Két egykori egyetemi kollégám huszonkét éve megsemmisítőnek szánt négykezes bírálatot írt Titokfejtők című könyvemről. Néhány évvel korábbi, nem irodalmi tárgyú vitáink folytatása volt e kánonban énekelt váratlan felzajdulásuk, célja pedig a kicsinyes bosszú és a szakmai hitelrontás. Ha nem folyamodtak volna tudatos szöveghamisításokhoz, nem válaszoltam volna sértéseikre: a megbírált szerző ne mentegesse művét, mert magyarázkodása az esetek többségében ellenérzést kelt a tájékozatlan olvasóban. Ha könyörtelenül szigorú, ha teljes mértékben elutasító kritikát írtak volna könyvemről, a fair play, a tiszta játék szabályait betartva – vetettem papírra akkor –, megjegyzéseikre nem válaszolok, mert meggyőződésem, hogy a legkeményebb bírálat jogát sem vonhatjuk meg senkitől. Kritika és hamisjáték volt válaszcikkem címe, s bevezetője így hangzott: „A kritika nem hamisjáték. Nem szentírás persze, hiszen egyéni véleményt fejez ki, de nem hamisjáték. Lehet szigorú, lehet akár könyörtelen is; az a fontos, hogy igaz legyen. Az igazi bírálat irodalmi és erkölcsi értelemben is javító célú: valóságos hibákra, valóságos tévedésekre hívja fel a figyelmet. Az a kritikus, aki szántszándékkal meghamisítja egy könyv mondanivalóját, nem a könyv szerzőjéről – önmagáról rajzol torzképet.”
Elemzések és ítélkezések című bírálatában, amely a Kortárs decemberi számában jelent meg, és Meghasonlásunk története című kötetemet állítja pellengérre, Márkus Béla is sorozatos szöveghamisításokra ragadtatta magát, ő azonban nem személyes érintettsége okán, csupán azért, mert három délvidéki író-irodalmár szellemi teljesítményét és politikai szerepjátékát másféle látószögből világítottam meg, mint ahogy ez szerinte kívánatos lett volna. Márkus egy szót sem vesztegetett arra, milyen érvek alapján mondtam elmarasztaló véleményt Tolnai Ottó, Bányai János és Szerbhorváth György munkálkodásáról, csupán leszögezte, hogy nyelvi fordulataim „olyan hangot ütnek meg, amelynek egy ünnepi kiadványban nem lenne helye”, szavaim bántóak, sértőek és méltatlanok, többnyire csak a „szókimondó igazságtalanság” jellemez, s hogy könyvemben „indulatos és hatalom nélküli irodalompolitikusként” léptem a nyilvánosság elé.
Márkus Béla aránytévesztése szembeötlő: a Meghasonlásunk történetében körülbelül három bekezdést talál a tisztelt olvasó Tolnairól, ugyancsak hármat (meg egy nyílt levelet) Bányai tevékenységéről, s hasonlóképpen három bekezdést (meg egy tömör elemzést) Szerbhorváth politikai megnyilatkozásairól. Ez hét-nyolc oldal csupán. A Meghasonlásunk története háromszáz oldalas írásgyűjtemény.
