Egy tiszta költőről

Valachi Anna Rákos Sándor életét és művét feldolgozó könyve – nem monográfiája, annál sokkal érdekesebb, olvasmányosabb, de így is teljesen megbízható – példája lehet annak, miképp lehet egy rejtőzködő, álarcos személyiséget szóra bírni. Rákos magatartására, a világgal kialakított viszonyára mi sem jellemzőbb, mint ezek az álarcok, s az igazi arcok birtokosaival annyira azonosult, hogy az olvasó szinte nem is tudta eldönteni, Catullus támadt-e föl, vagy Rákos Sándor egyik véresen komoly játékának résztvevője-e. „Minden csak jelenés”, a lényeget nem látjuk, csak sejteni véljük. Ezt fogalmazta meg Fa képe a patak tükrében című versében, amely létszemlélete összefoglalásaképp is értelmezhető:

Tudom, megtanultam elég korán,
hogy amit látok, tükörkép csupán,
csalóka ábránd, nem igazi fa,
s bár ennek is van lombja, sudara,
mégsem dalol rajta részeg madár,
mert a madár az igazira száll –
az igazira? De vajon ami
annak látszik, nem türköz valami
még igazabbat, amely van valahol –
s a legősibb madár azon dalol?

Játékos kérdésföltevés, de mögötte a dolgok lényege, megismerhetetlenségének sejtelme merül fel. Valami apróság mindig rejtve marad, s nem tudjuk, nem éppen az-e a lényeg. Rákos életműve, bármilyen kifejezésformákat választott is, e lényeg makacs kutatásában tetőzött, s legszerencsésebb pillanataiban egészen közel került hozzá. A megfoghatatlanra irányuló figyelme is a magyarázata, hogy a hétköznapi valóságban idegenül érezte magát, sebzékeny, visszahúzódó egyéniség volt, az ünneplés is rémisztette. Félelmetes emlékem, hogy hetvenedik születésnapi köszöntőjét nekem kellett volna elmondanom a Fészek Klub kényes ízlésű irodalmárközönsége előtt. Mindenki ott volt, aki számított, fölvonult az Újhold írótábora, csak éppen az ünnepelt maradt távol. Magnetofonba mondta üzenetét. Legközelebbi barátai semmilyen meglepetést sem mutattak. Ilyen volt, s éppen a hétköznapiság meg- és elvetése tette tiszta költővé. A tisztaságot abban az értelemben használom, amelyben Cseke Ákos–Tverdota György közös művében, A tisztaság könyvében szerepel: „a testiség, az érzékiség megőrzése, gondozása, felemelése, megváltása”. Így mutatta önmagát:

Ritkán szólal bennem a világ,
s ha szólal is, rekedten.
Futóbolondnak gondol, aki lát,
borostásan, bekecsben.
Vállam közé húzom nyakamat,
félálomból ki-kileskelek –
torkom fölsebzik a lenyelt szavak
s fejemre gyűlnek, mint a fellegek.

1957-ből valók e sorok, de a lényeg nem változott: a költő rejtve maradt, „a lenti lárma csöndemig nem ér föl: néma küzdő – rejtőzködve lakom” (Ablak Szabó Ferencnek). Magatartását befolyásolta az előre elrendelés tragikus tudata: egyik költeményében arról írt, hogy akik a Nyírségből kerültek az irodalomba, majdnem mind méltatlan halált szenvedtek. Ennél drámaibb élményként élte át a második világháborút és a zsidóüldözést, a kiszolgáltatottság folytonos rettenetét. Ez a kétféle élmény összegződve folytonos sötétlátásának és a világtól való menekülésének okozója és magyarázata. Valachi Anna könyvének egyik értéke, ahogy nyomon követi ezt a folyamatot, s a költő életében kommentálja. Bámulatosan gazdag anyagot tár föl a költő önéletírásából, kor- és nemzedéktársai vallomásain át köteteinek értékeléséig. A filológiai alaposság egyetlen problémáját abban látom, hogy mintha óvakodnék a személyes ítéletalkotástól, maga helyett a kritikusokat és az irodalomtörténészeket szólaltatja meg, akik között akadnak, kik inkább baráti, semmint elfogulatlan méltatásokat írtak Rákos Sándor köteteiről. Persze érthető, hiszen ők tudták a legjobban, mennyire sebezhető, milyen fájdalmat okoz neki egy-egy általa igazságtalannak vélt bírálat.

