Archívum → próza

Medvét szüljetek, anyák, ne magyart!

Emlős-viselkedéstani jegyzetek
Váradi B. László
2010. július

Az I. Magyar Nemzetrehabilitációs Konferencia, ennek elő- és utómunkálatai Háromszék fővárosában, a Kolcza-kertben zajlottak le. Az utómunkálatok alatt már nem szólt senki semmit. Addig se sokat. Én kötelességemnek érzem a konferenciáról beszámolni, annál is inkább, mivel a megterhelő munkálatok során a résztvevők, előadók és döntéshozók népes táborát mindösszesen ketten képviseltük. Erre a feladatra minket a Sors jelölt ki. A megnyitó ünnepség és alapozó tanácskozás C. Z.-vel (Czegő Zoltán) itt esett meg, e kerthelyiség majdnem varázslatos környezetében. A foglalkozás egy őszi délelőtt vette kezdetét, miközben hatalmas sárga gesztenyelevelek imbolyogtak le a Kolcza-kerti fákról. A szőttesabrosz borította zöld bádogasztal hosszas könyöklésünktől bizonyára horpadni kezdett, és mi szokás szerint partravetettségünket taglaltuk a ránk jellemző bizánci fordulatokkal… Mi keletiek vagyunk… Súlyos kijelentésekkel nem terheltük egymást, nehogy valamelyikünk megszoríttatván, cimborája fejére szólni kényszerüljön. Kerültük a besúgásra érett dolgokról való társalgást.

Hogy mik azok? Ez sok mindentől függ.

Hogy mi a besúgás…?

A besúgás a büszke emberi faj háziasításának (domesztikáció) hatékony módszere. A medvét például nem fenyegeti beszervezés. A kussolás pedig egy közösség működő immunrendszerének ékes bizonyítéka. Ezért néz némán ember az emberre, például apja a fiára. Ki volt a besúgó? Nem mindenki. Különben is… Tudott itt már mindenki mindent… Annyit még egy gazdátlan kutya is: ha hurokba keveredsz, ne vergődj! Lapulj és várj!

Sunyin figyeltük tehát, hogy kinek mennyi esze van, és mihez kezd vele. Kisded és vert seregünkre néha rátört az önmeghatározás kényszere, de könnyű nyavalyatörésként tova is libbent…

Mindent összevetve a kisebbségi lét nem egy wellness-hétvége.

Dőzsöltünk tehát az erdélyi őszben, a sepsiszentgyörgyi Kolcza-kertben, miközben mesékkel, sőt konstruktív javaslatokkal traktáltuk egymás tartaléklángon mindég gyanakvó elméjét. Megbeszéléseink gerincét általában nemzetrehabilitációs törekvések alkották, mivelhogy mi nemzetünktől eltiltattunk… Most is olyan tényező bevonását latolgattuk, mely vérfrissítés útján hanyatló nemzettudatunkat korrigálná. C. Z. intellektuális alkat lévén, pesszimistán a kapanyélfaszú halált emlegette. Én életem tűnő éveit ártatlan vadállatok üldözésével töltöttem. Halmozott ismereteim alapján bővebb választék urának éreztem magam. Az a fölvetés, miszerint elárvult fajtánk letargiájának okait mechanikai eszközökkel kellene orvosolni… Hát nem is tudom… Tartok tőle, hogy rábasznánk. Annak ellenére, hogy Gábor Áron rézágyúja fel van virágozva…

Itt valami más megoldás lenne célravezető. Például a lét alaptörvényének, az energia visszacsatolása elvének alkalmazása. De hol itt az energia, és főleg hol a visszacsatolható energia? Mint a fenntartható energiagazdálkodás rendíthetetlen híve a más idősíkon termelődött, esetleg fosszilis (ásatag) energia bevetését megbocsáthatatlan csalásnak tartanám. Egyébként se zúdíthatnánk szájon nemzeti felemelkedésünk zálogát egy veder motorinával… (nafta). Ezzel az üzemtervvel szinte percek alatt ki is szorultunk a finom energiák és a finom energetikai rendszerek világába. Talán ott otthonosabban mozgunk…

Ott van rögtön a hit, mely hegyeket mozgat. A hit esetünkben (általában) Istenbe vetett hitet jelent. Mivel egy ilyen vállalkozás alkalmával bizonyos átértelmezések el nem kerülhetők, itt is meg kell esniük. A hitet, mely Istenbe, ezáltal emberbe, tehát félistenekbe vetett hit, kiterjesztjük emlőstársunkra, a medvére. Számtalan okát láttam az emberiség képviseletét mohón magára vállaló, csontrészeg C. Z. kreatív figyelmét a barnamedvére irányítani.

