Lantnyitány –
Begipszelt kéz
kopogtat
a koponyán.
A homályforrásból
feltörő szavak
egy órára
kifordítják a jelentést.
Villámot lélegez ki
az utolsó arc.
Vesztegzár alá helyezed
az idegszálhúrokat.
Nem az néz vissza feléd,
akit odahagytál.
A vadállatok nem
értik többé a dalt.
Hátranézel,
hiába tudod: rég
nem áll ott senki már.
Táskádba nyúlva zavartan
kutatsz a tizenhárom
húrú fadarab után –
metróalagútba szorulva
várod, valaki még hátha odadob
neked valami rozsdás obulust.
Emlékezetforrásba
meríted a kristályokat.
Mögötted, kiherélten:
a konkrétumok.
Nem ez az a föld,
ahol újra nevet kapsz,
de menj, még jogod van
elnevezni a kocsmát.
Túl jón, rosszon,
vonyító
kutyákon,
a fal
bádogezüstje mögött
láttam őt,
egyedül –
nem szólt,
de fehér volt
minden mozdulata.
Aki beköltözött
a csendbe,
most közöl valamit.
Értelemfelszúró
antennák
meredeznek a vörös
horizont alatt.
Ne szólj hozzá,
Orfeusz –
minden metafora utánad,
de már nélküled
született meg.
