Átsuhan
Elfogadva a 103 éves tételt, hogy „a festői és az irodalmi elvonás eredményei abszolúte nem férnek meg ugyanabban az alkotásban”,1 mégis, ha a két élmény hasonlítható egymáshoz, Molnár László József úgy ábrázol és társít megrendítő-föltáró konstrukcióvá műelemeket, mint Pilinszky János. És a rajzon a maga különös létidejében a holt váz eleven lesz, a versben pedig: „Látják a bejárati fényben / a szőlőlugast? A meszelt padot? / A levelek nyomasztó, viaszos zöld / távollétét? És mégis itt állt.”2 Természetes eredetiséggel fedeznek föl és konstruálnak friss, szakrális helyeket. Itt nem kizárólag teológiai jelentésű a szakralitás, inkább annak a helynek az alkotó megjelölte vidéke, ahol az ember mítosza áthalad. Festői megilletődéssel így mutat szakrális helyre Lovász Erzsébet, Aknay János, Deim Pál, Kondor Béla, Csontváry, Gulácsy. Vagy Zrínyi a Szigeti veszedelemben, Ady Csokonait ébresztve. Lev Tolsztoj. Akutagava. És Mándy Iván a tárgy-lényeivel… Pilinszky és Molnár László József idő előtti, kezdet előtti kitettségben élnek, mintha a teremtés az ember által teljesülne be. A grafikus e kezdet-előtti állapotot talán korábbra teszi, ahogy a tennen öntudatát kereső semminek antropomorf portrét rajzol, a költő impulzusai tán hangsúlyozottabban spirituálisak. Pilinszky mint individuális lélek látja a tömegekben aláhulló embert, Molnár László József a kommunitás pusztulását megélve helyezi el e tömegben magát. E szemléleti kvalitás teszi őket önéletrajzosan beavatottá. A grafikus az idő bűntény-tónusára is céloz, hiszen eredetéül s hátteréül a semmit állítja oda, a költő a büntetés présében egyszerre áldozat és „tettes”: „Megtörtént, holott nem követtem el, / és nem történt meg, holott elkövettem.”3 (E sejtést formálja Lovász Erzsébet allegorikus bárányfejű kígyóvá.) Beavatottak, azonosuló részvéttel fogadják az idő vagy (azaz) a bűn okozta sérüléseket. Műelemeik társulása úgy teremt színhelyt, hogy a legázolt világ hulladékainak ad erőteret. Színhelyt, ahol már bekövetkezett, ami ezután lesz. Szinte mindkettejükre áll, amit Holló András ír Pilinszkyről: „De a vers ennél sokkal több, mert a paradoxonok ereje abból adódik, hogy bonyolult tudattartalmaknak az illuzórikus tükörképét ígérik adni. Azért mondhatom tehát, hogy vagyok, mert életem a semmi fénytörése csak, ezért lennem kellett születésem előtt, és lennem kell majd halálom után.”4 Molnár László József olykor a Forró Forrás közelében érzi magát? Hogy a tér-üres űrből vagy a káoszból jön-e a forma, vagy a sivár anyag pünkösdje-e, avagy az igazság a tárgy tudatalattival felfogott formája-e, ugyanennek a kérdésnek a változatai. Ha bejártuk képeit, a felfedezés utóidejében ráfoghatnánk, hogy pogányosan többistenű, tárgyai a forma megjelenései és áttűnései. Vajon? Megölhető és száműzhető ugyan, de kiszolgáltatottságában sem térdeplő, hanem kozmosz-érzületű ember. Ihletettsége nem rituálisan befolyásoló, hanem a világelemek társításával ábrázoló.
