|
Gál Ferenc
Realista
A városban képregényt köröznek
urunkról, amelyben pártütőkkel
és állatokkal hál. A filozófusok
konzulja persze őrjöng.
Az ötletgazda elfogását sürgeti
és a rajzolókét nemkülönben.
A szürke eminenciás viszont (az asszony
támogatásával) mást sugalmaz.
Először is, békülékeny hangon
a gyanút tereljék régi ellenfelükre.
Hozzák mozgásba az adók behajtóit,
a ragály hasonló esetekre tartott hordozóit
meg néhány köztörvényest. A távolabbi
rokonokkal és a barátokkal kezdjék.
Megfontoltan szűkítve a kört,
az önmérsékletre szüntelen ügyelve.
Hiszen ha nem hibáznak, róla is
szemrebbenés nélkül állíthatják majd:
halála nem tapad kezükhöz.
Ahogy tetemét a vízből kifogják
(lehetőleg hetipiac napján),
ahelyett, hogy szájról szájra járna:
urunk bosszúálló, az terjed majd
a sikátorokban, hogy felsőbb hatalmak
visszfénye hatalma. És ki vádolna,
hogy önkényes a táblaképen
égi vándoréhoz hasonló uszálya,
ha még a bűnt is megtorolja
helyette, lám, a végzet.
Az emberi nevekről
Volt az Ürülékről elnevezett
és az Iszákos. Azután felesküdött
a Hitszegő, avagy a Szajhák
köpőedénye, majd a Tetvek tetve.
Ebben eddig nincs is tán szokatlan.
Ám a Filozófusok konzulja
és a Jog védelmezője, valamint
az Aranyszájú és a Korlátlan
hatalmú úr barátja – e nevek szintén
fentieket jelzik, amire a fénykorában
lévő masszőr is csak hümmög.
A folyón túlról érkezőnek
ugyanazt mondjuk e tárgyban,
amit a végső győzelem napján
lógó orral ácsorgókat nézve:
még szerencse, hogy legalább
értelmiségünk a helyén van.
És meleg hangon, könnyed szófűzéssel
idézzük a magas katedráról
letekintő rétort. Amint jegyzeteibe
sem pillant, diktálva:
az események sajátos alakulása
folytán távol került egymástól
az irodalmi és a köznyelv.
Itt levegőt veszünk vele,
elegáns fordulóval adunk időt
a kaparászó tollnak, nem feledve,
hogy a folyam szülte fényben
szemüvegünk szinte lángra lobban.
