Urbán Péter
„Itt bent a
vatta-némaság”
Önreflexív
motívumok Nemes Nagy Ágnes költészetében
Az
életem nem a meredek óra,
amelyre lábam, látod, futva lép.
Én fa vagyok, háttérre rajzolódva,
sok szám közül egy száj vagyok a szóra,
és az, amely lezárul legelébb.
A csönd vagyok, két hang közé bemetszve,
melyek csak lassan hangolódnak egybe:
mivel a hang Halál magasba csap –
De a sötét hangközben elrezegve
megbékélnek. S az ének szép marad.
(Rilke, ford.: Nemes Nagy Ágnes)
Nemes Nagy Ágnes az értelmezői
gyakorlatban is igen termékenynek bizonyuló elméleti munkái1
nemcsak azt támasztják alá, hogy szerzőjük mennyire
otthonosan mozog a költészettan nem kevés kortársát
foglalkoztató, illetve a modern irodalomelméletben is jelentős
vitákat generáló kérdéseiben, hanem ezek a mindig
utánozhatatlan pontossággal megfogalmazott szövegek azt is
sejteni engedik, hogy a sorok mögött a versírás, az
elmondhatóság mélyen megélt problémái, a nyelvvel naponta
megvívott csaták2 személyes tapasztalatai,
győzelmei és vereségei rejlenek. Nem meglepő tehát, hogy
ennek a tudat által folyamatosan ellenőrzött alkotói
folyamatnak a lenyomatát számos helyen explicit módon is
őrzik a versszövegek.3 Az alábbi tanulmány a
lírai életműnek ebből a sajátságos aspektusból való
újraolvasására és értelmezésére vállalkozik azoknak a
költeményeknek a középpontba állításával, melyek a mű
születését, az alkotói munkát tematizálják, illetve a
szöveg irodalmiságára, megalkotottságára irányítják a
befogadó figyelmét. A szövegnek ez a saját létrejöttét
elbeszélő önreflexív funkciója olykor metanyelvi jellegű
kijelentésekhez kötődik, máskor azonban – és talán ez
tartogatja a reinterpretáció számára a legtöbb eredményt
– számtalan formában metaforizálódik.
Hogy gondolatmenetünket belátható keretek
között tartsuk, és elkerüljük a metaforák szisztematikus
felsorolása esetén fenyegető parttalanságot, a dolgozat
kiindulópontjaként – felvállalva, hogy a döntés részben
önkényes – Nemes Nagy Ágnes emblematikus versét, a Közöttet
választjuk. Természetesen azt nem állíthatjuk, hogy ez lenne
az egyetlen helyes út, néhány jelentősnek tűnő körülmény
megfontolása azonban meggyőzően irányítja figyelmünket a Közöttre
mint olyan versre, amely önmagában képviselheti az életmű
számos jellemző vonását. Az egyik ilyen, a költemény
kitüntetett szerepét sugalló körülmény az, hogy a Között
a költő legkedveltebb motívumainak „találkozási helye”.
Akár egy katalógusban, egy helyen találjuk itt a Nemes Nagy
Ágnes-vers újra és újra visszatérő szereplőit, az angyal,
a ló („az égő paták”), a levegő, a kő,
a tó, a nap, a szobor, a feltámadás,
a fa, a vágy, a madár, a vízió
stb. motívumait, amelyek – jellemző módon – az életmű
gerincét alkotó versek címeként vagy tárgyaként köszönnek
vissza: Fák, Lélegzet, Szobrok, A tó, Ekhnáton az égben
(nap), Lázár (feltámadás), Madár, A szomj (vágy)
stb.4 Nem elhanyagolható, hogy mind a szerző, mind
a kritika5 jelentős része bizonyos értelemben
összefoglaló versnek tekinti a költeményt. Nemes Nagy Ágnes,
aki nemcsak versének, hanem a Napforduló első
ciklusának, sőt később az összegyűjtött költeményeit
tartalmazó kötetnek is a Között6 címet
adja, így nyilatkozik egy interjúban: „S ez jelzi alighanem a
legpontosabban – amit tulajdonképpen mindahány
versem érint –, hogy »az ég s a föld«, »a nap s az
éj«, »az ég s az ég« között, feszültségekben élünk,
mai emberek. Információk pólusai között, szélsőségek
magasfeszültségében. Kötelező választások, lehetőségek
és lehetetlenségek között, a jelenségek keresztezési
pontján” [kiemelés: U. P.]. Egy másikban pedig egyenesen
így fogalmaz: „A Között különben kulcsvers […].
