Rózsássy Barbara
A költők szentélye
Nagy Cili: A szembenézés
gyönyöre
„Legelső vagyok, ki elhagyja a hajót.
/ Utolsó leszek, aki feladja” – írta Nagy Cili, valamikor a
’90-es évek második felében, felnőtté érésének
küszöbén. A két sorba tömörített ars poetica nemcsak a
fiatal költő erőteljesen magabiztos hangjáról árulkodott,
de sokat mondott szilárd eltökéltségéről, költészetbe
vetett hitéről, arról az emberről, aki a néhai Stádium
Fiatal Írók Körébe be-belátogató kamaszok között a
leggyorsabb fejlődést mutatva érett senkivel össze nem
téveszthető hangú költővé. Ő volt az, aki az akkor még
jobb napokat látott pesterzsébeti Gaál Imre Galériában,
Kárpáti Kamil világon kívüli, a fiatal költő-,
írópalánták számára mégis világokat megnyitó
műhelyében hétről hétre összeülő fiatalok közül a
leghamarább magáévá tette, mit jelent befelé repülni
magányosan, kifelé szárnyalni csoportosan.
Hangvételem már úgyis személyes,
olvasómtól már úgyis azt kell kérnem: nézze el nekem, ha
írásomban nem járhatok a kritika megszokott ösvényein
(vagyis előbb állítom a nagyköltészetet, mint hogy
igazolnám), így hát hadd mondjam el még elöljáróban:
amikor most Nagy Cili válogatott verseinek kötetét kézbe
veszem, olyan érzésem támad, mintha címe, A szembenézés
gyönyöre, többet jelentene a költő önmagával való
szembenézésénél. Arról van itt szó, hogy nemcsak egy
költővel kell e kötetet lapozva szembenéznünk, hanem a XXI.
század költészetének hangjával. Ez pedig, ugye, számunkra
is gyönyörűség kell legyen. Ismerjük vagy sem – még nem
számít. Csak az a lényeg, hogy megismerjük. A
művészet ugyanis olyan furcsa, tőlünk független létező,
amely nem kér enni, inni egészen addig, míg távol tartjuk
magunkat tőle; csak van, kiolthatatlan létű entitás, legyen
bár távoli, mint a csillagtalan éjszakai égbolt sötétsége,
vagy közeli, mint szobánkban a karnyújtásnyira fekvő
félhomály. A kérdés csupán az: mit érünk mi nélküle?
Vers nélkül, emberségünk vesztve, mennyire maradhatunk
emberek? Kezem ügyében Nagy Cili kötetével (a hatodikkal!)
azt kérdezem magamtól: szinte a totális ismeretlenségből
kiemelkedő költészetével vajon hogyan vívja személyes
harcát ez ellen (költészettől elfordult világ, percemberek
nihil-királysága), aki ennyire kívülálló? Aki nem
publikál, akiről nem írnak, aki brüszszeli otthonából,
távolról szemléli azt a közeget, amit irodalmi életnek
hívunk. A hordát? A csaholó, egymás farkába harapó
kutyafalkát? Vagy a vágyott közösséget? Még keresem rá a
választ.
*
Elöljáróban azt merészeltem írni: a
XXI. század költészetének hangját vélem felfedezni Nagy
Cili verseinek olvasása közben. De hát – kérdezhetnénk –
mi is az a hang, ami új, még gyerekcipős századunknak
olyannyira sajátja lehet? Sajátja, még akkor is, ha
általánosságban sokkal inkább mutáláson éppen áteső
fiúkórus énekléséhez hasonlatos, mint a karzatról a
templombelsőbe leáramló szoprán áriához. Művészete is
könnyűszerrel belesimulhat az új évezred emberének
botfülűségébe – sokkal inkább önmagát kereső, mint
magabiztosan szárnyaló dallammal rokonítható. Amikor csak
remélni lehet, hogy a szép új világ kifogyhatatlan
trágyadombján mégis megtaláljuk a vágyott gyémántokat, mi
lehet hát az a hang, mely az új költészetnek olyannyira
sajátja kell hogy legyen? Elsősorban talán: a szembenézésé.
És itt már meg is állhatunk egy pillanatra, felkaphatjuk
fejünket legalább arra, hogy Nagy Cili hatodik könyvének
címe épp ez: A szembenézés gyönyöre.
