Nehéz megközelíteni Pomogáts Béla világát. Próteuszi alkat. Nem alakváltozatai kápráztatnak el, hanem az életmű gazdagsága, termékenysége és a feldolgozott anyag mennyisége. Az Obersovszky Gyula, ötvenhatos forradalmár Prelűd halál után című művének harmadik kötetéhez rendelt előszóban írja Pomogáts, hogy nemcsak a költő-fogoly memorizálta, papír hiányában, a verseit, hanem rabtársai is, akik aztán, kiszabadulva, tollba mondták neki. Sántít a hasonlat, de valahogy így „közlekedik” Pomogáts Béla tudatában mindaz, amit a földkerekség bármely pontján magyar nyelven leírtak. (A nyugati magyar irodalom történetét ő írta meg Béládi Miklóssal és Rónay Lászlóval!) Járta és járja a világot, sűrűn látogatja a könyvtárakat, a levéltárakat, az irodalmi intézményeket, a szerkesztőségeket és barátait, hinti az ismereteket, ugyanakkor gyűjti a másokét; csodálatos körforgás jön így létre általa; nincs olyan eseménye az irodalmi életnek, amelyről ne szerezne azonnal tudomást, és ne reagálna rá – és ebben az állandó szellemi pezsgésben, ebben az embert próbáló tornamutatványban két megbízható fegyvere van: bámulatos memóriája és kivételes szintetizálóképessége.
Valamikor, az ötvenes évek vége felé kötelezte el magát az erdélyi irodalom mellett. Első nagy témája Kuncz Aladár és a transzszilvanizmus volt, de vallomása szerint ötvennél több könyvet írt vagy szerkesztett Erdély, az erdélyiség, az erdélyi irodalom témával, és most végre elkészült a nagy összefoglaló első része, az erdélyi irodalom 1918-tól 1944-ig, melyhez fontos szépirodalmi, erkölcsfilozófiai, irodalomtudományi, publicisztikai dokumentumokat csatolt. Ez a második rész, s a harmadik most jelent meg, amely az 1945 utáni korszakot tárgyalja.
Jó tudós módjára alaposan körülbástyázta magát bevezető fejezetekkel. Két mottót választott, az egyiket Babitstól, a másikat Németh Lászlótól („Erdély nemes és eredeti” – írja Németh), megnevezi mestereit (Horváth János, Halász Gábor, Szerb Antal, Komlós Aladár, Sőtér István), és – irodalomtörténeti szakmunkában szokatlan módon – elmeséli a személyes hátteret, pontosabban azt az utat, amely elvezette őt Erdélybe, nemcsak a könyvtárakba, hanem mesés tájaira, városaiba, falvaiba. Ez a vallomásos jelleg teszi erdélyivé az egész munkát. És a szellemi honosodás. Hangsúlyozza ugyan kívülállóságát („Magam természetesen vállalom azt, hogy »Budapestről« szemlélem és ítélem meg az erdélyi irodalom jelenségeit”), de ez csak kötelező futam, formula, sztereotípia, Pomogáts Béla spirituális és érzelmi világával, mentalitásával, habitusával erdélyi lett, társalgási nyelven (ő is kiváló társalgó!) azt mondhatjuk: „elerdélyiesedett”; már az említett személyes háttérrajz megteremti azt a patriarkális szellemet és hangulatot, amely Erdélyre mindig jellemző volt, amely meghatározta nemcsak a kulturális, művészeti, hanem a családi és közéletet is. Kazinczyról írja, de rá is vonatkozik: „…szellemi, lelki birtokába vette Erdélyt”.
És még van egy szokatlan, de ugyancsak fontos eszmefuttatása, cím szerint: Az irodalomtörténész morálja. Erdélyben, különösen Trianon után, a helytállás, a megmaradás nemcsak nemzeti, nemcsak demográfiai kérdés, hanem morális parancs is, és Pomogáts, mint irodalomtörténész, ennek az erkölcsi imperatívusznak a zászlaját emeli magasba, s mutatja fel mindenekelőtt az anyaországi írástudóknak, értelmiségieknek, minden rendű-rangú gondolkodónak.
