Az ISO-kultúra, mi meg a Teljesség

Érdekes cikket írt Pálfi Ágnes a Kortárs 2010/4. számában – A drámaköltő Weöres és a magyar szecesszió –, melyben többek közt arról töpreng, hogy „posztmodern irodalomelméletünk apostolai éppen a legnagyobbak életművét miért nem tudják megnyugtató módon kanonizálni”. Kitér aztán a szecesszióra, Csontváryra, sőt, Bartókot is említi, ily módon kérdése tágasabb, általános művészetelméleti összefüggésbe kerül.

Nos, miért esetlenkedik bükkfagatyásként a múlt század eleje óta az éppen korszerű művészet-, mi több, kultúrabölcselet a múzsák bálján? Mivel van baj? Az alkotókkal? Az értelmezőkkel? A néppel? Az eszmékkel? A talpalávalóval?

A látszat ellenére az embereket még érdekli a művészet, a kultúra, mely a maga egészében útjában áll a személytelen antikrisztusi világfolyamatoknak.¹ Hogy miért, hogy mi a baj vele világszerte, arról lesz szó a következőkben, meg arról, hogy mivel váltották le.

A meghatározással fogjuk kezdeni.

*

Amióta a kultúráról töprenkedni kényszerül a gazdaságkori ember, azóta a kultúra fogalmát illetően erősen megoszlanak a vélemények, mint minden olyan dologról, ami kicsúszott a kezünkből. Andó Éva szorgos gyűjtése szerint „1952-ben 164 kultúradefiníciót ismert a szakirodalom, azóta csak bonyolódott a helyzet”.² Ezeket én is gyarapítottam jó néhánnyal…

Sokan szellemi-közösségi természetűnek tekintik a kultúrát, és vele szemben az eszközöket, dolgokat, a technikát civilizációnak tartják, mások viszont a kettőt egybevonják. Jómagam az előbbi állásponton vagyok. A szó „a latin »colere« igéből származik, mely művelést, elsősorban a föld művelését, gondozást, ápolást, gondoskodást jelent. Az igét használták tisztelni (cultura deorum) értelmében is” – írja Kondor Zsuzsanna.³ A colere szóból képzett cultus „kiművelés, jobbítás értelmét lélekkel, műveltséggel kapcsolatos értelemben is alkalmazták”. Ilyeténképpen istentiszteletet, a Föld és az Ég kapcsolatát is kezdte jelenteni. A görögök a kultúrára külön szót nem használtak, a fogalmat egynek vették a gyermekneveléssel. A gyermek, a „paideo” szóból ered a pedagógia. Ezt az eszmét elevenítette föl az angol Hobbes a XVII. században. A XXI. század kultúrájáról szinte mindent elmond a gyermekekhez való viszonya: neveli-e őket, mire, mivel, s egyáltalán, hagyja-e őket megszületni.

*

Úgy vélem, hogy a kultúra az Éden elhagyásával keletkezett. Időnk a kairoszból a kronoszba hullott, és életünk elvált a Léttől, sőt, szembefordult vele. A Létet ettől kezdve nem látjuk világosan: meg kell értenünk. Ekkor jött létre a vallás és a kultúra, hogy visszataláljunk az Igazsághoz = Istenhez; a művészet, hogy megértsük Őt és egymást; a munka, hogy megműveljük a világot. A kultúra ilyenformán szellemi, kultikus és közösségi. De azt is hozzá kell tennünk, hogy a kultúra maga a hagyomány, melyet a Paradicsomból való kiűzetésünk óta építünk. A hagyomány összekapcsolja a nemzedékeket. Beleillik a görögök gondolata is: a nevelés. Gyermeknevelés, holtig tartó társadalmi nevelés a közös kultúrára, önnevelés, helyes öntudat és istenélményszerzés.

Ha a mérték felől nézünk a kultúrára, akkor legszembeötlőbb külső vonása az arányosság, valamint a teljesség: ahol még létezik, ott mindent áthat, az orrfújástól a társalgáson és munkán át a templomig.