A nyírségi újságírást abbahagyó, a fővárosba érkező költő kiváló barátok közé került, körükben otthonára találhatott. Újhold folyóiratuk ma már legenda. Azzá tették a munkatársai, akiknek többségét klasszikusként emlegetjük, de a mítoszképzésben tekintélyes szerepe volt Lukács Györgynek is, aki Lengyel Balázs programcikke ürügyén alaposan ledorongolta Nemes Nagy Ágneséket, példát mutatva a polgári, Babitsot mintájának tekintő irodalomszemlélet ellehetetlenítésére, amit aztán hűséges vazallusai meg is valósítottak, sikeresen csökkentve az irodalom hitelességét.

Ebben a felfokozott, indulatos közegben, amelynek formálói és hangadói hűségnyilatkozatokat vártak el az íróktól, Rákos Sándor ismét magára maradt. Sokkal introvertáltabb alkat volt, mint hogy ódákat zengett volna az ajánlott témákról, változatlanul az átélt megpróbáltatások adták versindító élményeit. Szerencsére, mondhatjuk, hiszen épp ezek különböztették meg a sematikus líra ma már néha humoros termékeitől. Az eb válaszol megjelenése idején, 1949-ben még olyan tisztán látó irodalmárok is, mint Kolozsvári Grandpierre Emil, e mellett az egyhúrú líra mellett kardoskodtak. Rákos kötetének egyediségét Lengyel Balázs fogalmazta meg évekkel később a Harc a madárral bírálatában, Pályamódosítások címmel: „Nem tudom, észrevettük-e akkor (roppant rossz időpont volt ez), észrevette-e a kritika azóta is, hogy a kötet milyen erőteljes, szenvedélyes költőt szólaltatott meg. Hogy a felszabadulást követő évek néhány nagyszabású első kötete után, őket két-három év távolságból követve, ez a kis könyv talán még végletesebben, még darabos-nyersebben tárja elénk az átélt véres történelmi forduló költőkre tartozó következményeit. A háború csak az emberi legbelsőt alakító, megbillentő hatását.” Épp ez a drámai számvetés magyarázta, hogy Rákos Sándor újfent fáziskésében volt: a lelkes, csodás jövőbe tekintő művek társaságában ez a hang idegen és feszélyező volt. Érthető, hogy a pályakezdése ideig-óráig tartó kirekesztettségét és súlyos válságát eredményezte. A válság magyarázata egyszerű: teljes lendülettel igyekezett megfelelni a kívánalmaknak, de költeményeiben tulajdonképpen alkatát és tehetségét hazudtolta meg. Emellett a Révai, majd a Szépirodalmi Kiadónál lektorként mind több kéziratot kellett gondoznia. Kirekesztette magát abból a körből, amelyben az egyívásúakkal alakított ki közös otthont. A többiek az „előadók és társszerzők” száraz kenyerén rágódtak, vagy teljesen kívül maradtak az irodalmon, amelyben – s ezt fájdalmasan átélte maga is – Férfikor című kötetével elég dicstelenül szerepelt, ráadásul természetétől idegen feladatra is vállalkoznia kellett: eleget tett annak a felkérésnek, hogy költeménnyel szerepeljen a Rákosi Mátyás hatvanadik születésnapját köszöntő antológiában (Ének Rákosi Mátyásról lett verse címe). Nemes Nagy Ágnes sosem bocsátotta meg ezt a kitérőjét, Lator László pedig azt mondta: „A második kötete, őszintén szólva, engem hidegen hagyott, nem érdekelt, inkább bosszantott. Attól kezdve elkönyveltem, hogy Rákos Sándor is beállt… Elég sok időnek kellett eltelnie, míg visszatalált önmagához s ahhoz az anyaghoz, amelyet a Férfikorban próbált megírni – rosszul.”

