Kortárs

 

Alföldy Jenő

A magyar líra messziről

Cs. Szabó László: Hódoltsági irodalom – Az irodalom államosításától a forradalomig

 

Az esszéíró

 

A Nyugat második hullámának gondolkodó irodalmat művelő íróit nevezték el esszéíró nemzedéknek, közéjük sorolva az előző századforduló táján született népi írók legjobbjait is. Ez a nevezetes rajzás adta Cs. Szabó Lászlót (1905–1984), huszadik századi művelődéstörténetünk – közelebbről a magyar emigráns irodalom – megkerülhetetlen egyéniségét. A székelyföldi Rétságban született író a „Csekefalvi” előnév rövidítésével különböztette meg magát a többi Szabótól. A továbbiakban Csének nevezem – az író ezen a bizalmas néven vált fogalommá.

Mint esszéíró társainak legtöbbje, ő is a szépirodalom művelőjeként foglalkozott az elméleti műfajjal: az irodalomnak egyaránt volt alkotója és tudós elemzője. Esszéi két ágra bonthatók – az egyik ág történeti, a másik publicisztikai jellegű. Irodalom- és művészettörténeti elmélkedéseivel jól megférnek a napra kész, vitákban fogant társadalom- és műkritikai cikkek. Mindkét ágon személyes hangvétel és művészi fokra emelt retorika jellemzi. Amikor publicisztikai feladatot vállalt – mint e cikkgyűjtemény java részében is –, szenvedélyesen, sőt harciasan bírálta vizsgálati tárgyát, a sorozatos zaklatások miatt 1949-ben maga mögött hagyott hazai társadalmat, megromlott irodalmi életével együtt. Az utókor embere – aki életkora miatt nem recsegtette a szabadabb világ rádióadásait – csodálkozhat azon, hogy az ötvenes években még a legkulturáltabb tollforgató írásait is mennyire átitatta a hidegháború hangulata. Ennek tulajdonítom, s nem csupán alkati okoknak, hogy újságcikkei „kombattáns”, harcos publicista színében tüntetik föl Csét, hasonlóan, mint első számú kor- és sorstársát, Márai Sándort. Azzal együtt, hogy Csé egy székely faluban született – mindketten polgári, azaz „urbánus” írók. Mégis ő áll Márainál egy fokkal közelebb Adyhoz, Babitshoz éppúgy, mint Móriczhoz és a népiekhez – alighanem közérdekű foglalkozásából eredően. A háború előtt és alatt a Magyar Rádió irodalmi osztályát vezette, és az írók – népiek és urbánusok, polgári radikálisok és szociáldemokraták – megszólaltatásával fontos nemzedékszervező szerepet töltött be. József Attilával is fölvette a kapcsolatot a harmincas évek közepén – a nagybeteg költőn már nem sokat segíthetett.

Máraihoz azért hasonlítom Csét mint napló- és esszéírót, mert mindketten szenvedélyesen elutasították a szélsőségesen kollektivista ideológiát és gyakorlatot, fasiszta és bolsevista változatban egyaránt. Föl is emelték ellene szavukat. Csé, úgy érzem, egy fokkal demokratikusabb felfogású és nemzetibb érzületű Márainál, már abban is, hogy szerelemmel kutatta a magyar irodalmi régiséget. Nagyra becsült pályatársán is túltett abban, hogy még nála is következetesebb haraggal és felvilágosító indulattal bírálta a Rákosi-diktatúrát.

A könyv sajtó alá rendezője Czigány Lóránt (1935–2009), a szintén sokáig emigrációban élt irodalmár. A kolofon utószóíróként emlegeti, valójában az előszó szerzője ő – utószó nincs is a könyvben. Czigány Lóránt a kötet véglegesítése előtti időben halt meg.