Ha a művészet a kilátópontunk, akkor látjuk, hogy a kőkortól a reneszánszig minden mű a kairoszt, az örökkévaló, a nem múló, a léteseményeket vajúdó időt kísérti, szerkezetében a sorsdöntő tett, elhatározás és hely köré épül, ilyenformán kultikus, istentiszteleti – kivéve néhány önmagát túlélt korszak szépnek szánt termékeit. Utóbbiakból jócskán találunk, például a hanyatló Róma vagy a barokk idejéből.

*

A kultúra cselekvése a művelés: az anyag átszellemítése, fölemelése, a teremtés folytatása. A műveltség a művelés visszahatása a művelőre: lényét átszellemíti, finomítja, nemesíti. Neveli – benső értékeit növeli. Találkozik benne a cultus és a paideo.

A művelés tehát külső-benső viszony: az alkotó és környezete meg a lelke, vagy ami ugyanaz, alkotó és közössége, a többi lélek, úgy is mondhatjuk, hogy ő és Teremtője közti kapocs.

A művelő embernek meg kell legyen a magához való esze és tudása, ám aki mindegyre csak ismereteket szerez, melyeket nem épít be lényébe, olyan, mintha kizárólag pénzt gyűjtene – nem művelt lesz, hanem faragott tuskó.

A kultúra a világ működéséről és működtetéséről szóló közös tudás.

A kultúra maga a nép; az alapvető értékekben együtt gondolkodó közösség.

Ha nincsenek alapvető, közös értékek, akkor nincsen se kultúra, se nép, csak ipar és tömeg.

Ahogy nincsen vizuális kultúra vagy nazális, úgy tömegkultúra sincsen, legföljebb szórakoztatóipar. Ez zsibbaszt, szétszór és kikapcsol az életünkből, a kultúra ellenben bekapcsol.

Összefoglalva: a kultúra három alapeleme a hagyomány, a közösség és a kultusz, melyek együtt fonódnak össze a Teljesség körében.

*

Korunk a Lét helyén a folyamatos technikai, műszaki, tudományos fejlődés tűzijátékát és az ugyancsak szakadatlan szellemi, gazdasági, természeti és társadalmi válságok örvényét látja, illetve látná, ha nézné, ha a tűzijáték nem vakítaná el. Szemben áll a kultúrával, mivel az először is nem csinál pénzt, ráadásul közösségi, erkölcsi és szellemi-kultikus jellegénél fogva akadályozza a gátlástalan haszonszerzést, a Föld fölélését, az Antikrisztus győzelmét.

Gazdaságkor a világtörténelemben először lépett ki a Teljesség köréből, midőn ateista, sőt istengyűlölő civilizációt hozott létre, melynek középpontja Fekete Lyuk, ami mindent elnyel, belőle áldás nem származik. Az volna csoda, ha e kor személytelen hatalmai a kultuszt és a nevelést nem üldözték volna ki a „hivatalos” kultúrából és művészetből – s vele a katarzist, a lelki nemesedés életcélját.

A Piac – bízvást nevezhetjük az Antikrisztus egyik tüneményének – szétszakította a kultúrát magasra és alacsonyra, és ehhez igazította a kultúrcikkipart. Az ennek mintájára létrejött „főáramú” művészettudomány/esztétika – ISO – az előállítási és értékesítési folyamatok szolgálatában azt a föladatot kapta, hogy szabványokat koholjon, s azokat rákényszerítse az alkotókra: csak azt a művet juttatja be a piacra – értékeli, díjazza stb. –, amely megfelel a hatályos szabványnak. Hilton Kramer a múlt század közepén világosan meghirdette: „amíg Elméletet nem ismerek, addig képet sem látok.”⁴

E kultúrharc eredménye az egyre csicsásabb, kacifántosabb, rondább, ostobább, de mindenesetre díjasabb giccs, a műnek látszó Semmi, melynek szellemi tartalma legföljebb annyi, amennyi az őt hordozó papírnak, filmszalagnak, festéknek. Dolog. Üres civilizátum.⁵ Giccs, ami nincs. Akkor is, ha szupermarkecben árulják, akkor is, ha zeneakadémiákon rikácsolják, vagy álszent módon templom falára pingálják. A kultikus álcában megjelenő giccs a legundorítóbb.