Mi akkoriban különös időket éltünk. Saját diktátorunk volt. Hiába kellett őt román embertársainkkal megosztanunk, fényéből főleg nekünk jutott. Dilettáns diktátorunk regnálása alatt a barnamedve még a szemmel veréstől is oltalmazó, mindenre kiterjedő védelmet élvezett. Igaz, a kiemelkedőbb darabok fűbe haraptak… Sajnos a vadállat megalázásának nemcsak a háziasítás, esetleg kocavadászat az egyetlen bevett módja. Ezek az ostobán oldalba lövöldözött medvék nem az emberiség jó hírét öregbítették.

Orvul terített le a felismerés, hogy belőlünk védett állat csak úgy lehet, ha egy medve–ember lelki közösséget alapozunk meg, a szexuális kapcsolatfelvételre való különös tekintettel. Ezt a bensőséges, lelki alapokon nyugvó viszonyt, melyből rendszert óhajtottam építeni (Systembau), megbocsáthatatlan bűn lenne szodómia vádjával illetni. Itt nem pusztán állatokkal való közösülésről lenne és van szó, de lenne még orális párbeszéd (dialógus) is…

Sohasem szabad szem elől tévesztenünk, hogy világelső konferenciánk tűzte zászlajára a magyar nép közösségi erővesztésének megfékezését. A Balsors sodrának elhárítását. Most már sodorjon mást… Mindez pedig a barnamedve és a magyar nép letisztult, fajfenntartó magatartásformáinak összevonása által érhető el. Sumák eurázsiai, sőt észak-amerikai vélemények (például szamojédek, jakutok, dolganok, ketek [jenyiszeji osztyákok], angolkin indiánok, valamint csángók) szerint az ember–medve frigyből származó utódok, az ún. F1-es generáció (állattenyésztési szakkifejezés) két világ között kénytelenek lebegni. Nekem ne vinnyogjon senki. Én ezt az életerős kóválygást ígéretesebbnek tartottam, mint ólastul, templomostul elárasztatni vagy föld alá dúratni, diktátorunk alatt.

Szemünkkel láttuk, hogy rak fészket a pusztulat. A vízbe fojtott Bözödújfalu telkeire gyűlt rá a Küsmöd hűvös vize. A zsidózó székelyek maradékainak portáit csak az egy tömbbe zsaluzott, vízből kimeredő feljárati lépcsők tanúsították. Négy-öt lépcsőfok a mennybemenetelhez… Saját Kálvária… hetedíziglen. Ha rászántad magad, és a domboldalból, a szombatosok kőtáblás temetőjéből végignéztél a világon, csak ezeket a kilövőállomásokat láttad, meg a templomot, mely hasig állt a vízben, mint egy meghajszolt fehér szarvasborjú…

A medve Erdélyben úgy jön-megy, mintha a völgyeket megülő ősköd része, esetleg magja volna. Itt is megjelent. Nem először kerülhetett erre, és most nem tudtam, milyen minőségében. Én óvakodom a medve felületes megítélésétől.

A sebzett, támadó medvétől való félelem a legfelemelőbb halálfélelem, mely a világnak ebben az immár bepállott sarkában eluralkodhat az emberen. Semmi hagymázas, nyavalyatörős rettegés. Csak maga a kék kés, a félelem.

A bözödi Atlantisz tenyérnyi fennsíkján öreg, törött gerincű ház állt. A benne országló idős házaspárt sehogy sem tudták a porta elhagyására bírni. A fiukat várták vissza… meg a Messiást. Most, hogy nőni kezdett körülöttük a víz, végüket látták közelíteni. Házuk nem messze volt ahhoz a leromló házhomlokzathoz, melyet a zsidózó székelyek anno siratófalnak fogadtak meg. Nagy fejű ártány disznajuk lakta az ólat. Nem éltek vele.

A medve a disznószállást közelítendő az út egy részét vízben tette meg. Felfeszítette a zsindelyezett ólat, és hóna alatt a hörgő, szépkorú hízóval, két öreg kutya rekedt, tartózkodó udvarlásától követve a kiritkított erdőnek vette útját. Közelről néztem végig a szomorújátékot. Jóval korábban megtanultam úgy ellenni a tájban, hogy embernek, állatnak riadalmat, magamnak nagy meglepetéseket ne okozzak. Most is a szomszéd telek dombra kúszó gyümölcsösében, egy elmúlásban utazó almafa törzsének dőltem, melynek karjait a rájáró medvék kandeláberszerűvé tördelték, hajlogatták. Menórára hajazott. A rekedt, túlvilági ugatásra nénje előjött, és a tornácról a holdfény fürdette udvarra ereszkedett. Az öreg szüle fehér hálóingére bekecset, bujkát nem öltött. Ezüstösen leomló hajával, öreg kutyáit szólongatva, fáradt tündérnek hatott a holdfényben. Mintha érdeklődéssel nézett volna a medve látogatása elé… Szénatakaró favillájára úgy támaszkodott, mint Poszeidón a szigonyára. Nem uszított, nem hadonászott. Szelíd hangon hívta öreg kutyáit vissza. Az ember kutyája és felmenői, a farkas és sakál egyaránt a lelkek túlvilági kísérői közé tartoznak.