Az életműkiadásnak ez a kötete Csé 1945. február és 1956. november közötti írásait vonultatja fel. Találunk benne egy naplórészletet az orosz megszállásról, a felemás koalíciós évekről, olvasói naplókat a régi magyar és a külföldi irodalomról, egy történelemtudományi és politológiai fejtegetést Két legenda címmel, megemlékezéseket, vitairatokat, amelyekben például Borbándi Gyulával tisztáz egy elvi kérdést, vagy Lukács György Madách-kritikáját cáfolja. A könyvet az 1956. halottak napjára írt rádióbeszéde zárja. Megrendülten, de még bizakodva írta ezeket a sorokat: „…nehéz napok várnak a magyarra, mert lélekben és szellemben, magatartásukban és közdolgaikban, a politikában, gyárakban, hivatalokban, iskolákban s a földeken felül kell múlniuk egész múltjukat”. Úgy hangzik ez, mintha harangot kongatna.

Czigány Lóránt „antennás ember”-nek nevezi az írót. Valóban, a könyvet olvasva úgy érezzük, Csé szíve kétezer kilométer távolából is az itthon hagyott társakéval dobog, azokéval, akik a háború alatt is vele együtt élesztgették a szellemi ellenállás pislákoló tüzét, a német megszállók és a nyilasok országlása idején bujkáltak, vagy eltűntek az élők sorából. Az „antennás ember” szókép azért is meggyőző, mert különleges történelmi, esztétikai és politikai érzék tetszik ki belőle. Csé éppúgy utálta a szélsőségesen jobboldaliak fizikai és szellemi zsarnokságát, mint a szélsőségesen baloldaliakét. Igazi harmadikutas gondolkodó volt, és arról nem tehet, hogy ezt a megjelölést vele nehezen összeegyeztethető írástudók és írásnemtudók is használták és használják mindmáig önmagukra.

Ha Csé legközelebbi szellemi rokonait keresem, sok név előtérbe tolul, de főként Ady és Márai politikai szenvedelme jut róla eszembe. Éles és meggyőző a bírálatban. A racionális, eleven prózastílus nagymestereként minden tekintetben rászolgált a felvilágosult értelmiségi jelzőre. Két legenda című írása bátor és kijózanító vélemény azokról a hiedelmekről, amelyek még az ostrom után is foglyul tartották önáltatásra hajlamos hazánkfiait. Az egyik legenda: Budapest a második világháború vége felé „a kereszténység és a Nyugat védpajzsa”, ezért tartani kellett az utolsó leheletig a Vörös Hadsereg ellen, hogy a szövetséges csapatok mielőbb elérjenek az ország szívéig. Csé szerint ez merő illúzió: a rettenetes áldozatokkal s a főváros szétrombolásával járó harc kizárólag egy eszelős zsarnokság, a hitlerizmus érdekében állt. Lényegében a „mi lett volna, ha…” kezdetű, tudománytalan föltételezéseket utasítja el, és ebben biztosan igaza van. A másik legenda a vértelen forradalomé. Eszerint nálunk demokratikus nemzeti forradalom zajlott le az orosz „pártfogók” védelmében. A földosztás tényét nem hanyagolja el, de rámutat: megkaptuk emellé mindjárt a kolhozosítást is, amellyel a bolsevisták a sztalinista államot, ezt a telhetetlen étvágyú nagybirtokost ültették a régi földesurak helyébe. Intelme ma, 2009 végén is megdöbbentően időszerű: „(…) egyre gyakrabban hallani a panaszt, hogy az angolszászoknak nincsenek még végleg kialakult terveik rólunk, holott sehol sem láttam eddig, hogy magának a magyarságnak volna végleg kialakult, józan és összebékítő terve új életről egy szabad hazában!” Ebből is látható: a nemzeti gondolatot szigorú nemzeti önkritikával egyeztette össze, s ez akkor is fontos, ha idegen lelkű bírálóink a sokat emlegetett kákán is csomót keresnek, hogy lejárassanak minket.