Igen jellemző, hogy a művészet kezdettől gazdag anyagkészlete az ISO hivatalba lépése óta hihetetlen módon kibővült. Mivel a kulturális szabványok rendszere abban egységes, hogy „az eget bedeszkázta”. A függőleges irány elrekesztése után az alkotó ott próbálkozott, ahol szabadott: a vízszintesben, a Dolgok körében. Okkal, hiszen a gazdaságkori embert, a barbit arra nevelik, hogy élete értelme az, hogy Dolgokat termeljen és szerezzen. A „művekbe” tehát beözönlöttek az új kor jellemző gondolatai és holmijai: műszaki, mértani, hangtani, szociológiai stb. „problémák”, anyagok és technikák. Mind szigorúan szellemtelenített szinteken: egy része nyersen, mint kő, fadarab, dög, ürülék, ondó, vér, más részük civilizátumként érkezett: újságrongy, szemét, bevásárlókocsi, statisztika, testöntvény, konzervdoboz, vendégszöveg, zaj és a „talált tárgyak” fölsorolhatatlan tömege.⁶

Természetesen a műteremtés őstörekvése – nemes anyagok, szavak, hangzások stb. még magasabb szintre emelése – elvileg nem zárja ki a megmunkálandók köréből az alantasabb minőségűek munkába vételét. Példa erre a népdal és -mese, a komédia, a szatír- és pásztorjáték! Az alkotás minőségét a létesítéséhez fölhasznált anyagoknál erősebben befolyásolja készítőjének szellemi útja. Ilyenen jár-e? Nyíltabban: van-e misztikus/égi tapasztalata, igazságvágya, mint volt Csontvárynak, Weöresnek, Hamvasnak, vagy nincs?

Ellenpróba: mihez kezd bármely anyaggal a valódi művész? Tessék olvasgatni Weöres kitalált nyelveken írt munkáit!

A kultúrcikk-előállítás tömérdek új anyaga és vízszintessége⁷ szakadatlanul változó és vaduló készítési eljárásokat kíván a sikerre vágyóktól. A termelőknek és a termelési módszereknek egyaránt mind zabolátlanabbaknak kell lenniük, hogy szenzációval szolgálhassanak, különben a sajtó nem tudja rásózni termékeiket a fogyasztóra. Nincs megállás. Ahogy a gazdaságkori ipar és pénzgyártás vagy az erdőirtás üteme elvileg fékezhetetlen, úgy lesznek egyre zajosabbak és disszonánsabbak a zenék, harsányabbak a színek, üvöltőbbek a formák, szemérmetlenebbek a plágiumok, égbekiáltóbbak a botrányok. Apollinaire-ék abszintozása vagy Dalí bajusza és örökös balhézása ma már mosolyt sem kelt. Duchamp piszoárjába bele is kell brunyálni. Előbb jelképesen, majd a műteremben, aztán a kiállításon a megnyitó közönségének szeme láttára, majd kenyeret tenni rá, Krisztus keresztjét, és úgy is hugyozni, szarni, szarni, szarni…

Az árulás, a hazugság magasztalása, a Semmi dicsérete⁸ a legkevesebb, amiben az ISO-művész és esztétája egyetért.

*

A giccs szellemileg mégsem tökéletesen üres, mert az ember maga is szellemlény, az egyetlen a Földön, aki ettől az ontológiai adottságától nem szabadulhat. Ezerszeres tagadással sem. Ha nem műveli a világot meg a lelkét, akkor rombolja. A folyó, a vírus, a cápa nem ront, nem javít, hanem van; teszi azt, amit a természet rá kiszabott rendje szerint végeznie kell. Mi – Ég s Föld közti határlényként – hol ide, hol oda csapunk. Sorsunk a kezünkben, választhatunk üdvöt vagy kárhozatot.

