Archívum

Harmónia hiánya: harmónia

Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel
Rózsássy Barbara
2011. február

Többé-kevésbé bevett szokás, hogy a költő ötödik verseskötetét követi az első válogatás addigi munkáiból. A kérdés azonban sosem mennyiségi, sokkal inkább minőségi kell hogy legyen. Vagyis legjobb verseinek reprezentatív gyűjteménye, szándéka szerint, a költő sokoldalúságának éppúgy felmutatója, mint legfőbb erényeinek kidomborítója. Egy ilyen válogatás fel kell nőjön egy másik, első pillantásra nehezebbnek tűnő feladathoz is (nehezebbnek, mert ugyan melyik szerző szereti önmagával szembeállítani korábbi saját magát, melyik költő dobja ki könnyedén válogatásából a mondjuk tíz éve még legjobbnak tetsző, mára azonban fényét veszteni látszó verseit): elkendőzni esetleges hiányosságokat, csak az igazi erősségekre koncentrálva. Első válogatott verseskönyvével (Ballada hétköznapi díszletekkel) Szentmártoni János is elérkezett ahhoz a pillanathoz, mikor először kényszerült számot vetni eddigi pályájával. Hogy a bőkezű merítéssel mennyire értünk egyet, nincs sok jelentősége. El is tekintenék tehát annak boncolgatásától, vajon mindkét feladathoz (kiválasztás és kirostálás) felnőtt-e a költő. Sokkal fontosabb azon értékek felsorakoztatása, melyek Szentmártoni versvilágát nem pusztán befogadhatóvá teszik, de úgy tudunk közel kerülni hozzá, ahogy önmagunkhoz azokban az áhított pillanatokban, amikor sorjázó hétköznapjaink áradatában megleljük a minket belőle kiszakító (közben mégis vele eggyé tevő, emberré tevő) egyszerit. Ha benne felismerjük igazi arcunk, szembenézünk valódi önmagunkkal.

