Sárgarigó

Nem írom le mind a nyolc napot, melyek során végre Váradra értünk. Direktorunk – kivel Széppataki úrnak mindössze néhány szót sikerült váltania a kastélyudvaron, ahol éppen újabb hajtásra gyűltek a vadászok – dörgedelmeit küldte ránk, amiért nem tudtunk nyugodtan a seggünkön maradni, ahogy meghagyta volt, s pontosan kijelölve további utunkat, nagy kerülővel küldött Várad felé, hogy útközben itt és itt, ezt és ezt adva játsszuk össze az útravalót magunknak. A hírre, hogy se pénzt, se posztót nem küldött a társulatnak, a két kártyás bubernyák közölte, hogy aznappal kiválnak tőlünk, s Fehérvárra mennek, honnan, mint mondták, többször is kaptak már jó ajánlatot. Velük tartott Bús Katinka is. Nem vettek érzékeny búcsút senkitől. Kölcsönös szidalmak közt tértek el utunktól. Úgy számítottam, Petőfi is velük fog tartani, s akkor nehéz döntés elé kerülök – menjek vagy maradjak? –, de a poéta nem tartott velük.

– Nem tudom, miért – fordult hozzám egy alkalommal –, de téged jó emberemnek véllek, cimbora, neked bevallhatom, mit nem tudok magamban tartani, nem csak a színművészi érdem hajt Várad felé. Helyközi választások lesznek ott a napokban, s mivel magam is azt tervezem, hogy képviselő leendek néhány hó vagy év után, megnézném, miként vívnak a kortesek.

Megdobbant szívem. E fontos hírnek bizonnyal jó ára lesz.

– Ugyan – adtam a flegmát (nem volt nehéz, legtöbben annak véltek) –, mi dolga lehet, már megbocsáss, a parlamentben egy szabad művésznek, amilyen te vagy? Verseid voksodnál százzal többet érnek.

– Lehet – tűnődött –, egyszer így lesz.

– A politika: szómalom! – közöltem. – Apám is korteskedett… Adják-veszik a véleményt… Aki többet kínál, ahhoz hajlanak.

– Látom, nagy tapasztalású tudóssal beszélek! – nevette el magát. – Meg ne sértődj, és soha ne add fel ifjúi heved. Egyébiránt meg – karolt belém – két út vezethet győzelemhez.

– Győzelem – fintorogtam. – Hisz az magunkon se megy.

– Mondom, hogy bölcs vagy! – kacagott megint, de újra komoly lett. – Wesselényi báró, az árvízi hajós, gondolom, erről feltétlen ösmered, a törvények betartására biztat. A megfontolt, lassú léptek embere, mint, hogy még egy példát adjak: Deák Ferenc. Széchenyi is e pártra buzdítja az ifjúságot. A másik út talán Kossuthé, nagy szónok, igazi népvezér, ő rombolva építene. Én még nem tudom, mit tegyek, de nem fogok elhagyott szobában álló gyertyaként kihunyni.

– Színésznek azt úgysem lehet…

– Inkább pátoszos borba fúlva egy szép jány karjai közt, ugye? – S megint komolyra váltott. – A komédia jól szolgál, igaz. Magyar szót visz a német ellen. Ez fontos dolog. Fontosabb, mint némelyek hiszik e társulatban. Nemzeti teátrumunk van Pesten, ez is nagy dolog. De az sem kicsi, amit mi itt, a végeken viszünk. Ám mégis…

– Mégis mi?

– Merjél szeretni – mondta erre. – Ne mérlegelj.

Nem tudtam elmenni rajta.

Izgatott.

*

Bihardiószegen időztünk, mely a Váradig menendő postakocsi ideiglenes állomása volt. Ezt úgy kell érteni, hogy a delizsánsz itt csak akkor állt meg, ha fel- vagy leszállója volt. Naponta két járat vágtatott át itt Debrecen felől Váradig (s persze vissza is kettő robogott át a hosszúra nyúlt falun). Széppataki úr megbízásából mindkettő érkezését ott kellett várjam a törpével az állomáson, a postaépület előtt, hogy az érkező notabilitásokat az esti előadásra invitáljuk. Fölösleges volt, az utasok szinte soha nem jöttek el művészetünket megcsodálni, hiába nyomtunk cédulát kezükbe. Széppataki úr mégis ragaszkodott ezen elővigyázathoz, mint mondotta, ki egy lelket megment, az olyan, mintha minden lelket megmentene. Nem vitáztunk vele. Mint mindenkinek a társulatban, neki is voltak bolond dolgai.

