|
Finta Éva
Háború
Nőhet a nőszirom nőket
nemzenek férfias álmok
sarkuk a nyílt szirom arcán
szervesen testesen álnok.
Régi világokon hajtás
bimbaja mostani képnek
nő ellen lázad a férfi
múlt ezeréveket élnek.
Felfeszülő kicsi asszony
megszüli újra a törvényt
osztódik osztozik újfent
erőszakosan vagy önként.
Prostituálhat a korkép
állhat pucéron az angyal
kilép a képből az isten
költekezőn és haraggal.
Változni nem fog az élet
születni kell a fajoknak
isteni megfeszülésben
szent arcú kurvák ragyognak.
Megmossa testüket vérük
varratosak sebesültek
elveszi tőlük az isten
szépségük amit becsülnek.
Mégis a férfiak által
alkotott szülői ágyon
hol nem lehet szülni csak fájni
végtelen létüket látom.
S ha Antikrisztusban hinnék
hogy szála szakad a világnak
csak asszony lenne a tettes
ki méhéből bombát csináltat.
Kép
Messzeség – úton haladó szivárvány –
nincs por ég kék fénye habosra duzzad
lenn a kép fenn lég van – almaszirommal
szélpihe játszik.
Túlnan hegy s tetőt javítnak az ácsok
pirosan villan a cserép a lombban
egybeolvad színe a barackággal
s izzik a zöldben.
Mind ki ír képet mutat önmagáról
benne ül versében egy égi táj is
s egy földi melyben rög a röghöz bújik
s holdkövet izzad.
Összeáll minden ami képbe vágyott
égi táj földet seper úgy iramlik
áthasad minden burok egybeolvad
úti jelekké.
