A címben foglalt megállapítást Jankovics József tette annak a tanácskozásnak a vége felé, melyet a Magyar Írószövetség hívott össze, és amelynek tárgya a 2007-ben megjelent, A magyar irodalom történetei címet viselő, Szegedy-Maszák Mihály szerkesztésében közreadott háromkötetes mű volt. Hogy mennyire megalapozottan, az remélhetőleg ebből az írásból is kitetszik majd.
A konferencia szerkesztett anyagát kínálja az Irodalom a történelemben – irodalomtörténet című szöveggyűjtemény – már amennyire kínálhatja. Ez a könyv, mint magában álló műegész, zavarba ejtheti azt az olvasóját, aki csak erre a kötetre figyel. Szinte bizonyos azonban, hogy nincs ilyen olvasó, hacsak nem a Mars bolygóról érkezett, vagy éppen néhány évtizedes álomból ébredt, mint az egykor a magyar olvasói és írói közegben is oly népszerű Rip van Winkle. Az Írószövetség konferenciájának megjelent anyaga jószerével nem más, mint kritikai pótkötet a tárgyat jelentő, sokak szemében botrányos, mindenesetre irodalmi berkekben tartósan témává vált, nagyszabású vállalkozáshoz. Szegedy-Maszák Mihály és alkotótársai szándéka az volt, hogy megújítsák a magyar irodalomról és irodalomtörténetről való gondolkodást, tehát nem állt tőlük távol az az igyekezet, hogy pofon üssék a (szakmai) közízlést. Ez önmagában is elegendő lett volna a felzúduláshoz – de az igazi felháborodást az új mű alapvető szakmai hibái váltották ki. (Mely háborgást a hibák felelősei nyilván szívesen magyarázzák a bírálók eszmei elfogultságával.) Jelen írás tárgya nem a konferencián megvitatott mű, ám attól mégsem szakítható el: maga a vita a háttérismeretek nélkül követhetetlen.
Tudni kell azt is, hogy a rendező Írószövetség a magyar irodalom, mondjuk így, tradicionálisabb vonulatának otthona – míg a Történetek mögöttesét másfajta szellemiség határozza meg. Ez a tény már önmagában is konfliktusok forrása lehet. Lett is, a szembenállás látványos, de nem ez a törésvonal látszik meghatározónak. Szűkebb tárgyunkat illetően nem tekinthetünk el attól, hogy a vita súlypontja anyagán kívülre esik. (Ám ettől függetlenül anyagának nemcsak súlypontja van, hanem súlya is.)
A helyszínen éles viták alakultak ki – ezek természetére vonatkozóan a kötet olvasójának fantáziája a kívánatosnál nagyobb teret kap. A Történetek alkotói közül a konferencián részt vevők többsége ugyanis nem járult hozzá felszólalása közléséhez. Az ő álláspontjukat csupán vitapartnereik szövege alapján rekonstruálhatjuk. Ennél szerencsésebb lett volna a letiltott felszólalások tartalmi összefoglalóinak közlése: egy nyilvános konferencia résztvevői nem akadályozhatják meg, hogy felszólalásaikról tudósítás jelenjék meg. Így ez a kötet szükségszerűen egyoldalú marad: éppen olyan, amilyennek a szövegüket letiltók láttatni akarják. Hangnemét a bírálatok határozzák meg, a védőbeszédek a szerkesztői szándéktól függetlenül aránytalan kisebbségbe kerülnek.
Ismerjük az ismeretlen szövegrészek megfogalmazóit, ismerjük magát a tárgyat, mint a felerészt ismeretlen érvrendszerek ütközőpontját. De hiába olyan kicsi ez az ország, hogy még a lábgombáink is közösek (copyright by E. P.), a sokféle ismeret nem elegendő a vita részleteinek megismeréséhez. Hiányérzetünket fokozza, hogy a rendezvényt egy tudományos ülés igényével, nem pedig irodalomtörténészek pszichodráma-foglalkozásának szervezték.