Aznap a törpe helyett Patkó, a buffó szegődött társamul. Izgatottnak látszott. A kocsi késett. Invitáltam, daloljunk ki a sarki kocsmában magunknak egy italt hitelbe. Már meglett ez a rossz szokásom, (jóval) naplemente előtt is tudtam inni. Hála Nagy úrnak, kérincsélésünk mindig sikerrel járt (szaltó mortálét ugrott, vagy tüzet fújt a potyaitalokért cserébe). Patkó azt mondta, nincs kedve inni, menjek magam, ha olyan szomjas vagyok. Nem értettem tartózkodását, mely egyik teátristát sem jellemezte (milyen finoman fejeztem ki magam!). Egyébként is furcsa volt. Mióta Nagykárolyt odahagytuk, kimosakodva, pomádés hajjal s viszonylag rendezett ruházatban pompázott, mi több, cipőjét is kisuvickolta. Mire készül ez?

– Üzletet kívánok kötni önnel! – Újabban mindenkit magázott, karót nyelt márkiként hajlongva. Nem állt jól neki. – Kilenc lózung van a tarsolyomban, két külön színű, ragasztható bajusz és szakáll, valamint egy ősz paróka. Mindösszesen három forintot is megérnek. Talán még többet is.

– Nekem a korommal rajzolt bajusz is megteszi – hajtottam meg magam feléje, magam is gyakorolván a márkiság kívánalmait. – A lózungjaival pedig hiába traktál, sokára lesz, míg én olyan szerepet kapok, minőket ön. Mit kezdenék a lózungjaival?

– Változások lesznek a társulatban – közölte rejtélyesen. – Önre karrier vár, mégpedig hamar.

– Ez kedves – bókoltam. – Csak hát, mint ön legjobban tudja, egy huncut vasam sincs momentán. (Újabban ilyen szavakkal cicomáztam magam.)

– No jó – sóhajtott felhős arccal. – Figyelj. Én elmegyek a gyorskocsival. Te azt fogod mondani, hajdúk vittek el. Vagy amit akarsz, az egyet kivéve, hogy láttál felszállani a delizsánszra. Cserébe tied a tarisznyám, s ami benne van.

Eltátottam a szám.

– Jön is már! – fészkelődött izgatottan. – Isten veled!

A négy ló vonta gyorsbatár nem állt volna meg, ha Patkó le nem inti – nem volt leszálló utas. Az ablakon bepillantva láttam, hogy a buffó egy elfátyolozott arcú ifjú hölgy mellett kapott helyet, mintha neki lett volna őrizve addig. Végre felsejlett előttem, mit rejt e szcéna. A rőfös lányát szökteti! Milyen jövő elé szaladnak? Nem maradt időm töprengeni, várt a próba. Vállamra akasztottam Patkó tarisznyáját, s ügettem vissza.

– Épp időben! – fogadott a törpe. – Siessetek, Patkót a színre várják.

– Azt ugyan hiába.

Betelt a jóslat: rövid tanácsozás után a kompánia döntése szerint megkaptam Patkó összes szerepét s hozzá egy forint fizetés ígéretét Széppataki úrtól.

Esti föllépesem azonban elmaradt.

Játékunk kezdése előtt félórával érkezett a második gyorskocsi Debrecen felől. Ezúttal fel lettem mentve fogadása alól, hogy biflázni tudjak. A törpe magában baktatott ki az állomásra, s hírrel érkezett:

– Egy jegyet eladtam! Igazi dáma jön!

Operát adtunk, zanzaváltozatban. A kórusok zömét szavalat pótolta, az áriák „transzponálva” s erősen kurtítva lettek, s egyáltalán, az egész darab a lehetőségeinkhez igazítva hangozott négy muzsikus cigány kíséretében. Már fertály órája zengtek Mozart erősen cenzúrált dallamai, mikor egy idegen, erős zengésű női alt váratlan prózaáriája félbeszakítá az előadást.

– Hol az unokahúgom?

A törpe által konferált dáma volt az, két hajdú kíséretében.

Nagy szcéna lett.