*

A Paradicsomból való kiűzetés óta létezik a bölcselet, s egyetlen kérdés körül forog: miként juthatunk el az örök igazságba?

Ha sehogy, mert például nincsen örök élet, akkor bölcseleti kérdés sincsen, legföljebb rejtvény: mit jelent ez vagy az a mondat, zenei vagy képi jel, aminek amúgy – maradjon köztünk – magasabb értelme nincsen? Éppen ezért bölcselet sincsen, csak ISO-szövegelés. A Nagy Négyes: az igaz, a szép, a jó, a szeretet vonásainak és egységének kutatása, az élet értelmének keresése, vagyis a filozófia helyébe mindennek a gyökeres elvetése, a miszozófia, a bölcsesség gyűlölete⁹ lépett. Ez leginkább „irodalmi” szövegek és egyéb „művek” szétszerkesztéséről és az elkövetők önkielégítéséről szóló „diskurzus” áltudományos, személytelen nyelven, amely önmaga paródiája: „puffasztott rizsa”. Emberi szavakra fordítva nyilvánvaló idiotizmus.¹⁰

A kultúra tétje az üdv, a giccsé a bevétel.

A giccs egyetlen eredménye a haszon, de tudjuk, hogy amióta a pénz elektronikus jellé vált, már begyújtani sem lehet vele.

A Pénz a Fekete Lyuk egyik neve.¹¹ A világ összes pénzéből sem lehet egyetlen kipusztított férget föltámasztani, mégis mindeneket magához vonz és elnyel.

Mindeneket?

*

A giccs mai, antikrisztusi időnk, Gazdaságkor előtt gyakorlatilag nem létezett.

*

Gazdaságkor antikrisztusi globalizmusa a maga képére egységesítette az (ál)művészeti folyamatokat az egész bolygón. Pőre civilizációvá tette, és kemény kézzel vezérli őket a nemzetközi műkereskedelem révén. A művek forgalmazói által gyártott – szigorúan kultusztalan! – termelési szabványt szépítőleg izmusnak nevezik, és teljesítését megkövetelik a műpiacra igyekvőktől Melbourne-től New Yorkig. Művelésről, átszellemítésről, istentiszteletről, közösségről szó sincs. Az éltanulók mind egyének. Ez kötelező. Közülük a legjobb mintakövetők nemzetközi sikereket élvezhetnek, zseninek minősíttetnek, ha nem is a világ, de legalább az idény végeztéig. Ugyanis az izmusokat a piac igényei, legkivált fölvevőképessége szerint rendszeresen változtatják. Ha a piac telítődik, új izmust/szabványt dobnak be.

Az esztétikai ISO behatolt az iskolába is. A nevelést, a „kedély- vagy szívképzést, az ösztön és az akarat nemesítését” és hasonlókat¹² kiszorította, s ennek jegyében az anyanyelv, az irodalom- és általában a művészetoktatást unalmassá, sőt undorítóvá tette. Az iskolákban gőzerővel folyik a tudás piacosítása, vagyis kultúrátlanítása, az igazság, a szépség, a jóság, a szeretet iránti fogékonyság elaltatása.

A fejlődés megállítása – ugyanis az ember fejlődése kultikus.

A piacember giccsember, ő nem fejlődik, hanem alkalmazkodik a körülményekhez, mint a majom vagy a pinty. A szent ellentéte a giccsember.

*

Közeledünk Pálfi Ágnes alapkérdésének megválaszolásához. Az ISO üzem- és üzletmenetbe a valódi mesterek nem férnek be. Sem Csontváry, sem Weöres, sem Krúdy, sem Bartók vagy Hamvas. A sort folytathatnánk, de nem túl sokáig. Századonként és szakmánként talán négy-öt alkotó képes elviselni a kirekesztettséget, a hazugság diadalmenetét. A művészetipart azonban a maradék pár mester is feszélyezi, mert mégiscsak emberek űzik, akik a lelkük mélyén sejtik, hogy kik ők.

