Azt hiszem, nem én vagyok az egyedüli, verseket író ember, akit bosszant Radnóti Naptár című tökéletes versciklusa. Bosszant, mert provokál, és bosszant, mert tudom, hogy – éppen miatta – én sose fogok Naptár címmel versciklust írni: nem vagyok hülye, hogy kiröhögtessem magam. A kérdés, egyebek mellett, azért aktuális, mert a minap – papírjaim közt matatva – rábukkantam egyik „fiatalkori” verskezdeményemre: November a címe, s ha jól emlékszem, Radnóti olvasása provokálta ki belőlem. Egyáltalán nem véletlen, hogy elmaradt a folytatás: nagyon rossz vers a fogatlan napról, s ha anno nem dobtam el, akkor megteszem most – miután utolsó sorát (az még jó lehet valamire) idemásolom:
Tar fejebúbja kilátszik a rojtos felhő-paplan alól.
S hogy kezdi (ezzel szemben) Radnóti az ő Novemberét? „Megjött a fagy, sikolt a ház falán, / a holtak foga koccan. Hallani” stb. Hát igen. Ennyit az imitációról, ugyebár…
Apropó imitáció: az elmúlt héten egy igen kedves kötelességemnek tettem eleget: a Székelyföld szerkesztőjeként két napig Láng Gusztáv irodalomtörténészt, egyetemi tanárt kísérgettem: meghallgattam két előadását (Dsidáról és Radnótiról), disznótoros vacsorát ettünk Csíkszeredában, aztán, másnap, meginvitáltam szerény hajlékomba, Csíkszentdomokosra, egy kis vaddisznópecsenyére. Láng tanár úr az egyetlen irodalomtudós (legalábbis az én esetemben), aki úgy tud beszélni az irodalomról, hogy abba a hallgató szabályszerűen beleborzong. Két nap alatt sok mindenről beszélgettünk, így irodalomról is. Terítékre került, hogy a magyar újklasszikusoknál (Babits, Dsida, Radnóti stb.) mennyire fontos a hagyományok imitációja (az imitáció Pázmány Péter-i értelmében, aki az „Imitatio Christi”-t „Krisztus követésé”-nek fordította). Láng tanár úr persze nem volt annyira „tanár uras”, mint ahogy én itt leírtam, sőt! És egy idő után (természetesen) Ady is szóba került. Abban semmi meglepő nincs – mondta Láng tanár úr –, hogy Lelkek a pányván címmel Ady-vers született, hiszen az „Amott legel, amott legel” kezdetű népdal volt Adybandi kedvenc nótája. De ott van A ló kérdez című vers. Az egyik legmagyarosabb, „legmagyarkisnemesibb” darab, főleg az utolsó sora miatt. Mivel nagyon rövid versről van szó, a T. Olvasó engedelmével az egész verset idézni fogom:
Lovamra patkót senki nem veret,
Be szerencse, hogy senki sem szeret:
Kocogok, lógok követlen uton
S hogy merre megyek, nem nagyon tudom.
S a rossz uton, mert minden ellovan,
Felüti néha fejét a lovam
És megkérdi, míg szép feje kigyúl:
Hát mi lesz ebből, tekintetes úr?
Milyen „hagyomány” köszön vissza ebben a versben?, kérdezte a tanár úr, s rögtön válaszolt is rá: hiszen ez a ló Akhilleusz lova, aki megjósolja gazdájának a halált!…
Mondanom sem kell, hogy ezzel az aprócska irodalomtörténeti adalékkal Láng tanár úr jócskán elrontotta a kedvemet: miközben tegnap (szombaton) a csíkszentdomokosi rokonság a téli fámat aprította, Béni bácsi pedig a kertemet szántotta, nekem folyton az járt az eszemben, hogy az Iliász melyik énekében szerepelhet a szóban forgó passzus. Ma reggel – végre! – siker koronázta az ide-oda lapozgatást: ott vannak, kérem (a ló is és Akhilleusz is), a Tizenkilencedik ének végén, közvetlenül Az isten harca előtt:
Erre a járom alól így szólt neki gyors paripája,
Xanthosz, a földnek eresztve fejét, hogy hosszu sörénye
mind kibomolva a járom mellett ért le a földig
– mert szólóvá tette fehérkaru Héra, az úrnő –:
„Tudd meg, erős Akhilleusz, megmentünk még ma a harcból:
csakhogy, a veszted napja közel van, s nem mi okozzuk,
mert a nagy isten lesz oka és az erőskezü Moira.”
(…)
Néki nagyot sóhajtva felelte a fürge Akhilleusz:
„Mit jósolsz te halált, Xanthosz? Hozzád nem is illik.
Jól tudom azt magam is, hogy a végzetem itten elesni,
messze nagyonszeretett szüleimtől: ámde a harcot
mégse hagyom, míg torkig nem laktatnak a trószok.”
Szólt, s a legelsők közt rikkantva rohant a lovakkal.
Kit érdekel ezek után, hogy Szakállas Ábel falujában, Csíkcsicsóban, „abban a nagy káposztatermelő faluban” a sok eső megölte a termést, így megint kovásznai káposztát kell vennem a hordóba? Vagy hogy almafáim még mindig szedetlenek?…
Csíkszentdomokos, 2010. október 24.