A megrablott dámában a bobádi rőfös asszony húgára ösmertem. Az Isten is színpadra teremtette. Vékony volt, magas, csinos, hangja mint egy bölömbikáé, oly erős, de dallamos. Ellenállhatatlan energiával iramlotta színre.

– Hová rejtettétek, szélhámosok? Úgyis meglelem! Judit! Ha most előjössz, megbocsátok! Ha nem, hajadnál fogva rángatlak haza! – Felforgatta a színpadot, ledöntögette az álfalakat, minden ládánkat felnyitotta, feltúrta öltözőszobánkat is – a közönség ovációval biztatta, s nagy tapsokkal jutalmazta minden akcióját. Még a hajdúk is meg lettek ünnepelve, midőn elbocsátotta őket a nyílt színen, mondván, tévedett, a megszökött leányt másutt kell keresni. Egészen összeomlott. Jajongva sírt, átkokat szórván az egész világra, közben egész sorsát elénk sorolta. Hogy megözvegyülvén költözött a szintén özvegy bátyja házába, több mint egy év előtt, azóta nevelte annak leányát erős vitatkozások közt, melyek során a rőfös mindig a lány pártjára állott, s most is őt okolta annak eltűnésiért. Ezért határozott úgy, hogy felleli a gyermeket, ki – azt hitte eddig – egyik színészünkért lelkesedve szökött a társulat után. Mindezt oly ellentmondást nem tűrő, drámai eréllyel sorolta, mellyel mindannyiunkat lenyűgözött. Se szóval, se erővel nem tudtuk elvonni a színközépről. Élőképet rögtönöztünk köréje, majd a törpe alábocsátotta a kortinát, s Széppataki úr közölte, hogy most szünet lesz.

Hosszan udvaroltuk, fáradna le a színről, mely nem a való mutatására szolgál, annak csupán égi mását mutatja fel. A nő egyenként arcunkba bámult, végül Lugossyt méltatta szóra.

– Maga!

– Igen?

– Térdeljen elém, és esküre emelt kézzel maga mondja meg becsületszavára, hol a háládatlan gyerek!

Lugossyt egészen megbabonázta a nő. Ünnepélyesen eléje térdelt, s esküre emelt kézzel nyilatkozott.

– Fájdalom, de nem ismerjük az ön unokahúgát. Nem láttuk sosem, közöttünk nem járt. Erre készséggel megesküszöm, mint arra is, hogy kegyednél vonzóbb nagynénit nem hordott hátán a föld!

– A szívem! – tántorult e szóra az asszony.

Nem hallgathattam tovább.

– Én sejtem, hol a lány! – Sebtében elsoroltam Patkó különös viselkedését, s hogy a Várad felé viharzó gyorskocsin távozott.

– Váradra? – emelkedtek az asszony ingerlő keblei.

– Magunk is oda igyekszünk – jelenté e kebleknek Lugossy.

– Várad… – pillantott rá a nő, ködös szemekkel. – Hiszen ha megint… Ugye, önökkel tarthatok? – pihegte.

– Magam fogom e tárgykörben önt segíteni! – közölte Lugossy.

Az asszony velünk utazott Váradra másnap, s továbbra is a társulattal maradt, kiszorítván minden szerepéből Széppatakinét a színpadon s a szerető szerepköréből az életben Trixit, kire Lugossy többet rá se nézett, mi több, ahogy hallottam, később hivatalosan is egybekelt a „nagynénivel”.

*

Fekete úr a váradi megyebál díszes nagytermét szerzette meg nekünk játszóhelyül május közepéig, jeles pártolási pénzt is „összevadászott” a kompániának, hónapos szobákat bérelt nekünk Várad külön s külön pontjain. Úgy volt, ahogy Petőfi mondta. A nagy életű, nyüzsgő, gyönyörű város két kerületében is követválasztásra készült. Kortesek járták az utcákat, folyt a zene és a bor. Az előttünk ott szereplő német társulat búcsúföllépését hirdették aznap délután és estre is. Elhatároztuk, hogy szálláshelyeink elfoglalása után megnézzük a konkurenciát, s úgy kifütyüljük őket, hogy szégyenükben Bécsig meg sem állnak. Drágán adták a belépőbilétát, hát Széppataki úr kijárta náluk (mindent ő intézett, rendezőnek és titkárként is igen bevált), hogy mint kollégákat szabadjeggyel fogadjanak. A németek gálánsan (és igen óvatlanul) közölték, hogy szívesen látnak minket – a délutáni előadáson.