„Az úgynevezett irodalmi rovat / versalakú
szövegözönéből / lassan kiköltözik. / Ne ott keresd. / A
hároméves kislányban keresd, / mikor üvegajtót talál,
előrefut, / szemében ünnep: magához közelít. / Mozdulatlan
álljunk, / amíg gyönyörködik” – olvassuk A
költészetről című vers sorait. Első pillantásra talán
nem is illik előbbi okoskodásom mögé az idézet, hiszen itt
csak arról van szó, hol ne keressük (többé), hol keressük
(még) a költészetet. De vegyük csak nagyító alá utolsó
két sorát: „Mozdulatlan álljunk, / amíg gyönyörködik.”
Vagyis mi a teendőnk? Csak nem moccanatlan figyelni
születését, hogy közben zavartalanul világra jöhessen?
Szembenézni önmagunkkal, de úgy, hogy miközben a
legmélyebbre látunk, pontosan tudjuk, ha gyönyörűség van
benne: nem magunkból, csupán általunk jön világra. Akár
tetszik, akár nem, bizony még most is, a XXI. században is ez
a költő feladata: a magasabb hatalomnak engedelmeskedő alázat
gyakorlása. Magunk átengedése valami másnak, olyan közegnek,
ahol még ma is, a perifériára szorított, utcasarokra
állított vers, ha nem is képzelt kislány képzelt tükrébe,
de legalább az út szélén összegyűlt, zavaros pocsolya
vizébe pillantván, önmagában gyönyörködve megszülethet.
Mert e sorok olvasása közben ugyebár felfedezzük: a
költészetben gyönyörködünk. Senkit ne vigyen tévútra,
hogy benne (a versben) éppen kirekesztettsége foglaltatik,
valamiképp épp a hiánya válik képpé. Senki ne hőköljön
hátra attól, hogy afféle gyönyörűség ez, melyben
érzékeink úgy fürödnek, hogy a szembenézés nyitott
ablakán beáramló levegő mélyre szippantása nem a bódulat
eszköze, de a megméretésé. Csak lássuk: itt nem csupán a
költő az, aki megméretik, ahogy mélyre ásva önmagában
kíméletlen őszinteséggel hoz felszínre egyszerre korképet,
kiábrándultságot és vágyakat, hanem mi magunk is ott állunk
vele a mázsán. Abban a pillanatban, ahogy képesek leszünk
befogadókká válni, a vers már a miénk. Úgy forrnak eggyé
velünk képei, mint Caravaggio vásznain az éjfekete olaj az
izzó gyertyalánggal, kintet és bentet egyszerre magába
olvasztón, levegőt sűrítőn. És ki ne hinne a költőnek,
aki – legalábbis ettől a pillanattól fogva – már belőle
szól?
Itt van a második csavar, nem alkatrészelem,
hanem fordulat, méghozzá váratlan, leginkább az a
(legalábbis számunkra, most még) kvázi ismeretlenségbe
burkolózótól: ez már nem csupán szembenézés, hanem
láttatás, azon keresztül pedig: elhitetés. Megéljük, ahogy
olvassuk: „Szeretni könnyű. Kit alig ismersz – / fodroz
köréd tenger-álmokat, / szemében magad összeállni látod, /
tükör-falán ha lényed áthasad; // időn kívül ülni
ismeretlen házban, / hol feltép a vágy minden ablakot, /
ajtószárny-lengéssel zuhansz ki az éjbe, / repít a hiány,
hiába forgatod // hajnalonként múltad könyvlapjait, / oldalak
pergése őrületbe gyorsul, / néz rád a Költő arc nélkül a
falról, / benned egy emlék fémkeretbe torzul – // Szeretni
könnyű? Önmagadba érsz majd. / Megkötöz végül a gyáva
ész. / Meglátni azt, ki köteleid bontja, / viszontszeretni –
azt nehéz.” (Azt nehéz) És nehéz nem a magunkévá
tenni ezt a verset, nem a sajátunknak érezni a benne foglaltak
egyetemes tudásból táplálkozó hitét. Különös, pedig a
ritmus szinte mintha csak átperegne rajtunk, a laza rímek épp
mintha csak véletlen kerültek volna a sorok végére, mégis:
amit az elején csupán érzünk – ahogy egyik kép magától
értetődő módon bontja ki a másikat, s a velük egyszerre
épülő gondolat már nem csupasz tartópillér két,
egymástól távoli parton, hanem a híd maga, ahogy átível
–, amit tehát az első pillanatban csupán érzékeinkkel
fogunk fel, azt az utolsó sornál már nagyon is tudjuk. Tudjuk,
hogy itt minden szó igaz. De mitől is válik igazzá a
költészet? „Költő hazudj, de rajt’ ne fogjanak” –
írja Arany János Vojtina ars poétikájában. Vagyis a
lényeg nem a tényleges igazmondás (ez jobbára a
dilettantizmus sajátja, a maga túl egyértelmű, túl
plasztikus képeivel, melynek általános következménye szerint
épp azáltal válik hiteltelenné a hétköznapi, hogy nincs
benne semmi, ami afölé emelhetné), hanem az elhitetés. Amit
elhiszünk, számunkra már hiteles, nemde? Vagyis igaz. Kérem,
senki ne kérdezze tőlem, mik a hitelesség (elhitetőerő)
konkrétan kirajzolható határai. A hitelesség az, ami.