Nem véletlenül érezzük úgy, mintha az ezredvégi s a mai kormányzásról és közéletről beszélne: mélyen ismeri a magyar nemzeti jelleget és lelkületet, azt, amelyet a legfontosabb magyar költemények, Berzsenyi, Arany, Vajda, Ady és Babits versei fejeznek ki leghívebben. Csé magyar emigránstársaival vitázva fejti ki nézeteit. Jelzi, hogy a külföldre menekültek nagy része a régi világ hiedelmeivel kábítja magát, s a vak reményű, mitizáló nézetek terjesztőire jókora helyreigazítás ráfér. A népi írókhoz tartozó Borbándi Gyula hibáikkal együtt vette védelmébe azokat az otthon maradt írótársait, akik 1945 után is, úgymond, a társadalom demokratizálásáért munkálkodtak, és szorongatott helyzetben, kompromisszumok árán is folytatják küzdelmüket az igazságosabb társadalmi viszonyok megteremtéséért. Csé szerint a hatalomba beépülők már letették a fegyvert: nem eléggé törődnek a szabadsággal, az igazmondással. A háború előtti demokraták nevében (Bajcsy-Zsilinszkyt, a Márciusi Front résztvevőit és a már 1945 elején bebörtönzött Demény Pált és Kéthly Anna szociáldemokratáit is közéjük értve) bírálja a bolsevisták által meghozott és alaposan eltorzított „demokratikus” intézkedéseket, melyek végrehajtásához a népi írók egy része – Erdei Ferenctől Veres Péterig – nagy áron és túlzott szolgálatkészséggel asszisztált. „A moszkoviták elrabolták a világtól a humanizált szocializmust, amelyben százmilliók hittek, hazámtól pedig a nép forradalmát, amit gondolatban milliók elfogadtak” – írta háborogva 1953-ban. Joggal utalt arra, hogy mi minden történt néhány év alatt a hamis perekben, a politikai gyilkosságok, a választási csalások és az egyéb, osztályharcnak feltüntetett törvénytelenségek folyamán. Nem tudott arról, hogy a NÉKOSZ-ba miképpen épültek be Rákosiék emberei, miként hurcolták meg a mozgalom vezetőit, és járatták le nemes törekvéseiket – gondoljunk például Kardos Lászlóra. Vagy hogy az államosított ipari üzemekből hogyan seprűzték ki a régi, jól képzett szakembergárdát. Arról is keveset tudott, hogy mit dolgoznak az íróasztaluk fiókjának a letiltott írók. Ösztönei mégis jobban jeleztek Csének, mint pályatársának. Igaza van abban is, hogy az ötvenes évek elején már népes magyar emigráció – mely 1956 után újabb kétszázezer fővel gyarapodott – sokszor illúziókergető elméletekkel áltatta magát. Ennek jeleit később itthon is érzékeltük, amikor a nyolcvanas években megnyíltak a kis és nagy kapuk a vasfüggönyön túli magyar irodalom termékei előtt.

 

 

 

 

Tárgyilagosságosság és szenvedély

 

Csé tisztán látó és józanul ítélkező gondolkodónak bizonyult, amikor az itthoni irodalomról ítélkezett. A sokat emlegetett ötvenes évek hazai irodalmáról és az irodalom társadalmi életéről összefüggő képet adott cikkeinek sorozatában. Szinte napra készen szemlézte a hazai sajtót és a könyvkiadást, és sokáig kérlelhetetlenül minősítette a kétségbeejtő politikai és társadalmi változások irodalmi strébereit, a „boldog jövőt” kész tényként feltüntető költőket és írókat csakúgy, mint az irodalompolitikai parancsuralom túlbuzgó végrehajtóit.