Ügyelve a szakmai látszatokra is, Márkus Béla vörös plajbásszal a kezében sebtében átlapozta a maradék kétszázkilencvenkét oldalt, s valamilyen fatális félreértéstől űzve irodalomtörténetként olvasta azt is a könyvemben, ami nem irodalomtörténet, általam kanonizált rangsorolást vélt felfedezni ott is, a kötetzáró tizenhárom portréban, ahol híre-pora sincs rangsorolásnak, majd parodizáló hajlamának engedve durván meghamisította mindazt, amit egy-egy délvidéki magyar íróról (Kopeczky Lászlóról, Németh Istvánról, Podolszki Józsefről, Vicei Károlyról, Vajda Gáborról és Tari Istvánról) arcképvázlat formájában elmondtam. Furcsa egybeesés: itt-ott ő maga is megpróbált versenyre kelni (sikertelenül) az általa nekem tulajdonított, kárhozatos és elvetendő kifejezésmóddal, egyik felvetésemet például „némi” zaklatottságommal, „netán ideiglenes” meghasonlásommal magyarázva, s végül arra a lehangoló következtetésre jutott, hogy számos balítéletem rókacsapdájában szorongva még saját könyvem címét sem értettem meg igazán (minden bizonnyal halmozottan hátrányos irodalompolitikusi alaphelyzetem, hajlott korom és látványosan hanyatló szellemi képességeim miatt), közbevetőleg arról is szót ejtve, miszerint teljesen érthetetlen, miért vonatkoztattam magamra is a könyvem címét (lásd: többes szám, első személy). H. M.-ről „mint szerzőről nincs az a diagnózis”, írja megengedően, „amelyik a lelkiismereti ellentét tényét, a lelki egyensúly és a külső egyetértés felbomlását, az ezekből támadt ellentétet, a lélek önbecsülésének elvesztését rögzíthetné”. Ez persze nem hangzik rosszul, tehát kétszer is kedvtelve elolvastam, ám elbizonytalanított ama szikár tény, hogy Márkus egyre türelmetlenebb okfejtései közben tökéletesen megfeledkezett az általa bírált kiadvány értelmező alcíméről: Délvidéki könyv. Amely írásgyűjtemény – hat kritika tanúsága szerint – az első mondatától az utolsóig délvidéki magyar nemzetrészünk Trianon utáni belső egyensúlyvesztését és hatalmi eszközökkel sürgetett nemzeti felőrlődését mondja el a harag, a düh, a szellemi ellenállás, a kétségbeesés és az önfeladás groteszk és ijesztő láncolatainak ábrázolásával. Kényelmes megoldás lett volna részemről, ha például a jugoszláv öntudatú magyar értelmiséget és a cinikus magyar nemzettagadókat kívülrekesztem e vizsgálódás körén, mondván: semmi közünk hozzájuk, hiszen elárulták népünket. Önáltatás lett volna ez a javából, mivelhogy a hitehagyottak, a meghasonlottak is a mi körünkből valók. Könyvem borítóján Illés Árpád festménye látható, címe: G herceg összecsavarodva.
Néhány kiegészítő megjegyzés „bántó”, „sértő” és „méltatlan” szavaimmal kapcsolatban.
Azt írni bárkiről is, hogy céltalan pályát futott be, méltatlan fogalmazásmód, felér egy becsületsértéssel – olvasom Márkus bírálatában.
Márkus Béla árokbetemető, konszenzuskereső, kiegyezéshirdető irodalompolitikai cselekvésterve mindenkitől megvonná az ítéletalkotás jogát, aki a jövőben egy-egy tilalmazott kifejezést le merészelne írni (az általa becsült írástevők munkájával kapcsolatban). Ámulva látom, hogy a politikailag korrekt liberális közbeszéd mintájára a stilárisan korrekt kritikai közbeszéd tilalomfáit igyekszik felállítani. A liberális hegemónia című tanulmányában írta Molnár Tamás: „Ebben ragadható meg a liberális ismeretelmélet gyökere: a piac a konszenzusra épül, a piac törvényeit a konszenzus tükrözi. Nem az a kérdés, kinek van igaza, mert az objektivitás önmagában nem létezik (Kant); a fontos az, hogy szót értsünk egymással… Az igazság mint ismeretelméleti eszmény elillan; marad a legfőbb érték, mind az ítéletekre, mind az árukra nézve: a csere.”
Lássunk egy konkrét példát.
Nem azt írtam Bányai Jánosról, hogy céltalan pályát futott be. Másvalamit írtam, de ezt a mondatomat Márkus tapintatosan meghamisította: „Tudományos értelemben Bányai János is céltalan pályát futott be. Fél évszázadon át jórészt csak fahangú recenziókat, elméleti kérdéseket kerülgető tűnődéseket és alkalmi vitacikkeket írt (»mert marxisták vagyunk«), ez azonban nem volt akadálya annak, hogy egyéb vezető beosztásai mellett egyetemi rendes tanári és tanszékvezetői hivatalt kapjon. A délvidéki magyar irodalom alakulástörténete szempontjából sovány vigasznak számít, hogy Tolnai Ottó érdektelen szövegirodalmi kísérleteit és önfelmutató lírai szenvelgéseit az irodalomtudósként számon tartott Bányai recenzensi és irodalompolitikusi működése harmonikusan egészítette ki.” Márkus Béla újvidéki pályatársa egyetemi mundérjának becsületét igyekezett megvédeni velem szemben, ám csak akkor járt volna sikerrel, ha felsorolja Bányai irodalomtudományi munkáit. Nem sorolta, nem sorolhatta fel, mert ilyenek, sajnos, nincsenek.