A medve, minekutána az agg kutyák elmaradtak mögüle, lelökte terhét, és még egy sort dagasztotta. Az ártány sivalkodása hörgésre váltott. A dagasztás a medvének a zsákmányállat kivégzését célzó viselkedésformája. A medve erős mellső végtagjai segítségével az előtte vonagló, letepert préda mellkasát szúróütések és dagasztómozdulatok segítségével zúzza be. A betörő, helyenként szilánkosra repedő bordák, a kiforduló csigolyák tövisnyúlványai át- meg átütik a szívet és tüdőt. A zsákmányállat megváltó halála csak ezután következik be. Az elhíresült lesújtó medvemancsot a medve elsősorban fajtársaival, illetve emlőstársával, az emberrel szemben veti be. A székely „megverte a medve” kifejezésnek ez az eredetvidéke. Ezek az ütések nem csupán nehéz, sújtó csapások, de élük is van. A sarlószerű medvekörmök mentették meg a medvét attól, hogy bundája és ízletes húsa kedvéért, no meg erőnyerés okán (például rönkvontatás) bamba háziállattá avattasson. Bár a medvén, fajain és alfajain sok minden megesett, yorkshire-i, esetleg mangalica medvét ez idáig előállítanunk még nem sikerült.

A medve mibenlétének odaadó vizsgálata sok kérdést vet fel. Ezeknek a megválaszolása, tekintettel a küszöbönálló szexuális kapcsolatfelvételre, elkerülhetetlen.

A velem szemközt ülő kiváló költő elhárította boltozatos homlokába hulló, egyenes szálú fekete haját, és figyelt. Európa ide, művelt Nyugat oda, jó cimborám arra a Horodzsán nevű jakut rendőrre hasonlított, aki a megszűnt Szovjetunióból örökölt egyenruhájában az agg Izetbegovics sámánnak dobolni segített a Léna partján, ottjártamkor. Szavakat intéztem hozzá.

– Ne tévesszük szem elől, hogy világelső konferenciánk tűzte zászlajára a magyar nép közösségi erővesztésének megakadályozását és Balsorsa sodrának elhárítását. Tesszük ezt a barnamedve és a magyar nép letisztult fajfenntartó magatartásformáinak összevonása, sőt összeolvasztása által… Ezért van szükség – folytattam volna kissé emelkedetten, de a jakut közbeszólt:

– Értem én, ember… a szépkurva életbe! – kezdte civilizáltan mondandóját Horodzsán. – De ki kit basz meg? – folytatta (szintén) civilizáltan.

– Először azt tisztázzuk, hogy ki is az a medve, és milyen fajfenntartó viselkedésformáit örökíti át ivadékaira – szóltam sértetten. – No meg azt, hogy mely időponttól mutatható ki a medve, esetleg ember evilági jelenléte… Mikortól leszünk földivé?!

Megkockáztatnám, hogy a születés nem az élettel való első találkozás. A születés a légszomjjal való első találkozás. Ezért sír fel a születés szirtjének csapódó utazó.

A magzatvíz óceánjáról megtérő utazó újszülöttnek tekinthető-e vajon, avagy olyan hajósnak, aki az anyja méhében végigjárja a törzsfejlődés stációit (kálvária), mint vándorló inas a létezés híres műhelyeit, majd világrajöttének pillanatában megéri első hajótörését… A születés, bocsozás, ellés, fialás, borjadzás, kölykedzés egyaránt szirthez veri a hajóst. Partra veti. A tüdőnkbe tóduló levegő maga az ordas bizonytalanság, melynek akarva-akaratlan e pillanattól kezdve lelkes foglyaivá válunk… Lelkes fogoly? Vajon honnan van egy légszomjas hajótöröttnek lelke?

„Az Úr nem képes állandóan új lelkeket adni! Ugyanazok a bennünk lakozó lelkek vándorolnak ide-oda” – világosította fel Artturi Kannistót (első medvekultuszbúvár) vogul kísérője a Szoszva mentén.