Páskándi Géza szerint „a születő gondolatok, érvek nem »jólfésülten« jönnek világra, hanem félkopaszon, lucskosan, kínnal és szorongatva, mint a csecsemők”. Pomogáts Béla, mintha csak cáfolni akarná ezt az evidenciát, simán, jólfésülten, könnyedén, igen: mindig könnyedén fogalmaz példabeszéd értékű történetekről, a líra metaforikus, allegorikus futamairól, világégésről, kataklizmákról, a nemzetet, Erdélyt, Európát mételyező miazmákról stb. stb. Gondolatai, mondatai nem „lucskosak”, nem „félkopaszok”, ellenkezőleg – akárcsak a csokornyakkendős úrfiak, kik baloldalt elválasztva, féloldalra fésülve viselik hajukat –, elegánsak, szépek, szabályosak, közérthetők. Nem érdektelen ezt már az elején megemlíteni, mert éppen ez a franciás stílus, ez a könnyedség, ez az enyhén arisztokratikus szövegszerkesztés teszi olvasmányossá munkáját. S mivel az „olvasmányos” jelző rossz asszociációkat, félreértéseket szülhet, joggal kijelenthetjük: olvasható, amit mostanig csak Szerb Antal irodalomtörténetéről írtak le. Igen, ismétlem, kellemes olvasmány Pomogáts irodalomtörténete akkor is, amikor a nemzeti irodalom és a regionális törekvések viszonyát, kölcsönhatását, gyökérzetét vizsgálja; ha az erdélyi irodalom előzményeiről, az enciklopédikus hagyományokról, az Ady-indíttatású szép, nagy akarásokról ír (megdöbbentő, hány olyan Ady-írást bányászott ki könyvtárak mélyéről, amelyek az eddigi válogatásokból kimaradtak!), de akkor is, amikor világirodalmi kitekintőt ad, amikor a herderi, a heideggeri és a wittgensteini paradigmaváltozásról-váltásról értekezik.
Mintha csak Hamvas Béla „öt géniusz”-elméletét egyszerűsítené le (ellentétben Németországgal, Franciaországgal, az Amerikai Egyesült Államokkal, ahol Észak áll szemben Déllel): Kelet–Nyugat tagolásúnak látja Magyarországot, a magyar kultúrát; Dunántúl és Erdély volt a két fókusz, így Trianonban nemcsak lefaragták a peremvidékeket, hanem kettéhasították az országot, ezért – s idézzük a tudóst –: „Nagy történelmi feladat most, az ezredforduló körül, hogy ismét helyreállítsuk a magyar művelődésben Erdély hagyományos szerepét és ezzel együtt nemzeti kultúránk természetes dualizmusát, szellemi és lelki értelemben egyaránt.”
Ez hát a cél, ami nem könnyű, nem egyszerű, csak népmesei hasonlatokkal lehetne illusztrálni, hányféle akadály állja útját annak, aki nekigyürkőzik. Szebb, jobb példamutatás nincs, mint a Pomogáts Béláé.
A jelen Pomogáts-mű gerince, magva, esszenciája természetesen annak az irodalmi termésnek a taglalása, amely bő két évtized alatt, a húszas–harmincas években keletkezett, amelynek két tábora, írói csoportosulása volt. Egyik az Erdélyi Helikon, másik a Korunk. Az első folyóirat köré az úgynevezett „tiszta” irodalom képviselői gyülekeznek, és elsősorban esztétikai eszményeket valósítanak meg, a másik a baloldali, kommunista-kommunisztikus elvek alapján a társadalmi igazságokért buzgó gárda.
Mindez közismert, él az irodalomtörténeti tudatban, amire viszont itt figyelni érdemes, azok a kiegészítések, az árnyalatok, a helyesbítések, korrekciók, amelyeket először itt, ebben az összefoglalóban olvashatunk. A Kántor Lajos–Láng Gusztáv által 1971-ben kiadott irodalomtörténeti kézikönyvben a két kiváló szerző a kíméletlen és példátlanul nacionalista, fasisztoid diktatúrában, a külső és belső cenzúra présgépe alatt kénytelen volt egyrészt torzítani az igazságon, vagy elhallgatni azt, másrészt olyan negatív szelekciót alkalmazni, amely szelekcióban az ideológia nagyobb szerepet kapott, mint az esztétikum.
Pomogáts, mint örök reformer, nem harsan fel, nem szállja meg az igazságtevés indulata, hanem bölcsen és okosan helyez életutat és életművet abba a rendszerbe, amelyben a teremtés, a teremtő erő az egyetlen mérce, illetve elv.
A helikonisták szekértáborában legalább annyira otthon van, mint jó gazda a portáján, mégis Szerb Antal Természet vagy táj című briliáns esszéjéhez nyúl, a nagy irodalomtörténész-előddel karöltve magyarázza az európai tetőt jelentő líra kulcsfogalmait, a tájba ágyazott történelmet, az identitást, a törékeny humánumot, a bukolikus jelleget, a végzetszerűséget, egyszóval mindazt, amit Áprily „transsylvan hőskölteménynek” nevezett.
