Archívum

Naptárféle 5.

Lövétei Lázár László
2011. február

1. „Az új évet (ócska tárgy!)

Kell megénekelnem…”

2. „Új esztendőben új szívekkel…”

3. „Most tél van és csend és hó és halál…”

1. Igaza van Arany Jánosnak: az új évnél ócskább költői témát keresve se lehetne találni. Eddig sikerült is messzire elkerülnöm ezt a „tárgyat” – az már más kérdés, hogy az Alkalmi versben, bő nyolcvannyolc sorban Arany végül mégiscsak megénekelte az új évet. A kis huncut…

2. Ha Arany megengedhette magának ezt a huncutságot, jobb híján, „falból”, maradok még egy kicsit én is ennél az „új esztendős” témánál, és idézek az egyik legszebb keresztény népénekből, noha nagyon messzire vagyok az „új szívtől”: néhány éve leszoktam a fogadalmakról, ez év elején még szerkesztőségi asztalomon se raktam rendet, ott van minden egy kupacban, ami 2010 során felgyűlt: kéziratok, meghívók, ilyen-olyan cédék, dedikált könyvek stb. Nem vagyok büszke erre a kupira, egyszerűen ez van. Sajnos.

3. A Vörösmarty-idézethez gyakorlatilag semmi hozzáfűznivalóm nincsen. Illetve a „tél”-hez és „hó”-hoz tényleg nincs hozzáfűznivalóm (elvégre január 9-e van Csíkszentdomokoson is, s mint tudjuk, „Csíkban a farkas nem eszi meg a telet”), a „csend” és a „halál” viszont már, úgy érzem, némi magyarázatra szorul. Kezdjük talán a csenddel.

Olvasom az egyik napilapban, hogy Olaszországban Csöndakadémia felállításán fáradoznak. Némelyek megunták a nagyvárosi zajt, és most igyekeznek megtanulni, miként lehetne csöndben maradni. Boldog emberek! S ezzel szemben mi a helyzet az én portámon? Pötyit, a malacot megöltük, egyes részei még mindig a világ legjobb páclevében: lövétei sós vízben pácolódnak. Nincs tehát röfögő állatunk, van viszont három felnőtt kakasunk, akik olyan pompás műsort szolgáltatnak az érdeklődőnek, ami túltesz a legprofibb dél-amerikai kakasviadalokon is. Ettől a zajtól viszont, ahogy az éjszakai kutyaugatástól is, csak még nagyobb a csend a ház körül…

Ami meg a halált illeti: ugyanúgy halnak az emberek most is, mint eddig, engem viszont egyik halálos eset sem érintett túl mélyen. Illetve: dehogynem! George Bacovia verseiről van szó. Én ugyanis azzal töltöttem a két ünnep közötti rövid szabadságot, hogy Bacovia-verseket olvasgattam eredetiben, tehát románul. (Románia Erdélyhez csatolásának – hogy ezzel a keserű, jobb-híján-bon mot-val éljek – mindössze annyi haszna van, hogy az ember eredetiben is olvashat kiváló román költőket.) Egyáltalán nem véletlen, hogy szeretem Bacovia verseit. Két szék között című haláltánc-kötetem írása közben, és néhány évig még utána is, szörnyen idegesített, hogy mindenről a halál jutott eszembe. Ilyenkor jó volt Bacovia költői életművéhez menekülni megnyugvás végett. Bacovia ugyanis a világirodalom egyik legnagyobb és ugyanakkor „legegyhúrúbb” költője. Egy-két dolgot lát mindössze a világból (például, hogy egyszer mindenkinek meg kell halni), de ezt az egy-két dolgot olyan intenzitással éli át, hogy szikrázik körülötte minden. Hirtelen felindulásból le is „fordítottam” két versét: 2011 szeptemberében lesz Bacovia születésének 130. évfordulója, illik így is megemlékeznem róla, ha már olyan sokszor kisegített a bajból:

PASZTELL

Szegény nyárfa a csárda mellett,
Magányod épp nekem való –
Reád is egyre hull a hó,
Szegény nyárfa a csárda mellett!

S ahogy bús eszme száll szívemre,
Ha érzem a halál neszét,
Úgy száll a holló most feléd –
Ahogy bús eszme száll szívemre.

Ez a fordítás talán még rendben van, a másikkal viszont sehogy se boldogultam. A „tartalma” miatt mégis idemásolom, hiszen a „nyersfordításból” is kiderül(het), milyen nyavalyákkal küszködött ez a csodálatos költő:

EGO

Szótlanul, egymagamban,
Sivár kisköreimben –
S napról napra nyomasztóbb,
Hogy ily mizantróp lettem.

Mindenből, amit írok,
Az derül ki, hogy engem
Nem érdekel már senki,
Még te sem, szép szerelmem.

No comment. Annyit viszont megígérhetek, hogy folyt. köv. Legalábbis Bacovia-ügyben.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.