A keresztény ember nem hisz a viseltes lélekben. Elvárja Teremtőjétől, hogy az minden ócska besúgólévendőbe új, saját lelket leheljen. Hogy azzal majd ő megváltja a világot… Ugyan már…

Ahol az Úrral szembeni impertinens követelődzésnek tere nincs, az az öröklődő viselkedési formák tartománya. Az öröklött viselkedésformák bár világverő potenciált képeznek, az egyénben meglehetősen amorf, ömlesztett formában lelhetők fel. Az ömlesztett vislkedésformáknak ez a Csipkerózsika-álma addig tart, míg a környezettel való kölcsönhatások következtében az amorf masszából elkülönült, konkrét viselkedési formákká nem kristályosodnak. Itt az élet maga előhívó folyadékként hat és hullámzik. Fuldokló pesszimisták cserlének, sőt csávának is emlegetik… Egyébként benne vagyunk a csávában. Mivelhogy az embrionális fejlődés a törzsfejlődés stációit ismétli, számolnunk kell adott pillanatban egy kopoltyúval lélegző és pikkelyekkel vértezett embermedve-embrió létével.

Megindítónak találom a Csányi Vilmos által előgörgetett és propagált „vízi majom”-teóriát, amely egy sor morfológiai és szellemi tulajdonságunkra szolgál magyarázattal. Érdeme ennek az eredetfinomító teóriának, hogy a majomból való származásunk lehetőségét kizárja. Az elmélet szerint előember ősünk élőhelyét adott pillanatban tenger öntötte el (esetleg csónakázótó), amikor is az előember pár millió évig a vízi emlőssé válás hullámos útjára kényszerült. Ez a kis kitérő ad magyarázatot két lábon hordozott emelkedettségünkre, szőrzetünk elvesztésére és irredenta részegségünkben hullajtott könnyeink sós ízére. Továbbá izzadságmirigyeinkre, úszóreflexünkre, időnként taknyot szivárogtató, lefele néző orrlikainkra. Olyan jegyek ezek, melyek karakteresen választanak el bennünket, embereket (sőt, magyarokat) állítólagos majomszerű őseinktől. Egyébként, ha jól meggondolom, nemcsak a vörös seggű és nem vörös seggű majmokra nem vagyunk kíváncsiak, de az egész evolúciós elmélet egy kehes hintaló. Ócska, erőltetett menet… Sehova, semmiért… Nem kérünk belőle. Nem, mert lesz nekünk úgyis elég bajunk… Arra ne számítsunk, hogy megváltozott életvezetésünk (Lebensführung), melyben a barnamedvének fogadnánk örök hűséget, az EU osztatlan elismerésével találkozik. Itt még szorulni fog a kapca…

Az őszi csendben, melyből kihallatszott az ágaktól elrugaszkodó gesztenyelevelek imbolygó sóhajtása, sebzett vad ordításának hatott költői kérdésem:

– Hát mi a kurva anyja ez az Európai Unió?!

– Egy maszkabál – mutatja ki C. Z. régiós kötődését és foga fehérjét, felhorgadva. Sámánfeje kéken izzik fel a háromszéki alkonyatban… Majdhogynem szederjesen.

Az EU valójában egy antikolt gyülekezet, mely fennállása óta különböző jelmezkölcsönzőket látogat. Az EU ravasz. Esetünkben az EU majd tüntetően veszi figyelembe a magyar kultúra eurázsiai jártasságát, és joviális jóindulattal hagyja jóvá az állatokkal való promiszkuitást. Lelki szükségletként… Mint a spanyoloknak a bikaviadalt. Megjegyzem, a világbirodalmakat létrehozó, gyarmatosító kultúrnemzeteknek is van állatok terhére elkövetett örömszerzési vétségük, de nem sietnek ezeket közkinccsé tenni. Vegyük például a Navigare necesse est-mozgalom keretén belül zajló történéseket. Egy hajóskapitány, egy első vagy másodtiszt kabinjában az asztalon és ágyon kívül általában még egy szintén rögzített aljú, fiókos sublót is fellelhető. A fiókon sextáns, gyomorkeserű, esetleg rum. A kajütablakon beszűrődő kísérteties, hullám nyaldosta fényben megfigyelhető, hogy a félkegyelműek mindég a tudománnyal érvelnek. Nem értik, hogy nem a tudománynak kell igazolnia a mítoszt, hanem a mítosznak a tudományt. Ez a lelketlen burjánzás, ami rajtunk és általunk esik, nem az emberiség fejlődése, hanem visszafejlődése. Visszafejlődés a szellemvilággal kapcsolatot tartó embertől a hitehagyott konzumidiótáig… Az EU majd mindent elkövet, hogy a helyzet ura maradhasson.