Kezdjük egészen régről, egy régi verssel, mely 1996-ban látott először napvilágot a Kárpáti Kamil szerkesztette Lépcsők a csendbe című, Stádium Kiadó köré csoportosuló fiatal költők antológiájában. Mindenekelőtt hadd idézzem a maga teljességében: „Hátamhoz nőtt az árbocrúd. / Nincs ki rólam lefeszítse. / Tengerek szirénszeméből / ragyog vissza múltam kincse. // Ithaka nagyon messze még – / mondhatnám azt is: messze már. / Összefolyt minden, ami szent, / kéklik, megérkezésre vár. // De hol a föld, mely felismer, / vet nekem bokrokra ágyat? / Lány, aki kristály-homállyal / felékszerezi a számat? // Kirabolt a sorsom. S félek, / neki még mindig nem elég: / aknazárként kattintja rám / éjszakám vihar-fedelét. // Ithaka nagyon messze már. / Emléke hol? álma: poré / Rongyos víztükrön átütő / viaszarc vagy, Pénelopé. // Ne kérdezd többé, ki vagyok, / ki voltam én, honnan jöttem. / Szememben még lángol Trója, / fallá nőtt hullám köröttem. // Én nem találok haza már. / Múltam a mélység fölissza. / De gyerekkezem tartsa még / zuhanó testemet vissza.” (Ithaka) A vers születésének idején költője nem több mint huszonegy éves. Igaz, ekkor már háta mögött első kötete (Útszéles magány, Stádium, 1995) s az arra kapott elismerés, a Gérecz Attila-díj, mégis, lássuk be, huszonegy év épp csak arra lehet elég (még a korán érő költők esetében is), hogy megmutassa, milyen reményekre jogosít a jövőben, hogy felmutasson valamit abból a költőből (emberből), aki egyszer majd, az ekkor még oly távolinak tűnő jövőben, az érett, a beérkezett hangján szólhat hozzánk. Igaz ez akkor, ha nem egy rimbaud-i, hirtelen érő és gyorsan lobbanó tehetségről beszélünk: igaz tehát majd minden, a madarak hosszú, délről északra (és vissza) költöző röppályáját követő költői tehetség kibontakozásának esetében. De azért bármennyire igyekszünk is elfogadni a nézetet, miszerint minden érték a maga helyén az, és behódolunk a felfogásnak, hogy ízlésünk a mérce, és nem a tőle független érték, azért még a legvadabb szabadságfelfogásunkban sem kérdőjelezhetjük meg, hogy költő és költő között létezik különbség. Ha nem így volna, akkor vajon mi különböztetné meg szemünkben mondjuk Szabó Lőrincet Szabolcska Mihálytól? Ha elolvassuk a fent idézett verset, és hozzátesszük a költő huszonegy évét, mindjárt nyilvánvaló: ez a költői indulás nagy reményekre jogosít, mert felmutatja azokat az értékeket, amikre a későbbiekben építkezni nemcsak lehet, de kell is, másrészt másfél évtized távlatából is érvényes költészetet hoz létre. Ezek az értékek: a láttatás képessége, a tartalommal harmonizáló, azzal eggyé váló forma létrehozása, az atmoszférateremtés. Abban a pillanatban, amikor a vers láthatóvá válik, már két dologban lehetünk bizonyosak: egyfelől abban, hogy épp befogadókká válunk, épp megszületik bennünk (újraszületik) az, amit a költő már létrehozott ugyan, de csakis bennünk kelhet (újra) életre. „A vers: sosem csak vers: / mindig plusz te vagyok” – jut eszembe Kárpáti Kamil két sora, akinek műhelyében Szentmártoni János is felnőtt, és akit mesterének vall. Másfelől bizton elhihetjük, a költemény elsődleges alkotója (tehát költője) rendelkezik egy