– Micsoda sértés! – hőbörgött Jancsó. – Nekünk mint kollégáknak díszpáholy járna, este! A kifütyülés kevés lesz ezek után!

Bőven felszereltük magunkat rohadt almával és tojással, s elfoglaltuk helyünket a zajongó helyi ifjúság körében. Ám a tojásdobálás elmaradt. A németek előadása messze jobb volt, mint aminőt mi valaha is produkáltunk. Gazdag díszletek közt, pompás ruhákban, remek hangokon zengték az operát, mely bővelkedett nagy ívű, látványos csatajelenetekben, a helyőrség huszárjai adták a nagyszámú statisztériát. Igazi karmester vezényelte őket s a város zenekarát. Őrült siker volt. Hogy fog a mi szegényes kompániánk ezek után a városban megfelelni? Lógó orral, leverten távozánk. Fekete úr – ki az esti előadásra lett invitálva – előlegeket osztott, hogy jobb kedvünk legyen. Trixi az én gázsimat is magához véve maga köré gyűjtötte hölgyeinket, hogy ezt-azt („Csip-csup dolgokat, nagyfülű”, mosolygott) sürgősen bevásároljanak. Én Petőfihez csatlakoztam, ki néhány ismerősét szándékozott felkeresni.

Nagyvárad leghíresebb kávéházába, a Royalba tartott, mely nevével ellentétesen a helyi jakobinusok törzshelye volt. Árnyékként kísértem minden megbeszélésein. (Nem volt ellenére. Az együtt töltött időben szorosan összebarátkozánk, új verseit elsőként nekem olvasta föl, s én – bevallom – kritikátlanul dicsértem minden sorát.) Csupa rebellis eszme hangzott el a kávéházi törzsasztal körül, a sajtószabadság kérdésétől a jobbágyság igazi felszabadításáig, még a nők szavazójogának bevezetése is terítékre került. Én nemigen szóltam a disputákba, ezért kissé gyanakodva, idegenül vizslattak a költő elvbarátai. Hogy a társaságnak hozzám kedvet csináljon, Petőfi az asztal alatt kezembe nyomott egy cetlit, majd fennen közlé a többiekkel, hogy magam is forrongó lelkű színész, mi több, jó tollú költő vagyok, s ő tudja, hogy velem van legújabb költeményem kézirata, melyet haladéktalanul el fogok szavalni. A rebellisek erre addig unszolának, míg nagy pironkodások közt előhúztam a papírt, s felolvastam Petőfi versét, a Pató Pál urat. Nagyon megéljeneztek, s az irányomban addig mutatott tartózkodásuk felengedett.

Késő éjszaka érkeztem hónapos szobánkba, Trixi már aludt. Pakkom mélyéről előhalásztam titkos füzetemet, s hajnalig jegyezgettem bele, hogy Petőfi kivel miket beszélt. Trixi egyszer csak felriadt.

– Mit firkálsz ott, nagyfülű? Miért nem jössz hozzám ide?

– Mindjárt bevégzem – mondtam –, aludj csak.

De az álom kiszaladt szeméből. Hosszan sorolta, mi mindent vett magának. Látván, hogy kevéssé figyelem szavát, megint csak rákérdezett:

– Miféle füzet az?

– Nem fontos – feleltem –, semmiség.

E szó, hogy nem, bármilyen környezetben hangzott el, mindig felbőszítette.

– Mutasd azonnal, ha kedves az életed!

Odavittem hát neki, az ágyba.

– Mi volna ez? – pillantott a rejtjelekbe.

– Titok.

– Előttem nem lehetnek titkai, akivel közös harangban lakom.

Erősen tusakodtam, mit mondjak erre.

– Talán csak nem… – vizslatott. – Talán csak nem költemények?

– Nem – mondtam. – Próza.

– No jó! – hanyatlott vissza párnáira. – Kezdd az elején.

– Mit?

– Az egészet. Szórul szóra akarom hallani!

Rögtönöztem. Mi mást tehettem volna? Saját történetemet dadogtam el, öngyilkos terveimtől haladva, sorban, aznap hajnalig. Petőfiről egy szót se szóltam. Nem mertem felnézni közben, csak mire végére jutottam.

