Archívum → Kritika

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva

Sándor Zoltán
2010. július

Huszonkét vajdasági magyar alkotó sorsának versbe foglalásával Fenyvesi Ottó mindenekelőtt a vajdasági magyar lét sajátos lenyomatát tárja elénk új kötetében. A költő aktuálpolitikai felhangoktól mentesen, következetes egyszerűséggel igyekszik szólni a mindenkori vajdasági magyar emberről. Különböző személyek élettörténeteinek taglalása, műveik megidézése és a társadalmi légkör érzékeltetése által eleveníti meg olvasója előtt a délvidéki ember küzdelmét és kálváriáját, nem tévesztve eközben szem elől azt sem, hogy a közösségi élmény és a közösséghez való tartozásból eredő viszontagságok mellett minden egyén külön világ, s egyben a nagy emberiség része is.

Fenyvesi Ottó ügyesen hangolódik rá a feldolgozott sors meghatározó jellegzetességeire, amelyeket saját magán átszűrve, egyéni költői hangján szólaltat meg. Ezzel a kettősséggel egyrészt hitelesen festi meg az adott életrajzot, másrészt pedig megteremti a versciklus egységességét, amelynek darabjai szüntelen párbeszédet folytatva egymással immár egy teljesség részecskéit képezik. Akárcsak minden emberi sors és valamennyi közösség története, szövevényes és többrétű teljesség ez, amely egyaránt táplálkozik a történelmi megpróbáltatásokból, a kisebbségi lét kihívásaiból, a vajdasági táj ábrázolásából és a helyi ízek felelevenítéséből, akárcsak egy mindent átlengő, irracionális nosztalgiaérzetből, a mindenkori költészet állapotfelméréséből és nem utolsósorban az önmagunkkal való számvetésből. „Hinni kellene valamiben. Nagyon” – írja a kötetet bevezető versben, s a következő szavakkal szólaltatja meg halott pályatársait: „Bevezettetek az irodalomba, / én meg kivezetlek benneteket. / A válságból, a lírából. / A szponzorokat úgysem érdekli / az új érzékenység és a rock and roll. / A világraszóló nagy maszatolósdi közepette / szarnak a versre.” (Halott vajdaságiakat olvasva)

Az egyéni tragédiák felelevenítésével Fenyvesi átfogó képet nyújt egy, a közösségen végigvonult századról. A feleségét megölő Csáth Gézát a kisebbségi „trip” előhírnökének nevezi, ezerkilencszázhúszat egyszerűen a majom éveként határozza meg, hogy még ugyanabban a versben leszögezze: „A magyar író Trianonba hal bele / – írta vala Kosztolányi.” (Milkó Izidor) A trianoni trauma több szerzőről írt versben is visszaköszön, így közvetett módon egy másik, nem kevésbé tragikus eseménysor balladaszerű felidézésekor is: „KE 1941-ben belgrád bombázásakor / elindult megkeresni a családját / 1941. április 9-én korom tibor / a bánáti debellácson találkozott vele / egy kis bőrönd volt nála tele / reménytelenséggel / hogy mi lett vele / senki sem tudja / eltűnt a háború viharában / emlékét csak a vajdasági magyar irodalom őrzi / (…) a vajdasági magyar irodalom / amit végig tagadott” (Kázmér Ernő). Nem véletlenül említi meg az adott problémát, hiszen a vajdasági magyar irodalom önálló létének, valamint a centrummal való viszonyának kérdése Trianon óta eldöntetlen vita tárgya. A kommunista ideológia bezártságát lehámozva magunkról ma már sokkal elfogadottabb magyar irodalomról beszélni a Vajdaságban, mintsem vajdasági magyar irodalmat emlegetni, ugyanakkor elvitathatatlan tény, hogy az itt született irodalom számos olyan attitűdöt mutathat fel, ami sajátossá teszi őt a magyar irodalmon belül.