E bódultan önpusztító századelőt ki nézhetné nyugodtan, s olyan nyugalommal, ami egy életen át kezdetébe, a végső harmóniába tart? Az ilyen grafikussors nem mozgás, hanem az egylényegű állapot kopársága, emberszaga, életkedve. Ez a létmód, ha ábráit elénk tárja, noha nem programos, mégis a mi süket csöndünket veri föl. Tudósít, úgy nyugtat meg. Előbb farkasszemet néz a semmivel, aztán felénk fordul, mesél, finom eleganciával mímel kontemplatív kedélyt: aprólékos epikumba oldja történeteit a lét-kérdésről. Korszerű mágiával így teszi az univerzum-méretű hírt emberléptékűvé. És amint nyomát követve beleveszünk a keresésbe, s e képek válnak az elviselhetetlenségig valósággá, már a sorsközösség érzetével azonosulunk a metamorfózisok sorával. Így volna? Messzire visz a tévedező okfejtés, míg a kezdet-előttihez visszajutunk, az üres rajzlaphoz. Amikor megérkezik, mint a hatodik napon, az ember, a tércsináló. Hogy lásson, azaz: hogy ami van, legyen. Magában ember-idolt és szakralitást emlegetni: elnagyoló pontatlanság. Mert bizony minden mögött az ismeretlen kezdet-előtti árnyék sötétje, a semmi dereng, mely helyet adott és körvonalat ad eredetnek és tárgynak, s melynek nem a keletkezését, de pillanatra az egyéniség szerinti fénybe-simítását visszahatóan a rajz állítja elő, az ihlet. Rajza realista elemekből szerkesztett absztrakt, így az elemek realizmusa arra késztet, hogy jelentésüket metaforikusnak véljük. Egyik metamorfózis a világelemé, a matériáé, amint többféle, saját idejű formává s e formák elbomlásává és megéledésévé válik, másik e forma-egyének egyedi és egymáshoz viszonyuló metamorfózisa az absztrakt jelentésben. A kép feltárásának tán kézenfekvő iránya valami frontális anamorfózis-féle út volna. Balról jobbra, ahogy a szem is olvas, amint oldalzuhanásban a „kollázs” figuráinak magánidejét átérezzük, sejtjük, hogy tán az Ős-Semmi, az lehetett az első isten-réteg képe, az lehetett az Öreg-Isten portréja, az hagyta árnyát a lélek-szelvényekben. Valami örök Egy, ami olykor semmi-alakjaiból energiaörvény-Igévé, azaz világgá változik. Mert feloldozásra számítunk? Számunkra a világ a tudatban tükröződő világ. Elkövettük a szemtanú vétkét, tettesekké váltunk. És naptári időnkben kísért tettünk: a jungi Schattenben, a mi Árnyékbeli kertünkben kikaparta az istentetemet a kutya. Gyilkosságunkat archetipikus meneküléssel titkoljuk, mert nem merünk beleveszni a valóságba, abba, hogy nem tudjuk soha feloldozni magunkat? Úgy. Legmegrázóbb a valóság, az űrérzés bűntudata… Nos, e megközelítéskísérletben a reflexszerűen kutakodó tekintet helyett válasszuk hát szemünknek a célszerű mozgásirányt. Zuhanjunk oldalvást a képsíkban, s amint átsuhanunk a képtáj idején, borzongató világérzéssel válnak metaforikussá a precízen megrajzolt tárgyak – helyszínt látunk, itt történt. Most pedig lassan, az élmény hatása alatt vissza, ábránként jobbról balra, ujjal követve a kontúrokat, engedjük hatni az ábrázolás figuraegyedeit – a színhelyt, így történt. Ilyenképpen állnak össze az elemek teljes képpé, egyértelmű benyomássá. A művet tehát különös létige-ragozással lehet olvasni, mert idő-veszejtéses és -visszaszerző eljárással készült. Így olvasható a kép, előbb oldalvást zuhanva, aztán vissza, ujjal silabizálva. Előbb az összegző élmény: ÁTSUHAN. Aztán ennek REVITALIZÁCIÓ-ja, az érzékelés. Végül hátralépve és szemből, amikor RAJZ ÉS ALKOTÓJA SZÓL. E felülnézeti és mélységi beleveszés, akár a versműfajban az oda-vissza olvasás, nem olyan kísérlet, hogy eszköz (szerszám) gyanánt megváltoztatná a művet, s veszélyeztetné autonómiáját.