Több megoldás lehetséges. A múlt század eleje óta bevett gyakorlat, hogy az új izmus üzérei meghirdetik a Nagy Tagadást:¹³ szakítanak Istennel, vallással, hagyománnyal, nemzettel, formával, eszmével, stílussal, mesterrel mint megannyi nyűggel és bilinccsel, sőt, „túllépnek” magán a művészeten, időn, erkölcsön, nyelven, s ezzel le van tudva a dolog. Lásd az avantgárd mozgalom futurista, kubista, dadaista, szürrealista és egyéb kiáltványait vagy a későbbi modern és a posztmodern ideológiákat. A legokosabb és legtechnikásabb hosszú életű művészek, mint például Picasso, izmusról izmusra újjászülettek, s minden évad mézét buzgón nyalogatták.

A kevésbé rugalmas alkotók, akik az újdonatúj divatú igákat nem tekintették a szabadság igéinek, kívül rekedtek az időszerű szabványokon. Viszonzásul róluk sem vettek tudomást az ISO normásai, a művészetelmélet-ipari szolgahad. Történt ez például Csontváryval élete végéig s még utána is. Lényegében a mai napig, noha műve megalkotása óta csaknem egy évszázad telt el, és sok lejárt izmus porladozik azóta a múzeumokban. Nem is lesz ez másként, mert a Csontváry-képek hiányoznak a nemzetközi forgalomból meg a piacvezető gyűjteményekből és a piacirányító ideológusok tanulmányaiból. Jobbára csak olyanok méltatták őt és sorstársait, akik maguk is a művészetiparon kívülre szorultak, mint például Fülep Lajos vagy Hamvas. Ezért a gazdaságkori észjárás szerint semmiféle érdek nem fűződik a róla szóló tanulmányok írásához.

Noha Csontváry és a hasonszőrűek művei nem illeszkednek az éppen fönnforgó szabványokhoz, a helyi marketingesek olykor megpróbálták egyikbe-másikba beszuszakolni. A szuszakolás mögött lappang az esztétapecérek már említett embersége meg a józan üzleti megfontolás: a közönség egyelőre emberekből áll, akik nem mind dőltek be a művészetipari csalafintaságoknak, a „holnapra megforgatjuk az egész világot” politikafüggetlen ámításának. Továbbra is szeretik a szépet, a jót és az igazat: Aranyt, Csontváryt, Weörest és a többieket: ugyanarra sóvárognak, amiről ők írnak, festenek. E vágy természetesen vállalhatatlan az ISO számára, ámde megengedhetetlen, hogy kívüle is létezzék jelentős művészet, hiszen totalitásra tör. Tehát ki kell mutatni a mesterekről, hogy 1. hülyék, avíttak és dilettánsok; 2. agyon kell hallgatni őket; 3. ha mégis kitörnek a feledtetésből, akkor be kell bizonyítani, hogy lírájuk posztmodern, látásmódjuk szürrealista, ecsetkezelésük szeci – és így tovább. Ily módon remélik velük hitelesíttetni az éppen fönnforgó szabvány hazugságát.

Nem egészen oktalanul, mert az igazi művészetben mindig a teljesség jelenik meg. Következésképpen az a részlet, mozzanat, technika, ötlet stb., mely egy-egy izmus „elméleti alapját” képezi, és amelyre ideológiáját fölhevenyészték, kimutatható úgyszólván bármely remekműben. Természetesen nem Várkonyi, Fülep vagy Hamvas, netán Coomaraswamy elemzéseire gondolok.

*

Gazdaságkor sajtó- és általában nyilvánossági viszonyai között, a leváltott valóságban az igazi művész és alkotása csak elvétve jut el a közönséghez, lappangani kényszerül. Ezenközben az emberek milliárdjai szellemi szeméten tengődnek.