Trixi édes mosollyal ajkán – aludt.

*

A másnap délelőtti próbán elhatároztatott, hogy nóvumként Petőfi saját darabját, az Aranyvasárnapot fogjuk adni. Hogy a főszerep nekem jutott, abban Trixikémnek volt első érdeme. Mióta Lugossy a bobádi rőfös húgához pártolt, Trixi nyíltan mutatta hozzám való vonzódását, hónapos szobánk gazdájának férj és feleségként mutatkoztunk be.

Jól állt nekem a szerep. Ilyen tirádáim voltak:

– Forduljon meg koporsajában, aki először hítt be németet hozzánk, mert az hazánkba dögvészt hozott, mely akkor szűnik meg dúlni, ha martalékul nem talál több magyart! – És hasonlók.

Mindenki lelkesült volt. Petőfi intenciói nyomán kissé másként játsztuk a mesét, mint a többit korábban. Egész olyannak kellett lennünk a színen, mint való életünk perceiben, túlzó hangsúlyainkat rendre csorbítá, s a „nagy halálnak” sem engedett teret. Mint mondta, sok előadásokat látott Pesten tavaly, a Nemzeti Színházban, ahol színművészetünk legnagyobbjai szolgálják Tháliát s vele a nemzetet.

Jancsó kikérte ezt magának.

– Milyen legnagyobbak, szép öcsém? Párizs ott van, ahol én vagyok!

Végül Petőfi őt is megudvarolta, hogy szelídebben ejtse a szókat, s gesztusait is visszafogja.

– Az erő belül legyen! – magyarázott lelkesülten. – Az érzemények a publikum szívében hajtsanak ki, ne a színen lobbanjanak semmivé!

– Aki képtelen rá, az tanítja, mi? – dohogott Jancsó, de azért ráállt az új modorra. Egy hóhért adott, kit gazdája vizsgáztatott. A „gazdát” Lugossy játszta.

– Mi a legkedvesebb italod?

– A vér! – felelte Jancsó.

– Ki az istened?

– Az ördög.

– Mi a legnagyobb vétked?

– Egy embert egészen agyonüthettem volna, s csak félig ütöttem agyon.

– Melyik a legszebbik virág?

– Az akasztófa virága.

– Mit gyűlölsz legjobban?

– A megbánást…

És így tovább.

– Remek! – mondta Petőfi végül.

– Ha te mondod… – morogta Jancsó. – Pedig tudnám fogvicsorral, villámló szemekkel, igazán gonoszul adni a gonoszt.

– Csakhogy nem úgy van! – érvelt Petőfi. – Nem látszik kívülről az emberen, mit rejt szíve. A pokol szolgái egész olyanok lehetnek, mint bármely angyal. Mint Trixike – évődött – vagy az én barátom! – mutatott rám.

Az élet még aznap megmutatta, mely igaza volt.

A próba után a trupp ebédezni indult. Esőre hajlott az idő, Trixi hazafuttatott, hogy könnyű, új, kapucnis köpenyét hozzam el. Loholtam. Alig haladtam egy saroknyit, mikor egy vidám, tőlem alig idősebb fiatalember lépett hozzám az utcán.

– Elkísérhetem? – mosolygott.

– Nem vagyok görög – feleltem neki Lugossy szavával.

– Én sem – vigyorgott.

– Úgy hát mit akar?

– Sárgarigó – fütyölte.

Gyökeret vert a lábam.

– Ne féljen, hamar fogunk egymással végzeni.

Rendetlen szobánkba lépve egész elragadtatással szólt:

– Ó, mely szerelmi fészek! Na nézd csak… Virágok! – s azzal letépett egy szál margarétát a csokorból.

– Ne nyúljon semmihez! Az nem a magáé!

– Már igen! – Kabátja hajtókájába fűzte. – Leülhetek?

Odaadtam neki a füzetet. Könnyedén, hamar lapozta át, úgy látszik, értette a feljegyzések titkos nyelvét és jeleit.

– Remek! – bólogatott. – Egészen kiváló. Hm, ez is! – Rettenve néztem. – Igaza volt a főnökömnek! – mondta, s keblébe bocsátá a füzetet. – Ez minden pénzt megér. De ennyit biztosan! – Leszámolt az asztalközépre száz váltóforintokat, azzal felállt, udvariasan meghajolt. – Bocsásson meg, amiért feltartottam, kolléga úr. Hamarosan hall még felőlünk. Isten áldja!