Különös figyelmet fordított a lírára. Egyrészt azért tartotta kiemelkedően fontosnak, mert költészetünk történetében megtapasztalta, hogy egyetlen, lángelmével írt vers már alkalmas lehet arra, hogy megmozgasson egy közösséget. Másrészt mert mindig is különösen vonzotta a vers – a nagy angol romantikusokról írt tanulmánya fő művei közé tartozik, remek magyar költői antológiát szerkesztett külföldre szakadt honfitársainak, és ő maga is írt egy kötetnyi prózakölteményt. Az itthoni irodalmi sajtó rendszeres olvasójaként észlelte, hogy a verset, ezt a nagy múltú műfajt milyen szörnyű módon alárendelték a propagandacéloknak Zsdanov magyarországi követői, és persze a szolgálatkész költők is, köztük jobb sorsra érdemes tehetségekkel. Külföldön írott korai esszéinek egyikében mintha a korabeli versekről írt cikksorozatának elméleti alapjait fektetné le; kifejtette, hogy mit hiányol huszadik századi irodalmunkból (A magyar líra messziről, 1951). „A magyar lírából nemzetközi összevetés után először az derül ki, hogy nincs alatta egyöntetű, kidolgozott próza.” Ebből nem azt vonja le, hogy tehát a regény és a novella magasabb rendű, mint a vers, hanem hogy a két műnem egymást erősíti, és mindkettőnek árt, ha egyensúlyuk felborul. „(…) a költő akkor vállalkozhatik vakmerő repülésekre, ha világos és szabatos prózára ereszkedhetik vissza.” A „visszaereszkedés” persze nem azt jelenti, hogy a vers prózában is megfogalmazható, hanem hogy a prózával közös, tisztán értelmezhető nyelvi eszköztárra támaszkodik. Ehhez kell a hajlékony és egyezményes nyelvi kultúra. „A prózának (…) éppen az az érdeme, ha a nyelv ki van dolgozva, s nem kell minden mondaton külön gondolkozni. Az angolok, franciák és olaszok már a XVII. században elvégezték ezt a munkát.” A cél, hogy a költemény a próza kölönce nélkül is magasba emelkedjék, s ne szoruljon rá magyarázatokra, amikor az indulat kifejezése és az érzékelésből, érzelmekből születő gondolat megjelenítése a feladat. Így valósulhat meg az emigrációs irodalom küldetése: „Építsük fel a száműzött magyar nemzetet magunkban. Az ősök szavaiból. Versekből.”

 

 

Irodalmi szolgálat, kontra irodalmi szolgaság

 

Bízvást kimondhatom, hogy Cs. Szabó László az ötvenes évek hazai irodalmának első számú kritikusa. Par excellence kritikus, aki nemcsak népszerűsít, elemez és gyönyörködik, hanem kritizál is, mondhatni, vadászszenvedélytől hajtva. A terítékre szánt vad rendszerint az ostoba, hiszékeny, önáltató, hazug és kártékony propagandavers. Korábbi, itthoni éveiben egy volt a jók között, Németh László, Szerb Antal, Halász Gábor, Illyés Gyula, Bálint György, Illés Endre, Gyergyai Albert, Féja Géza, Németh Andor, Kállai Ernő, Szabolcsi Bence és a többiek sorában. Aki közülük túlélte a háborút és az üldözést, azt 1945 után vagy elhallgattatták, vagy veszedelmesen leszűkítették mozgásterét. Így, az itthoni kritikaírás lehetetlensége miatt, az elfogulatlan ítélkezés rá és néhány menekülttársára – a már említett Máraira, Gombos Gyulára, Borbándi Gyulára és a náluk fiatalabbakra, például Határ Győzőre – háramlott.

Nem ismert kíméletet a „hódoltsági irodalom” sikerembereinek bírálatában. Elszomorított, amikor kedves íróim nevét is a sötét erők kiszolgálói között olvastam. Csé persze nem tudhatta, hogy az ötvenes évek első felében általa sokszor kárhoztatott Déry Tibor, Háy Gyula, Zelk Zoltán, Méray Tibor, Benjámin László, Nagy László vagy éppenséggel Csoóri Sándor már az ötvenes évek közepére a magyar irodalom legjavához nő fel, politikai tetteivel és emberi magatartásával éppúgy, mint műveivel. Devecseri Gábor, Hubay Miklós vagy Somlyó György nevét sem a Rákosi-korszakban írt propagandaművei és újságcikkei őrzik meg az utókornak. De ki tudja, nem volt-e szerepe Cs. Szabó Lászlónak is abban, hogy felhagytak a vezérek dicséretével, és előbb a zsdanovi esztétika, majd a bolsevista rendszer bírálatába fogtak, moralistákká, illetve – ifjúkori eszméikhez visszatérve – a „tiszta irodalom” híveivé váltak? Ebben is lehet valami, hiszen a vasfüggönyön áthatoló hírcsatornákat még a nagy hatalmú ÁVH sem tudta egészen elvágni.