Borzalmas megpróbáltatást jelentett számára, hogy a belgyógyászatról zárt osztályra vitték át, ahol megalázó tortúrákban volt része. Házassága felbomlott, alighanem felesége hathatós közbenjárására került az elmebetegek közé, a magány és a megaláztatás legmélyebb bugyrába:

Hörgő, jajongó betegek között,
egy haldoklónak tőszomszédjaként
kínlódom itt – a falra bámulok,
melynek piszkait s repedéseit
havas fenyővé köti át a szomjú
képzelet és a délutáni láz…
Holnap karácsony. Mind vár valakit:
a haldoklóhoz, ha megéri még,
ellátogat két menye s két fia;
az öreg pincért egy bagolyszemű,
idős asszonyság látogatja meg,
és így tovább – csak én, egyedül csak
én fekszem majd magamban akkor is.

(Estéli fogadalom)

A kórházból kikerülve a hajléktalanok életformáját kellett választania: olykor a Nyugati pályaudvar várótermében éjszakázott, néhányszor barátai fogadták be. A kivetettség azonban alapvetően pozitív irányba fordította gondolkodását s vele versei világát. A kényszerű és tudatos magány egy ideig azt a meggyőződését támasztotta alá, hogy „bealkonyult”. Erről vallott Csanádi Imrének írt verses levelében:

…De most már alkonyul,
sűrűbb a homály, a betűt se látom –
a szív érzi a múlt nap terheit,
ütése gyöngül. Be kell hát fejeznem.
Fáradt vagyok, Imrém. Jó éjszakát!

Hogy A tűz udvarában, amint Valachi Anna jellemzi, a „nagy visszatérés” lett volna, abban nem vagyok egészen biztos. Szép verseket is tartalmaz, ám inkább azt érzem benne – lehet, tévedek –, hogy a versek írója elszántan igyekszik új énjét megformálni, ami inkább A szegények vonulásában sikerült. Ebben találta meg azt a módot, ahogyan az elmúlt évek tragikus tapasztalatait minden külső elvárástól függetlenedve fogalmazhatta meg. „Önfeltámasztása ebben az időben tipikus volt – írta Lengyel Balázs –, java költőink egész sorára érvényes. S az is tipikus benne, hogy »a testet szoborból élőre visszaváltó első mozdulat« – mint ahogyan erről az újra megszólaló költőknek ajánlott Rasz Samra torzói című megrendítő vers vall – nem tud az elátkozottság súlyától nyomban szabadulni. Rákos itt ugyan »részvétté delejezi zord filozófiáját«, de azokig a lelki rétegekig, azokig a meghatározó élményekig, melyek költői indulásakor versei mögött sejlettek, nem nyúl vissza. Ez a belső világ még egyre zárva marad, legfeljebb itt-ott lávája, hamuesője robban ki.”

Ilyen kirobbanás, egyben hitvallás a Gyalogút:

merj hát az lenni, ami rajtad kívül
feltétel nélkül soha senki nem mer:
gyerek, őrült, szent – bárminek nevezzék –
egészen férfi és egészen ember!

