Archívum → Kritika

Megállított idő

Fekete Vince: Védett vidék
Pécsi Györgyi
2010. október

Az utóbbi években megjelent publikációi már előjelezték, hogy megújuló és erőteljesen karakteres költészet formálódik Fekete Vince műhelyében. Bár korai köteteinek (Parázskönyv, 1995; Ütköző, 1996) szolidabban nonkonformista, „transzközép” modorával már A Jóisten a hintaszékből (2002) válogatott kötetének új verseiben (Leveleskönyv-ciklus) meglepő metafizikai félfordulatot véve szakított, a Lesz maga juszt isa (2004) paródiakönyve, illetve a 2008-as Udvartér tárcakötete még bizonyos tétovaságot is jelezhetett akár: merre is tovább a verssel?

A rendszerváltozások után induló, határainkon túl élő fiatal alkotók – a Kárpát-medencében mindenütt – radikálisan jelentették be igényüket a saját hangra és programra: szakítottak a helyi hagyományokkal, fölfüggesztették a „határon túli” írói szerepet, másrészt a magyarországi (budapesti) centrumok uralkodó beszédmódjaival szemben is határozott elkülönbözésüket jelentették be. A legradikálisabban és legerőteljesebben, emlékezetes és zajos indulásukkal – csoportjuk nagy száma miatt is – a fiatal romániai magyar írók Előretolt Helyőrség csapata jelentkezett, meghirdetve a legendás és legendásított transzközép (Sántha Attila névadása) fogalommal leírt, nonkonformista költészeti programot. Aztán a csoport meghatározó alkotói lassacskán mégiscsak valamiféle transz/poszt-erdélyiséget kezdtek belakni – Sántha Attila székely szótárt állított össze, György Attila radikálisan megújított, tematikus „erdélyi” irodalommal kísérletezik. A Fekete Vincéhez alkatban, habitusban, gondolatiságban is legközelebb álló Lövétei Lázár László utóbbi verseit ugyan főleg a nyugatos és a nemzeti klasszicista hagyományokba való mély beágyazottság jellemzi, fölújított vergiliusi eclogáinak azonban kifejezetten a lokális tér (sőt: a provincia!) a verstere.

Nem meglepő, hogy Fekete Vince is valamiképpen visszatér a helyhez. A helyet elfogadó és belakó én örömteljes fölismerését fogalmazta meg rövidprózai írásaiban is (Udvartér). Humoros, szarkasztikus, pátoszos tárcákban, tárcanovellákban, zsánerekben leltárszerű teljességgel és dokumentatív egzaktsággal örökítette meg a székelyföldi embert és a „provincia” mai eleven, nyüzsgő mindennapjait. Más hangütésben, de a „vidékiség”, a „provincia-lét” elfogadó fölismerése és a hozzá való ragaszkodás lesz az egyik alaphangja új kötetének, a 2003 óta írt verseket tartalmazó Védett vidéknek is. A provincia vállalását mint programot legutóbb Kányádi Sándor fogalmazta meg erőteljesen – nem kevés kihívó éllel –, hozzárendelve a szülőföld föltétel nélküli szeretetének erkölcsi parancsát. Fekete Vince „vidék”-értelmezése rokon a Kányádi Sándoréval – a kötetcím enged is effélére következtetni –, lényeges ponton azonban eltér attól: nem pöröl a (nagy)világgal, sőt, mintha közömbös volna számára, mi van a helyen (a vidéken, vidékiségen, provincián) túl. Számára a korábbi nemzedékek dilemmája – európainak lenni és hűnek maradni az eredethez – nem dilemma, az ő verseiben ugyanis a helyhez való viszony nem erkölcsi, hanem érzelmi vonatkozásban jelenik meg, illetve az önismeret, önazonosság részeként. Kányádi Sándor az erdélyi magyarság, a létében veszélyeztetett kisebbség védelmében használta a vidéki, illetve a provincia fogalmakat, Fekete Vince vidéke viszont teljességgel személyes, ahogy ezt egy, a kötet megjelenése előtt adott interjúban maga is megerősítette: „»Védett vidék« mindaz, gondolom én ebben a könyvben, ami egy ember saját, különbejáratú világa: a világlátása, a világszemlélete, a gyerekkora, ifjúkora, a szerelmei; az ő egyszeri és megismételhetetlen élete, mindaz, amit ő valahonnan magával hozott, amiből ő áll, amiből sejtjeiben, génjeiben, minden ízében összetevődik, a hagyományaitól el egészen az emlékeiig. »Védett vidék« mindaz, ami történt vele az élete folyamán (vagy akár már megszületése előtt is); a tágabb tájaktól, a helyektől, helyszínektől, amelyeket ő belakott vagy be fog majd lakni, a szűkebb helyekig, helyszín(ek)ig, ahol – mondjuk – jelenleg él; és a hangig, ami – remélem – csakis az övé; meg a majdani végső lezárásig, mert hát ez is rajta van mindenkinél, bizony, ezen a saját palettán.” (Megpendült hang, újabb kötet. Antal Ildikó interjúja. In www.honline.ro/?action=emberek&phase=3979)