Tolnai Ottó védelmét ravaszabb módon látta el: segítségül hívta ellenem a mit sem sejtő Görömbei Andrást, aki úgy huppant bele erre-arra csapongó okfejtésének kellős közepébe, mint Pilátus a krédóba. Attól tartok, szakmai rövidzárlatot okozhat az, hogy a Tolnai művéről alkotott véleményemet Görömbei András véleményével igyekszik korrigálni: véleményt a véleménnyel. Ezzel sehova sem jutunk el. Tisztelem Görömbei munkásságát, a legtöbb kérdésben egyetértek vele, Görömbei András azonban nem Tolnai irodalmi és politikai szerepjátékairól írt; ezeket valószínűleg nem ismeri (és nem is köteles ismerni). Egy kritikai ítéletet nem egy másik kritikai ítélettel, inkább talán az irodalom tényeivel kell és lehet szembesíteni, helyesbíteni, esetleg cáfolni. Márkus rendre elmulasztja ezt a lehetőséget, különösen a délvidéki magyar irodalom tekintetében, mert hosszú évek óta felvont szemöldökkel egymásnak ellentmondó párhuzamos idézetekre vadászik. Ezt írtam Tolnairól: „Legjobb műveiben a Symposion-nemzedék megszervezője, a melléklet első szerkesztője, Tolnai Ottó is ezen az úton indult el [ti. a valóságfeltárás, az írástudói felelősség vállalásának útján]… olykor azonban egészen furcsa vargabetűket követve. Enzensbergertől Kavafiszig és Mörikéig cikázó divatéhsége, számolatlanul közölt enteriőrjei, pietái, torzói és omázsai, A ló meghal a madarak kirepülnek szerzőjét, Kassákot másoló szószátyár szabadversei, Rilkétől és Cocteau-tól kölcsönzött versötletei, Guevarát, Sinkó Ervint és Titót szenvelegve méltató lírai futamai és semmitmondó szövegirodalmi kísérletei az újdonság erejével rabul ejtették a pályakezdő fiatalokat, és tartós hatással voltak az új költőnemzedékre is. Tolnai az alkotói szabadság jelképes alakjává vált, pedig jórészt csak pózokkal palástolt szemfényvesztés jellemezte írásait. Úgy szolgálta avantgárd kötetlenséggel a titói, később pedig a szerb politikát, mintha ellenzékben lett volna. Azaz: néhanapján félig-meddig csakugyan ellenzékben volt, de nem a magyar, hanem a szerb-jugoszláv érdekeket tartotta szem előtt.” Ha Márkus Béla átlapozta volna az Aracs című szabadkai folyóirat tíz évfolyamát, igen sok idegesítő információ birtokába jut Tolnai „páratlanul gazdag magánmitológiájával” kapcsolatban, ha pedig eljutott volna hozzá Tari István Mimikri című verse is az egypártrendszer kötetlen, pőre / lelkű, kedvenc udvari költőjéről, / az elvtársak alkalmi, előre, / csakis előre néző, óvatos fenegyerekéről – dehogy tudnak nálánál jobban úgy / talpat nyalni, hogy az lázadásnak, / úgy fenékbe bújni, hogy az élénk, / harcos ellenzékiségnek tűnjék –, talán nem azt állapítja meg, hogy én, én vagyok a gaz lator, aki Tolnai Ottó személyével (??) és az életművével (?) is megingathatatlan egyoldalúsággal bánik.