Nem efféle szemmozgáson dől el a sorsunk. A semmi és a lét kontrasztjában és párhuzamában tárul föl a kép a fehérben lebegve, az idő fövenyére kisodorva. Sorsunk azon dől el, hogy a kibetűző visszaút – a képelemek idő- és habitusbeli szinkronmozgásaival és ütemkülönbségeivel, a művet a szubjektumban megkeletkeztetve – milyen fokon veszejteti el e képelemek „valósághű” mivoltát, hogy a képet vagy csak a tárgy kópiáját, önmagát jelentő másolatát látjuk-e. Hiszen hozzászoktunk a köznapokon a másolatokhoz. Ki innen, ki az utcára! Az utcán nincs ihletett kép, nincs szép, rajzos plakát. Mechanikával gyártott, színes reklámfotók uralkodnak. Lapozható az utca, akár az áruházi prospektus. Nem tartóztatja az embert, csak viszi, viszi a fekete járdaszalag az utca-verniszázson a semmibe. Az ember így veszti el jelenvalóságát, mármint saját perceinek tagadás-aspektusát. Minden kiesik a kezéből, és kihal belőle a természetes jóság. Íme, a digitális proletár: elejti a világ ábráját, s az ökonómiai sablon üdvözítő emblémáját szorítja szívéhez. Számunkra a lét digitalizált ábrája a világ. Az emberlény egész-sége szimpla kauzalitás lett, így élete csupa véletlen és havária, a kollektív jelenlét helyébe ott van neki a massza-sors, a központilag, alapérzés gyanánt termelt szorongás és bűnbakképzés, melyeket időlegesen e központi kegy nyugtat meg újabb sablon-céllal: lejárt az ember szavatossága, de fejet cserélhet. A digitális világra éhezünk; akit ez nem gyötör, nincs jelen. Üljünk le kicsit.
A megálló, a nyitott üvegfülke, ahol a csőpadon megpihentem, büdös volt. Az oldalsó üveglapon egy hatalmas női fej illatanyagot reklámozott. Lenge hajú profil. Nagy fülkagylóval, sötét hallásbemenettel. A lenőtt fülcimpa, a homlok domborulata és a nyakizom erélyes bordája a modell őseit idézte, s így a határozott állítás, mely a kínált termék előnyére vonatkozott, kétségessé vált. Pilláit leengedte ledér, domború szemgolyóira, diszkréten így imitálta, hogy ő, aki magán viseli egy evangélikus parasztasszony s egy sváb kőműves vonásait, most nyilvánosan a gyártmánnyal koitál. A plakát életszerű hatását fokozta, hogy az illatot reklámozó nő intim vizeletszaggal árasztotta el a fülkét. És szépsége, melyet, mondom, a származására utaló plasztikus jegyek személyessé is tettek, inkább taszított, mintsem gáláns kalandra csábított volna. Mert riasztóan csonka volt. Csonka volt, de oly szánalmas módon, hogy nem hiányzott semmije. Hajaj, virágom… – súgtam neki. A fülke-akváriumban fölhabzott a húgyszagú fény, és megragyogott az embertárgy preparátuma. Eldőlt a sorsunk.
Vissza a rajzokhoz! Az újrakezdés az alap: háttér, időelőtti, időfoszlányokat sejtető fehér világ. Mint az ikonok aranya, mely transzcendens szférát idéz s megörökíti a szentet, fehér itt az ikon-háttér, s elébe lebeg az ábra. S viharzik mögötte a semmi, a fehér transzcendencia. Vagy: a tárgy-alanyok kontúrjai feloldódnak, s a háttér absztrakttá lényegíti a képet. Vagy: az ikonikus háttér fogja össze absztrakttá a képet. Vagy: a kép eseménye fehér háttér előtt történik meg, mely az időtlen transzcendentális szféra vidéke, s tenmaga a közönyös semmi, melyben a valós ábrák metafora-vázukká fogyva absztrakttá állnak össze. Vagy: a fehér mező mintha a kép aranyozása volna, a semmiben áll a kép, s beleolvad. Vagy: a fehér háttér transzcendens indulatot kelt, mely absztrakt képből ábra-individuumokká tagolódik, és valós teret idéz… Tán minden, ami kusza élet, megjelenik érthető ábraként az anamorfózis megtalált látószögében, vagyis a felszínes nemtudás elmélyült nemtudássá érik, s a fájdalmas, élettelen, homogén közegben fölsejlik a perspektivikus konstrukció.
