Fekete J. József
Elszakíthatatlan
élettársunk: a múlt
A feledés mint a megbocsátás aktusa, az emlékezés mint
az amnesztia tagadása, a zene mint a félelemmentes létmód
kiteljesülése Bálint Péter első regényében1A feledés háza penészzöld.
Mindenik imbolygó kapuban hegedősöd kékellik lenyakazva.
Néked döngeti ő keserű-fanszőr-moha dobját.
Gennyesedő lábujjal festi homokba szemöldöd.
Hosszabbnak rajzolja, mint amilyen volt, és ajkad pirosát is.
Te töltöd meg az urnákat s eteted szívedet.
(Paul
Celan: Az urnák homokja)
Megírása után húsz esztendővel
olvasni egy regényt talán már magában emlékezés és
nosztalgia. Bálint Péter Örvény és Fúga című,
1988-ban befejezett, 1990-ben megjelent műve esetében számomra
a visszakeresést is jelentette e kései olvasat, hiszen
későbbi műveit szinkronban – volt, amelyiket még
megjelenése előtt – olvastam. Mit igyekeztem visszakeresni a
korai, a kritika által jól fogadott regényben? Az
elbeszélőt, aki vallomásosságával, naplóőszinteségű
feltárulkozásával úgy hozta létre szuverén és harmonikus
elbeszélő világát, hogy a környezeti tapasztalatok, az
erudíció, az erkölcs, a becsület, a szellem, az érzelmek, a
személyes kapcsolatok leggazdagabb kincsestárát szűrte át
magán, ezáltal úgy mondott műveivel véleményt a világról,
hogy azokban mindvégig pezsgett az önéletrajziság. Bálint
Péter nem olyan szerző, aki hirtelen felindulásból követne
el műveket: a felkészülés hosszú periódusát követő
írás folyamatos és utólagos javításokkal, csiszolásokkal,
az elméleti és szépirodalmi munkája egymásra
vonatkoztatásával teljesül gondosan fésült műegésszé,
ezért érdemes visszatérni első regényéhez, és megfigyelni,
hordozott-e az magában – és ha igen, mit – a későbbi
szépírói minőségekből és erényekből.
Ezek közül a töménység kétségkívül
egyik legfőbb jellemzője az első Bálint-regénynek. A
hatéves gyerekként szerzett tapasztalataira, benyomásaira,
érzéseire, érzelmeire visszaemlékező, olykor az álmait is
az emlékezésbe vonó, felnőttkora párkáit a gyermekkorba
visszavetítő2 elbeszélő minden mondata fontos
információt ragad meg, nem használ töltelékszavakat,
felhígító betéteket, mondatainak súlya szinte
kétségbeejtő: hogyan lehet majd ezt a hangot több mint
négyszáz könyvoldalon át kitartani, meddig lesz ereje a
történéseket megidéző „naplóírónak” ennyire élesen
előhívnia és rendbe raknia emlékeit, meddig feszíthető az
önvizsgálat és szembesítés íve – kérdezi a naiv olvasó,
bár az intenzív emlékföltárást ösztönző motiváció már
a regény élén mottóként idézett két szövegrészben
felfedezhető, amelyekből most csak egy tagmondatot idézek:
„a vihar előtt boldog emlékeimbe takarózom”,3
vagyis a nosztalgia menedékként mutatkozik az élt jelen
gyötrő kérdéseivel szemben.
Igazságos-e az emlékezet? – kérdezhetjük
az érzelmek viharában egzaltáltsága elé az emlékek
védelmét állító elbeszélő esetében, aki ráadásul élete
egy szakaszában álmait olyan mesevilágnak tartotta, amelyben
„nappali énjétől” elorzott, de valós, a nappalinál
valósabb életet él.4 Ez a kérdés legelőbb az
apja emlékének megidézésekor vetődik fel. A keresztapjával
és nagyapjával szemben apjára vegyes érzelmekkel gondol,
italozó, zsarnokoskodó figuráját gyűlöletesként
ábrázolja, sérelmek garmadáját rója fel neki, jellemét és
magatartását infernális karakterként jeleníti meg. De nem
valamiféle apakomplexus szólal-e meg az elbeszélő emlékeit
összezavarva, a gyermek-, valamint kamaszkori sérelmeket a
többi élményt háttérbe szorítván felnagyítva? Ezen a
lehetőségen az elbeszélő is jócskán eltöpreng, miközben
arra keresi a választ, hogy mennyire lehet igazságos az
emlékezet:
Most, hogy kicsit elidőzök emlékénél,
az a kétely is felmerül bennem, hogy nem túl sötéten,
borúsan láttam-e kettőnk valóban nem felhőtlen viszonyát, s
mint szorongó, félénk és neurotikus tüneteket magában
hordó gyermek nem ruháztam-e föl tudatomban azt az
„apaarcot” az ördög, a gonosz álarcával, s ez után a
mitikussá növesztés után nem a megtestesült Sátánt
figyelmeztem-e benne. Vajon nem tévesztette-e meg
ítélőképességemet keresztapám és nagyapám mindent
elnéző és megbocsátó szeretete, a társaságbeli öregurak
és hölgyek feltétlen rajongása és ajnározása, mely felém
irányuló s korlátozott felelősséggel járó vonzalmak
igazságtalan és hamis fénybe beállították apám jellemét
és szerepét? Mindenesetre töprengéseim csak a kételyeket
erősítik föl bennem, s ezeket szeretném eloszlatni, hogy
bizonyosságot szerezzek eddigi életem értelméről, mert csak
a bizonyosság birtokában festhetem meg stációimat, s
szólaltathatom meg annak a zenének az összhangzatát, ami
lelkem katedrálisában oly mélabúsan zeng, akár falusi
kápolnában a vecsernyére hívó harang.