Elégtétellel olvasom viszont, hogy miként üt szét, nem is annyira a kárhozatra elinduló költők, mint inkább az 1948 és 1953 között írt verseik között. Szigorára – több-kevesebb mentséggel – rá is szolgáltak. Némelyik költő helyezkedése egyenesen visszataszító még a későbbi években is – valahogy mégsem visz rá a lélek, hogy neveket írjak ide.

Az embernek csupán az tűnik föl, hogy néha még az igazságszerető Csét is elragadja az indulat. A sztalinizmus útjára terelt országok belső változásait nem olyan differenciáltan nézte, mint amikor a neki tetsző verseket vizsgálta. Alaphelyzetét az határozta meg, hogy eltökélt harcosa lett a hidegháborúnak. Vitathatatlan minőségérzéke Juhász Ferenc korai remekeinek hatására mozdult el erről a pontról: a Tékozló országról már csak jót tudott mondani. De miért nem vette észre, hogy micsoda változások történtek Nagy László műveiben? Miért akarta mindenáron rábizonyítani Benjámin László Köznapi dolgok igézete című, elégikus versére 1955-ben, hogy ugyanolyan csapnivaló mű, mint a néhány évvel korábban írt ódák? Megjelenésekor az 1955-ben kulturális miniszterségben megkapaszkodott Farkas Mihály csapott botrányt. Milyen érzésekkel gondolhatott vissza a forradalom leverése után Déry Tibort és Zelk Zoltánt a „helyezkedés” vádjával illető cikkeire, amikor már az említettek bebörtönzése ellen tüntettek a szabadabb világ írói? Mit érzett a hatvanas években, de már jóval korábban (és későbben is), amikor Csoóri Sándor irodalmi és társadalmi harcairól értesült? A forradalomban még a legtöbbször kárhoztatott Kónya Lajos és Kuczka Péter is leszámolt magában romlandó műveivel, Tamási Lajos pedig a forradalom egyik leggyújtóbb erejű versét tette közzé a sajtóban 1956 november elején. E minősítés paradox voltában is igaz: a Piros a vér a pesti utcán az ávós sortűz ellen tiltakozott.

Saját írónemzedékét Csé érthetően több megértéssel kezelte, mint a fiatalabbakat: amazt ismerte jobban. Szabó Lőrincnek, Illésnek segítő kezet nyújtott a határokon át, és Erdélyi József súlyos eltévelyedéseit a költő tehetségének figyelembevételével bírálta. A szükséges minimumnál opportunistább írókban, például az önképzésben példaadó Veres Péterben idejekorán fölfedezte a jóra törekvést, miután alaposan megbírálta. A fiatalok közül különösen a hazai sajtóban és az írókongresszusokon kegyetlenül megbírált Juhász Ferencre és Sarkadi Imrére figyelt föl. Benjáminban, Nagy Lászlóban, Csoóri Sándorban, ha egyévnyi késéssel is, végre meglátta a morális és esztétikai megújulást s az őszinteséget.

Elégtétellel veszem tudomásul, hogy elragadtatott elismeréssel írt a hadifogsága óta kissé nehezen megszólaló, magára talált Csanádi Imréről. Ennek két okból is örülök. Csanádiról írt sorai most látnak napvilágot először, ezért a költő monográfusaként csak most közvetíthetem Csé véleményét a Bornemisza Péter költőjéről. „Van az Új Hangban egy különös híradás. Híradást mondok, s tengerbe dobott palackra gondolok. Pár hónap előtt megjelentek Bornemisza Péter, a hitújításkori pap és költő válogatott munkái. Ez a kötet adhatta Csanádi Imrének a gondolatot, hogy Bornemisza hántatlan, darabos, prédikátori nyelvén szólaljon meg, talán csak azért, hogy saját stílusában megidézve életre keljen a török hódoltság s egy zivataros század tanúja, talán azért, mert van idő, amikor tanácsosabb, ha az élők a holtak nyelvére bízzák eleven mondanivalójukat” – és Csé teljes terjedelmében közli a verset, Nyugaton élő olvasóinak örömére.