A közismert klasszikusok (Áprily, Reményik, Tompa, Bartalis) után Költők az Erdélyi Helikon körül címmel megemlíti az elfeledett, de a húszas–harmincas években közkedvelt Szombati Szabó Istvánt, Bárd Oszkárt, Endre Károlyt, Kádár Imrét, Finta Zoltánt. Fontos ez az oldalpillantás, mert (és itt talán át lehet venni egy, Pomogáts által is idézett mondatot, szép hasonlatot Dsida Jenőtől) így teljes a paletta, a színkavalkád. Dsida írta Szombati Szabó István költészetéről: „Zordon erdélyi színt kapnak az új versek, mint régi festmények, melyeken még nincs napsütés.”
Sokkal nehezebb a Helikon elbeszélő irodalmának a feldolgozása. Mindig is az volt. A prózaírók soha nem vonulhattak olyan magasra a Parnasszuson, mint a költők, nem burkolózhattak búskomor magányba vagy szerelmi mámorba, a történet (mai, rossz szóhasználattal: a story) egyenesebb színvallásra kényszerítette őket, ráadásul Erdélyben sokkal régebbi keletű a memoárirodalom, az életek, sorsok krónikája, s ezt a hagyományt követve „az erdélyi történelmi regény – írja Pomogáts – valójában megelőzte a műfaj magyarországi felvirágzását”.
Tudta ezt a román államhatalom is, ezért tiltotta ki több rendben a közkönyvtárakból Kós Károly, Bánffy Miklós műveit, tiltotta meg Tamási Áron, Nyirő József és mások tananyagként való oktatását a középiskolákban és az egyetemen, vagy ezért futtatja még ma is a halálraítéltek listáján Wass Albert nevét.
Pomogáts Béla ódzkodik a politikai viharok részletezésétől. Kós Károly Varju nemzetség című regénye kapcsán is elsősorban a műfajelmélet foglalkoztatja, azt vizsgálja meg, miképpen olvasztotta, szerkesztette egybe a polihisztor szerző, a „reneszánsz ember” a krónikát a balladával. Úgy járt el, hogy először, mint jó grafikus, lerajzolta „a jeleneteket, s a látvány nyomán dolgozta ki az elbeszélés szövetét”. Aztán csak úgy zárójelben jegyzi meg munkája elején, hogy: „(Igaz, Kós Károlyról és társairól az akkori Népszabadság cikkírója is mint »veszett nacionalistákról« beszél.)”
Hasonló az irodalomtörténész gondolatmenete Bánffy Miklós Erdélyi történet című híres regényének boncolgatásában. Az úgynevezett betétekkel foglalkozik, és – Illés Endrére is hivatkozva – az erdélyi emlékiratírók, Apor Péter, Bethlen Miklós, Cserei Mihály ujjlenyomatát fedezi föl a „freskóvá összeálló életképekben”, amelyek megadják „az író tehetségének igazi karakterét: a festőiséget és a dekorativitást”.
Körülbelül így jár el minden fontosabb mű elemzésekor, a hatalmas méretű anyag nem engedi meg a strukturalista vagy hermeneutikai szövegvizsgálatot, de Pomogátsnak nem is célja ez; hangsúlyozza nem egy helyen, hogy a „tradicionális irodalomtörténet-írás” az eszménye, vagyis eszmetörténetet, intézménytörténetet, folyamatrajzot, portrét és műismertetést kíván nyújtani. De talán nemcsak szándék és anyagkezelés kérdése ez, hanem alkati tulajdonság is. A már említett szintetizálókészség birtokában kiválóak az összegezések, a korba, történelembe ágyazott ismeretek tálalása. Az irodalmat (ezt talán Kuncz Aladártól tanulta) mint „szellemi és nemzeti intézményt” fogja föl, úgy kezeli, ezért nem tudja, bizonyára nem is akarja leválasztani a szerzőről a művet, és fordítva; nem kívánja kiemelni az alkotót abból a médiumból, amelybe beleszületett, vagy amelyben felnőtt fejjel él.