A Védett vidék tehát a személyes létezés tere, a gyermekkorban rögzült falukép és a folyamatosan rögzülő táj együttállása – a költő pedig verseiben mintegy körülkeríti személyes világának határait. Nagyon plasztikus a védett vidék idő- és térdimenziója: a múlt-múlt századelő filmszerű pergése (Vargaváros. Századelő), a gyermekkori erdőlés meghitt emlékének fölvillanása mozdulatban, érintésben (Égő foltok), ifjúkori szerelmek történetszilánkjai, s talán legtöbbször: az esteledve a völgyben megülő, kontúrjait elhagyó falu látványának befogadó élménye. A versnek gyakran epikus magja is van (kirándulás, bóklászás, utazás), de nem a valóságos táj megjelenítésén, hanem a vidékhez fűződő viszonyon van a hangsúly. A viszony alapja pedig minden esetben a szeretet, a ragaszkodás, az áhítat – az otthon lenni érzés megnyugvó megerősítése. Otthon van az otthoni világban, és csak otthon van otthon. Egy tengerparti nyaralásból hazasóvárogva programosan is írja: „Akik csak idevalósiak, nem ismerhetik a hegyeket, / hogy melyik elhagyatott esztena kalibájában / lelnek éjszakára szállást, találnak eldugott avas / szalonnát, dohánymaradékot, száraz kenyeret. / Az érzést, amikor az erdőaljra s a lankákra / visszaülepedik a csend. / Nem ismerik a csendet, csak a zúgást, az ütemes, / egyenletes hullámverést.” (Csend)

Ezen a ponton persze Tamási Áron („Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne”) és Kányádi Sándor (hogy otthon legyünk otthon benne) rokon világát sejthetjük, illetve a szülőföldjébe rajongásig szerelmes Jékely Zoltánt, aki az erdélyi tájban otthonra lelő, ám otthonát egyre inkább elveszítő lélek megrendülését írta versek sorába. A vidék haldoklásának fájdalmát Fekete Vince is megfogalmazza (maga a kötetcím a zöldmozgalmakra meg a vörös könyvek kipusztulási leltárára enged asszociálni), de óvakodik a kisebbségi magyar sors vagy a paraszti, falusi világ elsiratásától. A vidék szétesését szociológiailag is észleli, szolidaritást vállal a leszegényített, megnyomorított emberi sorsokkal, de a fájdalom túllép a konkrét veszteségen. Ahogy a Hiába való című zsánerében is, melyben az elhagyatott, pusztuló iskola torokszorító látványa magával a léttel szembeni vívódással zárul: „Ne lenni ott újra és újra. Az volna jó. / Ne látni, ne hallani nap mint nap, / miképp görgetik az éltüket az / ottaniak. Hogy tesznek téglára / téglát, hogy taszítják-tolják / maguk előtt életeiket, mint rozzant / társzekereket, elébb és elébb, mígnem / valamelyik döccenőnél meg nem / rogygyan a kerék, és szét nem hull / darabjaira az egész.”