Kiskorúaknak kijáró atyai gondossággal partnereket is ajánl a projekthez. Elsősorban piros seggű és nem piros seggű majmokat. Majd mihelyst érzékeli az előkelő rokonsággal szembeni barbár turáni averziót, nomád pásztornépnek való gyaknivalót ajánl: a kecskét.

Használati utasításképpen – mert az EU mindenhez jobban ért – borítékolva adná át azon hibalehetőségek lajstromát, melyek a projektet meghiúsíthatnák. A legfájóbb űrt maga után egy kimerevedett (felálló) farkú partnerét odahagyó, sűrű capriolékkal tovatűnő gödölye, esetleg kecskeolló hagyja. Csalódások elkerülése végett célszerű a kiszemelt partner (kecske) két első (mellső) lábát egy szűktorkú, térdigszárú gumicsizmába állítani. Ily módon a helyváltoztatás kizárt, de a megilletődöttség és az élmények súlya alatti kilengés is elmarad. A technológiát általában balkáni eredetűnek tartják, de/és a délszláv kultúrfölény bizonyítására is bevetik. A délszláv származású A. Gy. (Atucsák Gyura), akivel napokig szoktam üldögélni a somogyfajszi Fenyő-kocsma zárórafüggetlen eresze alatt, az elkövetkezőkben foglalt állást:

– A rosseb… azt nem úgy kell. Mi, magyarok úgy csináljuk, hogy a… mi az istennek… a kecskének a két hátsó lábát a saját gumicsizmánkba dugjuk, oszt akkor kapálhat az elejével, ha meg a farkát csavarod, direkte riszál, mint egy cigánylány…

– Hát a magyar lány nem riszál? – kérdeztem éberen, nehogy már rasszizmus vagy egyéb izé érje a ház elejét.

– Dehogynem… Csak azt nehezebb kimondani – mondta kásás hangon Gyura.

Megalázó azonban, hogy az eredeti elképzelést, mely komoly kultúrhagyományokra épül, az EU különböző szurrogátumok behelyettesítésével próbálja kisiklatni. Az nemcsak abszurd, hanem hátborzongató, hogy pont egy mennyiségében fogyatkozó, minőségében romló, kipusztulásra ítélt emlőstől vonják meg a fajfenntartó viselkedésformának átörökítési lehetőségét! Talán még azt is megérjük, hogy újból divatba jönnek a Ceaułescu-féle medveárvaházak, ahol a lelövésre szánt medvéket moslékosvályúból etettük. Azt sem érdektelen kielemezni, hogy kitől félti az EU neveletlen, téli álmot nem alvó, szemétdombokon turkáló medvéit.

Tőlünk félti, tőlünk, magyaroktól…

A magyarokról most, amikor már kevésbé verik érte agyon az embert, sok érdekes dolgot lehetne elmondani… De halasszuk ezeket a kinyilatkoztatásokat későbbre! Most mindösszesen annyit jegyeznék meg, hogy a magyar faj veszélyeztetettsége, demográfiai mutatóinak tükrében, a barnamedvéénél sokkal kirívóbb.

A magyar nép képtelen a fennmaradásához szükséges reprodukciós rátát kiizzadni. Most mi lesz? Nem tartozom a magyar nemzethalál gondolatával kacéran fenyegetődzők sorába. Csupán annyit bátorkodnék mondani, hogy ez nem lenne egy sima menybemenetel… Mivelhogy a magyar nemzethalál (a kulturális is) víziója előrevetít egy még riasztóbb képet. Ez pedig a Kárpát-medence szellemi elsivatagosodásának képe, illetve térképe.

Arra döbbenünk rá ugyanis, hogy egy időnap előtt dolgavégezetlenül kipusztuló fajnak nemcsak fizikai valósága válik semmissé, de elvész az a minőségi információtömeg is, mellyel közös világunk kialakulásához hozzájárult. A világ intelligenciája részintelligencák összege. Ebből következik, hogy egy faj elvesztésével jelentősen csorbul az élővilág intelligenciája, egyben az emberi társadalom megmaradásának esélye is. Egy faj elvesztése egyidejűleg perspektíva elvesztését is jelenti. Ez pedig a valóság elszegényedéséhez vezet… Valamint a butuláshoz.