Mi derül ki így ebből a gyűjteményből? Alapvetően az, hogy az irodalom ellenáll. Pontosabban az irodalom egy (jelentős) része az, amelyik ellenáll, lévén az irodalom sokféleképpen tagolt (nota bene, éppen ez indokolná, hogy történetei legyenek), és ezt a tagoltságot minden érdekütközés a nyílt háborúsággá képes fejleszteni. Szerencsés esetben a sokszínűség nem jelent rögvest szembenállást is, de egy olyan irodalmi-irodalomtudományi közegben, amely nem tudja eltartani az összes ide igyekvő, e téren dolgozó érintettet, a belháború kockázata fölerősödik.
Thimár Attila a nyitó előadásában már megjelenítette azt a nem szellemi természetű problémát, amely rendkívül súlyos szellemi következményeket idéz fel. Ahogy mondta, „nem lesz még egyszer több mint százmilliós keret, hogy irodalomtudományunk felmutassa saját teljesítőképességét”. Rögzítsük tehát az utókornak, hogy a megalapozottnak tűnő közvélekedés szerint a Történetek elkészültét mintegy 120 millió forint közpénz segítette.
Vagyis a korábban jelzett, a koncepciót és a megvalósítást illető kérdések mellett megjelent a szellemi esélyegyenlőség biztosításának kérdése, amire egyébként a kulturális politikát, hiszen közpénzekről van szó, tételes jogi előírások kötelezik. A mű bírálóinak megalapozott véleménye az, hogy az esélyegyenlőség követelményét megsértve vannak olyanok, akiknek „egyenlőbbek” az esélyeik. (A vitában Papp Endre erre is utalva csattan fel: „Önök szakmai kérdésként próbálják tárgyalni, ami sajnos politikai és általánosan kulturális kérdés.”)
A felszólalók által sokféleképpen sérelmezett egyoldalúság kérdése az irodalom, egyáltalán, a humaniórák mai helyzetében, térvesztésében, súlyosabbá válhat, mint azt a kötet (birtokon belül került) alkotói gondolták. Mert szépen hangzik az a világfolyamatok, jeles külföldi példák idézésével megerősített szerkesztői elképzelés, hogy a magyar irodalomtörténeti gondolkodás megújításra szorul. Ebben nagyjából teljes az egyetértés. A megújítás tartalmát, értékrendjét illetően azonban más a helyzet. Az e kérdésben kirajzolható törésvonal ugyan szinte egybeesik a posztmodern és a tradicionális irodalomfelfogás között húzódó fronttal – ezúttal azonban mégsem egy „hagyományos” irodalomtörténeti felfogás ütközik egy „megújított” látásmóddal. Annak ellenére sem, hogy az ellenvetések, fenntartások, bírálatok között nagyon sok összefügg a magyar irodalom, illetve szellemi élet ismert ellentétpárjaival – de ezek többnyire mégsem az alapelképzelést, a főszerkesztő elméleti megfontolásait, tudományos programját illetik. A másik oldalról nézve pedig jellemzőnek kell tartanunk, hogy a megvalósítást illető szakmai kritikával szemben az alkotók a koncepciót védelmezik. Gintli Tibor úgy látja, hogy „az annales-szerkezet tehát sikeresen bontja le a célelvű elbeszélést, de önmagában nem látszik elégségesnek az egymástól különböző, lehetséges történetek felvázolásához”. Kulcsár Szabó Ernőnek is vannak fenntartásai: „fontosnak tartom ezt a kísérleti kézikönyvet. Mert Hollier, Gumbrecht vagy Wellberry nyomán a hazai irodalomtudományban kísérlet történt az elbeszélhetőség revíziójára, abban nem vagyok bizonyos, hogy meg tudta volna kérdőjelezni a történetiség (értsük bárhogy, de) folyamatszerűséggel társuló tapasztalatát.” Vagyis a (kárhoztatott) történetiség megvédte magát, bár Tverdota György szerint: „Bármiképp is ítéljük meg a kézikönyv erényeit és hibáit, nemigen tagadható, hogy a mű felé való áttörés kritikus tömegben megtörtént.” Ne bonyolódjunk bele, hogy az „áttörés” hadászati szakkifejezésként elég sajátos kontrasztot alkot a „kritikus tömeg” nukleáris robbanás felé mutató fizikai fogalmával. Ám az erények és hibák, illetve egymáshoz való viszonyuk mérlegelése nélkül az áttörés okán érzett öröm sem jelent sokat. Sőt, a hibák számbavétele fontosabb az erényekénél: a leghatásosabb gyógyszert sem szabad engedélyezni, ha mellékhatásai életveszélyesek.