Ütötten bámultam hűlt helyét. Talán nem is volt itt, csak képzeltem. De a pénz ott hevert az asztalon. Művészetemmel egy év alatt se kerestem volna ennyit. Hová tegyem? Nem jutott eszembe jobb, begyűrtem a bankókat Trixi kedvenc piros cipellőjébe, majd fogtam a kapucnis kabátját, s futottam vele a vendéglőbe.

Ha más nem is, Trixi látta rajtam kedélyem változását.

– Mi bajod? Olyan furcsa vagy.

– Ó, semmiség! Szerepem végett izgulok.

– Nincs okod rá, nagyfülű!

*

A meghirdetett időpontban dugig telt a nagyterem, százan szorongtak fenn a karzaton. Petőfi nem vállalt szerepet saját darabja előadásán, oldalt szaladgált a törpe mellett, utolsó tanácsait hadarta, míg végül felemelkedett előttünk a kortina. Nyilvános kertet mutatott a díszlet, amelyben sétálók gyanánt járt le s fel Széppakati úr mint idős apa, karonfogva lányát, Trixikét.

– Aranyvasárnap, gyémánt idő! Az ég olyan tiszta kék, mint a te ruhád, leányom.

– No lásd, apám, mégis hogy civódtál, amiért nem hoztam magammal esernyőt.

– Ne vedd rossz néven az atyai szív aggodalmát. Sok pénzembe volt e szép ruha, de kitesz magáért. Talán az sem különb, melyet a szultán küldött Zrínyi Ilonának.

Erre Lugossy, ki egy padon süttette magát, közbekiáltott.

– Jézus Mária Szent József!

– Mi lelte, szomszéd uram, hogy akkorát kiált? És mint elsápadt! – fordult felé jóságos mosollyal Széppataki.

– Talán nincs okom rá? Azt a nevet ne emlegesse itt, vagy ha kedve van róla beszélni, hát mondja meg, s én elhordom magam. Semmi kedvem börtönbe kerülni.

– Igaz. Rettentő idők. Ó, kedves hazám, Katzenellenbogen, miért hagytalak el tégedet? Ott jobb világ van, nincsenek pártütők, s ha az ember a fejedelemnek térdet s fejet hajt, békességben ihatja meg pohár sörét. Hiába beszélnek, mégiscsak rosszabb ez a magyar föld, mint Németország!

Erre én, oldalt ülve a napra tett kávéházi asztalomnál, pincérért kiálték.

– Hej, pincér, egy meszely borocskát!

Színre ugrott a törpe.

– Csak egy meszelyt? S melyikből?

– Abból, szép öcsém (kis derültség), amelyik legolcsóbb. De lódulj hamar, vagy én lódítalak (pincér el), hogy forgószél módjára táncolsz el hazádba, te, törpe sváb.¹³ Csak egy meszelyt, kérdi a pimasz. Ha vére volna, icceszámra innám. Milyen csúf gorombaság, s ezt némettől tűrje a magyar! Ott van még pofáján az éhség nyoma, mit külföldről hozott magával, és a magyarral máris durván bánik, mit várjunk tőle, ha majd itt zsírunkon gömbölyűre hizlalja hasát? Forduljon meg a koporsajában, aki először hítt németet hozzánk, mert az hazánkba dögvész hozott, mely akkor szűnik meg dúlni, ha martalékul nem talál többé magyart!

Dörgött és dobogott e szómra a karzat, majd hirtelen más lárma kelt, a nagyterem oldalajtaján katonák futottak a publikum közé.

– Halt! – harsant parancsnokuk szava, már trappolt is vasalt csizmáiban a világot jelző deszkákra, fel. – Hol van Petőfi? Melyik az?

A közönség kuncogott. Azt hitték talán, az intermezzo is játékunk része volna.

Mi tudtuk, hogy nem az. Széppataki úr a hadnagyhoz fordult.

– Már megbocsásson, de bírunk minden engedélyeket, és egyáltalán…

– Nix! – intette le eréllyel a tiszt. – Nekem Petőfi kell. Te vagy?

– Ugyan! – hőkölt Széppataki úr.