A kibontakozást sejtető férfias keménységű vallomás hátterében felsejlik Szentpál Mónika alakja, aki a költő ihletője, egyszersmind támasza lesz. Benne találta meg énjének hiányzó részét, ami lehetővé tette, hogy – emberi egyensúlyának megszerzése mellett – mélyebb válságok nélkül való lírikus lehessen. Öntudatát növelhette 1960-ban megjelent, Komoróczy Géza közreműködésével készült Gilgames-fordítása, amely általános elragadtatást keltett írók és olvasók között is, s a magyar műfordítás történetének is fontos állomása lett (hűség és költői szabadság – ez a vita, amely már-már nyugvópontjára jutott, a kötetről folytatott eszmecserék során ismét föllángolt). Az Agyagtáblák üzenete előkészületei azonban elmérgesítették a költő és a filológus viszonyát, mindkettejüknek más-más elképzelése volt a fordításról. (Furcsa módon ez az ellentét újra meg újra feltámadt, leghangsúlyosabban a Devecseri Gábor szerkesztésében megjelent magyar Horatius kapcsán.) A fordító bizonyos mértékig modernizálni akarta az ősi szöveget, s leginkább ezt az eljárását kifogásolta Komoróczy Géza. Ám Rákos Sándor tolmácsolását annyira sajátjának érezte a költők közössége, hogy a hatvanas években az Írószövetség Műfordítói Szakosztálya elnökének is megválasztották, és irányításával színvonalas vitákat tartottak, ezekről egy kötet is megjelent. Az akkád irodalommal való megismerkedése formaválasztására is pozitívan hatott: vers és próza szintézisével a gondolati mélység alaposabb kifejtésére nyílt lehetősége. A változás másik oka az avantgárddal kialakuló intenzívebb kapcsolata volt. Nemcsak Tamkó Sirató Károllyal való ismeretsége, hanem Kassáknak az az elképzelése, hogy a teljesebb kifejezés megvalósítása érdekében szakít a hagyományokkal (még a nyelvtant is átalakította volna), találkozott az ő megújulási vágyával. A Táguló köröket záró Rövid meditációjában így vallott erről: „Mi hát a költő dolga? Az, hogy vegye észre az emberen túli világ, a természet változásait is, a szél fúvását, a felhők futását, záporok záporozását; és a bennünket körülvevő nagyobb világ: naprendszerünk csillagainak járását; még tovább: érezze meg a végtelen mindenséget – s ahogy saját testének-lelkének tudatát az egész emberiségre, úgy tágítsa ki földi és naprendszeri tudását az egész mindenség arányaira.”

A lét alapkérdéseivel szembesülve egyre többször vezette olvasóit olyan problémákhoz, melyek a bölcselet kompetenciájába tartoznak. Nyugtalan szenvedéllyel kereste a választ az örök emberi kérdésekre. Erre a folytonos változás kínálta a legjobb esélyt. Ezért utasította el az „élő klasszikus” állandóságot és változatlanságot sugalló minősítését, s vállalta, hogy inkább „csörgősipkás bolondnak” tekintsék. Mint a trapéz művészei, újabb és újabb nyaktörő mutatványokra vállalkozott: ezek egyike az óceániai képek költészetének tolmácsolása volt. (A Táncol a hullámsapkás tenger csak 1976-ban jelent meg.) „…a fordítás során már tudatosan törekedett arra, hogy az ősi költészeti hagyományok kínálta életenergiákat saját lírájába is átömlessze” – írja találóan Valachi Anna.

Szüksége is volt energiára, hiszen döbbenettel kellett szembesülnie jótevője és barátja, Bóka László, majd mesterei, Kassák és Füst Milán halálával. „Két halál egymás után – úgy ért, mint két lövés ismétlőpisztolyból.” Ennél is súlyosabb csapást jelentett számára édesanyja halála, ami ismét az árvaság tragikus életérzését keltette életre költészetében. Ezt írta ki magából Anyasirató című rekviemjében, amelyből fordításai közben szerzett tapasztalatai is érezhetők.

A hatvanak évek legvégének politikai változásaira bámulatos érzékenységgel reagált: „más szél fú / más eső esik, / más a madarak hangja, / más a föld hallgatása is / naptári jelzés nélkül / kezdődik az új csillagászati kor” – olvassuk helyzetértékelését, amelynek szép és találó jellemzését adja Valachi Anna: „Az 1969-es Kiáltásnyi csönd című kötetben sorakozó »versmagok« – azáltal, hogy a szavak térbeli kiterjedés helyett a mondandó súlyosságával érte el a kívánt hatást – a felgyorsult és zajos világban eligazodni vágyó, befelé hallgatódzó, az etikus létezés törvényeit kereső művész ellenreakciójának tekinthetők, akárcsak későbbi műfaji újításai: a versmagoktól tovább épített, dinamikus energiával feltöltött versszimfóniák, majd a rejtőzködve kitárulkozó maszkos versek, amelyekkel mintegy elébe ment a közízlés sokáig észrevétlen belső változásainak.” Valóban: elsők között döbbent rá a hagyományok kétségeire, s ezzel szinte a posztmodern előfutára lett anélkül, hogy ilyesmire törekedett volna:

a jelen mire észrevennéd
máris múltként mögötted
minden múlton átüt
egy még mélyebb múlt
s összezilálja emlékeidet

(Idő)

A Kiáltásnyi csönd sokrétű mondanivalójának megfejtése az egyik legnehezebb kritikusi feladatnak bizonyult. A Kritikában megjelent írásom – mint most leveléből is megtudhattam (Ilia Mihálynak számolt be kötete fogadtatásáról) neki is tetszett. Fel is hívott: látogassam meg Gorkij fasori otthonában, egy délutánt beszélhettem végig vele, s megsejtettem, mennyi keserűség csüggeszti – érthető, hiszen a Kiáltásnyi csönd olyan újdonság volt, ami lényegesen nagyobb figyelmet, méltánylást érdemelt volna.