Az elbeszélő, aki hangsúlyozott vizualitása
nyomán festőnek tartja magát, de úgy tetszik,
képzőművészeti adottságait eredményesebben kamatoztatja a
regényírásban, mint a vásznakon és farost lemezeken, az
apjáról festett kép kíméletlenségéhez hasonló anatómiai
realizmussal részletezett portrét készít a város
előkelőségeiről, értelmiségéről: tanárfigurákat
sorjáz, akik az életmámor, a sugárzásvágy és az indulat
hiányában szobatudósokká és papucsférjekké korcsosulnak, s
mintha sorsuk ilyetén beteljesülése nem saját jellemük
folyománya, hanem a cívisváros (Debrecen) ómenének
következménye lett volna. Az elbeszélő „őshonosként” is
rémülettel és döbbenettel menekült kamaszkorában a
földrajztudós professzor és kémiatanárnő felesége
lakásából, ahol lányuk meghódítása végett vizitelt:
Mindenesetre a sivatagi szárazság, az
áporodott és növényeket hervasztó levegő, ami engem abban a
családi házban majdnem megfullasztott és megfutamodásra
kényszerített, akár a városunkba letelepedni vágyó vagy
csak ideiglenesen idevetődő embereket, a protestáns
fensőbbrendűség gőgje, a puritán életvitel és bezárkózó
életforma idegent kirekesztő ridegsége egy életre
feledhetetlenül megrémisztett, pedig számomra ezek a
megnyilvánulások nem is hatottak a megdöbbentés erejével,
hisz ebben a légkörben nevelkedtem, csak éppen az álmaim és
vágyaim, keresztapám mesemondó és mondén extravaganciája
valami délies vérmérsékletet loptak ereimbe, s folytonosan
kizökkentettek a mocsár-létből, ugyanakkor persze
tudathasadásra és vívódásra késztettek.
Ami az ilyen konfessziós, önmarcangoló, a
másikat is kiértékelő narratív poétika megteremtése során
hangsúlyozottan izgalmas, az az, hogy az elbeszélő, aki egyben
az elmondott történet szereplője is, a saját emlékei mellett
mások emlékezetében is jártasnak mutatkozik. Nagyapja volt
katonatársa, Nyári Pista bácsi lágerélményeit olyan
részletgazdagsággal meséli el, mintha saját emlékezetéből
hívná elő az eseményeket, noha voltaképpen az első vagy
éppen másodkézből származó történetet, vagyis az
elbeszélés élményét (vagy éppen emlékét),
nem pedig magát a tapasztalatot eleveníti fel, és ad
neki – immár végérvényes – formát, s így az
emlékezetből idézett történet a papírra nyomtatva válik
újra történetté, ami immár nem Nyári Pista bácsi
története, hanem az elbeszélőé. A mások életét saját
élményként kezelő, voltaképpen történetteremtő eljárást
végigvezeti az elbeszélő a regényen, e módszere a kötet
végén teljesedik ki, ahol kisregényként ható epizódban
építi fel volt lelkipásztora és annak fogadott gyermekei
esetét, ami az el nem követett bűn miatti vezeklés
példabeszéde, egyben véresen életes sorstörténet is. Persze
az emlékezés rendkívül összetett és sok irányból
befolyásolt mechanizmusa az emlékezőt is a bizonytalanság
terepére vezeti: az elbeszélőnek el kell döntenie, mennyiben
áll jogában mások emlékeit a sajátjaiként kezelni. Az
emlékezés a konzerválás és a megőrzés eszköze,
ennélfogva az emlékezés a megismerést, a megértést is
célozza, ám az emlékezés, a felidézés valamelyest rokon az
álommal, így hitelesség tekintetében sem az emlékezés, sem
az emlékező nem csalhatatlan:
Az elsatnyult, az ellenállásra képtelen
„egzotikus” fajok üvegházban való mentése és
átörökítése valami elemi erejű kényszerképzet folytán
mindig azt az asszociációt ébreszti bennem, hogy e pusztába
vetett sziget, a földrajzi, gazdasági és kulturális régiók
határmezsgyéjén – olykor ütközőpontjában – fekvő
város hagyományai, meséi és legendái, relikviái és
szellemi kincsei éppúgy néhány kertész, szeráfi nemtő
alázatos és megszállott erőfeszítései árán menthetők meg
a teljes pusztulástól, hogy a „fajok cirkuszában”
múzeumi, levéltári s kincstári dokumentumokká, létigazoló
s példázatot adó történelmi forrássá váljanak, mint ahogy
a kihalófélben lévő növényi s állati fajok élő egyedei
és preparátumai is a biológusoknak, botanikusoknak s
ornitológusoknak köszönhetik fennmaradásukat s természetük
meghatározását. E naplójegyzet írásakor az a szorongató
kétely sarkall újabb s újabb számvetésre és töprengésre,
hogy mindazok, akik az emlékek képlékeny mélyáramából a
tudatba felvetődnek, s szemlélődésem homlokterébe kerülnek,
vajon nem épp annak az agonizációnak, végjátéknak a
tanúi-e egytől egyig, amit én, a melankóliára hajlamos
lélek környezetem létromlásában megfigyelek. Hiszen mi
mással magyarázható, hogy épp ezek a sorssal perlekedő,
reményért fohászkodó, mater dolorosaként panaszló és
szeretetet kisugárzó emberek kísértenek, szólítanak meg
engem ködszitáló hajnalokon, az emlékek számbavételekor.
Mert különös módon az emlékek mindig az ébredés után
lepnek meg, akárha az álmaim folytatásai lennének, s amilyen
szomorúak és bágyasztóak a zúzmarás, az átláthatatlan
hófüggönyben szendergő, a lélekdermesztő csöndbe
burkolózó téli reggelek, éppoly gyászmisét, sirató
kantátát és könyörgő antifónákat több szólamban
megszólaltató az emlékezésem is.
