartásokkal álcázzák. A „plázamaszájokat” az őket követő férfitekintetek töltik el a siker érzésével („Ha ebből megfelelő mennyiséget begyűjtöttek, akkor elégedetten hazatérnek külkerületi panelkunyhóikba, ahol bekapcsolják a vibrátort…”), a „plázabusmanokat” „nem elégíti ki a begyűjtött férfitekintet, nekik olcsó férfibókok, megpördített slusszkulcsok, elővillanó húszezresek hozzák el az üdvözülést”, a „bizniszbeduinok” mint „üzleturaságok” telepednek a „hiperdizájnos” miliőbe stb. stb.
Talán lenne esélye a felelős gondolkodásnak, de ehhez ki kéne gabalyodni az önösségből: „akinek van ideje másokkal törődni, annak talán gondolkodni is van”. Ám a gondolkodást a séma („lévén séma-király”), a szabadulást a „cyber-öröklét” helyettesíti, a fő cél a megfeledkezés, a bódulat.
De ha nem itt nézelődünk, se sokkal biztatóbb a kép. A balett-táncos ép korában sem a boldogságtól csattan ki: „Miért az emberidegen dolgokhoz ragaszkodtam egész életemben? (…) Nem mondom, hogy használ meggyötört, balett-kalodában tört testemnek a motor-alakzat, de egyetlen szerelmem ez a gép. Összeolvadni vele, minden emberölelésnél többet ér.” Vendelin, a nevelőtanár rossz pillanatában már-már rokkant tanítványát irigyli: „Ez belül virágzik, kívül rohad. Én kívül pompázom, belül romlok. Undorodom. (…) Ez nemsokára megdöglik, én meg vagy negyven évvel túlélem, túlszenvedem.” Általános hát a sejtés, amit a kötetkezdő Aztán… így fejez ki: „szívatnak megfoghatatlan, földöntúli hatalmak”.
Mégsem tanmesék ezek az emberi élet egyetemes nyomorékságáról. Ha nem is mutatja meg, de nem is zárja ki a szerző az értelemadás lehetőségét. Hogy van esély a társra, a közösségre, az értelmes célra, a hitre. Nyelve zsúfoltsága, változatos szóhasználata, elkalandozó asszociációi többrétegűvé, nyitottá teszik a mégoly komor írásokat is. (A korábbi kötetekben nem szokatlan szójátékhajszolásra itt nincs példa, az egyetlen gyanús eset, az alcím [Memento Móni] is elnyeri a feloldozást a hasonló című novella tükrében. Na jó, azért van néhány szemöldökráncolás, amikor a denevérekre mint „csúf jószágokra” utal, főképp pedig a következő mondat olvastán: „A közeli kocsma és az intézet között ide-oda rohangáltak mámorért, Ámorért…”) A szándékosan darabos, el-elkalandozó történetmondás is kizökkent az értelmezés egyirányúságából. Mintha a sablonos logikát eltérítené valami irracionális mámor vagy akadály. Talán saját módszere paródiájaként is olvashatjuk a Röhögünk – az egyik legkiemelkedőbb teljesítmény! – mondatát: „Kisubul akkor kezdett lerészegedni, mikor hirtelen átmenettel egy értelmes beszélgetést zaklatott töredékekkel tett élvezhetetlenné.” A figyelem tágassága a kozmoszig terjed, az egyszerre rettenetes és reményteljes ismeretlenség közegéig. A Plázatekergő és a Szent Balerin a platóni ideatant is megpendíti: utalhat-e a hiány valamiféle eszményre? A távol-keleti filozófiák szenvedésértelmezése is fel-felrémlik.
Novák Valentin szokatlan témaválasztásával nem krokodilkönnyek begyűjtésére tör, sem a sokkhatás marketingértékére nem kacsingat. A rokkantak sokoldalúan szomorú bemutatása alkalom arra, hogy feltegye épség és nyomorékság, értelem és értelemhiány egyetemes kérdéseit. Miközben „ecettel savanyít”, vagyis nem mesterséges rémségekkel ijesztget, hanem a természetesen is bőven rendelkezésre álló keserűségeket(-savanyúságokat) veszi számba. Azzal a halvány reménnyel, hogy hiszen az ecet savanyúsága is elnyerhette az értelmét.
Novák Valentin: Ecettel savanyítok, Pont Kiadó, 2010
