Archívum →

Tompa Z. Mihály: Az állomásfőnök megdicsőülése

Urbán P. Péter
2010. december

Magyar Napló, 2008

E regény szereplői kiszolgáltatott emberek, és ez a kiszolgáltatottság talán a legfontosabb mondanivalója a műnek. Nem csupán a főhős, Vincze István állomásfőnök él ismeretlen erők irányította világban, hanem az összes többi figura is: I. és II. Tiszt, Algyergyői Eszter (az állomásfőnök felesége), Sanyi, a restis, Léna, a tápkeverő tulajdono­sának lánya és férje, Frigyes, Májusi Krisztina színésznő és más, kisebb-nagyobb szerepet játszó alakok sem uralják teljes mértékben saját életüket. Még a Kampányfőnök, a Megyei és az Országos Elnök (egy meg nem nevezett, de azért „ismerős” párt első emberei) is mind függésben léteznek: a párt aka­ratától, különböző érdekektől, vagy ahogy ők nevezik: a „körülményektől” függnek. A szabadság elérhetetlenségét tényként kezeli a prózaszöveg. Az állandó és mindenkire kiterjedő kiszolgáltatottság nem köthető egy pontosan körülírt hatalomhoz, egy bizonyos csoporthoz, valamiféle „gonoszokhoz”. Maga a rendszer, az élet ilyen. Ahogy I. Tiszt magyarázza beosztottjának, II. Tisztnek: „Ha okos vagy, sok kormányt átélsz az apparátusban. Ne csinálj hülyeséget, és az apparátus megvéd. Ha hülyeséget csinálsz, kiszúrnak, és az apparátus kénytelen feláldozni téged.” Az apparátus nem egy konkrét ha­talom kiszolgálója, nem egy vagy néhány személy által irányított szervezet, inkább valamiféle titkos társaságként hat, amelytől még a sokak életét uraló és megkeserítő két titkosügynök is tarthat.

A kiszolgáltatottság érzése mellett fontos szerepet kapnak a szöveg jelképrendszerében a sínek, az utazás, a vonatokhoz köthető szimbólumok. A sínek összekötik Vincze Istvánt a távoli Kaukázussal, ahová nagyapját hurcolták, aki onnan soha nem tért haza. Ezért a nagyapa elhurcolásának napján, hatvankét esztendeje mindig ugyanazon a napon, orgonát helyez el és gyertyát gyújt az állomás előtti síneken a család. Amíg élt, a nagymama emlékezett így, az ő halála után tizenkét évig az állomásfőnök. „A sínek messzire eljutnak, átmennek az államhatá­rokon. A sínek Oroszországba is eljutnak.” A soha vissza nem tért férfi idős asszonya „azt kérte, ha meghal, a sínek mellé temessék. – A sínek holtunkban majd összekötnek bennünket.” A főhős családjának apai ága a Partiumban élt, Vincze István csak a nyolcvanas évek közepén járt először náluk. Persze a rokonok is a vasútnál dolgoztak. „Mi magyar vasutasok maradtunk – mondja Erdélybe szakadt unokatestvére – akkor is, amikor román egyenruhát kellett viselnünk. Mi a vasutat szeretjük. A vasúthoz nem lehettünk hűtlenek. A magyarságunkhoz sem lettünk hűtlenek.” És a sínek újra csak összekötnek: „Minden évben, március tizenötödikén vi­rágot hoznak az emberek a sínekre… A sínek az anyaországba is eljutnak, ahol szabad ünnepelni a magyar szabadságharcot. A sínekkel mi is eljutunk az ünneplők közé.”

De még feleséget is vonat hoz az állomásfőnöknek, hiszen Algyergyői Esztert az állomáson ismeri meg. A nő az öngyilkosság gondolatát és egy gyermeket hordozva érkezik a számára ismeretlen helyre, ahol a férfi felfigyel rá, találkozásukat pedig hamar házasság követi. „Nem tudhatjuk, hogy mit hoz a vonat – mondta sokszor Vincze István. – Ettől érdekes a vasutas élete.”