Az elbeszélő televényes emlékezete nem
csupán a saját, harminc évet még meg sem ért énjének
emlékeit idézi, hanem felmenőiét is két nemzedékre
visszamenően, de a történelmen keresztül visszamerít „az
időtlen idők történeteinek sajátos látomásokban
megörökített folyamába”, és mintha álomból merítene,
mitológiává gyúrja emlékezetét és ismereteit. Az
elbeszélő szerint a regény voltaképpen napló – persze nem
az, legalábbis a naplóról a köztudatban élő elképzeléshez
nem hasonlatos –, amit búvópatakként jár át a
„töredelmes konfesszió és könyörgés, bűnleírás és
feloldásvágy, létsiratás és mater dolorosás
szeretetfelmutatás”.5 A napló, a vallomás, a
konfesszió és a gyónás Bálint Péter életművében
egybecsendülő regiszterek harmóniája: a naplóírás,
levélírás, vallomás és önéletírás kutatásával beojtott
szerző már első regényében olyan fikció nyomán építette
elbeszélését, hogy rendszerezetten vezetett naplójegyzetei
és részben szertelen feljegyzései, illetve azok újraolvastán
támadt tépelődései nyomán gyúrta egybe elbeszélő művét,
és az a naplóírás formai jegyeiből csakugyan semmit nem
visel magán, sokkal inkább mindazon jellemzőket, amelyek egy
– akár létező, akár az emlékezetben fikciósan
megképződő – napló lapjainak újrapergetése során épül
emlékkatedrálissá és magánmitológiává.
Az emlékezés voltaképpen világra
hívás, létre teremtés, tehát alkotás, hiszen az
emlékezés az eredeti, az elemi élményt hívja elő, de
mégsem az elsődleges tapasztalatot kívánja visszaadni, hanem
újrateremtett változatát igyekszik újra megélni. Ennek
tudatosítása végett az elbeszélő az irodalomtörténetből
példálózik, és felidéző emlékezésében a felismerést
tevő úgyszintén festő, miként ő magát is festőként
jeleníti meg (nemcsak itt, hanem későbbi regényeiben is ezt
az alteregót hangsúlyozza):
Zola Oeuvre-jének festője, Lantier is
szinte megszállottan kapargatja, újrafesti, alakítja,
maszatolja a meztelen aktot, remekműve szimbólumát, mígnem
abba a felfedezésbe őrül bele, hogy nem is sikerülhet az arc,
a testtartás tökéletes megörökítése, mert a pillanat
ihletettsége, az érzelmek varázslatos s csak a látomás
pillanatában tetten érhető összjátéka, különös
„hangszereltsége” sohasem tér vissza úgy, sohasem
idézhető fel úgy, ahogyan az impresszió, a gondolat
születésének pillanatában megragadta az alkotót.
Az emlékezés nélkülözhetetlen lételem.
Az emlékek nélküli embernek nincs múltja, így hát ő maga
sem egyéb halott embernél:
Proust tudatosítja olvasójában (és
önmagában is), hogy az ember léte a tovatűnő élmények és
emlékek hiányában végveszélybe kerül, mert az ember Isten
bizonyosságát elveszítve úgy szenved, miként a narkotikus az
alkohol vagy a kábítószer megvonásától, s ha az egyetlen
megmaradt vonatkozási pontot, a múltat is hagyja eltűnni,
semmi sem mentheti meg a pusztulástól.
Emlékezet nélkül a történelem is halott,
az emlékezet teszi élővé és átörökíthetővé, ezért
találta ki az ember a történetírást meg az irodalmat, a
két, de egy tőről fakadó emlékezeti formát. Bálint Péter
első regénye esetében nyilvánvaló az irodalomtörténet nagy
emlékezője, Marcel Proust általi megelőzöttség:
Így döbbentem rá én is arra, amikor
elhatároztam, megírom végtelen szomorúságom és a családi
tűzhely biztonságától, melegétől való elbitangolásom,
tékozlásom történetét, hogy csak akkor tudom egy olyan mély
és gazdag történelmi hagyományokkal, kultúrával rendelkező
város szellemiségét, mint az én szülővárosomét,
megragadni, ha végtelen szenvedéllyel és játékkedvvel
burjánzó leíró képzeletemet alárendelem a lélekkel
felruházott tárgyakból, az omladozó cívisportákból, a
szecessziós és gangos bérházakból, a nyikorgó
nagykapukból, a szerteágazó s odvas fákból, a rohadó
növényszagot árasztó Tócó mocsarából, a megperzselt
fűszálakból, a kökénybokrokból, az állomáson pöfögő
mozdonyok füttyéből, a félkörívben lerakott
macskakövekből, gázlámpák imbolygó fényéből,
protestáns, katolikus s ortodox templomok rejtekéből kiáradó
s lelkem kápolnájában fúgaáradássá érő muzsikát, amit
az emlékező tudat mint karmester fog össze, s megszólaltatom
a múltidézés és a szómágia által ünneppé avatott
hétköznapokban a hervadó s az enyésző Lét felett érzett
aggodalmaimat. Az aggodalom, a melankólia, a félelem s a
szorongás önmagában meghatározatlan érzés, ahogy a lélek
kápolnájában zengő muzsika is artikulálatlan s egybefolyó
orgonabúgás vagy hosszan kitartott sikoly mindaddig, amíg az
emlékezés során tárgyiasuló élmények nem bontják a
melizmatikus jajkiáltást szillabikus zsoltárrá vagy
kantillációvá, mely az ima áhítatába zsongít. Ennek a
lelkemben szüntelenül felbugyogó artikulálatlan, melizmatikus
hangzásnak a forrását kívánom megtalálni, hisz sem az
absztrakt történelem, sem a kristálytiszta logikájú, csak
épp a létértelmezést elsikkasztó filozófiák nem tudják
elnémítani a belső muzsikát. Mert a történelem önmagában
fikció, a múzeumi relikviák holt tárgyak, amik csak bennünk,
emlékező tudatunktól átvilágítva élednek újjá.
Egyedi – emlékezet általi –
megmaradásunk módjára a közösségi megmaradásunk, az
urbánus lét által tételezetett létünk is az emlékezet
kódolta átörökítés révén mint a megújulás
cselekedetétől függ:
Szülővárosomat sem csak a történelmi
hagyományok, a város önállóságát és függetlenségét
féltve őrző politikai manőverezések és lavírozások
mentették meg a többszöri dúlást követő végveszedelemtől
(a pusztuláshoz egyébként is elegendő volt akár egy villám,
egy szikra, a döngölt nádtetős s zsúpfedeles parasztházak
és polgári porták ugyanis egymást érték); kellett a
pénznél valami több is, hogy fel-feléledjen hamvadó
poraiból, s az irracionális körülményekkel dacolva
megmaradjon, s ez a rejtekező forrás nem más, mint az
emlékezés szeretetének s melankóliájának költészete, a
mesékbe oltott önigazolás- és feltárulkozásvágy igézete,
a balladákba rejtett szomorúság átörökítésének
szenvedélyes szándéka, az emberi méltóságot kikezdő és a
lelki gyakorlatot megszégyenítő hitviták tanúságának
megfogalmazása, a mítosztalan világképek
természetmitológiává oldásának lelki kényszere, ami
együttesen kiemel a provincializmusból, s e forrást azért
hagyjuk áradni, mert a megigazulásra szomjas lélek a minden
pillanatban valóságos és esedékes csodájából és
misztériumából részesedni óhajt.
