Archívum → próza

A pisztolyszemű királykisasszony

mese
Fekete Vince
2010. december

Volt egyszer, hol nem volt, a Lehetetlen-hegyen túl, a Terembura-patakon innen, ahol egy kurta farkú mikimóc túr, élt egyszer egy öreg király. Ennek az öreg királynak volt egy lánya, akinek olyan szemei voltak, mintha egy pisztoly csövébe vagy egy alagútba nézne állandóan. Rettenetesen el volt keseredve a király, mert akárhogy számolta, már jócskán eltelt vagy harminc év a királyságából meg a lánya életéből, de nem akadt az az emberfia, aki feleségül kérte volna addig még a királykisasszonyt. Ráadásul nem volt elég annak a bandzsasága, volt még egy aprócska hibája a lánynak: nagyon-nagyon szeretett beszélni. És nem akárhogyan – hiszen beszéd és beszéd között is nagy különbségek lehetnek –, hanem igazából zsémbelni szeretett az istenadta. Zsémbelni reggeltől estig, télen és nyáron, egyszóval soha be nem állt  a szája. Menekült is előle a palotában mindenki, ki hova tudott, húzott el a királylány elől, mert már mindenkinek zúgott a füle a sok beszédtől meg az állandó elégedetlenkedő számonkéréstől. Mert ez a királylány ha megszólalt, úgy elkezdett kelepelni, majd szétrobbant a feje az emberfiának. Nem is maradt meg más körülötte a közelebbiekből apja palotájában, csak egy vénséges vén öregasszony, egykori dajkája, aki már se nem látott, se nem hallott, naphosszat csak ült egy helyben egy székben; onnan feküdt este, ahová reggel a karszékbe kitették. Volt is nagy bánata a királynak. Sokat gondolkodott a palota kertjének egy zugában, ahová nyugalomban üldögélni naponta eljárogatott, hogy mitévő is legyen. Olyan, amilyen, gondolta sokévi töprengés után az öreg király, de csak férjhez kell mennie egyszer. Kidoboltatta tehát az országában széltében-hosszában, hogy férjhezadó a leánya, de csak olyan kérők jöjjenek, akik eléggé bolondok ahhoz, hogy feleségül vegyék a királykisaszszonyt.

El is érkezett a nagy nap, a Nagy Vakszerencse napja, ki is ültették a királyi udvar közepébe a süket és vak dajkát, hogy ő legyen a döntőbíró, mert akire ő rámutat majd, az lesz a királykisasszony férje. A királykisasszony száját pedig szépen kipöckölték egy jókora darab gézbe burkolt juhtúróval, hadd szopogassa, szemét, arcát finom selyemmel lefátyolozták, s kiállt ő is várni a kérőket.

Volt is nagy tülekedés, messzi országokból, távoli vidékekről jöttek sokan, összecsődültek királyfik, hercegek, különfélénél különfélébb daliák, hogy csak úgy nyüzsögtek az udvaron, illegették-billegették magukat, mindenik bolondabbat akart mutatni a másiknál, hogy rajta akadjon meg a királylány szeme. Bukfenceket vetettek, vitustáncot jártak, grimaszokat mutogattak, még olyan is volt köztük, szégyen, nem szégyen, aki a meztelen hátsóját mutogatta a nagyobb hatás kedvéért. Mások meg nyelvet öltögettek, orrukkal dudáltak, és olyan is akadt, aki csak állt mereven, mozdulatlanul, mert ő úgy tett, mint aki oszlopnak képzeli magát.

– Daliás vitézek, cseles leventék – emelkedett szólásra a király –, láthatjátok szemetekkel, nincs itt semmi zsákbamacska, csodálatos termetű királylány áll itt előttetek, azé a keze meg az én nem fél, hanem egész királyságom, akire rámutat majd szépséges királykisasszonyunk egykori dajkája, a finom lelkű Bilibók ángyó. Ő dajkálta, ő gondozta, ő ápolta aprócska korától a szépséges királylányt, ő legyen az is, aki majdani boldogságát, hites társát e helyben kijelöli.