Az EU meghirdette tiltásokat felesleges istenítéletként félnünk. Sokkal inkább, nemzetünk jól felfogott érdekében, az ember–medve frigy kérdésköréhez kapcsolódó kultúrhagyományok között illenék turkálnunk. Ilyenek szép számmal akadnak. Megszilárduló és polgárjogot nyert paranoiánk mondatja velünk, hogy nemcsak mi, érintettek, de bátor projektünk ellenzője, az EU is ismeri ezeket a kultúrhagyományokat. Ezen hagyományok egyik érdekes tárháza az Amerikai Egyesült Államok, sőt inkább az USA.

Amerikában ugyanis többféle medve él és élt. Amerika épp tegnap volt kétszázharminchárom (233) éves, mert tegnap volt az amerikai Függetlenség Napja. A függetlenség nem a különféle medvék függetlenségét jelenti. A medvék függetlensége szavakkal ki nem fejezhető. A medve olyannyira független, hogy szinte árva. Másrészt pedig Amerikában a medvéken és a Szabadság-szobron kívül embereknek is élniük kell. Különben minek a szobor? Milyen emberek ezek? A fennkölt kérdésre magyarázatot csak Amerika benépesülésének vizsgálata adhatna. Erre nincs időnk. Tény viszont, hogy az északi féltekét lakó népek, néptöredékek, törzsek jelentős hányada bízik a medvében. E megtisztelő ragaszkodásnak ékes bizonyítéka a lelki (és testi) tartományaikat beragyogó medvekultusz. Ez idáig legteljesebb leírása, lajstromozása ennek a majd hatezer esztendős kultúrzárványnak egy Irving Hallowell nevű amerikai antropológusnak sikerült. Bear Ceremonialism in the Northern Hemisphere című munkája 1926-ban jelenik meg.

Soroljuk fel hát lelkendezve annak a közösségnek a tagjait, melyhez tartozni gyönyörűség, és akiknek példatárából a nász kivitelezéséhez technológiákat meríthetünk! Európa északi részén laknak a finnek és lappok. Észak- és Közép-Szibéria a vogulok, az osztyákok, tunguzok és a jakutok népét rejti. Az Amur vidéke, Szahalin és Japán északi része ajnuknak, giljákoknak ad otthont. Ők tudják, milyet. A rebellis csukcsok, korjákok, kamcsadélok, valamint az ázsiai eszkimók Északkelet-Szibériában tapossák a havat.

Szertelen újvilági tévedésnek tudható be, hogy Irving Hallowell munkájában, melyben mindenki fellelhető, aki medvekultusszal múlatja középső világbeli futásának idejét, a ketek nem szerepelnek. Sem a ketek, sem kihűlő nyomaik. Azért gyanúsítom a ketek népét eltűnéssel, mert már 1920-ban vészjóslóan kevés, azaz 751 lélek lehelte kékülő körmeit ketül Szibériában. Amíg megvoltak (talán most is), a medvekultusznak olyan ket formáját morzsolgatták rózsafüzérként, melyben a lélekvándorlás (Seelenwanderung) emberből a medve irányába történik, írja Hans-Joachim Rüdiger Paprot német etnológus.

A ketek kiválasztott népe Észak-Szibériában, a Jenyiszej középső folyásán él. (Vagy hal.)

Egy földi közösség és a közösség életét irányító, nagy hatalmú szellemek közötti kapcsolatot a közösségből kiváló sámán teremti meg. Világok között van átjárása… Bár ember, nemcsak kérhet, de követelhet is a nagy hatalmú és felsőbbrendű szellemlényektől. A gonoszabbjával, az őt felhatalmazó embertársai javára, meg is vívhat. Itt van tehát a kutya elásva, esetleg eltemetve. Temetni Szibériában, élőt vagy holtat, embert vagy kutyát, megtorlásból, avagy végtisztesség okán, mindenképpen nehéz. Az örök fagy (permafrost) országa ez.

A tágabb értelemben vett szibériai ökuménia akkor valósul meg, amikor különböző felekezetek papjai, politikai tévelygők és sámánok együtt csörgetik az apró szemű láncot az általuk felépített gulag mélyén. Nem mindenhol verték vasba őket. Visszatartó kurtavas, kemény béklyó volt a hideg meg a rongyos lábbelijük orra előtt kezdődő végtelen tajga vagy tundra.