Az emlékezés egy létszakasz
rekapitulációja. Az emlékezés természetesen nem
egyenlíthető ki a magánmitológiával, a múltnak az általunk
óhajtott képként való megjelenítésével, a „csak a
szépre emlékezem” szelektivitásából burjánzó
újraélésével és felidézésével. Az emlékezésnek
kétségkívül van egy, a múlt történéseit újraértékelő,
rendrakó funkciója, az egykori események, a hozzájuk
fűződő élmények és érzelmek későbbi felidézése azok
jobb megértéséhez, bölcsebb megítéléséhez, a történelem
és az életrajz, az idő múlása alatt formálódó, módosuló
és alakot öltő személyiség (vagy ahogy korábban mondtuk:
jellem) kontextusba helyezéséhez – ténylegesen az
önmegértéshez – vezethet, egyfajta szellemi
rekapitulációhoz nyit utat. Bálint Péter regényében mintegy
kétszáz könyvoldalon át a zsidó–magyar identitás közt
vergődő keresztapa a nosztalgia tükre által jelenik
meg, az elbeszélő gyermekként bolondul keresztapjáért, a
szokásaiért, gesztusaiért, birtokolt tárgyaiért, majd a
regény derekán az emlékezés révén definitív
ítéletet mond a korábban példaképnek tekintett férfiról:
Úgy marad meg emlékezetemben, mint űzött
erdei vad, aki reszkető lábbal, remegő ajakkal, a rigók
énekét követve menekül a tisztásról a fák és cserjék
sűrűjébe, nehogy vadászok és orgyilkosok céltáblája
legyen, s ösztönös menekülése közben ébersége lankadni
kezd, nem érzi a veszélyt, a téli etető környékén ásott
veremcsapdát, mely örökre lenyeli áldozatát.
A világ dolgairól, emberekről és
cselekedetekről alkotott tiszta ítéletek kéthangúsága
nyomán e műben is meg kell különböztetnünk egymástól a
nosztalgia mint a talán sosemvolt valóság iránti igény
fogalmát az emlékezéstől, az érzelemsemleges vagy éppen
érzelmek által szelektívvé tett folyamattól. Az előbbihez
hasonló remek példa erre a regényben Annemarie, az elbeszélő
meghatározó szerelme, akivel három boldog, de mindvégig az
egymás elvesztésétől rettegő félelem által mérgezett
hónapot töltöttek együtt. Annemarie-t a nosztalgia az
örökös, de elérhetetlen szerelem jelképévé
magasztosította, az emlékezés viszont
„vénkisasszonyos allűröket” fedezett fel viselkedésében.6
Bálint Péter regényében az emlékezés és
a művészi alkotás egyaránt a teremtés eszköze, ugyanakkor a
felnőttek által megjelenített ellentétek vonzásában
gyötrődő gyermek, majd az ellentéteket és ellenmondásokat a
tágabb környezetben is felfedező fiatalember szorongásait
oldó módszere. A gyermeki lélek bonyolultságára, valamint a
gyermekkorban szerzett emlékeknek a felnőtt férfiban
kibontakozó, az akkor megértett hatására utaló vallomás –
a regényírás – gyónás, egyben a bűnét felismerő és
megbánó lélek katabázisa, a megtisztulás reményét hordozó
alászállása, a hajdani események újraélése, a leírás, az
olvasó elé tárás révén valóban az önismeret
megszerzésének eszköze, a gátlásokat tápláló emlékek
feldolgozásának módszere. Az önmagát és környezete iránti
viszonyát elemző, a létezés misztériuma köré panteisztikus
mitológiát építő, a kálvinizmus erkölcsrendjét
mértékül állító elbeszélő a legapróbb, lényegtelennek
tűnő részleteket is igyekszik múltjából felidézni,
megkeresni szerepüket világnézete ácsolatában. Eközben
környezetével szemben ugyanolyan kritikus, mint magával,
ifjúkori énjében siet fellelni az inadekvát reakciókat,
magatartásformákat, amelyek nem szolgálták a
jellemépítést, a szellemi, erkölcsi, spirituális
gyarapodást. A regény- és a naplóírás Bálint Péter
szemléletében az öntisztulás eszköze, a kitartó és
szakadatlan önelemzés folyománya, a haláltudat nyomasztó
bizonyosságát enyhítő motiváció. A kifejezés kényszere,
amiben az önismeretvágy ölt testet.
A műalkotásba emelt valóság a
maradandóság letéteménye. Az emlékezés és az alkotás
a szellemi és lelki nyugalom megteremtése felé vezérel,
meghozza a kielégülést, spirituális tekintetben pedig Isten
megnyugtató közelébe emel. Ezzel szemben az emlékezés
hiánya egyenes úton vezet a „szentségek pusztulásához”,
a feledés lényünk megcsúfolása és lényegünk tagadása,
önnön gyökerünk kitépése, az erkölcsi lealjasodás felé
vezető ösvény, az identitásvesztéssel szembeni közöny
fertője, a szétomlást okozó erózió.