olyanfajta képességgel, ami által nemcsak saját, belső szemei előtt pergeti a képeket, hanem mások számára is elérhető, megfigyelhető közelségbe hozza őket. Vegyük például ezt a versszakot: „Kirabolt a sorsom. S félek, / neki még mindig nem elég: / aknazárként kattintja rám / éjszakám vihar-fedelét.” Ha csupán az első sort nézzük, elválasztva őt követő három társától, még nem lehetünk meggyőződve arról, hogy itt egyáltalában költészetről van-e szó. Ha azonban hozzáolvassuk a második sort, a megszemélyesítés mindjárt felerősödik, a befejezés által pedig már testet öltő cselekvőként látjuk a megszemélyesítettet, s vele együtt azt is, aki a cselekvést elszenvedi, akivel adott esetben azonosulni tudunk. Nézzük most a formát (formán e pillanatban szigorúan a verstest papíron való megjelenését értem – nem mintha egyébként a külső teljes mértékben elválasztható lenne a belsőtől, mondjuk úgy, a tartalomtól). Amennyiben vesszük a fáradságot, és elemzői buzgalmunkban egyenként végignézzük a sorokat, megfigyelhetjük, hogy minden egyes sor a maga nyolc szótagjából kerekül ki, minden második sor pedig egymásra válaszolgat rímben (tehát: xaxa). De amíg a hosszas számolgatással vesződünk, rájövünk szépen, hogy teljesen fölösleges munkába bocsátkoztunk, hiszen tulajdonképpen mindegy is, kijön-e a szótagszám, stimmelnek-e a rímek, mert közben halljuk a verset. Ellentétben bizonyos közhiedelmekkel, a formában való költői megnyilvánulás, még ha olyan, viszonylag laza megkötésről van is szó, mint az Ithaka esetében – Szentmártoni költészetében egyébiránt megjelennek sokkal kötöttebb formák, hexameterek, mindemellett szabadversek, prózaversek is, tehát nyugodt szívvel beszélhetünk e költészet formagazdagságáról –, nem feltétlenül előre jól kigondolt, alaposan megkomponált megjelenítést takar. Ha így gondolkodunk, akkor először is abba a hibába esünk, amibe én is majdnem beleestem az imént, hogy a verstestet (a papíron való elrendezést, ha úgy tetszik) megpróbáljuk némi erőszakkal leválasztani a vers egészéről. Nem mintha a leválasztás különben nem lenne lehetséges, de csakis akkor járhatunk sikerrel efféle kísérletünkben, ha közben mindvégig szem előtt tartjuk az egészet. Másodszor pedig ilyetén szorgoskodásunkban elfelejtjük meghallani a költészetet. Pedig, amint ezt már az előbb is kifejtettem, tulajdonképp mindegy is a tévedhetetlen forma, ha a vers a maga teljességében eljut hozzánk. Ha például az idézett költemény rímeit vesszük, láthatjuk, hogy igazi rímbravúrok (kivétel az „álma poré – Pénelopé” összecsengés) itt nincsenek. De vajon érdekel-e ez minket egy nagy vers olvasása közben?! Az ilyen verseknek sajátja a felsorolt értékek közül a harmadik, az atmoszférateremtés. Ezen azt értem, hogy amint egyik sort olvassuk a másik után, olyan közegbe kerülünk, melynek nem a jól kitapintható határairól kell szólni (hiszen e határokat elsősorban mi, olvasók hozhatjuk létre saját magunkban), hanem sokkal inkább megjelenéséről, valóságossá válásáról. Ahogy mögöttünk Trója, köröttünk a tenger, előttünk a szakadék: minden kép (az egész kép) miénk a maga teljességében, in situ, a költészet által bennünk megszületik.

