A címbeli kérdéshez kellene megtalálni a válasz(oka)t Karácsonyi Zsolt legújabb kötetét lapozva. A Színház a sivatagban és a Szabadnap című keretversek között olvasható öt feszes szerkezetű ciklus (A szív és a test vitája, Ámor háborúi, Orpheus Albionban, Esti metró, Hídavatás) opusai úgy körvonalazzák a nyár igazságát vagy az igazság(ok) nyarát, hogy más-más szinteken járva be a költői nyelv által teremtett és vállalt (vállalható?) utat ugyanarra a tapasztalatra mutatnak rá. Arra, hogy miként tartozik össze lét és költészet. A lét szerkezete a költészet szerkezete, és fordítva – minden, amit a költészetről tudunk, az a létezés, a világ.
Ebben a könyvben éppen az az izgalmas, ahogyan látszólag nyíltan megmutatja a (vers)világ keletkezésének, az építkezésnek a mechanizmusát és irányát. Semmi más nem érdekli, mint a világ, tehát a költészet alapformái, de úgy rajzolja meg ezeket az alapformákat, hogy szinte mindent elrejt, ami a keletkezés, a működés, a lét mikéntjére, mikoriságára mutatna rá, ami az egyetlen, a végső, a biztos tudás felől véglegesítené és célszerűsítené a világ sorsát. Ha a problémát a techné felől ragadjuk meg, adva van a kérdés: honnan Karácsonyiban ez a roppant mesterségbeli és műveltségbeli tudás, amiből és ahogyan ezt költőként megalkotja, és honnan ennyi alkotói alázat, ahogyan ezt a lét természetére vonatkozó filozófiai, mitológiai, költészeti tudást adagolja? Szellemi alkímiája ugyanis mindig annyit enged látni, amennyitől a versek világa nem lépi át saját határát: nem válik – szűkítő értelemben – csak filozófiává, csak szellemtörténetté, csak vallássá, okoskodó ezoteriává. Mindvégig megmarad abban a nyelvi közegben, költői kódban (szándékosan nem nevezzük lírainak), amely úgy szól a lét eseményéről, hogy az a költészet létfolyamata is, tehát filozófia, szellemtörténet, egyszersmind axiómáktól és dogmáktól mentes költői és emberi hitvallás. Sőt, ezoterikus is abban az értelemben, hogy – bár egyetemesnek aposztrofált kérdésekről beszél – csak a beavatottaknak szól.
Karácsonyi versnyelve azoknak szólal meg, akik vállalják az olvasás során a „száraz utat” (ŕ la François Bréda). Olyan ez a versbeszéd, mint a tengerpart két hullámzás között: látszólag egysíkú, távolról egyforma homokszemcsék, kövek borítják, éppen száradna a napsütéstől, látszólag a nyugalom helye, de akkor jön az újabb hullámcsapás, amely mindent felforgat. Aki közelebb merészkedik a parthoz, az csak mezítláb teheti, vállalva annak kockázatát, hogy a homokban nagyobb, élesebb kövek is vannak, amelyek megsértik, felvérzik a talpát, de annak ódiumát is, hogy a homokszemek között szép, bonyolult mintázatú, belül szomorúan üres csigaházakra talál.
Karácsonyi Zsolt versei – függetlenül és függetlenítve mindentől, ami salak, ami kisszerű, ami szegényesen egyszerű, megmosolyognivalóan személyes, érzelmes és hétköznapi – a keveseknek szólnak: azoknak, akik képesek a mitológiai-filozófiai síkra helyezett kint és bent, fent és lent, felszín és mélység kognitív struktúrái, álom és „valóság” (nem álom) kettőssége mögé látni; akik meglátják a különböző (lét)dimenziók közötti bonyolult összefüggéseket, és mernek szembesülni azzal, hogy a csigaház külső szépsége mélyén üresség, vigasztalanság van, s hogy az egyetlen vállalható magatartás és erkölcsi tett az ezzel való szembenézés.