Megdöbbentő drámaként élte át az ugyancsak nyírségi származék Váci Mihály halálát. Viszonyuk bensőséges volt, a fiatalabbik költő inkább ragaszkodott az idősebbikhez, akit némiképp irritált pályatársa sűrű szerepvállalása, ami a közélet részesévé tette. Az Anyasirató után az újabb veszteség ismét az elmúlást állította Rákos szemléletének tengelyébe. Nagyon jellemző rá, hogy Váciról írott nekrológjában elsősorban a költő kételkedő és szenvedést kifejező verseire irányította a figyelmet. Nyilván a végre és elmúlásra való nyitottságát fokozta az is, hogy mindinkább beleélte magát Dosztojevszkij világába, s maszkjában való megszólalásának lehetőségére – mint Valachi Anna okkal figyelmeztet erre – Kálnoky László Hamlet elkallódott monológja és Szvidrigaljov utolsó éjszakája című versei is ösztönözték.

Maszkos versek és Meztelen arc (ez a kötete 1971-ben jelent meg) – nem egymás ellentétei? Aligha. Aki – mint saját sorsát és helyzetét jellemezte – senkiföldjére szorul, különféle, sokszor ellentétes magatartásformákkal kísérletezik, hátha kiszakadhat köztes helyzetéből, és leküzdheti szorongató magányát. Az emlék jelene méltatásában Komlós Aladár finom érzékkel magyarázta ezt a látszólagos kettősséget: „Nincs ma költőnk, aki olyan mélyen tudna érezni, olyan erővel szenvedni és olyan leleménnyel találni megragadó, eredeti képeket az érzéseire, mint te.” Mintha olvasta volna a költő önjellemzését az őt mozgató kettősségről: „Mindig mindent elölről kezdeni, mintha most velem indulna a teremtés, s hűnek maradni a múlthoz is (a magaméhoz és a közös emberihez) – e két ellenpontozott egységű törekvés az én költői munkásságom legfőbb mozgatóereje.” A vágyott teljesség reménysége rejlik ebben a vallomásban, de Az emlék jelenében is, a végesség és végtelenség feszültségének megjelenítésekor:

patak vizén gázoltam át
patak vizében lakik egyik arcom
folyó vizén gázoltam át
folyó vizében lakik másik arcom
belegázoltam a tenger vizébe
a tenger vizében is lakik egy arcom
sivatag homokjába gázolok
sivatag homokjában lakik
soha meg nem születő arcom

Van olyan vélemény, hogy Esti Kornélt azért teremtette Kosztolányi, hogy hősével megtehesse mindazt, amit ő nem tehetett. Amikor Rákos Sándor bravúros átlényegüléssel Berda Józseffé vált a róla írt liturgiákban, egy alkatától teljesen idegen, csak vágyaiban élő helyzetet választott. Ehhez teljesen ismernie s átélnie kellett választott egyéniségét, annak azt a kettősségét, amit Rákos Sándor a lét megismerése és átértése döntő tényezőjének nevezett. Berdát a kényesebb ízlésűek arra sem méltatják, hogy említést tegyenek róla (így történt A magyar irodalom történeteiben is), abban a hiedelemben, hogy a fokhagymaszagú, abált szalonnát, jól kisütött töpörtyűt és fröccsöket kedvelő, külsejére nem sokat adó lírikusnak nincs helye a Parnasszuson. Valójában azonban a kivertek seregében botladozó Berda kulináris vágyait megfogalmazva a teremtés dicséretét zengte, s mélyen átélte az evangéliumi igazságot, amely a szegényeknek örök boldogságot ígért. Így írt Irgalmas szegénység című versében:

Mint kopott hajlékod kopott szalmazsákját
úgy szokod meg napról napra megvert
életed sok apró-cseprő baját te is.
Áldott szegénység ez! Kit megölelt egyszer,
nem szabadul többé áldott karjaiból,
s csak az Isten lesz irgalmasabb hozzá,
ha lecsukja szebb tájakra szomjas csillogó szemét.