Noha behatóbb elemzésem tárgyául egy számomra kedves verset választottam, az elmondottakat nem kizárólag az Ithakára érzem érvényesnek, hanem Szentmártoni János költészetére általában. De míg az iménti megközelítésünk bizonyos tekintetben inkább formai (a formán át vezető) volt, most vegyük szemügyre a versben „elmondottak” nyomán feltáruló költészetet, azt a költői technikát, mely a megfogalmazottak által teremti meg a magát egyetemessé építő mikrovilágot. E ponton két irányt emelnék ki. Az egyik a költészetben általában, csakúgy, mint Szentmártoni versvilágában, kuriózum: az Anna-versekre gondolok, melyek a lányáról, lányához szólnak, aki „utat tör magának a madarak felé”, akibe „a világ szerelmes”, aki „álmaimból szárnyat növeszt, romjaimból kivirágzik”. Szerethetőek ezek a versek, elsősorban azért, mert a szeretet úgy szól belőlük, hogy közben tapinthatóvá válik az őt keringtető véráramlat lüktetése. Mert kedvességet, melegséget csempésznek abba a költészetbe, mely egyébként sokkal inkább a csalódások, a keserű tapasztalatok megfogalmazása, mint az élhető élet élményeié; sokkal inkább a drámaiság a meghatározó benne, a veszteségek számbavétele. Ez a drámaiság egy másik, másféle tapasztalatokból építkező költői hangot szólaltat meg, bizonyos tekintetben már teltebb, kiforrottabb hangzást, mely kiforrottság elsősorban az időbeli építkezés hosszabb folyamatából eredeztethető. Itt megint két utat követhetünk nyomon. Az egyik a megrázó családi tragédiáé: „Apámnak is a szerelmet kellett volna / megfojtania anyám helyett, / addig szorongatni, míg utolsót nem rándul, / majd kicipelni az emlékezet erkélyére, / és a mélybe vetni, / egy darabig nézni még, / ahogy körülállják, megbökdösik, mentőt hívnak, / aztán becsukni ajtót, ablakot, / és Mozartot hallgatni, / egész a csöngetésig.” (Dráma I.) E sorokat olvasva a sors kilátástalansága úgy tárul fel előttünk, mint egy sötét verembe nyíló ablak, érezzük a mélység huzatos leheletét. Pedig nem más ez, mint leírás, a tények rögzítése, állásfoglalás, érzelemkinyilvánítás benne alig, mégis, vagy épp ezért, a mögöttes, a konkrét jelentésen túl olyan többlettel ruházza fel, ami az olvasást követő csendben érkezik meg hozzánk. Ha azonban szemügyre vesszük a másik utat, akkor mindjárt látni fogjuk, korántsem valamiféle érzelemmentes, „steril” költészettel állunk szemben, s valójában a kettő egységéből, az egymással távolból párbeszédet folytató tényfeltárásból és a legbensőbb érzelmek felszínre hozásából születik meg az egységes költészet. E második esetben úgy ölt testet a dráma, hogy a hiány, a nincs fogalmazódik meg benne, általa: „Hófehér kabát, nagy fekete gombbal, / puha gallér nyakad körül. / Arcodon a mosoly / már inkább messzibe révedés. / Lehet, hogy tavaszban állsz, / én mégis őszben látlak. / Fejed mögött, a lombokon túl / mintha kabátod úszna százféle alakban. / Látjátok feleim szemtekkel / az égbe növő asszonyt, / ahogy a kertkapun kilép.” (Albumrészletek 4.) Az utolsó sorok Halotti beszédből kölcsönzött fordulata a versrészletet egy magasabb szférába emeli, az idézett sorokat a maguk teljességében, az olvasás utolsó pillanatában, fordított módon, hátulról előre haladva újragondoltatja, újragenerálja bennünk az értelmezést, a befogadásnak egyszerre több síkját fogva át. Ahogy a halál női alakban előttünk megjelenik, az maga az élet mert közben látjuk, mert kézzelfoghatóvá válik, mert a visszafordíthatatlan nem tragikumával rettent, hanem beteljesülésként érkezik. Ez már nem a veszteségek keserű számbavétele – a hiány megfogalmazása által (konkrétan: az édesanya korai elvesztése miatt érzett hiányról van szó) az űr betöltődik, szinte mintha magától, természetes módon –, a költészet: gyógyulás. Még akkor is az, ha olykor a kétségbeesett kérdések hangján szól: „Túl sokat tudok. És semmit. / Anyám, aki elsorvadtál / a rám-várakozásban, most, / hogy minden összedőlni // látszik, mit kezdjek nélküled?” Hogy himnusz zenél a sorokból, ugye halljuk? Ami azonban igazán lenyűgöz, az az egyszerűség, a hétköznapi szavakkal kimondott valóság, ahogy felnő, költészetté. Szentmártoni János költészetét azokban a versekben érezzük a legerősebbnek, amelyek őszinték a maguk egyszerűségében, amelyek kimondják, amit az ember maga elől is elhallgatna. A költő akkor igazán, minden ízében az, ha bármennyi megfeketült, megszáradt sarat kényszerül is cipelni, a legszentebb pillanatban, amikor a vers megszületik, éppoly tiszta belül, mint szeme előtt a fehér papír.