A lét természetének, a világ működésének és szerkezetének különböző szintjei egymásra épülő, egymásba nyíló sugárutakra emlékeztetnek, amelyek alatt a mélyben metróvonalak kanyargóznak (a metróút expressis verbis megjelenik a kötetben). Prizmaszerűen egymáson áttűnő utakról van szó, dimenziók egymáshoz való viszonyáról, amelyek hol összeérnek, hol elválnak, és párhuzamosan haladnak, hol egymás ellenében hatnak, vagy egymásról mit sem tudnak. Az egyes ciklusokban olyan megrajzolt ívekről beszélhetünk, amelyeknek elhelyezése, hangsúlyai akár egy-egy újabb kötet magját képezhetik.
Akár sivatagi színházban tárgyiasul a lét, akár szív és test vitájában, egy isten naplójának töredékeiben, Orpheusz dalaiban vagy az Esti metró létverseiben válik láthatóvá a (költői vagy a költészet mint) világ és annak genezise, olyan regiszterben létesül, amely nem utal előzményeire. Karácsonyi ugyanis úgy építkezik mitológiából, filozófiákból, nyelvekből, kulturális kódokból, hogy – a harsány szakítás pózoló gesztusa nélkül – érvénytelennek nyilvánít minden korábbi költői hagyományt. Nem azért, hogy saját, külön bejáratú mitológiáját érvényesítse, ellenkezőleg: úgy egyedi ez a versnyelv, úgy szerez érvényt, hitelt magának, hogy nem juttatja eszünkbe, lenne más is ezen kívül. Mintha a világ keletkezésénél és működésénél asszisztálnánk, amit nem a nyelv rögzít utólagosan, hanem a nyelv teremt, és nincs semmi a nyelven kívül. Egy paradoxonnal élve: a Karácsonyi-féle versnyelv és versvilág saját előttiségét, megelőzöttségét is megkonstruálja, majd azt, hogy ez a csíra, ez a bimbó miként válik valamivé az olvasás folyamán, sőt, annak ígéretét is hordozza, hogy mivé válhatnak az említett ívek, dimenziók egy-egy külön kötet életvilágában. Mindez a szövegek költői megmunkáltságából, öntörvényű, egyedi világukból következik.
Ez nyilván nem jelenti azt, hogy az Igazi nyár nem hozható összefüggésbe magyar és világirodalmi előzményekkel, hiszen amit érvényesnek érzünk a versnyelv és a Karácsonyi-féle poétikai, poétai világ egyediségére, az abból a felismerésből is fakad, ahogyan a létesülő, a még sosem volt, a szemünk előtt kibontakozó világ párbeszédet kezdeményez az olvasó révén más költészetek opusaival. Ebből a párbeszédből is az világlik ki, hogy hová kerülnek e költészet egyedi hangsúlyai, hogyan találja és mutatja meg karakterét. Anélkül, hogy elmélyültebb elemzésbe bocsátkoznánk, csak jelezzük, hogy Karácsonyi Zsolt új kötetében Rilke tárgyias lírájának szikársága, racionalizmusa ugyanúgy tetten érhető, mint a Babits Mihály Psychoanalysis Christiana című versével fémjelzett költői-emberi magatartás: az öngyötrésig elmenő önformálásnak, az ember önmagával való szembenézésének igénye. Míg Babitsnál mindez a keresztény értékrend által meghatározott önvizsgálat tükrében, a vertikális tengely végpontján elhelyezhető transzcendens világ viszonylatában történik („Szenvedni annyi, mint diadalt aratni: / Óh hány éles vasnak kell rajtunk faragni, / míg méltók nem leszünk, hogy az Ég királya / beállítson majdan szobros csarnokába. // Krisztus urunk, segíts meg!”), addig Karácsonyinál a tánctanár, vagyis a blaszfémikusan megjelenített angyal röviditalában „Összeszorul menny és pokol” (A tánctanár színre lép), nincs üdvtörténeti, kegyelmi záradék. Ezért a létezésben mint várakozásban (Esti metró – II. Az állomás), amelyben „csak a kéklő sötét néz rád” (Esti induló), a teljesség ironizált áhítozása és a létnek mint bűnbeesettségnek a tudomásulvétele jelentheti a lét értelmét: „Kutyák csodája / szép mennyország, / fogadd el / minden bűnömet (…). / De hogyha jön / a holdas óra, / ne csodálkozz, / ha elfutok, / visszatér / régi gyógyszeréhez / az is, ki végleg / elbukott.” (Ima)