Az emlékezés szakrális feladat, a
létromlás és méltóságvesztés ellenszere, a hagyományok
és szentségek megőrzésének rítusa. Bálint Péter ennél is
tovább tágítja az emlékezésnek az emberi létben betöltött
szerepe értelmezését, szerinte az emlékezés egyenesen „a
létezés kiindulópontja s az értelem forrása”, ugyanis
„minden szó és vágy és akarat és tett belőle fakad, s
alanyává és tárgyává válik”.7 Az emlékezés
oltalmat adó menedék, ahová a szentségek és hagyományok
megőrzésére felesküdött szellem befészkelhet önnön
vacogtató kérdéseivel és a világ általi faggatottságával.8
„Az éleselméjűség mindig mélabúval
jár együtt”,9 így az emlékei révén a
gyermekkorához visszatérő elbeszélő homloka sem felhőtlen,
hiszen amire emlékezik, az nem csupán megőrződik, hanem
ítéletre is vár. Az emlékezés nem adhat amnesztiát, vele
szemben a feledés a megbocsátás aktusa. Bálint Péter
elbeszélője az úgynevezett „költői emlékezetét”
aktivizálta a regényírás során, amiről ugyanaz mondható
el, mint Marcel Proust esetében, vagyis hogy az emlékezet ezen
formája „jótékony energiát hordoz magában. Segít élni:
gyógyítja az idő és a halál miatti szorongást, ezért
boldogítónak érezhetik mindazok, akik rábízzák magukat.”10
*
Az egyetemes műalkotás, a médiumok
termékeny egymásba hatolásának eszméje soha nem volt
elevenebb, mint a multimédia által megteremtett medialitás
lehetőségei közepette, és az egyetemes műalkotás
megteremtésére kiterjesztett igény a hagyományos nyomtatás
révén reprodukált irodalmi szövegekben is fellelhető,
azokban a textusokban, amelyeket (Szent Ambrus hagyománytörő
néma olvasásától fogva11 ) magunkban olvasunk, a
szövegközvetítés egyedüli médiuma a papír vagy a
képernyő síkján legtöbbnyire rendezett sorokban megjelenő
betűk. A hangos olvasás, a felolvasás vokális közvetítő
közeg beiktatásával gazdagítja a műalkotás
interpretációját, a zsidók pedig a szent szövegeik olvasása
során egész testüket mozgósítják, így a szövegértés, a
jelentésközvetítés motorikus funkciókat is előhív,
visszautalván a világ betűk általi teremtésének rítusára,
megőrizvén az írás és az olvasás ősi ritualitását.
Mindez a szövegbefogadásra vonatkozik, a szöveg
létrehozásában az orális előadás, illetve az olvasás
közbeni ütemes testmozgás lehetővé tétele a zeneiség
segítségül hívását követeli meg.
Jogunkban áll feltételezni, hogy az ókori
költőknél, akiknek művei közelebb álltak a
történelemíráshoz, mint a teremtés értelmében vett
költészethez, a versformák inkább memoriterként, az
emlékezet kapaszkodóiként szolgáltak, semmint a szöveg
művészi hatását növelték volna. A történetek szóbeli
előadójának szüksége volt a kötött formára
elbeszélésének zökkenőmentes előadásához, a
közönségnek pedig a történések megértését segítette a
formához kötött előadás. Az elbeszélő költemények
prozódiai jelenségeihez vélhetőleg csak később csatlakoztak
egyéb zenei jellegzetességek, olyanok, amelyek a
történetmondás felől az eufónikus hangzás felé terelték a
költészeti műveket.
Éppen ezért különös a zenei kompozíció
szándékának visszatérése a kötetlen formában szervesülő
nagyepikában, így Bálint Péter nagyregényében is. Viszont
ezzel a szándékával nincsen egyedül, és előtte más
szerzők is ilyen elképzelés nyomán komponálták elbeszélő
műveiket, például a Bálint által nagyra tartott Marcel
Proust is.
Bálint Péter világszemléletében és
alkotói módszerében a zene a természet, a mítosz
és a szakrális érzelmek ősnyelveként jelenik meg. Az
ősművészetként megélt, az érzelmek pontosan árnyalt
megjelenítésére – a nyelvvel szemben – igencsak alkalmas
kifejezőeszközként tisztelt muzsika és zenei kompozíció
Bálint Péter-i értelmezése hosszan olvasható első
regényében, amikor Bach zenéjét az ősnyelv megidézéseként
elemzi:
Bach a megidézett lények (az egymásra
acsarkodó jó és rossz, létrehozó és pusztító szeráfi és
démoni erők) és az Istenhez imádkozó Én szüntelen
párharcát megfékező s lecsendesítő titán, aki belátja, ha
a lélekben elszabadult szellemeket hagyjuk garázdálkodni és
pióca módjára élősködni, akkor szolgájukká válik az
ember. Bach az őselemeket és e jelmezes szellembandát éppúgy
megfékezi kantátáival és fúgaáradásaival, mint az egyes
hangszerek és emberi hangok kitörését, nekivadulását a
karmester; s úgy szólaltatja meg valamennyi instrumentumot,
mint Pán az erdei tisztáson egybesereglett növényeket és
állatokat, a létezők násza és gyásza, bimbózása és
enyészete, teremtőt dicsőítő kórusa és tragédiát
panaszló kara egyszerre érezteti a lét és nemlét
egyidejűségét, az emlékezés révén megidézett múlt és az
éppen abban a pillanatban születő jelen szétvághatatlan
egybefonódását; Bach lelkében megtalálta azt az
arkhimédészi pontot, amelyből a létezés szerves egészét
pillantotta meg. A létezés e biztos alfapontjára találva nem
paktál le és nem alkudozik Faust módján a démonokkal, hanem
kibővített kórusaival s nagyzenekarával, kitágított és
szokatlan hangközeivel, a tornyosodó-fodrozódó
témavariánsaival fülön ragadja valamennyit, s pellengérre
állítja őket a Nikolai-Kirche vagy a Tamás-templom
imapadjaiban szorongók ámulatára; „Bűnbeesés és
feltámadás: íme, a hívatlan és avatatlan prókátorok s
álpróféták hada, mely megkísért bennünket a teremtés
óta. Résen legyünk hát, mert minden pillanatban valóságos a
bűn veszélye, és minden pillanatban esedékes a feltámadás:
vagyis a teremtés”. Időnek és térnek, érzelemnek
és értelemnek, áhítatnak és töprengésnek e mérhetetlen
távlatba helyezése és ugyanazon pillanatban történő
megvilágítása adja a bábeli nyelvzavart legyűrő Bach-zene
varázsát. Istenhez szól, és mégis a démoni-fauni
szörnyekkel csatázó s vereséget szenvedő emberről beszél;
mindörökkön örökké-t mond, és mégis az eszkatalógiát
kizárva mindig a profán lét jelenét átható, átalakító,
korrekcióért kiáltó múltra gondol. Alvilág és Temenos,
szirének és szeráfok, katakomba és imaház, biblikus őslét
és profán életszeretet, könyörgés és remény
egybecsengése egy ismeretlen nyelven: a zenei hangok grammatikus
dallamívelésén keresztül fogalmazza meg a létösszegző
misztériumot, ami éppoly titokzatos számunkra, akár egy
holttá vált s kincsét sírba vitt nyelv hieroglifái, s ezeket
őrült megszállottsággal faggatjuk, mert tudjuk, hogy a lét
titkos tanításait rejtik. A zenei hangok, talán mert, hála
Istennek, kevés a titkukba beavatkozni tudó kontár, még nem
vesztették el hamvasságukat, még őriznek valamit az őslét
harmóniájából; ritmikájukból és atonalitásukból,
transzcendens geometriájukból és lírai hajlíthatóságukból
a természet szerves egésze hallható. Minden leütött hang, a
nap elpattanását, a bimbó hasadását, a jégcsap olvadását,
a madár füttyét, a szél süvítését, az öreg tölgy
derékba törését, a tücskök cirpelését, a csermely
csobogását, a szirteken megtörő felhők sóhajtását, a
mélyáramlásban egymást felfaló halak sikoltását utánzó
hang egyetlen, semelyik más hanggal össze nem téveszthető
rezgéstartománnyal eleveníti meg e természeti jelenségeket.