Nincs olyan embersorsba belenyugvást hirdető államvallás vagy totalitárius ideológia, amelynek a sámánhit ne lenne szálka a szemében. Aki viszont nem volt gonosz, de szöghajú és egyenes orrú, az például Kőrösi Csoma Sándor. Róla szívesen mintáznék akár ketet is, nagyrabecsülésem jeléül. A csomakőrösi ember emlékével még sokszor találkoztam. Például Göttingában, ahol a Weender Landstrasse és Gebhart Strasse kereszteződésénél egy kerámia- (műkő?) kút vagy virágtartó guggol. A helybéliek Nabelnek, köldöknek nevezik. Ha a fejem megtelt a Pegazus diákkocsma hangzavarával és az indiai kender vigyorogtató füstjével, fenti műtárgy szélére ültem, és a kereszteződés sarokházának utcanévtáblájára meredtem: Alexander Csoma von Körös – Orientalist. A Weender szokatlanul széles utca, akár egy felhagyott marhahajtó út. Por, melyet a nyugvó nap sugarai átszínezhettek volna, nem szállt. Másodnaponként esett az eső, és egyéb információval egyetemben a port is földre verte. Csak a közterek, parkok zöldje virított időtlenül.

A ketek világképe szerint az ember, a nő és férfi egyaránt, 7 (hét) lélekkel bír. Ezekből a halhatatlan főlélek (Hauptseele), az ulvej csak medvének és embernek sajátja. A főlélek halhatatlansága nemcsak az örökkévalóságot hitelesíti, hanem egy új embriót, ember- vagy medvelévendőt segít ki a lélektelenség állapotából. Azt, hogy a halhatatlan főlélek vagy ulvej, no meg a többi hat hogy ejti meg vándorlását, és hogy választ magának új medve vagy ember gazdát, nem egyszerű követni. Emlékezzünk a Kannisto vogul kísérőjének kijelentésére: „Az Úr nem képes állandóan új lelkeket adni! Ugyanazok a bennünk lakozó lelkek vándorolnak ide-oda.”

A főlélek, egyáltalán, a lélek reinkarnálódását azért nem tudjuk követni, mert földhözragadt gondolkodásunkkal a felszabadult lelket uraveszett kóbor kutyának ítéljük. Kóbor kutyának, mely mindenáron új gazdát akar magának. Még ha szarházit is. Ez azt jelentené, hogy nem a hús-vér test áhítozik az őt megváltó lélekre, hanem a lélek csóválja a farkát hús-vér gazdája tiszteletére. Ez meg így zsenáns.

Ami a (be)lelkesülés gyakorlati megvalósulását illeti, az a lélekfennmaradás törvényei alapján bonyolódik. Az ilyen-olyan okból kiszenvedett medvék, emberek (esetleg egymást hazavágók) lelkei nem pőre pokolra (Hadész, nirvána), hanem az alvilágba kerülnek. Onnan csak bizonyos idő elteltével szabadulnak. A szabaduló lélek az emberiség és medvék otthonában, a Földön választ magának új gazdát. Új gazdáját az ulvej (főlélek) az anya(állat) hüvelyén (vulva) keresztül éri el. Ne csodálkozzunk tehát, hogy a hüvely, vérbő ajkaival, közepén ágaskodó quadriga csiklójával diadalkapuhoz hasonlít. És azon se, ha a nő nyerít. A hüvely mint elevenbe ágyazott bíbor alagút és perspektíva akkor tündöklik fel, ha kedves tulajdonosa azt arcunkhoz közelíti, és lábtól (boldogan) végigdől rajtunk. A helyéről lefordult (lerúgott?) olvasólámpa (esetleg visszanéző nap) surlófényei ilyenkor belevilágítanak. Egész más érzések uralnak egy belülről kifele igyekvő lelket.

A kifele igyekvő medvebocs érkeztekor senkinek fájdalmat nem okoz. Az anyamedve téli álma nem ledermedt önkívület, hanem bocstermő áhítat, ilyenkor válik meg szíve alatt hordott, kerek fülű bocsaitól. A medve téli álma egy olyan zsigeri meditáció, mely emberi mércével mérve hitnek is megfelelne. Az őszülő orrnyergű öreg medvék minduntalan felriadnak a téli révületből, akár nyugtalan álmukból az öregemberek. A bűnösök.

Amennyiben a szirtnek csapódó medvegyermek születési súlyát emlőstestvéreinek súlyával összehasonlítjuk, különbségekre derül fény. Az embergyermek súlya a medvebocs súlyának gyakran tízszerese, holott anyjuk súlya, tehát a nőstényeké körülbelül egyforma. Bizakodásra ad okot, hogy a kiváló arányérzékkel megáldott görögök az árvák és özvegyek gyámolítójának, míg a körmönfontabb rómaiak a béke védelmezőjének tudták a medvét. A nőstény medvét… A kan medve kannibál.