Ananada K. Coomaraswamy írta a múlt század közepén, hogy „az ember soha nem élt a szépségtől úgy elhagyatva, mint ma”. Tegyük hozzá: a szépségtől és Istentől elválasztva lenni ugyanaz. S lám, az izmusok forgalmából a nép – mely egyébként fennen lobog az évszázada dúló kulturális forradalom legtöbb zászlaján – kirekesztve. Vallása és ősrégi művészetének minden ága avítt, bugyuta és reakciós. Helyette ki vannak találva számára a „tömegkultúra” megfelelő butító és alantasító műfajai. Természetesen szigorúan szabványosítva! Tessék csak megrendülni a graffitik szívbe markoló egyhangúságán New Yorktól Sanghajig. Vagy a diszkókén! A filmek öt fajtáján: ölős, kefélős, fingós = vígjáték, nyál és takony meg ezek kevercse. Mindben főszereplő a pénz meg a rémítés és a gép. Semmivel sem művészibbek náluk azok a „komolyzenei” hangversenyek, melyeknek előadói föllépésük után azonnal Mozartot hallgatnak a túlélésükért, vagy azok a festmények, melyek műalkotás voltát keret nélkül és múzeumon kívül senki föl nem ismerné.

Általában elmondhatjuk, hogy az ISO-művészet álpróféta¹⁴ ideológusai éberen vigyáznak, hogy művészeti szakiparosaik nyája be ne tévedjen a kultúra – ma már rejtett¹⁵ – ligetébe, nehogy a kis hebehurgyák megkóstolják a közösség, a hagyomány, a kultusz igaz, jó, szép és szeretetízű gyümölcseit, hogy föl ne merüljön bennük a Teljesség igénye. Gondolom, nyilvánvaló, hogy például minél többet beszélnek „kánonról”, annál kevesebb szabályt – hagyományt – tartanak be, továbbá a „kultuszfilmekben és -regényekben” nyoma sincsen a kultusznak. Éppen ellenkezőleg, a Vadállatot, vagyis a Semmit dicsőítik bennük.

A krimiben soha nem a jó, hanem mindig a rossz győz, mert nem ismeri a katarzist. Nincsen ugyanis hőse, aki képes belépni a kairoszba, a sorsdöntő pillanatba, amelyben hitványságát Hamletként legyőzi, és élete árán is helyretolja az idő kizökkent kerekét. Hőse természetesen a „szövegregénynek” sincs.

Az emberek a maguk módján tiltakoznak a szépségből való kirekesztetésük és a művészetipar árulása ellen. Ne enyhítsük az igazságot. Hamvas tévedett: az izmus-művészek nem őrzik a Temenosz tüzét, nem végeznek istentiszteletet a Pap helyett, és nem védik a népet a Király helyett.¹⁶ Elárulták a Létet. Nem mentség, hogy „esztéta”-pecéreik rövid pórázon tartják őket: ők bizony önként, egyszerűen szólva a sikerért¹⁷ vették föl nyakörvüket. Tudták jól, hogy sintéreik sincsenek elragadtatva műveiktől, mindössze engedelmeskednek a Piacnak, a Pénznek, a Haladásnak, a Giccs-civilizáción uralkodó személytelen, Hatalmas Semmi utasításainak.¹⁸

*

Védekezésül a legtöbb helyen úgynevezett népi irányzatok alakultak. Afféle szabadcsapatok, szegénylegények a szó szoros értelmében. Nekik is lett elméletük, esztétikájuk, kritikuscsapatuk, sajtójuk, szegődött hozzájuk művész is, persze kevés és lenézett, bár semmivel sem rosszabb a világdivathoz csapódottaknál. Sőt, valamivel jobb. A sok országban kimutatható – magyaros szóval – népi művészetfölfogás szerint a művészetnek szolgálnia kell a népet, az embereket, a hazát. Ily módon a kultúra alapelvei közül kettőt, a hagyományt és a közösséget vallják és elfogadják. Mindössze a harmadikat, a lényeget, a kultuszt nem, így a Teljességből ők is kimaradnak.