Ahogy az élőlények és a tárgyak önmagukban
értelmezhetetlenek s a léten kívüliek, úgy a hangok is csak
hangok önmagukban, s ahhoz, hogy szimfónia legyen belőlük, a
komponistának a korrespondenciákra épülő
természetmitológia mystészének kell lennie. Mert a zene:
Istenhez fordulás, titkos tanítás, könyörgés és ima; az
ismeretlen hieroglifákat tartalmazó nyelv, amelyet hajdan
mindenki egyaránt értett és beszélt, és amelyen keresztül
kifejezte létderűjét vagy melankóliáját, behatolt a
természet rendjébe, és a létezés csodájára ismert. Bach
zenéje: a „holt nyelven” való beszélni tudás és a
természetbe belefeledkezés gyönyöre, a könyörgésen s imán
keresztül az Istenhez emelkedés igézete és az emberi
méltóság visszanyerésének esélye, a létezés csodájának
derűje és a szeretet hiányának önmagát elpusztító ember
melankóliája, perlekedés és megigazulásvágy, önleleplezés
és bűnökből való feltámadás, a bábeli nyelvzavar
legyűrése és a lélek kápolnájában zengő dallam
kivetülése, démonűzés és evangéliumvárás,
kiteljesedésvágy és minden létezővel történő eggyé
válás, rontó erőre kiabálás és játékos
kórusincselkedés, tengerbe áradás és hullámtörő kőgátak
közti lecsendesedés – a keresztfára feszített Jézus
sebéből szivárgó szeretet.
Az Örvény és Fúga beszélője két
idősík egymás közti feszültségét oldja a zeneként
komponált szólamával, tekintélyt parancsolón hömpölygő
mondatáramlásával. Ő ugyanis nem pusztán elbeszélője,
hanem részese is az elbeszélt történetnek, ami egy hatéves
kisfiú alapélményeit, akárcsak egy nagy ívű kompozíció
főszólamát, a felnőtt és éppen regényt író elbeszélő
későbbi élményeivel, tapasztalataival, tudásával,
vallomásaival, kételyeivel és tépelődéseivel átszőve
variál, gondol tovább, miként a concerto grosso visszatérő
motívumait a zeneszerző. A leitmotív, a (zenei) téma közben
feloldódik, elindázik a mellékmotívumok között, el is
tűnik, hogy egy teljesen más hangszerelésben és
rezgésszámon újra fölbukkanjon a narráció búvópatakjának
medrében.12 A zeneiség zeneművek hasonlatként
alkalmazása révén is helyet kap a regényben, a már idézett
Bach-elemzés a muzsika lényegiségének megértése felé
haladt, ám amikor a szerző Muszorgszkij Éj a kopár hegyen és
a Kijevi nagykapu című darabjainak dallamát
szólaltatja meg „a lélek kápolnájában”, a zeneműveket,
feltételezvén, hogy minden olvasója ismeri őket,
viszonyítási pontként idézi szövegébe, hogy általuk
illusztrálja a cívisváros kapuja láttán kelt érzelmeit, és
a látványt az általa gerjesztett asszociációkkal és
indulatokkal egyetemben egy romantikus felnagyításhoz
hasonlatos drámai látomásként idézze olvasója elé.13
A zene Bálint értelmezésében a megtartó szeretet nyelve, ami
egyaránt lelkesíthet egyént és nemzetet,14 viszont
a szeretetből nem zárható ki az életet árnyékként
kísérő gyászmise15 tudomásulvétele sem. Ide
még majd vissza kell térnünk, viszont nem feledhetjük Bálint
Péter szépírói indulása motivációs köréből a prousti
megelőzöttséget kiteljesítő zenei alapstruktúrát, ami a
szerző hangulatától és indulatától függően a fúga, a
szimfónia és a rekviem alakját ölti, hogy a zenei
építkezés nyomán létrehívott mű feltárja
építkezésének struktúráját, ami leginkább „a létezők,
a túlélők dicsőségét, a létezés
elpusztíthatatlanságát”16 hirdető barokk
katedrális architektúrájának zsenialitását idézi. Miként
a szemlélődő egy barokk oltár látványával is képtelen
betelni, a katedrális egészének bonyolultságát pedig
hihetőleg fel sem foghatja, úgy ebben a regényben sem
egyszerű semmi. Az elbeszélő minden irányból megvizsgálja
tárgyát, kiemelt jelentőséget tulajdonít az árnyalatnyi
eltéréseknek, keresi a kontrapunktokat, és figyel az
atonalitásokra, s ezáltal olyan sűrű gondolatszövetet hoz
létre, amiben nehezen követhető a kompozíciót elindító
dallam. A zeneművek felépítése és a katedrálisok
architektúrája közti párhuzam voltaképpen nem is olyan
távoli, mint amilyennek első hallásra tetszik, hiszen a zenei
hang szívből fakad, és a szentély is a szív hangjának
helye, a zene Bálint Péter értelmezésében az egyedüli
félelemmentes lét:
Az ember Istenhez könyörög a zenei hangok
segítségével, mert a földi és túlvilági lét egységétől
megfosztott szilánk-létének tökéletes megfelelője az
artikulálatlan beszédhelyzet, amit a szertartások, mágiák s
misztériumok igézetében a kantillációval és a fúgaáradással
igyekszik „tagolttá és szertartásos imává”
átlényegíteni.