Fekete Vince versvilágában a helyhez való viszony (ragaszkodás) evidencia, de korántsem dilemmamentes költészet az övé, a dilemma, méghozzá súlyos dilemma magára a létre vonatkozik. A kötet versei ugyanis két gondolati súlypont köré rendeződnek: az otthon lenni a földi világban bensőséges, meghitt élménye és a lenni vagy nem lenni gyötrelmes gondolatisága köré. Mindjárt a kötet Szabó Lőrinc-mottója („mert rettenetes, hogy az ember / útja oly silány s oly rövid / a földi portól a veszendő / húson át vissza a porig”) és az annak modorára hangszerelt keretvers a létbölcselet felé mozdítja a kötet egészét. „Mert nem lehet ilyen jéghideg, ilyen / gépies nem lehet, ennyire pimaszul, / szemtelenül és megmagyarázhatatlanul / monoton nem lehet minden, ilyen / megmásíthatatlanul zakatoló ez / a körforgásos őrület, […] hogy meg- / szülessünk és elpusztuljunk, / s hogy újra világra jöjjünk s / elpusztuljunk újra, újra és / újra ismét.” A (Mert nem lehet…) keretvers nyitó szabad verse a rettegés verse, a záró szonett, alig módosítva amaz szövegszerűségén, a létbizalomé („Mert nem lehet ilyen jéghideg, / gépies, ennyire monoton nem lehet / úgyszólván minden, nem lehet ilyen / ez a körforgásos őrület”), a kötet versei pedig a kétségbeeséstől a bizalom felé tartó lélek küszködésének a stációi.