Az egyik bemérési pont, ahol a legmesszebbre futottam ezen az
úton.”7 Ezt az összegző jelleget hangsúlyozza
több, a verset érintő tanulmány is. Lengyel Balázs például
„a költő tartalmainak és eszközeinek egyfajta
összefoglalóját” látja a Közöttben,8
Harsányi István szerint a költő fő témáját, a „köztes
állapotot, annak minden kínját és gyönyörét” dolgozza
fel,9 Vajda Endre „szűkszavú tematikus
összefoglalót” talál az utolsó szakaszban,10
Bányai János figyelemre méltó tanulmányában fejti ki, hogy
a költemény „mintegy összefoglalásként fogalmazza meg az
alapvető élményt” („az időbe és a térbe szorult
állandó kettősséget”), illetve a Kettős világban
és a Mesterségemhez című verssel együtt alkalmas a
költő „gondolati híranyagának elrendezésére”, valamint
e költészet „alapvető strukturális elvének
megfigyelésére”.11 Schein Gábor pedig, aki a Közöttet
a Napforduló első ciklusa legjelentősebb darabjának
tartja, úgy vélekedik, hogy a vers „a kötetzáró Ekhnáton-ciklussal
együtt alapjaiban határozza meg a többi szöveg
értelmezését”.12
Hipotézisünk tehát az, hogy a Között,
amely több szempontból kiemelt műként a Nemes Nagy Ágnes-i
versvilág számos jellegzetességét magán hordozza, az
életmű felől újraolvasva, annak megvilágító erejére
támaszkodva értelmezhető a nyelv, a költészet, a
megszólalás problémáját tematizáló, illetve a saját maga
létrejöttét elbeszélő szövegként is. Másrészt viszont
vizsgálódásunk arra is alkalmat ad, hogy feltérképezzük e
költészet ilyen „önreflexív” motívumainak sorát.
„Az élő pára fái”
– A fa motívuma
Nemes Nagy Ágnes versvilágának egyik
legmeghatározóbb, számtalan formában visszatérő eleme a fa,
amely szinte kimeríthetetlen archetipikus, mitológiai,
néprajzi és egyéb konnotációi13 révén a
költemények sokféle olvasatát kínálja, és így a
különböző indíttatású szöveginterpretációknak is
gyakran a fókuszába kerül. A fa-motívum e lírában
betöltött szerepét legátfogóbban Lehóczky Ágnes
tanulmánya tárgyalja.14 Lehóczky szerint az
életművet feldolgozó szakirodalomban két egymástól
elkülönülő poétikai irányzatként emlegetett objektív,
tárgyias költészet, illetve a mítoszteremtő, mitikus
költészet párhuzamba állítható egymással,15 és
amint a dolgozatból kiderül, a két megközelítési módnak ez
a rokonsága a leglátványosabban a fa képében
testesül meg. Az idevágó művek tüzetesebb vizsgálata után
Lehóczky arra a következtetésre jut, hogy „ez a motívum –
legyen az ennyire rövid »szócska« – Nemes Nagy Ágnes
egész világképét magába sűríti; magában foglalja azt a
fajta kozmikus és mitikus világlátást, mely kiindulva a
teremtés problematikájából a kimondás és a költői
teremtés problematikájába ütközik. Annak a költői
kimondás16 nehézségeiből fakadó harcnak a
demonstrálása, mely a huszadik század költészetében érik
meg igazán, mely a költői lehetőségek korlátaiba ütközve
megteremti magának a költői teremtés lehetőségeinek
megújhodását.”17 Hasonlóan vélekedik Schein
Gábor is, aki a Fák című vers kapcsán szól a fa és
a költészet ilyen egységéről: „Ez a vers, amely képzeteit
az elbeszélt időbeli és a nyelvi mozgások együttese
követésével alkotja meg, egyszerre mutatja be egy képi világ
alapítását, és beszéli el a befogadás munkáját. A
befogadásban a befejezett mű nem az önmagában, tárgyként
létező művel azonos, hanem azzal, amely az őt megalkotó
gesztus reprodukálására hív, és arra, hogy elérjen a
kimondottban kimondhatatlan, azaz nyelv nélküli mozgások
érzékeléséig. A befogadás munkájához hasonlóan a fa képi
világának megalapítása is produktív természetű, ami az
én-szerűség, a szubjektív szituáció narratív
megalkotását is jelenti, de nem az én kimondásával, hanem a
látásban a világ annexiójával.”18 Mindezeket
az a költői koncepció is alátámasztani látszik, hogy Nemes
Nagy az eredetileg a Napforduló kötetben megjelenő Fákat
későbbi gyűjteményes köteteiben mintegy mottóként a többi
vers elé helyezi, amivel megnöveli e motívum súlyát, és
figyelmessé teszi a befogadót az elmondással, illetve az
elmondhatósággal kapcsolatos jelentéseire, amelyeket számos
helyen tetten érhetünk, ha alaposabban szemügyre vesszük a fa
motívumát megjelenítő szövegeket. A Kettős világban
egyik fontos darabja a Példázat:
Papírban kaptam ezt a szót,
mely messze földön pálma19 volt.