Berda azért is vonzotta, mert megingathatatlan erkölcsű, tiszta költő és ember volt, aki fittyet hányt a társadalmi szokásokra, politikai tiltásokra. Amikor utcát neveztek el róla, sírversét – ars poeticáját – is megfogalmaztatta vele:

Állati részem szabadságát védtem a társadalomban,
tiszta így maradtam, bár csak jóskaságig
vittem: átallottak engem
Berda Józsefnek titulálni.
Akárhogy erőlködtök, belőlem ma se tudtok
tiszteletreméltó polgári eszményt fabrikálni.

Szerencsés és valós párhuzama Valachi Annának, amikor a versben rejtőzködő, magát hedonistának álcázó költő arcképe mellett a „versben bujdosó haramia” Nagy Lászlóét idézi emlékezetünkbe. A Berda-liturgiák megjelenésekor azonban már új szereppel próbálkozott, Catulluséval: „Miért váltott álarcot?” – kérdi Valachi Anna, és így válaszol: „Mert úgy érezte, hitelesebben, meggyőzőbben szólaltatja meg a társadalmi együttélés korlátai között boldogulni vágyó modern személyiség bonyolult pszichés problémáit az antik »fenegyerek« hangján.” Megkockáztathatjuk: az is vonzotta Catullushoz, hogy az ő költészetében és sorsában is megérezte a teljességre vezérlő kettősséget. Lengyel Balázs mutatott rá arra, hogy Rákos, bármilyen formában is, kora emberének létmódjára kereste a választ: „Tételekkel és ellentételekkel, jelennel és emlékidézéssel, életvággyal és haláltudattal a létezés, a mai ember létezésének” felmérése a célja… „művészete olyan csúcsára ért el…, mely mai költészetünkből biztosan kiemelkedik”.

A magyar költészet hangváltásában, megújulásában, a Nyugat-hagyomány korszerűsítésében jelentős része volt Rákos Sándornak. Példát mutatott az én többszörözésére, a szabadvers „szabadságának” újraértelmezésére, különféle költői modorokba való beleélésre, ami végső soron a múlt személyes átértékelését tette lehetővé számára. A líra új kifejezési lehetőségeit tárta föl, a beleérzés olyan mélységeit, amelyeket példátlannak nevezhetünk, s ezt a kritika is visszaigazolta, kezdeményező szerepére leginkább Angyalosi Gergely érzett rá, aki Rákos ösztönző mesterének, Füst Milánnak is kiváló ismerője. Ő lett a költő életútjának nyomon követője, s maradt halála után is értékelője. Ő mutatott rá elsőként szerepverseinek a modernitásban való helyére, amelynek egyes állomásai jól kivehetők voltak A tűz kérlelése című gyűjteményben. Kálnoky László Rákos lírájának egyik legfontosabb, ugyancsak a modern költői kifejezésmód sajátosságára tapintott rá gratuláló levelében: „Érdekes, hogy mikor költőink legnagyobb része túlnyomólag képekből építkezik, Nálad mennyivel több a gondolat a képnél, s kivált a színeknél. Színt alig használsz, ami valami puritán komolyságot ad verseidnek.” A komolyság és a létkérdések megfejtésének vágya költészetében egyfajta peripatetikus eljárást eredményezett: „többedmagával” értelmezte a világot, amelynek legfélelmetesebb titka, a halál állandó kísérője maradt sikerei idején is. Számára a múlt idézése alkalom volt, hogy szemérmesen, olykor gátlásosan rejtegetett énjére ismerjen, s azt a világgal megismertesse. „Ott érezni szavaiban, soraiban azt a küzdelmet, melyet a hajdani poéta vívhatott a nyelvvel, hogy abban otthonossá tegye a bibliai szövegeket, jelképeket és mondanivalókat, s mintha azt akarná igazolni nagyszerű kísérletével, hogy ezeknek a ma embere számára is vannak meghódítandó elemei, az életvitel mikéntjét esetleg szabályozó jellegzetességei.”