Kedd, szerda, múlt az idő. Képtelen az ember a rajzokat napokig nézni, elviselhetetlen a valóságnak e kataklizma-mélysége. Noha ábrázolva látszik, hogy minden megtörtént, mégis vár még ránk valami iszonyat vagy iszonyatos öröm. Ahogy az ember belefárad a bámulásba, nyugton pihen a rajz, és mozdulatlan, a fátumérzethez szoktat: „Ismeritek a megteritett asztalt, / »a kihűlt tálak közeit«, / jól tudjátok mindannyian a leckét, / mire gyűltetek össze hát?”5 Ám amint a belső feszültség megmozdítja a grafikát, a metafora s az absztrakt közt átcikkanások villódznak, megindul az áramlás, a világ pólusokra válik, és protestál a rajz. Hirtelen, váratlanul, mint az yperni gáztámadást felidéző André Malraux-t, megpördít a tudatvész, és odavág. Rosszullét, félálom. Be hát az erdőbe szomjasan. Inni a szarvassá változottak patanyomából, az ördögéből, kentauréból, bármiből, csak inni, s ledőlni a fűzfa alá és átfordulni, és leereszkedik a koponyára a vörös harang, s megjönnek a démonok. A két lét határán lassan átreng a halál pillanata, az ősárnyék, és elsimul. Aztán valami űrérzet vagy csend, de olyan bántóan szegényes, mintha az ember megkettőzötten kívülről nézné magát. Ez történt, s nem ez. Erről beszél-e Pessoa többszemélyben, és Julio Cortázar, amikor szaxofonosa így szól: „Ezt most holnap játszom.” Erre esik-e Bacon első számú pillantása, ha az igazságot keresi, s Magritte-é, amikor tájkivágatot tesz a festőállványra egyazon táj elé? Most hallgatni kell, hallgatni illik, a zavart beszéd megöli a rajzot.
Revitalizáció
Három sorsfutam. Korábbi időnkből két színhelyen át, két kísérő vezetett idáig. A papírfehér homokmezőn oldalt baktat árnyéktalanul az első, a gyerekkori változatunk az Aranykorból. A patakhoz ér. Belegázol. Lombok alagútja, a fény tüllje, s távol a zöldes fényözönnel telt meder kiér a nagy, tágas vízhez, és a gyerek finoman feloldódik a fényben. Egyedül maradtunk. Ám feltűnik előttünk a második. Sötét, dantei erdős vidékre visz, messze elöl halad a nyiladékon, s Dante köntösében megáll Gulácsy. E lélek-anyagú ember száz hangfekvésben képes sóvárogni, megőrül tőle a konkrét cseres. Túlnan, a világon túli világban a fénylő város, a festő misztikus cirkalmai. A fényes középről, a távoli, nyitva hagyott fénykapu felől indult el a tünemény: szemközt áll Beatrice. Eddig hozta Gulácsyt az erdei út, mert a szellem a két világ határát csak patologikusan törheti át, és túlról allegória-alakot megszöktetni képtelen. Se Orfeusz, se Juhász Gyula. Ennyi a románc. Gulácsy lefesti fantázia-tájban, Ilmarinen ezüstből és fantáziából kovácsolja a Kalevalában. És homokot darál a kerék, itt a harmadik sorsfutam, Molnár László József képvidéke. Ez az egyhelyű van és nincs, az idő és űr kontrasztja és egyidejűsége. Ez a világunk, ez, amit az ihletett ábrázolás elénk tár. Árva, egyszemélyes tett ez a világ. Igen távol esik az anyag kerengésétől, de létezik az érzület és az energiaörvények formaátmenetei közt párhuzam, s főleg, a tudati montírozódás révén, metafizikai