Vagyis a minőség fontosabb dolog, mint a szándék. Fontosabb, mint az, hogy egy irodalmi szakkönyv eszmei alapvetésében a nemzet-, piac-, történet- vagy műközpontúság szlogenjei mekkora szerepet kapnak. Nem könnyíti meg a helyzetet, ha a szakmai hibák tendenciózusak, bizonyíthatóan párban állnak a koncepcióval összefüggésben teret kapó elfogultságokkal. E képlet mellékhatása az, hogy egy ígéretes (a már évtizedekkel ezelőtt is avíttas, elsősorban ideológiai háttere – marxista üdvtörténet! – miatt irodalomellenes, úgynevezett nagy szintézis leváltását ígérő) mű másként lett – sokak számára – elfogadhatatlanná.
A magyar irodalom történetei nyomán fölgyűlt ellenérzések jelentős része nemcsak az alapelképzelés, nem is a nyilvánvaló balfogások, még csak nem is feltétlenül a rút anyagiak miatti feszültség szülötte. Igaz, ezek nem választhatók el egymástól, de még kevésbé attól a félelemtől, hogy a létrejött, szembeötlő fogyatékosságokkal küszködő mű olyan uralmi helyet tölthet be az elkövetkező évtizedekben, mint elődje az eltelt majd fél évszázadban.
A gyanakvást, közvetve, még Kulcsár Szabó Ernő is indokoltnak tartja: „a mű nyomdai kivitelezése sem hagy kétséget afelől, hogy az akadémiai irodalomtörténet státusára aspirál.” Ezzel összefüggésben jelent meg az új összefoglalás várható utóéletétől, kivételezett helyzetétől való félelem. Jankovics József mondja: „egy interjúban olvastam azt a mondatot, hogy az irodalomtudományban megtörtént a paradigmaváltás. Ezzel… annak az igénynek a bejelentése történt meg, hogy nem kell már új irodalomtörténetet írni, hiszen… megint harminc-negyven évre el van intézve a magyar irodalom története.”
Ezt az aggodalmat enyhíthetné, amiről Szörényi László szavaiból értesülhetünk, hogy az Akadémia Irodalomtudományi Intézetében készül egy másik, ténylegesen az egykori, Spenót néven közismert sorozat leváltását szolgáló kézikönyv. De azt is megtudjuk, hogy a mű elkészítéséhez szükséges pénz nem áll rendelkezésre, az erre irányuló pályázat sikertelen maradt. (Ez a tény rácáfol arra a megengedő liberalizmusra, amit Tverdota György képviselt: „nem olyan világban élünk, hogy fentről megmondják, mit kell gondolni. […] Tehát nem arról van szó, hogy most újra megírták Az Irodalomtörténetet. Senkit sem akadályozhatnak meg abban, hogy írjanak, szerkesszenek egy másikat, egy másfélét.” Nos, meg nem akadályozzák ugyan, éppen csak nem teszik lehetővé.)