A mű alakjainak egyik csoportja elfogadja a hatalom akaratát, esetenként él ezen elfogadás adta előnyökkel. Algyergyői Eszter a színház „szentsége” előtt hódol be, Hilda Vlagyimir akara­tának engedelmeskedve utazik Olasz­országba szakácsmesterséget („mesterszakácsságot)” tanulni. De Igor és Oleg, a messziről érkezett orosz atyafiak is elfogadják a helyzet felkínálta lehetőséget, és itt maradnak dolgozni. Másik csoportjuk egyenesen keresi a módját a hatalom kiszolgálásának, a behódolásnak (legyen az a múlt rendszer szocialista erőszakszervezete, avagy a kapi­talizmusban virágzó maffia). Katika, Márta és Frigyes is alig várja az alkalmat, hogy előnyökhöz jusson. Azután ott vannak a hatalom képviselői, akik saját rendszerüknek is rabjai, bár ők ezt – láthatólag – csöppet sem bánják (a pártemberek és a két tiszt ilyen, no és persze Vlagyimir, az orosz bűnszervezet vezetője). Az utolsó, negyedik csoportba azok tartoznak, akik hűek elveikhez, és ragaszkodnak az általuk ismert világ tradícióihoz. Ez együtt jár a helyben maradással, a mozdíthatatlansággal. Vincze István állomásfőnök, a restit vezető Sanyi és talán Léna testesítik meg ezt a típust. Ők nem akarják megadni magukat a sorsnak, de a hullámok átcsapnak a fejük felett, az eseményeket alig képesek befolyásolni. Ugyanakkor a regény kiáll mellettük, a saját elveikhez ragaszkodók emelkednek ennek a megnyomorított, elnyomott világnak erkölcsi magaslatára.

A történet érdekessége a műfaji változatosság, az események is egyszerre több szálon futnak. A „megszokott” történetmesélésen kívül – ahol a min­dentudó narrátor vezeti az olvasót a szereplők életén és gondolatain át – a drámai monológ (Algyergyői Eszter gondolatmenete, emlékezése a két részre tagolódó regény első felében), színművek dialógusformája (elsősorban a két ügynök megszólalásaiban) és a krimi egyes jegyei (Felvinci Ottó történetében) is megjelennek a műben. Ezek a műfajukban és stílusukban is különböző szövegek három-négy oldalanként váltogatják egymást, színes képet rajzolva így rendszerváltás utáni jelenünkről. Tompa Z. Mihály színműíróvénája is megmutatkozik: Algyergyői Eszter legnagyobb fellépésére készülő, múltat és jelent összefoglaló nagymonológját elő is lehetne adni, a drámai utasítások pontosítják tevékenységét az olvasó előtt. Ráadásul a regény első része is tragédiával zárul, a drámai szövegépítés pedig a második részben átadja helyét egy hagyományosabb prózaszövegnek. Helyette megjelennek a krimik eszköztárában fellelhető toposzok: a titokzatos és kiderítésre váró ügy, egy rejtélyes szereplő vagy a sötét utcából előrobogó, gázoló autó.

Titkos világ működik a látható mögött, titkosrendőrök (exügynökök, nem­zet­bizonsági „szakemberek”?) figyelik folyamatosan a szereplőket, kameráik, poloskáik mindenhová bepillantást engednek nekik, ismerik a regényhősök életének apróbb eseményeit csakúgy, mint múltjuk fontosabb állomásait. Nem egyszerűen szereplői a regénynek, hanem mozgatói, a történet alakítói is. Ugyanakkor a regény zárójelenetében furcsa, fordított deus ex machi­na eszközeként jelennek meg, amikor cselekvőképtelennek bizonyulnak, a kivárással elszalasztják a tevőleges rész­vételt az elbeszélésben, és a találkozást azokkal, akiknek életét – láthatatlanul, de erőteljesen – irányítják.

Természetesen a rendszerváltás „tipikus” eseményei és tendenciái is visszaköszönnek az író megfogalma­zásában. Már a vasúti mellékvonal megszüntetése is – ami az elbeszélést mozgató legfontosabb történés – ilyen példa, de a tápkeverő átalakulása, a politikai összefonódások, a pártemberek demagógiája, a kaszinót építtető orosz maffia megjelenése mind jelenünk égető kérdéseire mutatnak rá, egy rossz rendszert követő változás­sorozatra, amely az embereket elsodorja, az állandóságot, a követhető értékeket felrúgja. Egy olyan világ ez, ahol csak a legszilárdabbak képesek megőrizni tisztaságukat, emberi tartásukat, akiket nem ragadnak el a sínek és a rajtuk száguldó mozdonyok.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.