Magyar Napló, 2008
E regény szereplői kiszolgáltatott emberek, és ez a kiszolgáltatottság talán a legfontosabb mondanivalója a műnek. Nem csupán a főhős, Vincze István állomásfőnök él ismeretlen erők irányította világban, hanem az összes többi figura is: I. és II. Tiszt, Algyergyői Eszter (az állomásfőnök felesége), Sanyi, a restis, Léna, a tápkeverő tulajdonosának lánya és férje, Frigyes, Májusi Krisztina színésznő és más, kisebb-nagyobb szerepet játszó alakok sem uralják teljes mértékben saját életüket. Még a Kampányfőnök, a Megyei és az Országos Elnök (egy meg nem nevezett, de azért „ismerős” párt első emberei) is mind függésben léteznek: a párt akaratától, különböző érdekektől, vagy ahogy ők nevezik: a „körülményektől” függnek. A szabadság elérhetetlenségét tényként kezeli a prózaszöveg. Az állandó és mindenkire kiterjedő kiszolgáltatottság nem köthető egy pontosan körülírt hatalomhoz, egy bizonyos csoporthoz, valamiféle „gonoszokhoz”. Maga a rendszer, az élet ilyen. Ahogy I. Tiszt magyarázza beosztottjának, II. Tisztnek: „Ha okos vagy, sok kormányt átélsz az apparátusban. Ne csinálj hülyeséget, és az apparátus megvéd. Ha hülyeséget csinálsz, kiszúrnak, és az apparátus kénytelen feláldozni téged.” Az apparátus nem egy konkrét hatalom kiszolgálója, nem egy vagy néhány személy által irányított szervezet, inkább valamiféle titkos társaságként hat, amelytől még a sokak életét uraló és megkeserítő két titkosügynök is tarthat.
A kiszolgáltatottság érzése mellett fontos szerepet kapnak a szöveg jelképrendszerében a sínek, az utazás, a vonatokhoz köthető szimbólumok. A sínek összekötik Vincze Istvánt a távoli Kaukázussal, ahová nagyapját hurcolták, aki onnan soha nem tért haza. Ezért a nagyapa elhurcolásának napján, hatvankét esztendeje mindig ugyanazon a napon, orgonát helyez el és gyertyát gyújt az állomás előtti síneken a család. Amíg élt, a nagymama emlékezett így, az ő halála után tizenkét évig az állomásfőnök. „A sínek messzire eljutnak, átmennek az államhatárokon. A sínek Oroszországba is eljutnak.” A soha vissza nem tért férfi idős asszonya „azt kérte, ha meghal, a sínek mellé temessék. – A sínek holtunkban majd összekötnek bennünket.” A főhős családjának apai ága a Partiumban élt, Vincze István csak a nyolcvanas évek közepén járt először náluk. Persze a rokonok is a vasútnál dolgoztak. „Mi magyar vasutasok maradtunk – mondja Erdélybe szakadt unokatestvére – akkor is, amikor román egyenruhát kellett viselnünk. Mi a vasutat szeretjük. A vasúthoz nem lehettünk hűtlenek. A magyarságunkhoz sem lettünk hűtlenek.” És a sínek újra csak összekötnek: „Minden évben, március tizenötödikén virágot hoznak az emberek a sínekre… A sínek az anyaországba is eljutnak, ahol szabad ünnepelni a magyar szabadságharcot. A sínekkel mi is eljutunk az ünneplők közé.”
De még feleséget is vonat hoz az állomásfőnöknek, hiszen Algyergyői Esztert az állomáson ismeri meg. A nő az öngyilkosság gondolatát és egy gyermeket hordozva érkezik a számára ismeretlen helyre, ahol a férfi felfigyel rá, találkozásukat pedig hamar házasság követi. „Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a vonat – mondta sokszor Vincze István. – Ettől érdekes a vasutas élete.”