A világ működésének megismerési vágya és ennek tudatosítása, az ember világhoz való viszonyának, világban elfoglalt helyének, szerepének tisztázása, az önmagunkkal való szembenézés adhat erkölcsi tartást. Ebben fontos szerep jut az eredet, a kezdet megismerésének, tehát az emlékezésnek és a képzeletnek, amely a teljesség megélésének átmeneti alkalma, hogy egy pillanatig másként láthassuk a világot, megtapasztalhassuk a világ különböző, igazi (?) arcait, az igazi nyara(ka)t: „Amit látsz, csak átmeneti állapot, / a valóság akkor lesz majd látható, ha rádcsapok. / Darabokra törve, zúzva három hosszú év alatt, / majd sejteni kezded, mit is ér egy pillanat, / ha a mozsár falához már odalapult két szemed, / akkor lép majd elő teljes fegyverben a képzelet” (Esti metró – I. Átmenet); „És ha még a tanulságot nem sejted, megmondja más, / ez még nem a vég, csak kezdet, csak az első állomás, / a másként látott világnak ez csupán a pereme / az utazás első szintje, nincs igazi neve se” (Esti metró – II. Az állomás).
A mélyre ásásnak nem a lélek üdvözülése, hanem a lélekre lelés a jutalma („mégiscsak van egy alapzaj, aminek a neve lélek” – Esti metró – III. A szerelvény), a törékeny teljesség kegyelmi pillanata: „Ez a metró az egyetlen, melyen mélybe visz az út, / azoknak, kik fenti szinten nem kerestek kiskaput. / Aki ide lejön, annak jól kitűzött célja van, / mert végre tudni akarja, hogy ott fent s itt lent mi van.” (Esti metró – IV. A sárkány)
A létezés, a költészet, a világ természetének megértési vágya, a tudatosság és a tudás azok az értékek, amelyekre szert tehet a labirintusba vetett ember. Az igazi nyár dimenzióinak egy-egy rétegéről van szó, amelyek a megszülető, a megalkotott versekben öltenek testet. S ha van kegyelem, akkor ezek megcsillan(t)ása, átmeneti birtokbavétele is az, amely egybeesik azzal a rövid létidővel, amíg a tánctanár, a létmester megtűri az embert: „Összeszorul menny és pokol / egyetlen röviditalban, de ameddig iszogatja, / láthatóvá lesz a dallam” (A tánctanár színre lép). Így lesz a létfelejtés elleni küzdelem a létesülés, a versteremtés oka és feltétele.
A létezésnek, a költészetnek Karácsonyi poétikájában nincs eszkatológiai célja és értelme, mint a gondolatisága, képi kopársága és nyelvi szikársága révén a Pilinszky Jánoséval rokonítható költészetben. Míg Pilinszkynél a földi terrénum a hontalanság közege („E világ nem az én világom, / csupán a testem kényszere, / hogy egyre beljebb, mint a féreg / furakodom beleibe” – Kihűlt a világ), amelyen átvergődve (Senkiföldjén) az apokalipszis megváltó pillanatában (Apokrif) megvan a reménység, hogy „étek leszünk egy hatalmas / halász asztalán” (Halak a hálóban), addig Karácsonyi Zsolt költői világában nincs megváltás, tehát az apokalipszis pusztító távlata és reménye sincs meg. Az induló Pilinszky egzisztencialista költészetével mégis úgy rokon ez a poétika, hogy ami Pilinszkynél a reménytelenség határán meg-megcsillanó távlat, itt az is hiányként jelenik meg.