Éppúgy, ahogy a költészet is az, ami.
„Nem csupán helyzetrajz – világkép is. A
költő látlelete, énje és hitvallása egyetemes érvényű
megfogalmazásban. (...) Nemcsak a költészet klasszikus
rendű-értékű összefoglalója, hanem a XXI. századi magyar
költő (költészet) programadó költeménye is” –
írja a szerkesztő, Kárpáti Kamil Nagy Cili harmadik
könyvének (Fénylés foglya) utószavában. Hadd
idézzek most én is néhány sort a szóban forgó versből:
„Vers, körülírsz, mint létet a dzsungel, adsz levegőt, te
/ tágtüdejű és tartasz a sárból így kiragadva. / Mind, ami
kint él: semmi-királyság, távoli lengés / tengeri hullám
zárta homályban, árva hajófüst, / hangja se ér át, én
befelé rég elmenekültem.” (Míg levegőt adsz) Ezzel
már kezünkben is a harmadik kapu kulcsa, amit a
nagyköltészethez vezető úton ki kell nyissunk: az általános
érvényűvé emelésé. (A nagyköltészethez, írom, mert
persze az eredményeket felmutató költészethez még nem
feltétlen van szükségünk arra, hogy minden kulcsot kézbe
vegyünk, ami a szentélyhez vezető ajtókat nyitja. Kevesebb
kulccsal is szép helyekre juthatunk, sokcsilláros termekben
gyönyörködhetünk, ez bizonyos. Mint ahogy az is, amint ez
már reményeim szerint többé-kevésbé kiderült, hogy jelen
írásom olyan költőt tárgyal, aki mostanra minden egyes
kulcsnak birtokosa. Innentől már csakis azt várhatjuk [el]
tőle, hogy minél többször nyissa fel szemünk előtt a
szentély ajtaját.) Ennyi bizonygatás, bizonyítás után
talán nem hiteltelen azt állítanom, hogy nemcsak az idézett
versben lehetünk a személyesség, a magánszféra
kitágításának tanúi, hanem Nagy Cili költészetében
általában. A Míg levegőt adsz azonban az általános
érvényűvé emelés különleges példája. Miért? Először
is, mert itt az egyesből úgy jutunk el a mindent magában
foglalóig, hogy a személyes példa magját több koncentrikus
kör burkolja, ezek közül az első és legegyértelműbb a
költészet maga, a legkülső pedig nyilvánvalóan a világ. De
vajon mi egyetemest állíthat az, aki a költészetről állít
bármit is? S mi köze a mi nagyvilágunknak egyáltalán ma a
költészethez? Belátom persze: alapvetően egyre kevesebb –
csakhogy pontosan ez az érzet (mondhatnám úgy is: ez a rossz
közérzet), vagyis a (lelki, szellemi) közösség érzetének
hiánya által generált közöny, ami végső soron be kell
láttassa velünk: mennyire keveset érünk nélküle, mondhatni,
csupasz fizikai valónkban. E sorokban a vers nemcsak önmagát
mondja ki, nemcsak saját létjogosultságáról tesz
tanúbizonyságot megfellebbezhetetlenül (hiszen hogy él,
lélegzik, szívlüktetése van, azt mindjárt érezzük, amint
gyökereit belénk ereszti), hanem a nélküle-lét
lehetetlenségéről is. Természetesen abszurd helyzet volna, ha
a vers, miközben megszületik, mégis ennek (nemlétének)
nyomait hordozná magán. Csak hát – miközben úgy rémlik,
láttam már példát a nemvers frakkba öltözött pincérek
általi elegáns, versként való tálalására –, gondolom,
jobb kimondani a mégoly esetlennek tűnő állítást is. Az
idézett első két sor programadó jellegén túl (költészetbe
vetett kemény hit – megszívlelendő, tisztelt költőtársak)
a rákövetkezőkből az is nyilvánvaló, hogy a „befelé
menekülés”, a külvilágtól való izoláltság éppúgy
teremtő erejű, mint az elszigetelődés közbeni
mégis-szembeszállás.