Van még előttem egy vers, melyről elkerülhetetlenül szólni kell: A kérdező című – a kötetben utolsóként szerepel, záróakkord, a többi ciklustól elkülönítve, az új költemények egyike. S költemény ez valójában: nagy terjedelmű, hömpölygős, sodró lendülete magával ragadó, vissza-visszatérő kérdése – „Hol van az ihlet mostanában?” – gátakat áttörni készülő folyó, s ahogy a folyóból merített vízbe kortyolva megtapasztalhatjuk az egész ízét, talán e vers esetében is kaphatunk képet a teljesről néhány kiválasztott idézet által. „Hol van az ihlet mostanában? / Füvet nyír kockás klottgatyában? / Vagy koporsót kísér érintetlen / huszonhat éve meg-nem-írt versben? (…) Hol van az ihlet mostanában? / Hogy nem jártam 56 havában? / De Attilával illan vérem / a Nyár utcai fülkefényben?, // testébe fúrt töltényből virágzom / egy semmiből rakott barikádon? (…) Hol van az ihlet mostanában? / Miért nem ott még, ahol láttam? / Az aranyesők illatában. / Illatokba csomagolt anyámban. (…) Miért mindig a túlparti tűzben?, / melybe vonat-fény-szálát fűztem / annyiszor még gyerekkoromban… / angyal-szakadás: tolla lobban; // s te ott állsz két űr közt: a mostban, / az ihletig lemosakodottban, / az istenig kifésülködöttben, / a bedűlt Gőz utca 15-ben… (…) Harsonaszóig írom a versem: / hogy míg rá nem találok, keressem! / Hogy amíg ő nem leszek: kutassam! / Adja mind vissza, amit od’adtam! // Hisz kifogytam alóla, mint a part, / lábnyomunkból kipergő homok. / De Ulüsszesz szomja űz, láza hajt. / Szemem tatján Kolumbusz ácsorog.” Szóltam korábban formáról és tartalomról, habár egymástól többé-kevésbé elkülönítve, mégis azt érzékeltetve, mennyire fontos (sőt elkerülhetetlen) a kettő egysége. Ha ezen egység harmóniaformáló erejű (ezen persze nem a hétköznapi értelemben vett „kiegyensúlyozottságot” értem, hanem olyan egyensúly megteremtését, mely a verset minden oldalról támogatja, legyen bár a benne foglaltak szerint a diszharmónia költeménye), akkor a költeménynek megvan az esélye, hogy a nagy versek közé emelkedjék. Megvan az esélye, mondom, mert azért persze szükségeltetik némi azokból az erényekből (illetve ezen erények velük egyenrangú társaiból) is, melyeket az Ithaka elemzésének kapcsán felsoroltam. Bár az idézett sorok A kérdezőnek csupán töredékét teszik ki, az talán e részletekből is kiderül, hogy esetünkben egy nagy összefoglalásról van szó (nem véletlen, hogy a vers a kötet záró darabja, ami az olvasó figyelmét külön felhívja kiemelt szerepére). Nemcsak a gazdagon sorjázó szuggesztív képek miatt, nemcsak a rím-ritmus belénk ivódó, telt hangzásának okán sorolhatjuk e verset a legjobbak közé. Első olvasásra is olyasféle érzésünk támad, mintha a tihanyi ekhó valaha volt zengését nemcsak fülünkkel érzékelnénk, de behunyt szemmel magunk előtt látnánk a hang megtestesülését is. Ez mégis csupán befogadásunk első síkja. Mélyebb rétegek is tárulnak mögötte: az egyéni sors kérdése itt olyan világgá tágul, amely az egyetemes lét, mondhatni, az egyetemes költői vagy még inkább költészet nélküli lét tükrét tartja elénk. Vagyis mindnyájunk közös ügyéről: a vers nélküli világ lehetetlenségéről tesz tanúbizonyságot. Tanúbizonyságot tesz róla, mégpedig azért, mert hogy ebben az (őt kitaszító) közegben a versnek mégis van létjogosultsága, azt épp maga a költemény igazolja. Ha úgy tetszik, hitelesíti önmagát, a költészetet. Mert miközben újra és újra szembetaláljuk magunkat a kérdéssel: „Hol van az ihlet mostanában?”, nagyon is pontosan tudjuk (befogadóként, olvasás közben), hogy épp szemünk előtt ölt testet a maga valóságában. Vagyis az a költői világ, mely születésének e versben tanúi lehetünk, a harmónia maga: amint hiánya sorról sorra feltárul előttünk, közben bennünk megvalósul. Tartalma áthatja a formát, és viszont. Már nem az önmagát kereső költőt fedezzük fel, hanem egységes költészetet, költői hangzást – itt és most: tiszta, mint a fehér papír.

*

Végezetül hadd jegyezzem meg: ritkán látni olyan nagy számban összegyűlt hallgatóságot, mint Szentmártoni János válogatott kötetének bemutatóján. A tényt azért tartom fontosnak, mert az efféle elismerés kétségtelenül bizonyos elvárásokat támaszt a költő iránt. Habár a költő ezt megelőző utolsó verseskönyve csupán két éve látott napvilágot (Ulysses helikoptere, Parnasszus), olvasói mégis sajnálhatják, hogy a Ballada hétköznapi díszletekkel-kötetben igen kevés új versre bukkannak. Kényes ízlésünk ritkán engedi meg, hogy valakiről azt mondjuk, már kezdetben is nagy reményekre jogosító költészete az évek során nemcsak lombként terebélyesedett, hanem fatörzsként egyre magasabbra is nyúlt; akiről azonban mégis így nyilatkozunk, attól elvárjuk: oly lázas késztetéstől hajtva lépkedjen fel és még feljebb a költészet grádicsán, amilyen türelmetlenül mi várjuk a folytatást.

Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel, Stádium, 2010.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.