Eközben egybehangzó (majdnem azt írtam, társadalmi) igény van egy klasszikus értelemben vett, de a korábbi évtizedek ideológiai és kultúrpolitikai ballasztjától megszabadított, a magyar irodalom történetét áttekintő műre, egy olyan kézikönyvre, amely ugyanúgy szolgálhatna egyetemi tankönyvként, mint ahogy alkalmas volna az igényes, civil irodalomfogyasztó eligazítására. Éppenséggel még az irodalomtudomány jelen állását is reprezentálhatná. Talán jobban, mint a tárgyalt kiadvány, amely ezt nem értékeivel, hanem esettségével teszi.
Nem kétséges, hogy a mai irodalomtudomány több elméleti iskolát követ, több olvasatot, értelmezési lehetőséget, kánont tart egyidejűleg életben. Ez a tagoltság elvben indokolhatja, hogy olyan kiadvány szülessék, amely nem a magyar irodalom korábban szokásos „története”, hanem maga is több szempontot jelenít meg, valóban „történetek” összefoglalója.
A kötetet bírálók tudomásul vették ezt a tagoltabb szemléleti-szerkesztési elvet – és ennek megvalósítását kérték számon az alkotókon. (Ezúttal tekintsünk el attól, hogy a konferencia néhány felszólalója nem az új összefoglalással foglalkozott, hanem a maga elképzelését megfogalmazva post festa kívánta újabb történetekkel gazdagítani a Történeteket…)
A felszólalók körében (bekalkulálva egyébként a letiltott szövegek előadóinak feltételezett álláspontját) a bírálók voltak többségben. Fenntartásaik okai közt gyakran felbukkant a Szegedy-Maszák Mihály jegyezte bevezető egyik gondolatára való utalás. Bitskey István felszólalása szerint az előszó azt ígéri, hogy a kötetben „az kerül szóba, amit e munka szerzői lényegesnek vélnek a magyar örökség megőrzése szempontjából. Amiről nem esik szó, azt kevésbé fontosnak gondolják.”
A konferencián előadók sora hívja fel a figyelmet arra, hogy – ezek szerint – mi minden nem fontos. Ha úgy tetszik: fölösleges. A hiánylista ugyan nem teljes, de álljon itt néhány példa: kimarad Berzsenyi, kimaradnak olyan megkerülhetetlennek tartott Ady-versek, mint az Új s új lovat, Az eltévedt lovas, Ember az embertelenségben. Kimarad Babitstól a Jónás könyve és Illyés Gyula költészete, Németh László regényei és drámái, Móricz Erdélye, Tamási Ábel-trilógiája, Tersánszky, Karinthy, Kodolányi János, Szerb Antal, Hamvas Béla, Mándy Iván, Ratkó József, Buda Ferenc, Ágh István, Baka István, Nagy Gáspár, Orbán Ottó, Lázár Ervin. Nem férnek be kiemelkedő értékű határon túli alkotók: Kányádi Sándor, Szilágyi Domokos, Szilágyi István, Farkas Árpád, Sütő András, Bálint Tibor, Grendel Lajos, Gion Nándor.
Minderről tehát – ha komolyan vesszük az előszó kijelentését – nyugodtan megfeledkezhetünk, legalábbis a kötet alkotói szerint. Ez az értékvakság elfogadhatatlan a konferencia felszólalóinak többsége számára. Úgy gondolják ugyanis, hogy mind az irodalom történetében, mind történeteiben a remekművek meghatározó szerepéről megfeledkezni vészes mulasztás.
Természetesnek vélhetjük, hogy napjainkhoz közeledve egyre több mű maradandóságáról lehet vitázni – de bármely irodalmi „kánon” csak akkor lehet hiteles, ha az elutasított értékek nem egyszerűen eltűnnek belőle, hanem elhagyásuk indokairól is értesülünk. De mit lehet kezdeni azzal, ahogyan Berzsenyinek nem jut helye e három kötetben?