Tudatos attitűd ez, annak felvállalása, hogy
a versnek minden körülmények között meg kell születnie. Ez
pedig már morális hozzáállás, méghozzá az a fajta, ami
képes világot teremteni. A következő sorokat olvasva már ne
csak a szembenézés acélos hangját halljuk, ne csak az élesen
kirajzolt képeket lássuk, s azt, ahogy e kettő (kép és hang)
feltörő gejzírként kiemelkedik a magába zárt, föld alatti
világból az egyetemes létbe, de legyünk tanúi annak is,
ahogy szemünk előtt épül az a magas tornyú templom, amelynek
utolsó köveit rakva már elhisszük: univerzumnak otthont adó
szentély. „Nekem elvették a szavaimat. / Nyílt terű
börtön-cellám őriz: a némaság. / Fekszem a feldúlt tájon,
mint / világméretű ravatalon, / ha fájdalom, ha öröm dobol
bennem, / mint lovak istállóégés mélyén: / végzetesen és
kitörölhetetlenül. // Végtelenített temetés zajlik bennem:
/ a mondom-aki-vagyok / fekszik a berózsált halmok között: /
épp csak a lezárt szeme fénylik / a szemhéj mögött,
láthatatlanul. // Én vagyok a díjnyertes pókerarc. /
Tapsolható, bábu-nézést / bármikor a cilinderből /
elővarázsoló szájbevert szökevény. / Az állonlőtt
szerelmi vallomás. // Engem a vers mentővel rohamoz /
szülőszobára, orvost hív nekem, / világra küldi
meztelengyerek- / szavaimat, felszabadít. / Létezni kezdek, ha
írok.” (Ars poetica)
*
Nem más ez, mint világteremtés. Aki a
költészetben eddig jut, már biztosan belépett minden ajtón.
Írásom első felében azt állítottam, ismerjük vagy sem,
még nem számít; csak az a lényeg, hogy megismerjük. Pályája
elején Nagy Cili még megkapta első kötetére a Gérecz
Attila-díjat. Azóta semmi elismerés. Persze kérdezhetnénk:
hogyan lehetne díjazni valakit, aki ennyire elzárja magát a
külvilágtól? – Elzárja, valóban? Igaz, a hónapról
hónapra megjelenő irodalmi sajtóban nincs jelen (ez talán
sokkal inkább egyfajta ellenállásra, buroknövesztésre utal,
mint arra, hogy nem lenne ott a helye), ellenvetésem mégis
kétszeres. Először is: épp az imént mondtam ki hangosan,
világot teremt. Ha pedig megszületik egy magánuniverzum, amely
mindenki előtt kitárja önmagát, kapuit szélesre nyitva
bizonyosan vár ránk, mindnyájunk otthona lehet; ettől kezdve
csakis a mi döntésünk, belépünk-e rajta vagy sem, részt
kérünk-e a költők szentélyében folyó áhítat perceiből,
vagy távol maradunk inkább. Másodszor: ha valaki
kívülálló, akkor nemcsak perifériára szorított voltát
kéne felismernünk, de érintetlenségét is, önmagában való
értékeit. Hiszen épp erről szól a XXI. század költészete.
Kívülálló, utolsó az utolsók között. Egyértelmű lenne,
hogy mi, kevesek, akik hajlandóak vagyunk néhanapján azon
merengeni, van-e még egyáltalán költészet, irodalom,
legalább mi tudjunk közösséget vállalni azzal, ki egy
személyben felveszi magára a kívülállóság minden terhét,
kinek a távolmaradás nem választott rabság, hanem
tisztánlátása által kezébe adott fegyver. „Irodalmi
élet”: horda?, vágyott közösség? – kérdeztem korábban.
Teljesen mindegy, titokban melyikre voksolunk, ahogy Nagy Cili
vállalt távolmaradása is az. Ha van még költészet, akkor
annak része, nem is akármilyen kis szelete az a hat kötet,
amit tőle kaptunk. Olyan közeg ez, amire nem vágyhat már:
hiszen benne van. Ha akarja, ha nem. Ha tudomást veszünk róla,
ha nem. Bizonyságul elég olvasnunk a kétsorost: „Legelső
vagyok, ki elhagyja a hajót. / Utolsó leszek, aki feladja.” (Stádium,
2010)