A kilököttség, az elnyomottság, a népszolgálat a valódi alpakka világpolgárságnál megindítóbb, de lelkem jobbik része szomorúan sóhajt: a rész csak rész. Ha a kör egyetlen, mákszemnyi helyen megszakad, nem kör többé.

A Pálfi Ágnes által említett művészek az ő szabványuk szerint is értékelhetetlenek.

*

A művész célja ugyanaz, ami Mari nénié és Józsi bácsié életében-halálában: a Teljesség. Az ISO esztétáké, így a posztmoderneké is, a pillanatnyilag hatályos szabványnak való megfelelés. Ezért nem tudják – Pálfi Ágnessel szólva – a legnagyobbak életművét megnyugtató módon kanonizálni: gondolkodásuk egyetlen ponton sem találkozik Weöresével, Hamvaséval és többi igazi írónkéval, művészünkével, gondolkodónkéval, vagyis a szellem embereiével. Akik egyébiránt nem kanonizálhatók. Mondhatjuk úgy is, hogy a valódi művészek más dimenzióban, a metafizikában mozognak. Ahogy Csontváry írta: „Istennel a közvetlen kapcsolatot megtaláltam”.¹⁹ Nem a levegőbe beszélt, mert meg is festette – meg lehet nézni. A létnek ebbe a terébe az ISO-szakemberek képtelenek követni őket, mert oda nincs bejárásuk – saját döntésük alapján! Ugyanez okból a posztmodern időben már nyelvük sincsen ahhoz, hogy bármi e dimenzióval érintkezőt megnevezzenek, róla értekezzenek. A léttelenség sajátos tréfája, hogy a posztmodern maga a nyelvvesztés, noha minden „diskurzusának” a nyelv volna az alapja.

A főáramú ítészek biz elárulták a múzsákat, szeretők helyett műipari normások lettek. Ahelyett, hogy fölnőnének föladatukhoz, és a mindenkori művészek társai, értő tolmácsai, a mesterek és a közönség szolgái lennének, piaci ellenőrként pöffeszkednek. Mi mást tehetnének? Az ő látószögükből, erkölcsi alapállásuk és művészi-kulturális hozzáértésük, nyelvi bénaságuk alapján azt is elveszítették, hogy tisztes olvasók legyenek: halvány gőzük sincs az irodalomról, ezért utálják. Mihez is kezdhetnének Sanyikával és Béla bácsival, akik tényleg ezerszer nagyobbak voltak annál, mintsem posztmodernek legyenek? Vagy cselédjei bármilyen izmusnak.

*

A történelem iránt nem érdeklődők is tudnak annyit, hogy eddig minden civilizáció kimúlt. A mi Gazdaságkorunkra is ez vár. Születésekor ítélte magát halálra, amikor a véges rációra szűkítette gondolkodását, miközben reményét a korlátlan anyagi növekedés irracionalitásába vetette. E rendszer Góleme magába olvasztja a kapitalista és szocialista társadalomkísérletek és ideológiák megannyi változatát, s hol ennek, hol annak mutatja magát, miként az Antikrisztus is különféle vadállatok, hamis próféták, békák, paráznák alakját ölti, ám homlokán nem az „emet”, az „igazság” szó áll, mivel az eget bedeszkázta: kultusza, kultúrája, Istene, tehát embere, igazsága nincs. Ezért képtelen kapcsolatba kerülni a kultúrával, közelebbről: a kultúra mindenkori alkotásaival és teremtő mestereivel, az igazság őreivel, akik nélkül az „emet” első e betűje hiányzik homlokáról, így csak a „met”, a „halott” áll ott.

*

A szocreál – a posztmodern édes nagypapája – másfél évtizedes honi önkényuralmának csúcsán egyszerűen összeomlott Csontváry 1963-as székesfehérvári kiállítása láttán. Magyarországon képkiállítást soha annyian nem néztek meg. Százezrek lelkében pergett le egy egyszerű következtetés: 1. Csontváry festészete művészet. 2. Csontváry nem szocialista realista. 3. A szocialista realizmus nem művészet.