átnyilallás. Így értve: „mert nem vagyok felnőtt, se költő, se falevél, / vagyok sebzett pulzus, / hogy a túloldalra is átlüktessek”.6 Nem idétlenkedő önmegismerésünk ez, csak némelyik állapotunk képértelmező készsége, ha egy lesz a (kétfélén olvasható) köz-helyes itt és túlnan, mármint elődök és maiak, mármint szemlélő és kép, alkotói impresszió és matériamozgás. Mint az elioti pillanat idefordítva: az Árpád-kori rozettán betűz a nap, egy a láng és a rózsa. E rajzokon ott van tehát az érzületi megismerés, a Törvény kijelölt helye? Tehetetlenkedve, visszamenőleg következtethetünk a képalkotó folyamatra. Mégis, ahol ez az eggyé olvadás megesik, ráismerésünkben szakrális a hely. Naponta, óránként ráeszmélhetünk, hogy csakis ez az életünk java, hogy alig néhány pillanatig élünk, s a többi már mellékmondat, mellékíz a vénülés, elhullás bágyasztó kópiasíkján. De az a néhány pillanat szinte elviselhetetlen. Ugyancsak az a csillapíthatatlan szomjúság is, ami idehajt. Talányos az üres rajzlap, a fehérrel megrajzolt fehér, a kezdeti sötétség negatívja. Ennek felülírása, a semmire írt palimpszesztusza talppontunk, az a mérhetetlenül parányi és monumentális, őssejt-indulatú pont, melyből az ábra kibomlik, s elkezdődik a képtáj, antropometrikussá válik a képvidék, és pillanatra kiszabadulhatunk a halálos présből, mert elindult velünk az idő.
Jobbról balra, ujjheggyel követve. A realista képelemből épült absztraktnak saját története van. Színhelye. Beroppanó, száraz vidék. Szálazódó háncs, árnyékminőségű rongyhéjak, emeletes belvilágok egymásba szakadó üregei. Szivárog az űr, a holtpont anyaga, és foltot hagy a transzcendens fehérben, mintha tulajdon árnyékává fogyna a pusztulás, az ábratetem. Leszalad üresen a vonalinda orsója. Az ábraszövevény belappad háttérnek. Ez van mögöttünk. Veszett ügyek. A mi életünk, a mi elmerült Atlantiszunk. Szünet. Szünet. Tapogatni, mint a vak. Mint a vak, ha hallja a szót, hogy madár, s a celofánropogású, szűkös szóüregben megérzi a repülés hatalmas géniuszát, és madárrá éled a ceruzavonás, ellobban a fényben. Hangok messziről: Beatrice kacagott föl, mintha egy kosár nyárialmát zubogtatna Szindbád a kútba? S reggel a nők hűvös almákat húznak föl a láncos vödörben. Hagyd el, végigtolva benne száraz ág, tüskéje van még, de bebugyolálta a grafikus kék szövetbe, spárgát dobott rá és fonnyadt paprikát, oldalt rátapadt, mint a parazita, hálóba fogva valami, ami lény lesz a harmadik fantáziamezőben, és szívja ennek száraz vérét, hanem! Salátalevél öreganyám itt közel, „vegyéfő-tegyéfő!”, kikecmeregne a partra, vagy föl mindenre, ami fölötte röpül. Balra lent mászik a kép alá két gyanús békakő, rongy alá bújni, illetlen fajták, álcázott elektronrevizorok. Jaj, kilikadtam, mi lettem? – sipítja a kőpapucsforma. Beszívja: fütyül. Kifújja: fütyül. Ormányos rákszerű, rongyból gyűrködve, bemozdul balra, még egy vedlés, s ájtatos manó lesz. Absztrahálódnak a fehérben, repülnek Bosch módra, idegyűlnek, szétmásznak, át a képkereten.
