Velkey György

Fiatal írók találkozója, Lakitelek, 1979–2009

Antológia Kiadó, 2009

„S a bölcsőd s koporsód közti ür

Századoknak szolgált mezsgyeül”

(Arany János: Fiamnak)

Mélyen a Kádár-korszakban, jóval azelőtt, hogy a színhely a rendszerváltás körüli események és csoportok egyik meghatározójává vált volna, számos fiatal és kevésbé fiatal író Lakitelekre utazott, hogy a FIJAK és Lezsák Sándor házigazda szervezésében a korszerű nemzeti önismeret kérdéséről tanácskozzék. A találkozón részt vettek az Írószövetség vezetői és a hatalom emberei is, de mégis alulról jövő kezdeményezésről volt szó, s a meghívott előadó, Illyés Gyula tekintélye is kellett ahhoz, hogy megérkezzen a politikai ámen. Az előadók beszéltek, a résztvevők vitáztak irodalomról, esztétikáról, demográfiáról, nemzeti történelemről és határon túli magyarokról. Az egyik visszaemlékező szerint ez volt a hatalommal való nyílt konfrontáció előtti utolsó pillanat, a történelmi nullpont. Mindennek tavaly májusban volt harminc éve, s ez alkalomra az Antológia Kiadó Tóth Erzsébet és Agócs Sándor szerkesztésében ünnepi kötetet jelentetett meg: összegyűjtöttek jó néhány emlékező írást az egykori felszólalóktól és résztvevőktől, illetve mellékletben újra kiadták a Forrás korabeli tematikus különszámát, mely annak idején a tanácskozás legnagyobb részét hozta (szó esik arról is, hogy mit és miért nem). Bár maga a matéria kissé szegényesre sikeredett, a megemlékezés sem kapott nagy publicitást, mégis – a jelenség szintjén – sokkal fontosabb ez a kiadvány, mint egy szokványos kerek évfordulós nosztalgiakötet.

Jelen és múlt egyszerre legalább három szinten felelget egymásnak. Egyrészt a textus szintjén: a két szövegkorpusz – az emlékezés a főszövegben és az egykori felszólalás a mellékelt Forrás-különszámban – az írás, olvasás, újraírás, újraolvasás alakzataiból kirajzolódó összetett kapcsolatrendszert alkot. Van, aki szégyelli egykori szavait, más azt bánja, hogy nem szólalt meg, de a legtöbben pontról pontra vállalhatónak érzik ma is, amit akkor mondtak. Egyvalami közös: a felidézés minden esetben a harminc év előtti szöveg olvasásán keresztül történik meg.

Másrészt – ami a biográfiát illeti – harminc év nagy idő. Szép pillanatai a könyvnek, amikor az emlékezők szóba hozzák az öregedés, az elvesztett fiatalság fölötti bánatnak a maga banalitásában is helyénvaló toposzát, mikor Alexa Károly „döbbenetesen sok hajról”, Nagy András pedig tavaszról, fiatalságról, „valami hormonálisról” beszél. A szerkesztés az olvasót is szembesíti az eltelt idő testi vonatkozásaival, mert Bahget Iskaneder korabeli lakiteleki képei és az egyes szerzőkről készült mai portrék egyaránt szerepelnek. A különbség pedig jól látható. Ez a harminc év ugyanakkor egy-egy irástudópálya majdnem teljes íve is. Különös alkalom, hogy ki-ki számot vessen saját hivatásával, azzal, hogy honnan indult, és hová érkezett. S persze egymásra is pillanthatnak az egykori résztvevők: ki mire vitte. Találó Tóth Erzsébet metaforája: nem más ez, mint egy „harmincéves érettségi találkozó”. Hét József Attila-díj, két Kossuth-díj, több mint száz megjelent kötet, egyetemi katedrák, parlamenti bársonyszékek és szerkesztőségi íróasztalok. Siker és kudarc, népszerűség és dekanonizáció. Egyáltalán: maga a kérdés, hogy lehet-e nemzedékről beszélni Lakitelek kapcsán.

Végül a szimbolikusnak nevezhető helyszín és az egykori téma – a nemzeti identitás – nyilván politikai es kultúrhistóriai kontextust is rajzol az eddigiek köré, vagyis a személyes sorsok mellé belép a nagybetűs történelem. Ez lehetne a jelen és múlt ütközésének harmadik szintje. S e tekintetben az azonosság–különbség fogalmaival operáló emlékező tudat számára egy olyan narratíva kínálja fel magát, mely a legújabb kori magyar történelmet épp a felidézett pillanat és a felidézés pillanata mint kezdő- és végpont közé feszítve gondolja elmondhatónak. Magyarán, a legtöbb visszatekintő írásban, túl a ’49 – ’79 – 2009 nagyon is plasztikus számmisztikáján – az egykor: tíz évvel a rendszerváltás előtt, és a most: húsz évvel utána – egymás tükörképeként jelenik meg a mindenen innen mit sem sejtő reménytelensége és a mindenen túl mindent tudó kiábrándultásága. Mert az írások jellemzően hanyatlástörténetként beszélik el az elmúlt három évtizedet. Árnyalatnyi különbségek vannak, kivétel aligha.

Nem áll szándékunkban erőszakosan homogenizálni a kötetet, hiszen nagyon különböző (esztétikai stb.) szemléletek képviselői ültek le együtt Lakiteleken. Olyanok, akik ma lehet, hogy szóba sem állnának egymással. S bár sok fontos résztvevő nem adott írást a kötetbe, azért megmaradt valami ebből az értékes sokszínűségből. Az egységesítő megközelítés ellen szól az is, hogy többen valami kevéssé ideillőt küldtek el, ahogy az emlékező kötetek esetében szokás (utalunk itt mindenekelőtt Kulin Ferenc nagy ívű tanulmányára a nemzeti identitásról, a kötet egyik legkidolgozottabb szövegére). De mégis, az írások nagy részéből kitetszik egy karakteres csapásirány, mely a fenti részkérdésekre rendre hasonlóan válaszol. Eszerint a személyes alkotói sors legtöbbször a dekanonizáció, az irodalmi közelmúlt története intrikatörténet, és a történelem egy sokszoros hanyatlás. Nem is harag, inkább szomorúság, hogy fel kellene szállni a vonatra, visszamenni Lakitelekre, és onnan kezdeni újra mindent. Hátha ezúttal majd jobban sikerül.

Nyitólap