A mű alakjainak egyik csoportja elfogadja a hatalom akaratát, esetenként él ezen elfogadás adta előnyökkel. Algyergyői Eszter a színház „szentsége” előtt hódol be, Hilda Vlagyimir akaratának engedelmeskedve utazik Olaszországba szakácsmesterséget („mesterszakácsságot)” tanulni. De Igor és Oleg, a messziről érkezett orosz atyafiak is elfogadják a helyzet felkínálta lehetőséget, és itt maradnak dolgozni. Másik csoportjuk egyenesen keresi a módját a hatalom kiszolgálásának, a behódolásnak (legyen az a múlt rendszer szocialista erőszakszervezete, avagy a kapitalizmusban virágzó maffia). Katika, Márta és Frigyes is alig várja az alkalmat, hogy előnyökhöz jusson. Azután ott vannak a hatalom képviselői, akik saját rendszerüknek is rabjai, bár ők ezt – láthatólag – csöppet sem bánják (a pártemberek és a két tiszt ilyen, no és persze Vlagyimir, az orosz bűnszervezet vezetője). Az utolsó, negyedik csoportba azok tartoznak, akik hűek elveikhez, és ragaszkodnak az általuk ismert világ tradícióihoz. Ez együtt jár a helyben maradással, a mozdíthatatlansággal. Vincze István állomásfőnök, a restit vezető Sanyi és talán Léna testesítik meg ezt a típust. Ők nem akarják megadni magukat a sorsnak, de a hullámok átcsapnak a fejük felett, az eseményeket alig képesek befolyásolni. Ugyanakkor a regény kiáll mellettük, a saját elveikhez ragaszkodók emelkednek ennek a megnyomorított, elnyomott világnak erkölcsi magaslatára.
A történet érdekessége a műfaji változatosság, az események is egyszerre több szálon futnak. A „megszokott” történetmesélésen kívül – ahol a mindentudó narrátor vezeti az olvasót a szereplők életén és gondolatain át – a drámai monológ (Algyergyői Eszter gondolatmenete, emlékezése a két részre tagolódó regény első felében), színművek dialógusformája (elsősorban a két ügynök megszólalásaiban) és a krimi egyes jegyei (Felvinci Ottó történetében) is megjelennek a műben. Ezek a műfajukban és stílusukban is különböző szövegek három-négy oldalanként váltogatják egymást, színes képet rajzolva így rendszerváltás utáni jelenünkről. Tompa Z. Mihály színműíróvénája is megmutatkozik: Algyergyői Eszter legnagyobb fellépésére készülő, múltat és jelent összefoglaló nagymonológját elő is lehetne adni, a drámai utasítások pontosítják tevékenységét az olvasó előtt. Ráadásul a regény első része is tragédiával zárul, a drámai szövegépítés pedig a második részben átadja helyét egy hagyományosabb prózaszövegnek. Helyette megjelennek a krimik eszköztárában fellelhető toposzok: a titokzatos és kiderítésre váró ügy, egy rejtélyes szereplő vagy a sötét utcából előrobogó, gázoló autó.
Titkos világ működik a látható mögött, titkosrendőrök (exügynökök, nemzetbizonsági „szakemberek”?) figyelik folyamatosan a szereplőket, kameráik, poloskáik mindenhová bepillantást engednek nekik, ismerik a regényhősök életének apróbb eseményeit csakúgy, mint múltjuk fontosabb állomásait. Nem egyszerűen szereplői a regénynek, hanem mozgatói, a történet alakítói is. Ugyanakkor a regény zárójelenetében furcsa, fordított deus ex machina eszközeként jelennek meg, amikor cselekvőképtelennek bizonyulnak, a kivárással elszalasztják a tevőleges részvételt az elbeszélésben, és a találkozást azokkal, akiknek életét – láthatatlanul, de erőteljesen – irányítják.
Természetesen a rendszerváltás „tipikus” eseményei és tendenciái is visszaköszönnek az író megfogalmazásában. Már a vasúti mellékvonal megszüntetése is – ami az elbeszélést mozgató legfontosabb történés – ilyen példa, de a tápkeverő átalakulása, a politikai összefonódások, a pártemberek demagógiája, a kaszinót építtető orosz maffia megjelenése mind jelenünk égető kérdéseire mutatnak rá, egy rossz rendszert követő változássorozatra, amely az embereket elsodorja, az állandóságot, a követhető értékeket felrúgja. Egy olyan világ ez, ahol csak a legszilárdabbak képesek megőrizni tisztaságukat, emberi tartásukat, akiket nem ragadnak el a sínek és a rajtuk száguldó mozdonyok.