E fenntartások elhárítása roppant egyszerű, bár egy kissé bizarr. Nem kell mást tenni, mint az összefoglalásnak látszó tárgyról kijelenteni, hogy az nem tekinthető összefoglalásnak. Ezt nem a mű védői, hanem bírálói teszik meg. Hargittay Emil szerint „ez a könyv nem arra alkalmas, hogy a magyar irodalomról rendszeres és átfogó képet nyújtson. E könyv a magyar irodalom kronológiájára felfűzött szaktanulmányok gyűjteménye, igényes tanulmánykötet a magyar irodalomról.” Bitskey István így fogalmaz: „egy nagyszabású tanulmánykötetet tartunk tehát kezünkben”. Imre László úgy gondolja, hogy a mű „mint irodalomtörténet vitatható, azonban mint tanulmánykötet kivételesen értékes teljesítmény”, bár „az összkép hézagos, olykor kaotikus benyomást kelthet”. Pomogáts Béla szerint a munka „nagyon igényes tanulmánykötet”, melyben „történeteket olvasunk, de a magyar irodalom története – a 20. századi és a határon túli magyar irodalomról beszélek – nem bontakozik ki előttünk”. Gintli Tibor így összegzi e véleményeket: „a kritikai reflexiók… többnyire megkérdőjelezik a könyv műfaját, kétségbe vonják, hogy egyáltalán irodalomtörténeti kézikönyvként lenne olvasható”; „visszaköszön, hogy tanulmánykötetként vagy szöveggyűjteményként határozzák meg”; „ezt az álláspontot nem csupán annak az elképzelésnek a képviselői hangoztatják, akik a magyar irodalom egészének egyetlen nagyszabású narratívában való összefoglalását igénylik, hanem a nyitottság elvének hívei is”.
Csakhogy: amiként a játék pisztollyal mint fegyvernek látszó tárggyal elkövetett rablás is fegyveres rablásnak számít, úgy az összefoglaló kézikönyvnek látszó kiadványt sem lehet jámbor antológiának tekinteni. Nem teszi ezt Papp Tibor sem, aki újító szellemű költőként egy ilyesféle műtől mindenekelőtt korrekt tájékoztatást vár: „Mi várható el egy irodalomtörténettől? Például az, hogy aki hiányosan ismeri irodalmunk múltját és félmúltját, az adott könyvből megtanulhatja. Az a gyanúm azonban, hogy ebből a könyvből nem tanulhatja meg.”
A Történetek emez alapvető fogyatékosságán Szörényi László szerint nem lehet javítani, csak enyhíteni. Azzal, hogy a kötet borítójára tényleges valóságát kifejező megjelölés kerül. A „javításnak egyik eleme az lehetne, ha mondjuk a címet, amely a kézikönyv képzetét sugallja, valamilyen rugalmasabb címre cserélnék. Például: »Tanulmányok a magyar irodalom történetéről«.”
E pillanatban azonban van egy, talán nem jellemzően, de kellemetlenül sok helyen gyermeteg hibákat hordozó, háromkötetes kiadványunk, amely csak súlyos fogyatékkal teljesíti azt, amit ígért. A bírálók sorozatban szólnak kirívó szakmai felszínességről, politikai előítéletekre épülő, a rágalmazás határát is átlépő, bizonyítatlan állításokról. (Bitskey István: „Néhány tanulmány szakirodalom-használata szembeötlő hiányokat mutat.”) És előkerülnek olyan méltatlan ügyek is, amelyeket a szellem világában nagyon nem akarnánk látni. Így például értesülünk a munkát elvállaló, ám nem teljesítő „szerzőkről”, és olyanokról, akik más célra készített tanulmányaikat leadták a Történetekbe is. Ami kétségessé teszi a meghirdetett főszerkesztői szándékok érvényesíthetőségét – de ezzel érvényességét is…
Az így kialakult esetlegesség nem az alternatív szerkesztés, hanem a szerkesztetlenség bizonyítéka. (Olasz Sándor: „a kötet szerzői mintha nem is tudnának egymásról”; Jankovics József: „így nem lehet igazán koherens művet szerkeszteni”, és „így nem lehet irodalomtörténetet készíteni”; Bitskey István: „…nem a főszerkesztői koncepciót látjuk érvényesülni vizsgált időszakunk témáinak kiválasztásában, hanem a szempontnélküliséget, a véletlenszerűséget, a szubjektivitás dominanciáját”.) Értesülünk továbbá arról is, hogy részfeladatok alvállalkozói szerkesztésben készültek el stb. stb. Fájdalmas és nyilván csak töredékesen fölvillantott epizódok ezek: valóban ez reprezentálja az irodalomtudományt?