 

 

Igazmondás – némi fáziskéséssel

 

Mindamellett Csé sem tévedhetetlen – főként abban, hogy az 1953-as oldódás csupán a bolsevista rendszer alakváltoztatása volt a hatalom megerősítése érdekében. (Kifejezi ezt a véleményét már a címével Ki a legény a júniusi csárdában? című írása.) Közelről nézve ez másként zajlott le. Csé úgy találta, hogy az írók csupán helyezkedésből váltottak hangot Nagy Imre júniusi kormányprogramja után. Pedig a jobbak – Déry, Zelk, Háy, Benjámin, Juhász, Nagy, Csoóri – többé már nem fújtak visszavonulót. Csé akkor eszmélt rá igazán történelmi léptékű szerepükre, amikor a hazai irodalom eseményeiből, az írók elleni kétségbeesett támadásokból és viszontválaszokból 1956 szeptemberében kiérezte a nagy változás, a forradalom előszelét. Ekkor már csak hetekkel marad le az eseményekről, körülbelül az akkori információáramlás nehézségeinek megfelelően. Egyik cikkéhez (A párt új értelmiségi politikája, 1956. szeptember közepe vagy vége) ezt a jegyzetet fűzte: „Cikkem szedése közben jelent meg a Művelt Nép szeptember 2-i számában Losonczy Géza kritikai hozzászólása az értelmiségi határozathoz. Kétkedő szavakkal megtűzdelt cikke félreérthetetlenül a Nagy Imre-féle politikai szárnynak a hangja. Losonczy több évig börtönben ült Rákosi uralma alatt.” (Losonczy később, Nagy Imrével és másokkal együtt, az életével fizetett a szabadságért.)

Lényében Csé kiegyensúlyozó szellem volt, és a hosszú ideig tartó hidegháborús hangulat sem akadályozta meg abban, hogy ha késve is, megkülönböztesse a megtévedt írókat a karrieristáktól. Lukács György Madách-kritikájáról írt véleménye sem vall elfogultságra. „Veszedelmes vadra igazi vadász kell”, írja a filozófus személye iránti elismeréssel, de az ügynek megfelelő malíciával. Elismeri, hogy „nagyzolás a darabot Goethe Faustjához hasonlítani”, és az iránt sincs kétsége, hogy Lukács „őszintén nem szereti a művet”. „Lukács hatalmas elme, a marxi irodalomelmélet egyik tekintélye” – írja udvariasan –, de így is pártfeladatot teljesített. „Kimondta a pesszimista költőről, hogy pesszimista, a köntörfalazók után rámondta, hogy a fekete csakugyan fekete.” („Ha L. Gy. németül elgondolt magyar mondatait lefordítjuk magyar észjárásra.”) Csakhogy miért tagadnánk meg a pesszimizmus jogát a drámaköltőtől? „Marxra is nagyon keserű esztendők köszöntöttek akkor londoni száműzetésében, (…) s nemzetközi hatása csak 1864-ben kezdődött el, (…) Madách halálévében.” Lukács történetiségét találja Csé hiányosnak: saját eszközeivel cáfolja a híres marxistát.

Várakozáson fölül időszerűnek tartom a Teleki Pál halála egy angol regényben című cikket. Ann Bridge írónő 1941-ben a budapesti angol követségen tartózkodott, amikor Teleki Pál öngyilkosságával tiltakozott a jugoszláv megnemtámadási szerződés megszegése ellen. A fiatal írónő korhű képet fest A Place to Stand című regényében (a cím Álld meg a helyedet-nek fordítható) a háborúba sodródó Magyarországról, a nálunk oltalmat találó lengyel és zsidó menekültekről s általában a közép-európai emberek szenvedéseiről. Teleki Pálban „alázatos vértanút” lát; „a regény magyarjai az elvesztett becsületüket gyászolják” benne. És még ma is vannak mártírgyalázók, akik megtagadják Telekitől a neki járó kegyeletet.

A másodszori szovjet megszállásról és a forradalom összeomlásáról írott, tragikus hangú záró cikk után izgalommal várom a könyv folytatását – a kádári restauráció és konszolidáció korának és irodalmának szemléjét. (Mundus Kiadó, 2008)

 

 

 



Nyitólap