„Innen már belátni az egész falut. Megpróbálod úgy nézni, / mintha ma látnád először” (Vihar előtt), „Baktattam a falu fölött. Fiatal voltam és bizakodó” (Szürke talaj), „Pont olyan volt ez a hely, / amilyennek a legpompásabb, legnyugalmasabb / vidéket elképzelte” (Olyan érzés) – jellegzetes fölütések, sejtelmesen konkrét a helymeghatározás, a költő (beszélő, narrátor) pedig megáll ebben a kontúrjaitól eloldott tájban (vidékben), és hosszan, csöndesen szemlélődik. De nemcsak a költő válik szinte mozdulatlanná, a versben az idő is megáll, illetve a szemlélődő pozíció kiiktatja magát az időt. Nincs társadalomba, történelembe való beágyazottság, személyes eredet sincs, csak egyfajta létre tekintő, létet befogó és befogadó pillanat. Mert a vidék (táj) az otthon lenni érzés, a föltétlen létbizalom kerete ugyan, de az élet alapkérdésére – miért élünk, ha meghalunk, s ha meghalunk, előtte miért élünk? – nem ad választ. Különös „tájversek” Fekete Vince vidék-versei, világuk anyagszerű, egyszersmind sejtelmes is, s amennyire rögzítve vannak a konkrét tájba, legalább annyira el is vannak oldva onnan. Mint Caspar David Friedrich tájképei – a világ anyagszerűségének látványát mindig valamilyen túlnani sejtelem, fény járja át; Fekete Vincénél azonban a metafizikai sejtelmesség föloldja a konkrét táj kontúrjait. A költő sajátos, finom metafizikája A Jóisten a hintaszékből kötet Leveleskönyv-ciklusának szerelmes verseiben már észlelhető volt, ennek természetét jellemezve beszélt Prágai Tamás „egy határtapasztalatokon alapuló »metafizika« áttételeiről”: „Ez a metafizika értelemszerűen idézőjeles és töredékes, hiszen nem elvont gondolkodás táplálja (éppen ezért költészet), tárgya nyilvánvaló módon töredékes: gesztusok, jelenetek, jelek, melyeket éppen a szöveg vizuális eszközökkel jelzett folytathatósága lendít túl egyszeri konkrétságukon; a mondattal és szólammal való kísérletezés tartalmi mélységét itt éri el. Fekete Vince költői gesztusai e párbeszéd feszültségében gravitálnak megállíthatatlanul valami belső, megnevezhetetlen központ felé.” (Prágai Tamás: Fekete Vince: A Jóisten a hinatszékből. Kortárs, 2004/4.) Nos, ez az idézőjeles, töredékes metafizika a Védett vidék verseiben letisztult formát látszik ölteni, s leginkább Csokonai – illetve a Csokonai körforgás-elvét az Öregek könyvében újraíró Szilágyi Domokos – természet-, illetve létszemléletével rokonítható: a halál után a test visszatérve a földbe tápláló talaja lesz az újabb életeknek, s így válik a természeti körforgás részévé. A Fekete Vince-versek szerint sebes, őrült körforgás az élet, de az én föloldódhat a tájban, s ekként válhat (holtában, de már éltében is) egyszeri mulandóként a mindenség múlhatatlanjává. Ez a sajátos természet-metafizika legérzékletesebben a Tízezer éj című többtételes, félhosszú versben fogalmazódik meg: „Fetrengni fűben fetrengni fában / fetrengni a füvek illatában / úgy lenni a füvekben fákban / versekben és metaforákban / mint a lehelet vagy a lélek […] olyanná lenni mint az álom / járni át meg át a világon […] ifjú erdőben a régi fák hangja / asztalban tárgyban az egykori dallam / eszmélve egy / régi-régi dalban / süllyedve szállva / akarva-akaratlan.” Az elképzelt, saját sírgödre fölött az életet újragondoló költő a majdani megbékélt föloldódást finoman egybejátssza az itteni élet megtalált harmóniájával, vagy még inkább: folytonossá teszi e kétféle létállapotot, fölfüggeszti az itteni és a túlnani közti törést.

A Tízezer éj nagy ívű és nagy igényű összegző vers a kötet záró verse, poétikailag és modorát tekintve elüt a Védett vidék egyszólamúra szerkesztett, elégikus-borongós darabjaitól. Szilágyi Domokost, Kányádi Sándort és Létay Lajost idézi meg a mottóban (a versben néhol talán nem szándékolt reminiszcenciákkal is), de okkal megidézhetné Csokonait is. A vershelyzet, az elképzelt sírgödör fölött vívódó költő pozíciója A lélek halhatatlansága című nagy létbölcseleti sírvers újraszituálása is, bár a Tízezer éj kollázstechnikája Kányádi Sándor Halottak napja Bécsben poémájának a szerkezetére üt – a Kányádi-versre való szándékolt ráutalásokkal („Lehúznak egyszer téged is / egy soha nem látott mélybe / hideg lesz lent és vaksötét / s a semmi körbe-körbe”). Szabad és kötött versek, elégikus meditáció és erőteljes látomásokra épülő szenvedélyes indulat képezi a vers sokszólamúságát és ritmusát, melyek mind egyfelé tartanak: újragondolni az életet és az elmúlást. Lázadás, félelem, rettegés, keserűség előzi meg a lélek harcát, míg végül megbékélve elfogadja a léttörvényt, s a személyes halált nem léthiányként, hanem a létegész természetes részeként képes tudomásul venni.