Papírba göngyölt gyenge tőt,
s most lám, előttem földbe nőtt.
Nedvvel telik, rügyet fogan,
s érik vele minden szavam,
mivel sudáran felszökik,
s valódi lombot hajt a hit.
E szépen megrajzolt képet többen
választották már mondanivalójuk szemléltetésére: Schein
Gábor szerint a költemény azon szövegek közé tartozik,
amelyek „a megjelenőben érzékelik a rejtőzködő
lényeget”, és „olyan metaforikus térbe vonják a
beszédet, ahol nem a jól megválasztott jel és a jelentés
összetartozásában, hanem a metaforikus mozgásokban bomlik ki
a rögzíthetetlen értelem”,20 Horváth Kornélia
„a papír–papirusz, valamint a szótő–növényi
tő önreflexív etimológiájára”21
emlékeztet, Lehóczky Ágnes úgy vélekedik, hogy a pálma
növekedésének képe „a kimondás folyamatát, a költői
processzust” mintázza.22
A szubjektum fává válását beszéli el a
Diófa című vers: „Néha alig lelem magam, úgy egybenőttem
/ veled a hasító, kérgesítő időben. […] te vagy a
szép sudár, mely földből égbe hat, / gyökerem nem
remeg, s virágom friss, mióta te tartasz, barna törzs,
te, nagy szemű diófa.” A költő és a fa az előbbihez
hasonló azonosságát fedezhetjük fel A látványban:
„Egy fában lakom. / Lombja évszaktalan, / az égig
ér, a dadogásig, / és látom zsúfolódni zárva-termő /
gyümölcseit” – és az Azelőttben is: „De most
titokban egy fa nőtt / ott bent, nem vettem
észre, nem.” A fával mint hírt hozó „tárggyal”
találkozunk A tárgy fölöttben: „Mert fény van
minden tárgy fölött. / A fák ragyognak, mint a sarkkörök. /
S jönnek sorban, derengő végtelen, / fénysapkában 92 elem, /
mind homlokán hordozva mását – / hiszem a test
feltámadását” – a Fenyőben: „pikkelyes gyökerű
fenyőfaoszlop / roppant törzsében most halad / egy paleolit
távirat” – az Éjszakai tölgyfában: „Mert
sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, / mint
egy hír, tölgy-alakban, / amely elfárad megfejtetlenül”,
valamint a Szikvója-erdőben: „A fenyőerdő plátói
ideája. […] olyan tekintet az, amelynek fényes útja / csak
itt, nem-ismert oldatban világít.”
A Között fái, amelyeknek tehát a fa
fent említett, több forrásra visszavezethető konnotációi
mellett az életműben már többször meggyőzően kimutatott, a
költészettel, a versírással összefüggő
jelentéspotenciált is tulajdonítunk, Nemes Nagy Ágnes
lírájában is kuriózumnak számítanak:
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.