Weöres Sándor nem ismerte a politikailag és stilárisan is korrekt liberális kritikai közbeszéd újsütetű márkusi tilalomjegyzékét, így aztán jókedvében ilyenfajta apokrif sírverseket fabrikált a hálás utókor épülésére: Itt nyugszik Zelk Zoltán, / egy pártjelvény akadt a torkán – továbbá: Itt nyugszik Devecseri Gábor, / szörnyethalt a seggnyalástól. Most nem tudom, mitévő legyek: szabad-e az idézett sorok ismeretében szeretnem Weöres Sándort? „Azt írni… bárkiről is…”, hogy a torkán akadt… meg hogy szörnyethalt… Mi lesz a vége, ha így folytatódik…? Lesz ebből irodalmi konszenzus valaha is?…
Hitvitázóinktól és prédikátorainktól Petőfi Sándorig, Adytól Szabó Dezsőig, Babitstól Németh Lászlóig, Szentkuthy Miklóstól Cs. Szabó Lászlóig, Márai Sándortól Határ Győzőig, Faludy Györgytől egészen napjainkig nincs olyan képviselője
a magyar irodalomnak, aki betartotta volna a Márkus megkövetelte konszenzuális irodalmi illemkódex szabályait, amikor vitába szállt valamelyik pályatársával. Illetve ha betartani látszott is, abban nem volt köszönet; emlékezzünk Kosztolányi Dezsőnek Az elsodort faluról szóló hajmeresztően készséges és előzékeny bírálatára (Levél egy regényhamisítványról), amit Szabó Dezső a szélütés határán, hörögve és fuldokolva olvasott végig.
Ezzel el is érkeztünk Szerbhorváth György szellemi műhelyének küszöbéig.
„Amit és ahogy Szerbhorváthról a könyv több helyen mond”, írja Márkus, „az szükségessé tesz egy kitérőt a stílus irányába, Buffon gondolata, »a stílus maga az ember« jegyében. Az Új Symposion történetéről – a folyóiratról és a szerzőiről – igen alapos és tárgyilagos monográfiát szerző irodalomtörténészről előbb még úgy véli, felkészültségével, rátermettségével nem volna baj, utóbb viszont »szellemi mozgássérültnek« nevezi, csak mert »magyarkodónak« mondta a szintén kishegyesi szép- és újságírót, Németh Istvánt.” Szerbhorváth György Vajdasági lakoma című monográfiája valóban fontos mű, annak ellenére is, hogy lapjain a szerző egyebek között Gion Nándor vélelmezett antiszemitizmusát gyanakodja körül szóbeszéd és pletykák alapján, s annak ellenére is, hogy a könyv stílusa helyenként fennhéjázóan nyegle, magyarnarancsosan idétlen, és pöffeszkedően nagyképű. (Buffon megállapítását egyébként Juhász Gyula továbbfejlesztette, ilyenformán: A rossz stílus rossz ember, de ebből most ne vonjunk le messzebb menő következtetéseket.) Márkus téved: Szerbhorváth nem irodalomtörténész, hanem szociológus, a Vajdasági lakoma pedig nem irodalom-, hanem eszmetörténeti-művelődésszociológiai munka (lásd: Meghasonlásunk története, 145.).
Márkus Béla sohasem mondja végig azt, amit tőlem idéz. Sejtésem szerint egy-egy többszörösen összetett mondatomat szétszedte, és több cédulára írta fel, a céduláit valami okból (talán „némi zaklatottsága” folytán) összekeverte, s a csonka idézetek között eligazodni nem tudván, zűrzavaros következtetésekre jutott, véletlenszerűen mindig az én káromra tévedve. Szerbhorváthot nem azért neveztem szellemi mozgássérültnek, mert magyarkodónak vélte Németh Istvánt. Íme az idézet: „A hajóágyúként elszabadult neoliberalizmus s a nyílt nemzetellenesség budapesti spórái… némi késéssel átejtőernyőztek az államhatár fölött a Délvidékre is, aki tehát ezen az ingoványos talajon aggódva követi nyomon nemzeti közössége sorsának alakulását, miként Németh István tette, azt ki kell gúnyolni, meg kell bélyegezni, s ha mód van rá, ki kell közösíteni. (…) A kishegyesi születésű… Szerbhorváth György közgondolkodás-javító igyekezetére azért nem érdemes sok szót vesztegetni, mert ő már érett ifjúkorában, huszonévesen párbeszédképtelenné, szellemi mozgássérültté vált. Kvász és retek című fogalmazványkísérletében például a következő tömör önjellemzésre ragadtatta magát: »…sohasem voltam patrióta… ám annál inkább utálom hazámat, mi több, nemzetemet is… a hazát meg a nemzetet vagy mit… utálom, megvetem, lesajnálom, leszarom« (Ex Symposion, Veszprém, 1999. 26–27. szám). Eltöprenghetünk azon, hogy e kisebbségi körülmények között szocializálódott és a budapesti Eötvös Loránd Tudományegyetem Szociológiai Tanszékén oklevelet szerzett közösségtagadó szociológus vajon melyik (szektaként működő) közösségnek tett ily módon hűségnyilatkozatot. A helyes megfejtésért nem jár könyvjutalom.” Mint ahogyan Márkus Bélának sem, még akkor sem, ha figyelmetlenségből hamisította meg a mondataimat.