A Tízezer éj című összegző versnek a halál, az elmúlás, az élettől való fájdalmas elszakadás a fő dilemmája. Mert nemcsak általában jó élni, de a költő kitéphetetlenül van otthon abban a világban, ahol élnie adatik – ahogy erről a Védett vidék más versei tanúskodnak. Szenvedélyes, Szabó Lőrinc-i ragaszkodás az élethez, ugyanakkor szüntelenül jelen van egyfajta, a nyugatosoktól ismert finom dekadencia is, amely mindegyre a túlnani világra figyelmeztet. Szabó Lőrinccel indítja, illetve keretezi a kötetet, Radnóti, Kosztolányi, Jékely emlékére verset, az Ősz és tavasz között című nagy gondolati Babits-költeményre virtuóz parafrázist ír: „Álmodik már, álmodik a város, / szőrszitáján minden szemcsét átmos, / angyal, ember, por vagy sár vagy pára, / álmodik már egyként, mond a szája. […] És ha eljön, újra el az este, / vár az éjre türelmesen fekve, / dolgai is, mint cipők ragyognak / s forog az éj, s a házak forognak, / tiszta cipők készenlétbe téve, / s rajta a föld kétméternyi mélye” (Film). Azonban akár kivételesnek is mondható ez a könnyed elegancia, remek rímtechnika, formai bravúr a Védett vidék verseiben. Úgy sejtem, Fekete Vince e könyvének markáns stílusát a fölújított zsánerek, illetve a zsánerekkel közelebbi-távolabbi kapcsolatban álló zsánerszerű versek adják, melyekben a kevésbé artisztikus, inkább az élőbeszédhez közel álló epikusabb retorika a jellemzőbb. Úgy tűnhet, mintha Fekete Vince némely szabad versét csak azért kellene versnek tekintenünk, mert versként határozza meg a szerző: „Ülünk az autóban az erdei úton. Szakad az eső. / Előttünk, az úton kiöntött a patak, folyik, zubog / a kakaószerű sárga lé” (Ülünk az autóban) – egyszerű helyzet- és látványrögzítés csupán, mégis erőteljesen sűrűsödik poétikussá a szöveg. Miért is? Nem a gondolati összetettség és/vagy a nyelvi, illetve hagyományos formai sokféleség adja ilyenkor a vers töltését, hanem a versek sajátos szakralitása, rítusszerűsége, elégikus, borongós hangulata, érzelmi telítettsége. Mert a mozdulat, a gesztus, a tájban való jelenlét soha nem profán, mindig szakrális-rituális jelleget ölt: „Tengerszem, szakítottam meg váratlanul a hosszú / hallgatás utáni csendet, és beledobtam egy kavicsot / a vízbe” (Világvégi part). Egyszerűnek tetsző helyzetleírások, a látványban elmerülő én lírai reflexei, a vers bensőséges érzelemritmusa konstruálja feszessé a verset, a rímek, szóképek, trópusok helyett inkább a finoman fölsejlő szimbólumok és az enigmatikus sejtelmességek érzékeltetik a lélek tájait és a lélek viszonyát – ám ezzel a látszólag egyszerű versnyelvvel a költő sajátos, összetéveszthetetlen stílust teremtett.

Fekete Vince megállítja az időt, hogy az alapviszonyt tisztázza; háromszögelési pontnak a személyesen megélt vidéket jelöli meg, ahonnan éppúgy belátható és megélhető a lét teljessége, mint a világ bármely – egyébként viszonyítási pontként szintén csak kijelölt, de nem abszolút középpontként létező – más pontjáról. Védett vidékének határa a személyesség határa, ám személyességének elidegeníthetetlen része, fundamentuma az elhalásra ítélt periféria – az erdélyi, székelyföldi táj és sors is. A Védett vidék finom, a magyar költészetben szokatlan metafizikával és mostanság szokatlan érzelmi telítettséggel rendezi és értelmezi újra a világot. Nemcsak az erdélyi, de a (határok nélküli) kortárs magyar lírának is hangsúlyos kötete. (Erdélyi Híradó – Ráció Kiadó, 2010)

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.