Noha korábban jeleztem, hogy úgy vélem: egészében véve nem a mai magyar irodalmi-irodalomtudományi megosztottság határozta meg a bírálatok alaptermészetét, azért erről is szólnunk kell. Arról tehát, hogy túl a tradicionális irodalomeszmény kontra posztmodern ellentétpáron, a nemzeti–internacionális, a közösségi–individualista, a küldetéses–piacorientált, a hagyományait őrző–globalista (hadd ne részletezzem) ellentétpárok lététől nem vonatkoztathatunk el. A két oldal között nem nagyon van átjárás. Szegedy-Maszák Mihály megkapja a magáét – sokszor úgy tűnik, mintha az egykor a Frankfurti Könyvvásáron való magyar bemutatkozással kapcsolatos vita elevenednék meg: igaz, más anyagon, más kiterjesztéssel. Az a vita sem volt szétszálazható pénzügyi, hiúsági, értékrendbeli, politikai és egyéb szálakra. Nem is igen érdemes erre törekedni – de akkor is világos volt, hogy nincs „magyar” irodalom, csak magyar „irodalmak” vannak, mert magyar író sincs, csak magyar írók. Hogy irodalmunknak sincs története, csak történetei – az sem új állítás. Aki élt a diktatúrában, ahol nem volt szabadság, csak mindenféle szabadságok, ilyesmin nem csodálkozik. Más kérdés, hogy szerencsés-e erre a bizonytalanságra ideológiát építeni.
Jó-e nekünk, ha egy meglévő, leküzdhetetlenül fogyatékos állapotot tehetetlenségünkben dicsőítünk? Nem a túszul esett ember azonosulása ez a túszejtővel? Csakugyan el kell fogadnunk egy olyan felosztást, hogy eleve legkevesebb kétféle magyar irodalom van? Vagyis hogy van egy belső piacra és fogyasztásra használatos, és van egy exportorientált irodalmunk, s hogy a kettő értelemszerűen ki nem állhatja egymást, mert a másik is ő szeretne lenni?
Az irodalomtudomány a maga más természete szerint hasonlóan tagolódik bel- és külpiaci ágra, bár művelői az íróknál illedelmesebben gyűlölködnek. Nem véletlen, hogy a konferencián azok fogalmaztak nyersebben, akik nem tagozódtak be az akadémiai-egyetemi irodalmárelitbe. Ők, a nagy hatalmú szakmai lobbi hatókörén kívüliek nem finomkodtak. Papp Endre például nem átallotta kimondani, hogy szerinte „kibontakozik egy határozott »fejlődéslánc«, amolyan posztmodern üdvtörténet”, és hogy a „vállalkozás végkicsengésében bármiről lehet beszélni, csak a kötetek Előszavában hangoztatott alternativitás szellemiségéről nem. S ez nem tudományos gond! Hamis az a beállítás, amely azért utasítja el a nemzeti-közösségi elvű felfogást, mert az úgymond »tudománytalan« lenne!” Sőt, még ennél is messzebb ment: „Szegedy-Maszák Mihály – a vállalkozás ethoszaként hirdetett – problémafelismerése: »a nemzeti kultúrák halálra vannak ítélve« – kétséges. […] A túldimenzionált problémaérzékelésre adott válasz pedig kiábrándító: a maga óvatos módján az önfeladást sugallja. Ha a korszerűség, a progresszió zászlaját lobogtatva valaki – végső soron – azt tanácsolja, tagadjuk meg önmagunkat, az ne csodálkozzon azon, hogy azzal fogják vádolni: feláldozza a magyar irodalom ügyét saját karriervágya oltárán.”