A nyolcvanas évek közepén újra betegségeivel küzdött, s idegállapotán az is sokat rontott, hogy a Kortárs, amely addig készségesen fogadta kísérleteit is, nem lelkesedett költeményeiért. Mindazonáltal ernyedetlenül dolgozott új kötetén, az 1988-ban megjelent Szólításokon, amelyet újfent méltányló szavakkal fogadtak kritikusai, bár érzékelték a versekben azt a keserűséget is, amit „a lét botrányának” (Parancs János megfogalmazása) tudata okozott. S még keserűbb, fullasztóbb érzés kerítette hatalmába Weöres Sándor halálakor. A kor nagy lírikusának elvesztése „hosszúvers” írására ösztönözte (Egy napom Weöres Sándorral).

Hetvenedik éve felé közeledve úgy érezte, fölösleges folytatnia szerepjátékait, itt a számvetés, a közvetlen vallomások ideje. Megkezdte a személyes elmúlással vívott csörtéjét:

Úgy akarta valami osztó
igazság ne szűnjön az asszó
hogy ki ne essem még a körből
bár a kardom is begörbül

talpam alatt a finom pengét
meghúzom hadd egyenesedjék
s máris készen a védelemre
rostélyom leeresztve várom
Őt aki szökken szemtől-szembe
s mellemnek szegzi halálom

A Csörte című verseskötete hetvenedik születésnapjára, 1991-ben jelent meg. Személy szerint az volt az érzésem – a vele folytatott beszélgetések alapján –, hogy idegileg ismét labilissá vált. Csüggedtségén aligha enyhített bármit is könyvének kivitele: a rendszerváltás után a könyvkiadás mind nehezebb helyzetbe került, ez történt a verseket megjelentető Szépirodalmi Kiadóval és a folyóiratokkal is. Rákos a Holmi szerzője lett. Lelki egyensúlyának helyrebillentését segítette Határ Győzőnek a kötethez írt meleg hangú ajánlása. A Wimbledonban élő író-filozófus éberen figyelte a század magyar irodalmát, és sokszor epésen írt leveleiben a Nyugat hagyományairól, amelyeket korszerűtlennek ítélt. Rákos Sándorról viszont többször is elismeréssel nyilatkozott. Némi vigaszt adhatott számára a hetvenedik születésnapján tiszteletére rendezett, Fodor András bábáskodásával lezajlott est, amelyen megjelent a kortárs irodalom színe-java s a költő barátai. Az est háziasszonya, Szentpál Mónika bámulatos tapintattal indokolta az ünnepelt távollétét.

Élete addigi éveiben igazi hipochonder volt, Parkinson-kórja lassú előrehaladása azonban egyre növekvő szenvedésekkel járt, s fokozta reménytelenségét elesettsége, kiszolgáltatottsága. Heroikus küzdelem árán őrizte viszont szellemi frissességét, s mint Valachi Anna írja, a Kháron ladikján és a Kedves bópeer…? segítette ebben. Megérezte bennük az öregedés meghaladásának lehetőségét. Külsején látszottak betegsége megpróbáltatásai, de sikerült eltávolítania magát a romlandótól, s a lélek szabad mezőin talált vissza a harmonikus évek emlékeihez:

bátyja vagyok annak az aggastyánnak
akit helyemben tavaly láttatok
és atyja annak a zömök férfinak
ki harminc éve bőrömben élt
sereglenek bennem az én-elődök
kötetnyire rúg már történetük
oly messze-messze vissza az időben
nem csodálnám ha valamelyikük
így szólalna meg éhes nyelven
latiatuc feleym

(Én-elődök)