A teljesen magára maradt, öntudatos emberrel elállatiasodott angyalok gúnyolódnak, akiket hol rezignáltan, hol ironikusan szemlél: „a világ kondér, / fölötte az angyalok / harcolnak a koncér’ (…) / kiszedik a / velőt a világból, / nem csoda, ha bennem a / semmi egyre tágul” (A láthatatlan oldal). Így fordulnak meg a fent és a lent térképzetéhez társított értékdimenziók: „nehéz dolog összemérni / lenti semmit fenti ranggal” (Hídavatás). Ez már a József Attila-i, a Szabó Lőrinc-i vagy a Nemes Nagy Ágnes-i gondolati, létösszegző versek sorával rokonítja Karácsonyi léttel polemizáló filozófiai költeményeit, amelyekben a tiszta ész kritikájával, a tudás és a képzelet értékképző szerepének felismerésével a létezés eredendő értelméig jut el a beszélő. Nyelv által veszi birtokba, teremti a világot, kultúrát, költészetet, végzi el önmaga és a világ öngyötrő elemzését, s ez a kaland cserében a teljes kiüresedés katarzisával ajándékozza meg az utazót, annak a felismerésével, hogy: „»Csak az nincs, ami van«” (Esti metró – VII. A törvény). József Attila Eszmélet című versének chiazmusa ez: „Csak ami nincs, annak van bokra, / csak ami lesz, az a virág, / ami van, széthull darabokra.” A virrasztó értelem eljut a láthatatlan oldalra, a „földöntúli fá”-hoz (Az üzenet), amely a nyelv istenülésének, az igazi nyár egyik fényvetületének a megérintése lehet, a létre való rálátás kiemelkedő pillanata: „Lassan mégis zuhogás kél, / úgy tör ránk a fenti fény, / ahogy a széles vizekre / a világnak kezdetén. (…) / Zápor lesz itt, vihar készül, / zavaros a vizek tükre, / de az igazi nyár figyel / egyértelmű helyzetünkre.” (Igazi nyár) „Ám ha börtön testemet / elhordja a Semmi, / akkor kezdek végre én / igaz költő lenni.” (A láthatatlan oldal)
Azzal is szembesülnie kell azonban, hogy épp a vers, a nyelv, a költői tevékenység, a „fordítás” az akadály az „igazi nyár” képével metaforizált megnevezhetetlen, (mert) láthatatlan terrénum megtapasztalásában: „A másik, külső oldalt / lehetetlen elérnem, / a teret, hol a lényeg / mutatja fogfehérjét” (Az ismert, fehér angyal). Éppen ezért – akárcsak Baka István a Tájkép fohásszal vagy a kései Csak a szavak című versében – Karácsonyi elvégzi a költői szó elemzését is, hogy bejelentse a (költői) világteremtés végét, ami abból a feloldhatatlan feszültségből fakad, hogy egyrészt „Nincs szava rám a világnak” (A névtelen), másrészt „a billentyűzet / már túlságosan régi / a nagy, égi szavakhoz” (Az Isten, mint a tenger). Világ és én egyesülése, egységének, teljességének képzete további költői ambíció marad. A teremtés folyamata lezárul: a (költői) teljesség megélését a József Attila-i „Visz a vonat, megyek utánad, / talán ma még meg is talállak” (Óda) típusú hétköznapiságba való belefeledkezés látszatvilága váltja fel („Nem vagyok más, csak látszom, / és itt élek a kertben, / itt élek benn a házban / a nagy tömbház-negyedben” – Élet), illetve egy másfajta létmódnak az ígérete. Ezt az ígéretet is a nyár metaforizálja, amely újabb versterekbe, versidőkbe vezet, hiszen a beszélő tudja: „csak fedélzetre, / nem végcélhoz értem” (Szabadnap). A cél tehát nem statikus, rögzített pont, hanem állandó újrakezdés egy új nyárban, a költői szó újabb csillámaiban, a szavakon túli csendben, az elhallgatás költői megjelenítésének elegáns gesztusában, az Igazi nyár című kötet lezárásában („Az alkonyégi hajnal összeránt, és ellököm a szavakat magamtól” – Szabadnap) és újabb kötetek ígéretében, amelyek, remélhetőleg, még igazabb nyarak fénytöréseivel ajándékoznak meg, ugyanazzal a mércével, ami ennek a könyvnek a lapjain sugárzik felénk, megmutatva, kik is vagyunk valójában.
Karácsonyi Zsolt: Igazi nyár, Erdélyi Híradó – Ráció – Irodalmi Jelen Könyvek, 2010.