Kulcsár Szabó Ernő viszont védelmébe veszi a megtámadott főszerkesztő munkáját, amikor elutasítja azt a vádat, „amely szerint itt valamiféle egységes ideológiai koncepció kényszerített volna ki egy olyan kötetet, amely tudatosan a magyar irodalom »nemzeti tradíciója« ellen fordult”. Azért ebből a fogalmazásból sem a sokoldalúság képe sejlik elő – és az egyoldalúság akkor is egyoldalúság, ha nem tudatos kirekesztés áll mögötte. Nagy Gábor ezt ilyen formában sérelmezi: „A Történetek, dacára a többes számnak, igazából egyetlen történet.” Ez az egyoldalúság nem pusztán széptani jelentésű: némely esztétikai rokon- és ellenszenveknek hagyományos közéleti, sőt pártpolitikai jelentésük is van. Nagy Gábor is erre utal, amikor felveti: „külön vizsgálatot érdemelne, hogy a Történetek, mindenütt ostorozva az ideológiát, milyen ideológiai elvektől vezéreltetve értékeli le – egészében vagy részleteiben – Ady, Illyés és mások költészetét…” Közel áll ehhez Olasz Sándor véleménye: „A magyar irodalom történetei egyoldalúsága és hiánylistája elsősorban abból származik, hogy többnyire nem találja meg, sőt nem is keresi a sokféle megközelítési módot – a cím többes száma így félreérthető.” Disztingváltabban, de egyértelműen a főszerkesztő felelősségére utal Márkus Béla is (aki filológiai tűzijátékkal bizonyítja a mások által is jelzett felszínességet, a tények és adatok mellőzésében szembeötlő bátorságot). Egy kolozsvári véleményt idéz: „Szegedy-Maszák irodalomtörténeti víziója a múlt század nyolcvanas éveinek posztkommunista, stréber Nyugathoz idomulásának tünete.” E vád közvetlen igazát el nem fogadva jelzi lényegi egyetértését. Gondolatmenetéből kiderül, hogy a jelzett tévelygést nem a főszerkesztő szerzői szövegében vagy elméleti megfontolásaiban látja megjelenni, hanem abban, ahogyan Szegedy-Maszák nem utasítja vissza néhány tanulmány szerzőjének durva elfogultságait, sőt, ezen túl, elnéző az elfogultságból fakadó szelektív tájékozódás miatti szakmai hiányosságokkal, tájékozódási vákuummal szemben. Márkus meggyőzően bizonyítja, hogy e szerkesztői „liberalizmus” okán miként rekesztődnek ki meghatározó értékek, hogy a depolitizálás jelszava mögött miként jelenik meg a politikai sandaság.
Tanulság? Nincs. Illetve az, amivel kezdtük: hogy a hiányok azok hiányok, és a hibák azok hibák – akármilyen tetszetős koncepció áll is mögöttük. És, túl a szigorú szakmai szempontokon, a tudósnak is lehetnek – nemzeti tudományok esetében nagyon is jó, ha vannak – más szempontjai. A tudományos lelkiismeret fogalma talán nem anakronisztikus ma sem. Nem hiszem, hogy tudományellenes az a szakember, aki többet akar, mint pusztán szakszerű lenni, ahogy egy fogorvos attól lesz igazán jó, hogy tudja: az általa kezelt fog másik végén egy ember lóg. Ezért idézném búcsúzóul Görömbei András vallomását: „Az irodalomtörténet számomra egzisztenciális tudomány… Az irodalom az egyéni és a nemzeti önismeret semmi mással nem helyettesíthető forrása és értéke. Irodalomtörténetet úgy kell írni, hogy annak minden sorából érződjék, hogy az emberlét értelme szempontjából fontos dolgokról van szó.”
Sapienti sat.
(Magyar Művészeti Akadémia Alapítvány, 2009)