Hanyatt a pálcikalábú, cipője gyökérgubanc, folyondárváz. Valaha bozótban állt, térdét halak oldala súrolta. Gázlómadár-forma volt, de gyökeret eresztett, most esett hanyatt. Mert a víz leapadt, az idő elszivárgott alóla a semmibe, fekszik hát és bomlik, nem tud felállni, nem sétálhat el, nem lesz már belőle barnagém. Körülötte visszamaradt kagyló, kavics. Gyógyítgatta valaki, aztán magára hagyta, balja kipótolva háromágúra font sással, jobbja a megkövülő rongy alá szorult. Részei külön-külön. A tetem elemei elevenek, idehúzódtak, roncsai körbemozogják tenmagát, ám ha megállnak összhatást mutatni, pillanatra holtnak tetteti magát mind.
Vastag huzalokon fekszik a megnyomorgatott, megcsonkolt. Bordái szétfeszegetve, kihajtogatva, belseje szétszerelve, kitárva. Mintha szögvasak közé szőtte volna a véres vetélő, ez már így jött világra? Rácson át szülték guggolva, s ahogy nőtt, vele nőttek a kínok, a szenvedés mutációja a teste? Mi ez? Bujdosóének szól és bakanóta, feldörög a Psalmusból az „Igaz vagy, Uram!”, aztán zaklatott idegzettel a szférák finom zizegése hallik, mely e csonkolt ábralény láttán művégtagok egyre erősödő, borzongató nyikorgásává válik, mert ötvenezer kezet-lábat amputáltak Vukováron. Lefordítom a képet. Übersetzen, los! A kép alapzaja egy városé, ahol kórházból, iskolából, presszóteraszról, mellékutakról, parkokból, házakból, mindenből, földből-égből árad az őrjítő bakelitcsikorgás. Hol hát a börtönfal? Békésebb, ami fölötte van, szedegetett holmi a rabságban, a rab utolsó, rejtegetett magánélete, a vésztartalék tárgyai. Amiket dugdos. Ami még élni segíti. Szedegette, találta, ebben fészkel a maradék remény, hogy vége lesz egyszer, és kiszabadul. Szedd össze a holmid, mondják. Akkor majd ezt rakosgatja a zsákjába. Nem evilági, eszelős nyugalommal.
Sodradék-ágak háromszögbe kötve. E száraz szappandarab vén, ám szikrát vetni, amint kristályosan kérgesedik, túl fiatal. Mint féldrágakő virítana, de a tárgyvidék elveti a nagyralátó vágyat. Mind sebesen húznak balra, törekszenek az ágak, mászik a menekülő kötéldarab, mintha versenyben hagynák el egymást. Menekülnek. Menekül a nyomor újabb, sivár, néptelen helyekre nyomornak, húzzák önmaguk hírét oda, ahol semmi nem volt. Költözik súrlódva, hemperedve, nyögve a csupa-remény hiány, új helyre a dögök bandája tetemnek. Vonszolják maguk után a balladai méretűvé vájt árnyékgödröt, viszik magukkal az új világba hazai sírhelyüket. Napszítta arcukat, siratóének-preparálta fejüket fölemelve, száraz virágaikat lobogtatva az élettelenek lüktető szinkronitása vonul. Bezárul mögöttük a semmi. Nyomukban, íme, az új jövevények. Az űrből helyet szorítva itt, az űr tonnás tömbjeit egymáshoz billegtetve rudakkal, megalkották az űrben az üres tisztást. Hogy itt kövessék el. Két ágat keresztalakká kötöztek, rá bábut rongyba csavart ágból. A rongyba csavart ágat körültekerték iszalaggal (mások dróttal dolgoznak), s a keresztformára hurkolták, hogy egy-alak legyen bábu és kereszt. Állt ez, s föltaszították, most fekszik zanóton, szénszerű anyagon, mindenféle éghető holmin. S alágyújtottak, lángold magad elevenné, te jel, te igeroncs. De a nyers test nem akart égni, a két ág keresztútja nem pörkölődött, hát megnyílt alattuk fekete szájjal a háttér, a fehér transzcendencia, mintha a föld nyílt volna meg.