Azt, hogy a medve a keresztre feszített Megváltó oldalán a jobb vagy bal oldali lator helyére tarthatna-e igényt, megállapítanom nem sikerült. Mivelhogy az emberiség jelentős része alkalmatlan a világ bűneit magára vállaló, töviskoronát viselő Isten Fia megszemélyesítésére, a társadalom által felkínált identifikációs szereplehetőségek közül a jobb vagy bal oldali lator szerepével kell megelégednie. Nem nagy választék, de van különbség a két pálya között. Az emberi faj renitenskedő tagjainak keresztre feszítése képzőművészeti ábrázolások tükrében úgy történik, hogy a szeg első lépésben a megfeszítendő főemlős tenyerét üti át, tehát a kézközép rövid csontjai (ossa metacarpica) között áthatolva fog végül fát. Így járt a Biblia tanúsága szerint názáreti atyánk fia, Jeshua ben Miriam, világi nevén Jézus Krisztus. (Hogy milyen fafajtából készült a gyalulatlan kereszt, sajnos, nem tudom.)

Villandre francia orvos szerint az ily módon keresztre feszített ember kezefeje a test súlya alatt kiszakad, a szegek áttépik a kezet. A felesküdött orvos téziseinek bizonyítására a szükséges kísérleteket is elvégezte. A kísérletekről a Münchener Medizinische Wochenschrift 1938/50. számából tájékozódhatunk.

Magam sem tudom, hol csüggnék, ha komolyra fordulna. Egy biztos: a menynyek országának is nevezett túlvilágot nem életszerű a medve számára kilátásba helyezni, mint azt a Názáreti Jézus teszi a bűneit megbánt lator esetében. Őt más feloldozás illeti. A keteknél, az amuri (mandzsu) tunguzoknál, giljákok és ajnúk népénél, az egész paleoázsiai univerzumban a medve súlyos szerepet tölt be, és nem szorul bűnbocsánatra. A medve ugyanis világunk és a túlvilág között közvetít – emberek és istenek között. Jelleme ily módon alakulóban, ő maga pedig folyamatosan úton van.

Mivel magas tisztségéből kifolyólag a távozók lelkeit is szállítja, a mennyország számára esetenként célállomássá válik.

*

A hulló levelek egyelőre elkerülték horgadt vállainkat, de mintha többet tudtak volna a őszi melankóliánál. Olyan érzés kísértett, mint mikor éles tölténnyel figyelmeztetésül körbelövöldözik az embert. Ültünk szemközt a Kolcza-kertben, és úgy meredtünk egymásra, mint két kialudt világítótorony.

Magunk maradtunk. Sötétedett, a tetszhalott gesztenyelevelek sárgán világítani kezdtek, és a pincér elhordta a horpadt bádogasztalon tántorgó üres palackokat. Újakat nem hozott. A napszakok hisztérikus váltakozása oda vezetett, hogy ránk esteledett. Hajunk a hulló őszi harmattól lucskos lett. C. Z. kis idő teltével pislogással felvezetett hunyorgásba kezdett. A költő hunyorgásának okát először a nyugtalanítóan ránk szakadó sötétségben véltem megtalálni. Tévedtem. Valami más bántotta. Emelkedett hangon siettem segítségére:

– Emberi mivoltunk megőrzésének kulcsát azok az állati, ösztönvezérelt, fajfenntartó viselkedési elemek alkotják, melyekkel viselkedési arzenálunkat dúsítani sikerül. A szellemi gyermekparalízisben szenvedő Nyugat által létrehozott állatsimogatókból ezeknek segítségével törhetünk ki! A barnamedve…

– Maga egy részeges medvebaszó – legyintett méla undorral indítványomra C. Z. székely költő a szentgyörgyi Kolcza-kertben. Sértő legyintését követően hideg levegő áramlott (be) a Kárpát-medence e zaklatott, mégis kies sarkába, miközben világító gesztenyelevelek imbolyogtak alá a magasból.

Elhallgattunk. Felálltunk. Megindultunk.

Az ócska járda libikókaként szárnyalt velünk le s föl, úgy, hogy okádni se volt érkezésünk. A sorsüldözött fajtánkra jellemző vasfegyelemnek köszönhettük, hogy időnként – két, köpenyét vesztett harangnyelvként – egymásnak nem döndültünk. A napköziből hazavezetett gyermekecskéik szemét a magyar és nem magyar édesanyák illatos-pinaszagú kezeikkel takarták el. Tartottak tőle, hogy az imbolyogva közelítő részeg rémek álmaiban kísértik majd a magyar és nem vagy csak félmagyar ifjúságot.

Barátom lelkében zengeni kész húrt érinthettem, mert másnap egy gyűrött papírra írott verssel lepett meg. Utolsó sorára tisztán emlékszem: „Anyák, medvét szüljetek, ne magyart!”

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.