Példamutató magasiskola, ahogyan a baloldalt kezeli. Nem döntöget szobrokat, nem rombolja le azokat a bálványokat, amelyeket a marxista irodalomtörténészek fölállítottak, hanem a helyükre állítja őket. A Korunkat alapító Dienes László vagy a nagy tekintélyű Gaál Gábor európai horizontját, világirodalmi műveltségét, „realista humanizmusát” említi, s a túlkapásokat, a szektariánus elfogultságokat a moszkvai rezsim rovására írja. De függetlenül a személyekhez, szerkesztőkhöz kapcsolható eseményektől és folyamatoktól a Korunk táboráról körültekintő, árnyalt elemzést kapunk: ellentmondásos jellegét emeli ki mindenekelőtt, és néhány olyan adattal is szolgál, amelyet az eddigi kiadványok elhallgattak. (Dienes Lászlónak például azért kellett elhagynia Erdélyt, mert szélsőjobboldali román diákok véresre verték.)
Az erdélyi magyar avantgárdról, Sőni Pál kutatásaira hivatkozva, kijelenti, hogy az „a Nyugat-mozgalom, mindenekelőtt Ady Endre költészetének folytatója”.
Aztán, mint eddig minden irodalomértelmező, Pomogáts Béla is megrendül a Helikon második nemzedékéhez sorolt Dsida Jenő költői világa előtt. A tüneményt nem lehet értekező stílusban magyarázni, ezért „példázatossá vált” alakot, példamutató munkásságot említ, s a Nagycsütörtök verset elemzi, de tudja, hogy olyan misztériumról van szó, amelyben legalább annyi a transzcendentális elem, mint a földi. A háromszólamúságot kiemeli: reneszánsz ámulat és természetimádat (Kóborló délután kedves kutyámmal), pikáns erotika (Miért borultak le az angyalok Viola előtt) és a zsoltáros jajkiáltás (Psalmus Hungaricus), de a „poeta angelicus” zenéjét alig vagy egyáltalán nem lehet irodalomtörténeti vagy irodalomkritikai fogalmakra átültetni.
Az irodalomtörténeti korszakok rendszerint egybeesnek a történelmi korszakhatárokkal: Pomogáts Béla a második világháború végéig tekinti át Erdély irodalmát, rövid fejezetet szán a Dél-Erdélybe szakadt írók munkáinak, s a felszabadult Észak-Erdély közállapotait is jól jellemzi.
Az irodalomtörténeti munkához csatolt dokumentumokhoz szükségtelen kommentárt fűzni, magukért beszélnek. Kiváló ötlet, mert az olvasó igen rangos, nagy tudású, kivételes tehetségű szerzők (Ady, Babits, Kós, Makkai Sándor, Németh László, Szekfű Gyula stb.) ma már nehezen hozzáférhető esszéiből, tanulmányaiból tekintheti át még egyszer a tárgyalt anyagot.
A magyar irodalom Erdélyben (1918–1944) című, mind külső formájában, mind tartalmaiban rangos kiadvány a magyar irodalomtörténet-írás egyik fontos láncszeme, amelynek komoly előzményei voltak (elsősorban a szellemtörténeti iskola), s a szerző óhaja, kívánsága szerint folytatása is lesz: „Az erdélyi magyar irodalom történetét bizonyára meg lehet és meg kell írni a »modernebb« eljárások eszközeivel is, és reményeim szerint lesznek olyanok (talán fiatalok), akik a jelenkor irodalomelméleti elgondolásainak felhasználásával végzik el ezt a feladatot…” (Mintha csak erre a megrendelésre készült volna el Balázs Tibor A romániai magyar létköltészet története 1919–1989 című, a hermeneutika legújabb eredményeit és szempontjait érvényesítő munkája!)
Habent sua fata libelli – a könyveknek is megvan a maguk sorsa.
Az indulatos Szabó Dezső népes közönség előtt szaggatta darabokra az úgynevezett „nagy” Pintért, a pozitivista iskola alapvető munkáját.
Az „indulat” szó egész más jelentésben fordul elő a magyar irodalomtörténet-írás kezdetén. Bod Péter Magyar Athénása közel negyed századdal ezelőtt jelent meg ugyancsak Erdélyben, Nagyszebenben, s a szerzőnek, húsz év szorgalma és megfeszített munkája jutalmául, azt írta a kortárs Sinai Miklós, debreceni tanár, hogy „ezt a maradék is hálás indulattal fogja venni”.
A hetvenötödik életévét betöltött Pomogáts Bélának a „maradék”, vagyis az utókor „hálás indulatát” kívánjuk. (Pallas-Akadémia Könyvkiadó, Csíkszereda, 2008)
2013. június