Anyám emlékének
1
Szemed már nem fogadja be,
Amit vetít a képmutogató.
Mindegy, hogy szélfújta virág, avagy
Az én arcom – mindegyik
Jelentéktelen, megunt, kivérzett
Vetülete a lejárt időnek.
Mindegyik massza-szürke, mint
A létezést fedő lepel…
És mégis nyitva is csukott…
Szemed közönye ellenére is
Még érzékeli, hogy itt vagy
Ideát, ahol a téridő
Regiszterein csúszkál a szó;
Emlékek, mint homokkövek
Mállanak, mikor a fényben ülsz.
A lombok néma játékszereként
Érzékelsz arcodon világosat… sötétet.
2
Meddő erőlködés az ige erejével
Megmozdítani az eltompult időt,
Mely úgy betölt, hogy semmit sem jelent.
Idáig jutni el – lásd, minden tetted ezt:
Ezt készítette, építette, mint a szél
Emelte fantomépület: homoktorony:
Egy eszme illékony lidérce – mozdulat:
Tarajlás, mely önmagába visszatér.
Hát ennyi! Csont-bőr példád halálomat
Jelenti, s hozza oly közel, mint
Én kortyoltattam veled a kéretlen vizet:
„Muszáj kicsit!” A szóban mennyi félelem
S hiábavaló izzása az esti lámpafénynek,
A szellemnek, mely öngyulladást remél,
Vagy hűlve hallgatag tanácsot oszt
Tanácstalan… mert bölcs ilyenkor senki sem
Lehet. E végső ponton a szem, a száj, a kéz
És bármi tárgyeset fölösleges, akár
A millió s milliárd percek őre: óra.
E sivatagidőben minden érvénytelen,
Vizionáljak bár palotákat itt és ott között,
A láthatárra festve már az is ijesztő.
Hasonlatos a szedett virághoz…
Árnyéka egyre nő a szemközti falon,
Növekszik, mint egy megvakult arasz:
Hosszmérték, hogy évre év hozzá mérjem
A következményként épülő időt. Tereptárgyakat.
Mert Árnyékod vagyunk mi, s Árnyékunk te vagy.
– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
Requiem aeternam dona eis Domine…