Fülep Lajos írta a Művészet és világnézetben: „Nem az a kérdés, hogy Csontváry kiállja-e az idő próbáját, hanem az, hogy az idő kiállja-e Csontváryét.”

*

A posztmodern esztétikával meg majd lesz valami.

JEGYZETEK:

¹ Bővebben Cz. G.: Az Antikrisztus és mi. CzSimon Könyvek, 2009.

² Interkulturális kommunikáció, a kultúra fogalma. Dr. Andó Éva, www.fibraco.hu/avfimage/inter1.ppt

³ A kultúra fogalmának és tartalmának változása Cicerótól Carey-ig. http://www.phil-inst.hu/uniworld/kkk/crosscul/kondor/1.htm

⁴ Tom Wolfe: Festett malaszt. Európa Könyvkiadó, 1984.

⁵ Pethő Bertalan kifejezése.

⁶ Egyáltalán nem véletlen, hogy 2004-ben Marcel Duchamp (1887–1968) francia festő és filmrendező, a dadaizmus egyik alapítójának alkotását, azt a bizonyos lefelé fordított piszoárt választották Nagy-Britanniában a modern művészet legnagyobb hatást gyakorló műtárgyának.

⁷ A függőleges dimenzió elvesztése.

⁸ „Az első vadállat színe előtt annak minden hatalmát gyakorolta, és rábírta a föld minden lakóját, hogy imádja az első vadállatot, amelynek meggyógyult halálos sebe.  Nagy csodajeleket művelt, az emberek szeme láttára tüzet bocsátott le az égből. E csodákkal, melyeket a vadállat színe előtt művelhetett, megtévesztette a föld lakóit, és rábírta őket arra, hogy szobrot állítsanak a vadállatnak, mely kardéltől sebesült, de fölépült. Hatalmat kapott arra is, hogy lelket leheljen a vadállat szobrába, hogy megszólaljon a vadállat szobra, és megölje azokat, akik nem imádják. (Jel 13,12–15)

⁹ Platón: Állam. 456a.

¹⁰ Buji Ferenc: Isten halálától az ember haláláig. Ökotáj, 41–42-es szám, 2009. Ugyanitt Buji ismerteti Alan D. SokalNew York-i fizikus kísérletét, aki egy posztmodern zagyvalékra épülő tanulmányparódiát küldött a Social Textcímű folyóiratnak, ahol az meg is jelent, igazolva, hogy a posztmodernizmus nem tud különbséget tenni értelmes és értelmetlen szövegek között.

¹¹ A Jelenések Könyvében az Antikrisztus a Sátán, a szárazföldi és a tengeri vadállat, hét fején tíz koronával, mindegyik ő, külön királysággal, ő a hamis próféta, a Nagy Parázna, a három béka, és így tovább… Talán igaza van Hamvas Bélának, aki szerint az Antikrisztus maga a személytelenség. A személytelenség uralma.

¹² Bárány Ignác: Tanítók könyve. 1887. Laufer Vilmos tulajdona.

¹³ „S egy talpalatnyi föld elég nekem. / Hol a tagadás lábát megveti, / Világodat meg fogja dönteni.” Madách: Az ember tragédiája, Első szín. A talpalatnyi föld az a hely, ahol megjelöli szolgái homlokát és jobbját –  akik tetteikkel és gondolataikkal szolgálják őt.

¹⁴ Jel 16,13.

¹⁵ Hamvas Béla: Láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, 1988.

¹⁶ Uo.

¹⁷ Cz.: A siker fénypénz – borús időben sitty!

¹⁸ Uo.

¹⁹ Az említett mesterek is kimondták ezt, például Hamvas: „Jézus valóban Isten fia, ezt én ellenőriztem” (Silentium, 32, 271.), noha a szó felekezeti értelmében nem voltak vallásosak.