Zenét szerezni, regényt írni annyit tesz,
mint Isten szeretetének kegyelmébe férkőzni. Csakhogy miként
a lélek kápolnájában a zsoltáros imát Bach h-moll
és Mozart c-moll miséjének gyászdallama kíséri
leghatásosabban, úgy „az igazi könyvek mindig is a
megnyomorított, fuldokló és köztes létben bolyongó
szerencsétlen lelkek imáinak és létromlás ellen felmutatott
tanúságtételeinek breviáriumai”,17
vezérdallamuk a világbavetettségből, a szeretetlenségből, a
társtalanságból, a félelemmentes lét és a kételyeket
megszüntető bizonyosság hiányából fakadó,
„kantillációvá, ornamentikává, poézissé átlényegült ima”,18
ami a kételyeitől faggatott lélek fortissimóit végül
egyetemes csenddé, a szeretet néma kegyelmének hangtalan
áradásává orkesztrálja.
*
Korábban talán elhamarkodva szögeztem le,
hogy Bálint Péter ügyesebben kamatoztatja írói tehetségét
képzőművészi hajlamánál, ugyanis elbeszélőként a zenei
lehetőségek aktivizálása mellett a sík- és térbeli
képzőművészeti alkotás módszereit is kisajátítja. Ebbéli
tehetsége mindenekelőtt a regényalakok leírásában
teljesedik ki, akkor, amikor a figurákat voltaképpen nem
közvetlenül írja le, hanem valamihez hasonlítja, s e
csalafintaság nyomán a hasonlat válik a leírás alapjává:
Amikor ez a különös nevű
irodalomprofesszor a mélybordó tapétázatú folyosóra
bebotorkált kezében szorongatva fekete szalagos
keménykalapját, ami úgy remegett, akár agg templomszolgák
kezében a dióverő botra emlékeztető nyeles persely, olyannak
tűnt, mint egy barokk érseki palota eldugott szárnyából
előmerészkedő remete hitmagyarázó, egy teozófus, egy
Swedenborg- s Eckhart-ivadék.19
Regényalakjainak leírása során soha nem
állapodik meg a „külső” ábrázolásnál, hanem
„egészében” láttatja az embert, a test, a lélek és a
szellem hármasságát iparkodik egyszerre megragadni, amihez
gyakorta a képzőművészet gazdag tárházából idéz –
miként a zene esetében is teszi – az ábrázolást segítő
műalkotásokat; leírásai a kiindulóponthoz visszatérő
asszociációsorok, amelyek nem csupán portréalkotására,
hanem írásművészetének egészére jellemzők. Ilyen remek
asszociációra alapozó portré a következő:
…keresztapámék konyhájában gyakran
elrévedeztem a garzonlakásunk tőszomszédságában lakó
családon is, melynek fenntartója egy idejekorán megőszült,
megkeseredett ember volt, aki úgy villogtatta azúrkék szemét,
mint ahogy Zeusz szórta villámait, amik megvilágították a
hollószín éjben lopakodó és prédára leső ragadozók
léptei nyomát, a félénken neszező áldozatok összebújó
csoportját, a cserjék árnyékába csempészett hurkokat,
csapdákat és a bennük vergődők haláltusáját, a tetemek
maradékait s a rajtuk civakodó-acsarkodó hiénák
dögéhségét, az avardunna félhomályában settenkedő
vakondokok féreghajszáját, a földrögök alól előaraszoló
lótetűk botladozását. Azúrkék, sötétben pásztázó szeme
Brokof Kronoszát juttatja eszembe. Az atyjára sarlót
emelő, gyermekeit lenyelő s fia által a titánokkal együtt
Tartarosba vetett, félelmetes és rettegett zsarnok hatalmát
féltve megrettenve, őrülten mered a felé tornyosuló
veszedelemre, deres szakálla szinte lerántja állát;
segélykiáltása némaságba fullad, kidülledt szeme azt a
kétségbeesést sugallja, amit a hatalmukat vesztett zsarnokok
érezhetnek a világba vetve, mert trón, jogar s az őket
védelmező törvények nélkül szánalmas, gyáva, bosszút
lihegő együgyűjakabok; s ettől a kronoszi, a rejtekező
állati létet megvilágító, az őrület rettenetét kifejező
szemforgatástól mindig megriadtam, mert sohasem lehettem biztos
abban, hogy egy óvatlan pillanatban a kegyetlen kínzásokkal
kierőszakolt vallomások érvényességét bíráló s
kétségbe vonó megjegyzései miatt három évre
börtönlakóvá vedlett ávós főhadnagyot nem keríti-e
hatalmába valami kibogozhatatlan eredetű rossz gondolat, ami
arra ragadtatja, hogy engem azonosítson ítélő bíráival, s
rajtam bosszulja meg sérelmeit.20
A regényalakokhoz hasonlóan a tárgyak és az
események sem önmagukban, hanem a természeti jelenségekkel
szimbiózist alkotó asszociációcsokrokban jelennek meg az
elbeszélő képzeletében. Az elbeszélő panteisztikus,
természetfilozófiai világszemlélete nyomán a természet
katartikus megnyilvánulásainak megidézésével kívánja
például a különös lelki alkatból a felnőttség felé
tájolódó Annemarie-t szüzessége elvesztésének
pillanatában megjeleníteni.21 A leírás itt
interaktív mozzanatok tetten érése: a szüzesség elvesztése
egyfelől szinte kozmikus mitológiává nő, másfelől a
kamaszszerelem beteljesedése, amiben az aranykorral együtt
elveszített egységet kiteljesítő másik princípium, a férfi
nem csupán tapasztalója, szemlélője a nő reakcióinak, hanem
megdöbbent résztvevője az eseménynek, ő a másik testébe
és lelkébe hatoló, aminek tudatosulása az erkölcsi és lelki
önvizsgálat bonyolult kérdésfolyamai elől bontja el a
gátakat.