Márkus egyebek között arra is felhívja el-elkalandozó szakmai figyelmemet, hogy a két háború közötti szabadkai Bácsmegyei Napló (1929-től Napló) szellemiségét egyoldalúan ítélem meg (H. M. „Szenteleky Kornél véleményét tartja mérvadónak, aki szerint a szabadkai Napló nem érdemli meg a magyar sajtótermék elnevezést”). Érdemesebb összevetésre adott volna alkalmat, állapítja meg, ha Herceg János véleményét is idéztem volna, s ha szóhoz juttatom az újság történetének íróját is, Utasi Csabát.
Filológiai és sajtótörténeti aggályaim vannak e javaslatával kapcsolatban. Herceg csak rövid időt töltött a szerkesztőség körében, az általam vizsgált korszak vége felé, Utasi pedig nem írta meg a Bácsmegyei Napló történetét, csak a lap irodalmi közleményeivel foglalkozott két-három írásában. Maga a tény, hogy Szenteleky Kornélról írtam a szóban forgó tanulmányt, önmagában is indokolja, hogy ismertettem a szabadkai lapról alkotott elutasító véleményét, ám hogy Szentelekyé nem egyoldalú ítélet volt, nem csupán levéltári dokumentumok, de két szerb nyelvű és egy magyar korszak-monográfia megállapításai egyaránt igazolják. Márkus Béla hézagos szerb nyelvismeretére való tekintettel, tehát merő udvariasságból a magyarból következik idézet: „A Bácsmegyei Napló óvatossága és behódolása a radikális erőszak előtt sok bajt okozott, mert állandóan olyan híreket közölt a választási agitáció egész tartama alatt, amelyek megzavarták a magyar közönséget”, olvashatjuk Csuka János A délvidéki magyarság története 1918–1941 című könyvében (Püski, Budapest, 1995). „Ez a nagyon jól szerkesztett és nagyon elterjedt újság, amelyet nagyon sokáig »magyar nyelven megjelenő újságnak« neveztek, rengeteg kárt okozott azzal, hogy publicitását teljesen a kormánypárti agitáció szolgálatába állította, és azt a magyar-radikális pártot igyekezett népszerűsíteni, amely teljesen a szerb érdekeket támogatta…” Különben átlapoztam a szóban forgó szabadkai napilap évfolyamait, és megvizsgáltam a fontosabb közleményeit – nem is igazán értem, miért lát el tanácsokkal Márkus Béla, aki ugyanezt nem tette meg, mégis jólértesültebbnek igyekszik látszani, mint amennyire jólértesült.
Az Elemzések és ítélkezések egyéb megállapításaira és ítélkezéseire ez alkalommal már nem térnék ki, fogytán az olvasó türelme, fogytán az enyém is. Befejezésül Mészöly Miklósnak adom át a szót, mivel huszonkét éve az ő intelmével zártam le Kritika és hamisjáték című újvidéki válaszcikkemet:
„A kritika magát hatálytalanítja, ha csupán egy stratégia teljesítésére vállalkozik, és nem az irodalom megfejtésére. Igazi szeplőket nehéz úgy számolni, hogy előbb felragasztjuk őket. Igaz, mindenki az alá írja oda a nevét, amit elkövetett, s ez végül is tisztességes. Csak az egész, együtt, veszélyes hagyomány. Szellemi távlataiban.”