A költő nem foglal állást, inkább versel, verssorokba szedi a közösséget meghatározó eseményeket: „Késő van már mindenre. / Nézem a kietlen virágzást. / Nézem a nagy lélekvándorlást. / Ácsingózik a hónunk alatt / hurcolt sok lidérc. / Már azt sem tudom, minek / nevezzelek benneteket. / Halott délvidékiek. / Mártír negyvennégyesek. / Még hideg a Duna Szerémség messzi partjainál.” (Halott vajdaságiakat olvasva) Az önnön létezésünk hiábavalóságára való ráébredés és a második világháború szörnyűségei egymásba fonódva elevenednek fel a koncentrációs táborban eltűnt Radó Imréről szóló versben, a fasizmus áldozataként végző György Mátyás sorsát feldolgozó költeményben, valamint a topolyai gyűjtőtáborban önmagát megmérgező Dettre János tragédiáját megörökítő elégiában. „Vagonba gyűjtött a történelem” – írja a költő a háborút túlélő Debreczeni Józsefről, míg a Komáromi József Sándorról szóló versében már a háború végén a közösséget ért borzalmakat sejteti: „Kérlek szépen, egy / nő sikolya, az orosz katona sáros csizmája”, mintha csak számvetést készítene a nagy világégés szörnyűségeiről, aminek elmúltával sem köszöntött rá a boldog idő a vajdasági magyar emberre, ami leginkább a Thurzó Lajos rövid életének meghatározó mozzanatait felcsillantó versben érződik: „Szeptember volt, kora ősz, a leveleket / épphogy megcsípte a dér. / Valahol kutya ugatott. / Feje tetejére állt a világ – gondolta –, / méltánytalan az új hatalom.”

A háború és a nagy történelmi események kegyetlenségeihez hasonló drámaisággal elevenedik fel a kötetben a hétköznapok egyhangúsága, s ennek többrétű érzékeltetésével Fenyvesi a vajdasági magyar ember lassú elmorzsolódását előlegzi: „Falióra ketyeg a falon. / Időzítve vagyon. Ketyeg, / de nem hallom. Szüntelenül / alkonyul a déli végeken.” (Sáfrány Imre) A néhai polgári lét eltűnését idézi a monarchiabeli Zombor után sóvárgó verssor: „Rímekbe veszett egy mesebeli vármegye” (Herceg János), míg a bocskoros parasztköltőnek nevezett Csépe Imrét megidéző költeményben Fenyvesi a vajdasági falusi miliőt ragadja meg annak sokszínűségében: „Egy bögre tej. Mellette bicska. Éles, szalonnavágó. / Retek. Néhány szem morzsa. Ide-oda röpködő legyek. / Némán figyelnek a falak. Némák a nagy hagymafejek. / Bevezetés a nyomorba. / A bokáig érő porban egy roskatag talyigakerék. / Birkák mélabús kolompszóval. / Sűrűvérű, belső-bácskai emberek. / Ballagó gatyás parasztok, béresek, napszámosok. / Szívünkben csend hurkolja a vérrögöket” – hogy a vers folytatásában immár egy remekbe szabott költői hasonlattal érzékeltesse az adott közösség lepusztulását és lassú elmúlását: „A harang szava odafagyott / a templom körüli fákra.”

A kisebbségi lét sajátos voltából fakadó érzések széles spektruma a teljes kötetet áthatja, a taglalt szerző habitusától függően néhol az elhagyatottság melankóliájával szólalva meg: „Nincs még egy ilyen elhagyatott, / emberlakta szegény táj errefelé. / Félbetört, kisemmizett vidéki élet. / Magára hagyott kisebbség” (Laták István), máskor a sorscsapások szülte keserű közömbösségről adva tanúvallomást: „semmi sem rebben, a táj / kifosztva, megerőszakolva” (Löbl Árpád), olykor pedig az adott helyzet ellen indulatos dübörgés közepette lázadva: „feketicsen nincs relativitás / itt minden fekete / fekete a föld, fekete a kávé / fekete a lábunk nyoma / és feketék a magyarok” (Podolszki József). A Délvidékre szorult vagy erre a helyre és ebbe az állapotba beleszületett szerzőhősök állandó latens elvágyódása mellett – mint amilyen az Afrikában riportozó Bencz Boldizsáré is – külön figyelmet érdemel az innen elszármazottak Fenyvesi által megidézett honvágya, ami a tapasztalt nehézségek ellenére rózsaszín ködfelhőben eleveníti fel a közösségből kikerült lelki szemei előtt az itteni életet, közvetett módon utalva annak szépségeire. „Nincs keservesebb öröm, / mint viszontlátni a régi templomot, / a kedves, barna öreg házakat” – írja Ambrus Balázsról szóló versében, de a jelenséget kellő érzékenységgel tükrözik az Amerikába vándorolt s az ottani filmszakmában dolgozó Tamás István vélt szavai is: „szalonnán pirítani a hagymát, / és pirospaprikával berántani, / hogy érdemes legyen beleharapni. / nem érdekel a lóerő és az elfújta a szél.”