Az „élő pára fái” metafora mögött
álló hasonlatban ugyanis a fa nem a hasonlított –
mint azt a legtöbb esetben megszoktuk –, hanem a hasonló
tag, tehát nem a megnevezett, hanem a megnevező, amivel
– ahogyan már korábban utaltunk rá – a (költői) szó
(illetve a teljes költemény) funkcióját testesíti meg. E
kép azáltal is számot tart a Közöttet az életmű
kontextusában újraolvasó értelmező érdeklődésére, hogy a
mottóként kiemelt Fákban tapasztalttal ellentétes
folyamatot láttat: míg ott – Nemes Nagy Ágnes kedvelt
fogalompárját kölcsönvéve – a fa konkrét látványa
lényegül át egyfajta látomássá („és ködbe úszik át a
fa / akár a test emlékezetbe”), addig itt a hidegben
láthatóvá váló lehelet konkrét látványa hívja a
versszövegbe a fák látomását. Ez a vízió mint valami csak
a kiválasztottaknak szóló, önmagán túlmutató tartalom
(Nemes Nagy szavával: „hír”) meglátása a tárgyban,
olvasható a költői ihlet metaforájaként is.23
Iser – a Nemes Nagy-interpretáció számára is jelentős
eredményeket ígérő – tanulmányának fényében pedig úgy
is fogalmazhatunk, hogy a valóságból kiválasztott tárgyak az
irodalmi szövegben jellé válnak, a valóság
meghatározottsága túllép önmagán, ezzel egy időben pedig a
mindeddig megragadhatatlan imaginárius formát kap, és
ellenőrzés alá kerül.24
A Között „köd-fáinak” a rokonait
az Ekhnáton az égben című versben fedezhetjük fel,
ahol az Éjszakai tölgyfa esetében is felbukkanó megfejtetlenül
maradó jelentés motívuma támasztja alá újabb érvvel a
fa és költészet kapcsolatát:
Ott az erdő.
Darabokban jár a köd.
Ötujjasan, mint elhagyott kezek,
vagy fölnyúlnak függőlegesre,
már-már uszályos mozdulat,
s jelentésükig el nem érve
halványan folynak a földre,
ahogy vonulnak –
ahogy kinőnek és ledőlnek
ezek a felhős, hosszú törzsek,
egy másik erdő jár a fák közt,
s egy másik lombot hömpölyögtet.
(A két vers feltűnő hasonlóságára az
adhat magyarázatot, hogy a Lengyel Balázs által sajtó alá
rendezett összegyűjtött versek25 függelékében [Feljegyzések
a Között-höz] címmel közreadott szövegben éppen az Ekhnáton-versből
imént idézett sorok variációi köszönnek vissza, ami arra
enged következtetni, hogy a költő az eredetileg a Közöttbe
szánt, ám abból végül kihagyott sorokat később
beépítette az Ekhnáton az égben második versszakába.26 )
A költői énnel már többek között a Diófában
azonosított „földből égbe ható” fát idézi föl a felkanyarodás
mozzanata, ahogyan a lehelet „lenti” fái – „akár a
vágy” – törekednek a „fenti” felhő-lombok27
felé. Ennek kapcsán tehát említést kell tennünk a lélegzés
és a vágy motívumáról.
A lélegzés képzete, amely a fotoszintézis
révén eredendően kötődik a növényi léthez,28 a
fákkal együtt is többször előfordul Nemes Nagy
költeményeiben, ráadásul éppen ott, ahol a költői
kimondás szempontjából oly fontos „hír” sejthető.
Jellemző példa az Éjszakai tölgyfa sokat idézett
részlete: „És lélegeztek mindaketten. […] Mert
sürgető volt. / Oly sürgetően állt ott mozdulatlan, mint egy
hír, tölgyalakban, / amely elfárad megfejtetlenül”, illetve
a kevésbé számon tartott Lélegzet című vers, amelyet
az angyal és a lélegzés összekapcsolása is
rokonít a Között-tel:
Ne hagyj el engem, levegő,
engedj nagyot lélegeznem,
angyalruhák lobogjanak29
mellkasomban ezüstösen,
akár a röntgenképeken.
Egy ezüstnyárfát adj nekem,
arcom a rezgő lombba nyújtva
hadd fújjam rá lélegzetem,
s ő fújja vissza szüntelen
új, szennyezetlen életem,
mig kettőnk arca közt lebeg30
a lélegzetvételnyi végtelen.
A szintén felfelé kanyarodó vágy
Nemes Nagy Ágnes költészetének egyik egész életművön át
tetten érhető motívuma.31 Jellemzően
önmagában, a vágyakozás tárgyának megnevezése nélkül
áll, és így azáltal, hogy ezt a nyelvi jellegű
elvárásunkat kielégítetlenül hagyja, a
jelentésszerkezetében meglévő ’hiány és hiányzó
közötti feszültség’ mozzanatát32 domborítja
ki. A hiány, ami egyébként szintén jellemző szava és
eszköze e lírának, mint már fent láttuk, szorosan
összefügg a vers születéséért vívott csatával.
A fa-motívumot megtöbbszöröző lélegzés
és vágy tehát még intenzívebben írja bele a
versszövegbe a kimondhatóság kérdését.
„Egy percnyi ég” –
A költészet mint mértékvétel
„Ez mértékvesztés, Uram.”