A világ faggatása és az önelemzés kettős
ívű kompozíciója közepette az elbeszélő az atonalitásokra
és kontrasztokra figyel, a szabálytalan és a rendellenes
iránti vonzalma határozza meg stílusát, jóllehet ezt a
vonzalmát nem mindig erényként, hanem olykor lappangó
fogyatékosságként éli meg, aminek viszont van helye az
irodalomban. Végül lássuk, miért is tartja fontosnak az Örvény
és Fúga elbeszélője, hogy ne a festészet, hanem éppen
az irodalom váljék gondolatai és érzelmei pontos
kifejezőjévé!
Az elbeszélő nagyapja meggyőződéssel
hitte, hogy „a krisztusi szeretetben és evangéliumi
tisztaságban élő, becsületes embert nem érheti el a
megalázás, a megbélyegzés legkisebb ártó és becsületet
romboló árnyéka sem”,22 a felnőtté érett unoka
pedig a vakhiten túlmenő bizonyítékát keresi a regényírás
révén az erkölcs, az etika és a morál felfedhető
működésének. Ehhez nem kell misztikus aszkétává vagy
aszaltfüge-fejű remetévé válnia, az igazság és az
igazságosság, az élet és a hit teljességének keresése jól
megfér az epikureus világélvezettel, a képmutatás felett
harsogó hahotával és a jóindulatú s jóhiszemű
lódítással:
…az irodalmat csupa olyan csavaros eszű,
az álszenteknek fügét mutató fickó írja, akinek az a
legkedvesebb szórakozása, hogy minél nagyobbat és hihetőbbet
füllentsen, és a hiszékeny jámbor lelkeket krumpliorruknál
fogva vezesse. […] minden komoly író született háryjános,
vásári komédiás, homéri mesemondó. Mert jól tudja, hogy az
igazi élet sava-borsa a vaskos és kegyetlen humor. Az igazán
bölcs és léleklátó emberek a legféltettebb szentségekben
és tilalmakban is meglátják az esendőt, amit pellengérre
kell állítani. […] a legkülönfélébb betűtípusokból
szedett sorok, legváltozatosabb elméleteket kifejtő könyvek
valójában egyetlen nagy, az idők végeztéig írható mese
lenyomatai, s aki ezeket a sorokat és eszméket túlontúl
komolyan veszi, az vagy hazudik, s a világ rejtelmeit ismerő
bölcset játssza, vagy olyan ostoba fajankó, aki ostobaságát,
szűklátókörűségét épp a fennkölt ismeretek árnyékába
húzódva kívánja leplezni.
Az irodalom Bálint Péter felfogásában
lehetőséget nyújt a beleérzésre, az empátiára, az
azonosulásra, az írás és az olvasás számára egyaránt
ajzószer, továbbgondolandó létmagyarázat, hitbéli
tanúságtétel, amivel együtt beléphetünk egy teremtett, de
általunk megképződő világba, ahol szemlélőből
szereplővé válik a regényolvasó, az elbeszélő pedig
próteuszi alkatánál fogva szüntelen metamorfózisokban
tobzódik. Minden vallomásos, létsirató, feloldásvágyból
fakadó, panaszló mondata fohászba hangszerelődik, a concerto
grosso, a regény viszont nem Isten nagyságának magasztalása,
hanem inkább az ember parányi mivolta miatti leborulás.
Végezetül, a bevezetőben jelzett
vállalkozás befejezéseként bátran állíthatom, hogy Bálint
Péter első regénye teljes vértezetében mutatta fel az
írót, aki e vértezet megszerzéséért küzdelmes munkával
tanult, írt és törölt, töprengett az élmény
kifejezhetőségén és a stílus adta lehetőségeken,
mozgósította intellektuális képességeit és erudícióját,
miközben kételyeit választott mestereivel vagy azok munkáival
vitatta meg. A nagy felkészülés után a hosszan elhúzódó
regényírás mindezeknek köszönhetően olyan remekbe csiszolt
művet eredményezett, ami visszaadta a nagyregény részben
lejáratott, részben elveszett tekintélyét, egyszersmind
szinte az összes járható ösvényt felfedte a szerző
későbbi regényei előtt.
Jegyzetek
1 Bálint
Péter: Örvény és Fúga (Egy fiatal festő
naplófeljegyzései). Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp., 1990.
2 „…óh
micsoda szörnyűség, ez a heves vágyakat keltő nemiség maga
a pokol, amibe elsüllyedek, gondoltam…” – írja annak
kapcsán, hogy hatévesen megszemlélte az Aranybika Szálló
pincérnőit, akiket vélhetően nem ilyen korában tarthatott
„infernális kis kokottok”-nak.
3 Hölderlin: Hüperion.
4 Vö. 108.
5 174.
6 288.
7 438.
8 „Hová
menekülhetnék önmagam elől, ha ifjúságom kedves napjai nem
volnának?” (397.)
9 Cicero.
10 Harald
Weinrich: Emlékezéspoétika a felejtés mélyéről
(Proust). In uő.: Léthé. A felejtés művészete és
kritikája. Atlantisz Könyvkiadó, Bp., 2002.
11 Ambrus
hangtalan olvasása paradigmaváltást jelzett, ő már a hang
kihagyásával az írásjeltől közvetlenül jutott el a
leírottak megértéséig.
12 Vö. 149.
13 Vö. 167.
14 174.
15 380.
16 189.
17 380.
18 381.
19 Egy másik
alak, Bebel Manó bácsi „Loyola Ignác kandallójához illő
piszkavas”.
20 A leírás
még két könyvoldalon folytatódik.
21 290–291.
22 22.