Fűcsomó, fekete sár, rügyező ág. Minden forma itt lebeg, mely a másikká átváltozhat a képeseményben. Egy-egy magában is önmaga korsorozata, alakátmenete, rost- és háncsmaradékból felépülő új idom-csapata. Avítt és friss űr kóborol a tárgyakban, amint egymáshoz fordulnak, s mind a maga idejét meséli el. Itt járnak körülöttünk. Az ablaktükör hátterében átleng egy árnyék, kinti vagy benti-e? Az űr túlfeléről ered első alakja. Nincs nyugalom a vándorlásban, az energiaörvénylés, ha pillanatra matériává merevedik, s látható lesz az űr antropomorf portréja, enyhül az árvaság, s elkezdődik a testmeleg tér: egyszer volt, hol nem volt. És megjelenik, mint a hatodik napon, az ember, a tércsináló.
Rajz és alkotója szól
Szakrális helyen élek. A világ csak maradék vízváz, fény-darálék, köznapi életfutam. Világomlás-élményem a térfosztott roncsokból szakrális helyet kreál. Az üres háttér hullámgörbéje vízre, a füst kópiasorozata tűzre vall, szenesedés, víz hozta faág erdősége. E háttérre satírozok, tárgyakat társítok, jövendölök. Mutatom, hogy tenmaga sémája lesz a Szem háromszöge. Hogy dög lesz a figurálissá képzelt tér, a Korpusz. Hologram-léte olyan árvaság, mintha két száraz kő forogna, forogna, s engem őrölne mint illúziót. Így pergetem le mivoltomat, fájdítom magamban az űrt, így vagyok eleven. Rajzom és én szétváltunk, s utóbb közös eredetünk lett az első sötétség. E fosszilis sötétség az árnyékom, bőrbe csavart lényt mutat. Így kezdődtem. Egybeszakítom az űr üregeit, vonalszálkákkal betakarom, járok rajta, egyenletesen élek s pusztulok. Fáj a kép a rajzolónak, mintha akarta volna az űr, hogy kifosszam. Kikanyarítom hát az időből, ábrává konstruálom. Megélednek-e jeleim? Évezredenként millimétert mászik a csigaház, a tenger mészgubója, s hazaér a sivárságba e redőzött vákuumspirál. Mintha gyerekként látnám, a szertárban a fegyveres hódító leissza a preparált szívről a spirituszt, és hazaér az űrhöz a legmélyebb szomjúság. Megállítom az átmeneteket, egylényegű metamorfózissá a foszlás-fosztogatást. Sodradék-konstrukcióm gondosan összemadzagolt jelenség a Semmi kupoláján. Érzetemben a formaátmenetek lüktető elevenje és száradéka, egymáshoz kötözve az elmúlt tárgyidők mai tértorlódásai. Akárha szemérmesen anekdotáznék, ember vagyok: ásványi űr. Hajamon dér, vállcsontomban marék hó. Az a világ, amit megrajzoltam. Sejtjeimben az űrtestek mikronjai, a színelváltozás szkepszise. A Semmi nagylelkűen visel s megvisel. Térré teszem, úgy ölöm ki magamból. Törekeit az esti boltív fényrostjaiból finoman kifésülöm ceruzával, és középre terelem, képet létesítek: magasan, az Univerzum kérgén csillagkép. Így pihenem ki az űrt. Ülök barlangom előtt.
JEGYZETEK
1 MÁRKUS László: Allegória és szimbolizmus. Művészet, 1907/1.
(http://www.mke.hu/lyka/06/046-051-allegoria.htm)
2 PILINSZKY János Összegyűjtött versei.1987. Mégis, 124.
3 PILINSZKY: Merénylet, 121.
4 HOLLÓ András: A lehető legrövidebb eredő .Új Forrás, 1997/4.
5 PILINSZKY: Vacsora, 94.
6 LORCA, F. G.: Az Edem-tó kettős poémája. Nagy László: Versek és versfordítások. 1987. 2. kötet, 103.