– Talán te? – mutatott a sápadt Lugossyra.

– Isten őrizz!

– Ne hazudj, rebellis. Jössz velem, vagy vasra verve viszlek.

– Nem ő az! – szóltam, szemem sarkából intettem Trixinek, lépjen ki oldalt, hol Petőfi egész sápadtan állt, darabja szövegkönyvével kezében, a törpe mellett.

– Hanem? – fordult hozzám a tiszt.

– Én vagyok – feleltem kapásból, anélkül, hogy belegondoltam volna, mit teszek. Trixi elérté jelzésemet, s Petőfit a hátsó járás felé irányítván a színről levonta. A többiek, köztük Jancsó, kik jelenésükre vártak a színfalak mögött, szájtátva bámulták kéretlen alakításomat, mint ahogy a publikum is szóvisszafojtva figyelt.

– Úgy? – vakkantott a tiszt. – Alómars! – mutatta leendő távozásom irányát, a katonák felé.

Felvetett fővel, büszkén vonultam, várván, hogy a karzat ifjai kurjongva leleplezzék csalásomat. Pissz se hangzott. A katonák közrefogtak, s kivezettek az oldaljáraton. Még hallottam, ahogy a tiszt felszól a színre.

– Színészek… Mehet a muri tovább.

Ahogy a visszhangos előcsarnok lépcsein levezettettem, Trixi csengő énekhangja kísért.

– Mert a szerelem, mint a lepke,
Oly csalfán ágról ágra száll,
Hogyha kergeted, elhagy messze,
És többé el sem éred már.

*

Zárt, fekete kocsiba gyűrtek, szikrázva dobogtak a trappban induló lovak patái Várad gázlángok kékes fényében derengő, esti kockakövein. Gondoltam, semmi baj, míg a kaszárnyába visznek, Petőfi időt nyer, hogy felszívódjon, mint a kámfor, s mire önzetlen cselemre fény derül, elhagyja a várost. Nagyot tévedtem, bár akkor még nem tudtam, mekkorát. A kocsi függönyén kinézve láttam, hogy lefordulunk a kaszárnyához vezető útról. Gondoltam, ideje, hogy turpisságomra fény vetüljön. Szólni akartam az engem strázsáló bakának, de mielőtt hang jött volna számon, lapátkezével szájba vert. Szótlanul nyeltem a véremet, míg a kocsi egész éjszaka hurcolt magával, hogy örökre kivonjon Thália szolgálatából.

Epilógus

Ami ezután történt, már kevéssé tartozik a tárgyhoz, mely teátrista időm egynémely epizódjának lefestése volt. Váltott lovakkal, megállás nélkül, titkos utakon keresztül hurcoltattam Budára, s kerültem abba a tömlöcbe, amely négy hosszú éven át lett kéretlen lakásom. Persze már érkezésem napján kiderült, hogy nem én vagyok Petőfi. Hajdani megbízóm igazolta személyazonosságomat, de ő volt az is, ki szigorú büntetésemet elérte. A hatóság tudatos félrevezetése, hazaáruló eszmék nyilvános terjesztése, bűnpártolás, és felsorolni is hosszú volna a vádpontokat, amelyek bűnlajstromomra felkerültek. Mindazonáltal mindennemű tárgyalás nélkül tartottak fogva négy végtelen hosszú évekig, új és új cellatársakat rakván mellém, hogy aztán felőlük faggassanak. Egész regényeket találtam ki egy-egy fogolytársammal kapcsolatban, így végül magáról Táncsics Mihályról is, ki legutolsó cellatársam volt ama dicső napig, melyen kiszabadított minket tömlöcünkből a forradalmi pesti ifjúság.

Táncsicsot a vállukra emelve vitték ki a kapun, én a magam lábán követtem őket. A Táncsicsot ünneplő tömeg körében mintha Petőfit láttam volna… Hamar kiürült velük a börtön előtti tér, melynek túloldalán, egy kapualjból ismerős nőalak lépett a fénybe. Nem akartam hinni a szememnek, annál is kevésbé, mivel két gyerek volt vele. Egy már nem éppen karon ülő, hároméves forma kislány és egy tíz év körüli, nyurga fiú.

Igen, jól csalódnak. Valóban Trixi volt.

Hosszan néztünk egymás szemébe.

– Lefogytál, nagyfülű…