Hej, csak erre lett még igazán forgolódás a daliák között, megzördültek a kardok, ahányan csak voltak, mind bajvívásra kerekedtek, csak úgy rengett-zúgott a levegő a kardok csattogásától, rakásra dőltek a királyfik meg a hercegek. Azt, aki a csúnyább felét mutogatta, egyik úgy eltalálta egy kardlappal, hogy rögtön megkukult; aki oszlop volt, derékban elszelte az egyik vitéz; ujjak, lábak potyogtak a nagy kaszabolásban, féllábúak, félkezűek járták tovább a vitustáncot, kezek-lábak nélkül hányták tovább a cigánykereket.

A királykisasszony pedig már nagyon ideges volt, mert a dajka csak nem akart rábökni senkire sem, úgy elaludt szegény pára, hogy csak úgy hortyogott a karosszékben.

Toppantott egyet a királylány, döndült a karszék, de akkorát, ám a dajkát nem lehetett felébreszteni aluvó álmából. A vitézek pedig már majd mind egy szálig lekaszabolták egymást nagy igyekezetükben. Nem is maradt más köztük sértetlenül, csak egy árva fegyverhordozó legény, aki féllábú-félkarú gazdáját támogatta volna éppen kifelé a palota udvarából. De ekkor, láss csudát, mocorogni kezdett a dajka, fordult egyet, s egyik lábát fordultában valahogy a távozók felé biccentette.

Nosza, szaladtak is gyorsan a király emberei, hurcolták is a királylány színe elé a legényt.

Hiába szabadkozott az, hogy ő nem bolond, hogy csak a gazdáját kísérte el ide, mert nem hallgattak rá.

– Felséges királykisasszony – rebegte mélyen meghajolva, amikor a királykisasszony elé vezették –, nem vagyok én bolond, istenemre mondom, nincs is nekem házasodhatnékom, szegény, árva legény vagyok, aki csak ma reggel lépett ura szolgálatába, de bár ne tettem volna, mert ilyen kacifántos kalamajkát nem láttam én, mióta élek. Hogy is lehetnék hát én a királykisasszony hites társa.

Lett is erre nagy kacagás az udvarban, de nem lehetett immár visszakozni. A királylány pedig majd kiköpte szájából a pecket örömében, hogy ilyen szép, talpraesett legény lesz a további életének a boldogítója.

– No, te szegény legény – szólalt meg a király –, a Nagy Vakszerencse napja, amiben elejitől fogva bíztunk, úgy hozta, hogy te nyerd el a lányom kezét. Tied mindenestül, legyetek boldogok, és még a fele királyságom is a tied. Áldásom rátok.

– Fele királyságot mondtál? – kapott észbe a szegénylegény.

– Igen – válaszolta a király –, meggondoltam magamat, nekem is meg kell élnem még ezután is valamiből. Tiéd a lány, viheted.

– Nem kell – hörögte a fiú.

– Nem-e? És miért nem?

– Mert van már nekem hites feleségem.

– Emmá beszéd – mondta a király, és patakokban kezdett el folyni arcán az izzadság. – Akkor mehetsz isten hírével.

Több se kellett a szegénylegénynek, felhúzta a nyúlmokaszint, és illa berek, nádak, erek, úgy elfutott a királyi udvarból, hogy még ma is fut talán, ha meg nem állt.

Lett is nagy sírás-rívás a királyi palotában. Zokogva vették ki a királylány szájából a pöcköt, fátylát a királylány maga tépte szét, és behajította a palota bokrai közé. S attól a naptól, halljatok csudát, megnémult a királykisasszony. Nem szólt az többet egy árva szót sem senkihez. Még ma is néma, ha meg nem halt szegény. Ül a palota erkélyén, és csak néz, csak néz egyetlen pontba, egy helyre, ahol valami nagy fényesség van a keleti részen, mint egy hosszú-hosszú alagútban. A szegénylegény pedig boldogan él a feleségével és sok apró gyermekével. Csak a felesége kezdett egyre többet beszélni az utóbbi időben.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.