Elcsörömpöl az utolsó hatvanegyes,
fémesen kattog a körtér felé,
mintha valaki óriás mordályt biztosítana ki
egy amerikai filmben,
vagy a fel-felbillenő Alkotás utcával
egyensúlyozná ki
Hegyvidéket és Lágymányost,
karos mérleggel, amit a menetrend dekázgat.
Ma semmit sem jelent, ami nincs a helyén,
a munkából hazaérők súly szerint leszállnak,
rovátkánként a megállókban,
köveket pontosít, koppant sarkuk, mint a mérőón,
és helyrezökken a Belváros felé
leszakadt Hegyalja út is.
Magamtól sosem találnék oda hozzád,
ám eligazodom
a felbontott Műjég göndör kőszálain,
a kivillanó házsorok között –
ahol fülig érő, forgalmas mosolyodat
megesett igék avatják föl hajnalonta.
Én hagytam el azokat az igéket,
megfőnevesültek nélkülem,
meddővé váltak, mint egy prímszám,
hitetlenné, mint egy tárgyavesztett alany,
aki első és utolsó állítmányát egyszerre szédíti.
Milyen nyersen dolgoztak minket össze,
hullámok csapdosnak így az alsó rakpartra,
a szoros betontöltés kidörzsöli a vizet,
mintha húsomra húznék föl
ing nélkül egy öltönyt.
Olyan beavatatlanul kulcsolódunk egymásba,
nem is tudjuk, együtt-e vagy külön,
szád szögletében az öröm kapaszkodott meg így,
és virágba borult a nevetés veteményese.
Zakatol, hörög a hatvanegyes,
mintha valaki sárkányt fojtogatna
egy keleti mítoszban,
s az vergődésében horzsolódna.
Mielőtt hazaérnék, rabold el ifjúságom,
dekoltázsodba rejtsd, hogy életem végéig
zsarolhass vele,
és valahányszor
combod sínpárjára fekszem,
erre gondoljak a távolodó zihálásban.
Mi jut eszembe otthon ölelkezés közben,
mikor vállad fölött arcom a falhoz szorul?
Kibeszélhetetlen a kéj társas magánya,
mely előbb istenül, mint testesülne,
és olykor mellégondol,
ha túl gyorsan haladna,
vagy félregondol,
amint hegyet-völgyet bekószált.
Idomaidon, ugye, időtlen elkallódhatok,
sohasem merészkedek árkon-bokron is túlra?
Sejtés, tűnődés maradsz,
elvadult, zöld borzongás,
terebélyes fa,
mely nem rontja, mert ő maga a kilátás,
messzi naprendszer,
ahonnét nem tér meg képzelet?
Sikoltva fékez a hatvanegyes,
s én úgy szállok le róla,
akár combokról lekapcsolt szerető,
kinek csak út kell,
váltócsikorgás
és fodrozódó égselyem a bőrön.
Ugye, nem az útért tartasz velem?
Rohanunk végig az életen,
a néprajzi múzeum panoptikumán,
hol arctalan a pártában maradó,
a menyasszony feje fehér babzsák,
a vőlegény kóccal kitömött –
ki mer bennünket a helyükre állítani,
bevezetni esküvőre,
keresztelőre,
és halottnak öltöztetni a végső szobában?
Ugye, elhagysz, ha kérem,
és visszajössz, ha nem is akarom?
Ugye, sosem érezzük meg,
milyen mély az óceán alattunk,
és milyen magasságban hallhatók
gondolataink kihangosítva?
Hitvesem leszel,
ám erre nincs hasonlatom,
e szóban annyi minden lakik velünk,
hogy nem lehet
sem bebarangolnom,
sem magamra maradnom szemeddel,
akár egy pár pókkal,
akik újraszőtt világuk közepén gubbasztanak.