Podolszki Józsefről szóló költeményében Fenyvesi többek között azt mondja: „írni szeretett volna egy hosszú verset / karóba húzni a költészetet / tarkón lőni a valóságot”, amit vershőse helyett bizonyos módon ő maga tett meg kötete Első könyvének megírásakor. Az önreflexiótól sem mentes költő tisztában van azzal, hogy az utóbbi két évtizedben gyökeresen megváltozott a világ, s ez a folyamat a költészetet sem kerülte el. „Szarnak a versre, válságban a líra” – állapítja meg bevezető versében. Ugyanakkor éppen ez a vélt érdektelenség bátorítja fel arra, hogy mindenféle előítélettől eltekintve közelítse meg jeles vajdaságiak életrajzát, és emelje be őket hosszúversébe. A gondolatok és hasonlatok intenzitása mellett a (neo)beat szellemében fogant versciklus legnagyobb erőssége éppen közvetlen egyszerűsége, a versekre egyaránt jellemző a költő korábbi műveit is meghatározó rockeres lendület, a fanyar humor és a patikamérlegen adagolt „beszólás”, ami feloldja a legtöbb esetben a sorok közt megbúvó kor- és helymeghatározó melankóliát, bár ez utóbbihoz azonnal hozzá kell tenni, hogy néhol éppen a szplínes búskomorság az, ami a legmagávalragadóbb a versben: „A kemence szájában rím reszket. / Bolygó szobornémaság.” (Utasi Mária)

A posztmodernül őszülő Fenyvesi Ottó verseiben, átköltéseiben és másolataiban a posztmodern gyümölcsöző technikáitól sem ódzkodik, lévén, mert tudja, hogy alapjában véve minden csak kompiláció, ahogyan a Kosztolányi Dezsőről szóló versében írja is: „Montázs minden – mondaná majd / az Édes Anna második felvonásának / végén Szentkuthy Miklós.” Ugyanabban a műben azonnal ellent is mond a lehetetlennek, amikor a Kosztolányiról szóló versben egymás mellé helyezi Csáthot és Munk Artúrt a Beatlesszel: „Egy nehéz nap éjszakáján / Brenner doktor alászállt / a sárga tengeralattjárón, / majd Munkkal elrepült Vucsidolba / ihletet cserélni” – de a verbálisan elblúzosított Seress Rezső-örökzöld is a szabadon szárnyaló költői fantázia határtalanságáról tesz tanúvallomást: „Kámán, máj dog, Bodri!” (Mikes Flóris), akárcsak a főhősök életrajzi adatai és művei mellett számos más megemlített és felidézett irodalmi, zenei és filmművészeti adalék.

Az elmúlás poétikája lengi át a halott vajdaságiakról szóló költeményeket, amelyeket olvasva az emberben felsejlik valamiféle fájó nosztalgia egy letűnt kor után, amely időbelileg talán sohasem létezett, csupán kiváló egyéniségek időn átívelő szellemi közössége éltette gondolatban és képzeletben, hogy elviselhetőek legyenek a világbavetettség szülte sikolyok a lelkekben, ahogyan a költő is mondja: „És mégis kell lenni valahol egy tájnak, / ahová egyetlen út se vezet, / ahová csak lélekben lehet megérkezni.” (Sáfrány Imre)

Számvetés Fenyvesi Ottó jelen kötete: a költő számvetése a sors- és kortársakkal, egykori barátaival és a nagy elődökkel, a mindenkori költészettel és az élettel, önmagával és a vajdasági magyar emberrel, s mintha csak összegezni szeretné e szellemi és kisebbségi létbe szorult közösség sorsát, a Juhász Erzsébetet megszólító kötetzáró prózaversében leszögezi: „elkallódunk majd, mint a bitang jószág”. Igen, elkallódunk mind, és „magára marad küszöbünkön a délután”.

Fenyvesi Ottó: Halott vajdaságiakat olvasva, zEtna–Basiliscus, 2009

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.