Enyém
Mikor a hullócsillag földet ér,
fű között, árok partján, tó fenekén,
ereszben a levelek között biztosan megtalálom.
Már messziről látni, ahogy csillog,
mint egy csatlakozó nélküli, gömbölyű villanykörte.
Várni kell, amíg kihűl, két tenyerembe fér csak.
Fürdés után a paplan alatt sokáig nézegetem.
Tied
Feltörtük azt a tojást,
pár nap, és a kiscsibe maga törte volna fel.
Nyálkás pihén borostyán csorgás.
Csőre kissé szétnyílt, sóhajtásnyi résre.
Én sírtam, míg a trágyadombba ástad el,
marja szét a trágyalé
szalmaszálnyi csontjait.
Senkié
Ő úgy néz rám, hogy szemével kikerül.
Körberajzol, mint a kezünket szokás.
Gondolataival színez ki.
Ha tekintetünk mégis összeér,
koccanó üveggolyók,
magát látja csak, ahogy engem néz.
Memento mori
Az ágy helyén, ahol megfogant,
ölelkezik két ember,
két egymásba nyíló magány.
Hiszen maga még olyan fiatal,
nyílik egyikük fogatlan szája,
mit tud maga az igazi télről,
mikor bakancsokkal fűtöttünk,
és lovak húsát véstük a hóból?
Ez már csak ilyen – legyint a másik,
valamit minden ősszel elvesz,
de tavasszal sem adja vissza –
az akkor most van – jobb, ha megszokja,
és nevetnek, hogy a könnyük folyik,
rázkódik belé a ház, a szoba,
roppan a test, üres csigaház.