A múlt kútjából idézte meg egyik példaképét, Szabó Lőrincet, s azokat az emlékeit, amelyek ifjúságát hozták vissza. Életírója szerint Füst Milánnál láthatta Tintoretto Zsuzsanna és a vének remek reprodukcióját, s ez lehetett az Angyalosi Gergelynek ajánlott moralitása, a Zsuzsánna és a vének ösztönzője, amely humorérzékének is tanúsítványa. Egyebekben is követte megidézett költőelődeit: Szabó Lőrinc módjára szívesen segítette ifjabb kortársait (emlékezzünk csak, hogyan támogatta Szabó Lőrinc például Lakatos Istvánt), hiányzott azonban belőle az az ellentmondást nem tűrő prófétai indulat, amely a fiatalok felé forduló Füst Milán sajátja volt (s amely egy időre Rákos Sándort is eltávolította tőle). Angyalosi Gergely mellett például Koppány Zsolt is hűséges tanítványa lett: megejtően szép beszélgetés során rajzolta meg portréját.

1995-ben közölte a Kortárs Egy napom Weöres Sándorral című verses számadását, amely Senki úr Semmibe indul című kötetében jelent meg. Szakolczay Lajos beleérző bírálatából az alábbi összefoglalást érdemes idézni: „…az utóbbi évek egyik legjobb, legszínvonalasabb, a búcsúpillanat kozmikussá növesztésével talán legmegrázóbb verseskönyve.” Méltán kapta meg az Írószövetség Arany János-díját és a Kortárs-díjat. Minél súlyosabb lett testi állapota, annál megrázóbb volt az a mód, ahogy önironikusan szemlélte magát, szinte feledve és feledtetve romlását:

uram nagy baj vagyon kenddel
haja kócos mint a kender
bőre sárga mint a sáfrány
eldöbbenek szinte láttán
beomló kút szeme süpped
körötte kék udvar lüktet
orra hosszú mint az ormány
Hippokratész ilyenformán
festi arcát az elmenőnek
kit majd kísér halotti ének

Hetvenötödik születésnapját köszöntötte ezekkel a sorokkal, melyekben szinte kigúnyolja betegségét, s játszi rímelésével azt az érzést kelti, hogy túlemelkedik megpróbáltatásain. Még akkor is, amikor már járni sem tudott, hiszen a Kortársban közölt versei lebírhatatlan életerejét bizonyították. Hasonló évődő humor hatotta át Lengyel Balázs nyolcvanadik születésnapjára írt köszöntő versét 1998-ban. Ez év őszén válogatott versei is megjelentek. A kötetről Rába György írt beleérző méltatást, melynek végső gondolata Rákos pályájának összefoglaló jellemzése: „Mennyire fogyatékos az »énlíra« meghatározás! Ha a költői én száz életet akar élni, és kortársakba, legendás személyekbe sokszorozza magát, igazi emberi színjáték pereg le előttünk, ami egy füst alatt alkotójának »sűrített élete«. Bővérű költészet teljesedik ki így, sokszínű mikrokozmosz, a nagyvilág művészi párja.”

Utolsó évének leírása a könyv legszebb, legmegrendítőbb része. Búcsúzóul még egyszer elutaztatták Nagymarosra. Fia emlékezete szerint szinte teljesen megbénult, de szelleme töretlen maradt. Beteljesedtek a Kortárs sírfelirata sorai:

volt ahogy volt most már ne bánjad
s azt se hogy mi lesz majd utánad
bölcsebb nálad bízd a jövőre
a szfinx-mosolyú rendezőre

1999 karácsonyán hunyt el. Másnap a Mónika melletti ébresztőóra egy ideig visszafelé járt, majd megállt. Óhatatlanul Kosztolányi sorait idézi a jelenet: „Azon az éjjel / az órák összevissza vertek.” Lengyel Balázs Siratóval búcsúztatta: „egy-egy összeszedett, tömény megfogalmazásában jelen van költészetünk egy-egy nagy pillanata. Bizony ott van… nem igaz, hogy Senki úr Semmibe indul – ahogy magára gondolva írta, hanem útra indult egy kivételes nagy költő a maradandó magyar költészetbe.” Hogy valóban végigjárja az utat, s a Parnasszuson láthassuk, ahhoz olyan kitűnő könyvekre van szükség, mint Valachi Annáé, mely a maga nemében a filológiai jártasság iskolapéldája és a beleélés mintája. (Argumentum Kiadó, 2009)