Így rója föl az Istenről című költemény
beszélője a teremtés alapvető „elhibázottságát” és
benne különösen az ember létének elviselhetetlenként
megélt paradoxonját, amelyet már a Paradicsomkert
angyala is szóvá tesz: „Őt mire szántad? – Mire néki / a
testtelenből testbe lépni? / Mire gömbnyi szemében úszva / a
fenn száguldó esti ég? […] Mire a lét alatti lét?”
Ugyancsak a mérés aktusával találkozunk a Kettős
világban című versben: „Hazám a lét, de benne ring a mérték,
/ mint esti kútban csillagrendszerek […] Megindulok, mint földmérő
az égen, / s pontos barázdán igazítva lábam, / a nyíri
tájat csillagokba lépem” – és a Mesterségemhez
soraiban is: „mesterségem, mégis te vagy, / mi méred,
ami mérhetetlen.” Ez utóbbi ars poetica értékű
költeményekben a mérés motívuma magának a költészetnek a
problémafelvetéséhez vezet el bennünket, hiszen a lét
paradoxonja itt érintkezik a művészet paradoxonjával:33 az
időbe zárt léten túl megsejtett időtlenség („esti kútban
csillagrendszerek”) ellentmondásával szembesül a költészet
is, ami a végtelent, a mérhetetlent hivatott mérni. A
költészetnek ez a mérésként, mértékvételként való
elgondolása – ahogyan több kritikusa is rámutat34
– különös rokonságot tár fel Nemes Nagy lírája és a
heideggeri filozófia között: „A költés feltehetően
kitüntetett mérés. Sőt, talán a »költés mérés«
mondatot más hangsúllyal kell ejtenünk: a »költés
mérés«. A költészetben történik meg mindaz, ami lényegi
alapja szerint mérés. Ezért a mérés alapaktusára kell
figyelnünk. Ez abban áll, hogy legelőször is vesszük a
mértéket, amellyel adott esetben mérünk. A költésben
történik meg a mérték vétele. A költés a szó szigorú
értelmében vett mértékvétel, amely révén az ember
mértéket kap létezésének tágasságához. Az ember
halandóként létezik. Halandó a neve, mert meg tud halni.
Meghalni tudni annyi jelent: a halálra mint halálra képesnek
lenni. Csak az ember hal meg – mégpedig folyamatosan, amíg a
földön időzik, amíg lakozik. Lakozása azonban a költőiben
nyugszik.”35 Nemes Nagy Ágnes a nyelv
válságáról szóló esszéjében pedig így fogalmaz:
„Térjünk vissza a kezdethez, a nyelv elégtelenségéhez,
amely tény mindnyájunk égető élménye. Úgy gondolom, a
nyelv válsága elsősorban mérőeszközeink válsága. […]
Nyelvünk elégtelenségének érzése pontosságigényéből
fakad. Túlságosan sok mindent megtudtunk az utóbbi időben a
világról, önmagunkról. Sok volt ez a 20. század, sok volt a
távlat, és sok volt a részlet, sok volt az eszme, és sok volt
a tapasztalat – s így többek közt megtanultuk azt is, hogy
mit nem tudunk kimondani. Új távcsöveink – új élményeink
– szinte bántó közelségbe hozták mindazt, amire még nincs
szavunk. Differenciáltabb mérőeszközeink kimutatták az eddig
elhanyagolhatónak vélt – és oly fontos –
mennyiségeket.”36
Ha e gondolatokat szem előtt tartva lapozzuk
végig a költeményeket, feltűnővé válik, hogy a mérés
fogalma által meglehetősen gyakran vésődik a szövegekbe a
költészet ilyen módon felfogott hivatása: „Kint is repedt a
boltozat, / s csillagot mér velem, / míg rajza vonja
ujjamat, / a képzelt értelem” (A kín formái);
„mert szótagokkal méred az időt […] sorok rácsán
elméd hiába rág” (Bűn); „Alattuk
összehasonlítások meg a mércék, a köb- / méterek, a
lat, a földárnyék nagy kúp-palástja a térben, a centik, az
évek, az égi fokok; láb, din, de- / cibel, hétfő, kedd;
következmények, elvonások. […] (És per- / sze mögöttük a
kőfal – hogy el ne felejtsük –, a / fentemlített váz, a mérce-pillér,
olykor váratlanul, / kiszögellve, belekönyökölve
történeteink mintáiba.) […] Egyetlen / macskát elmesélni
mégis, egy szinte következmé- / nyek nélküli macskát […]
keresztül, át, haránt a mércerendszerek
párkányain…” (Az utca arányai); „Egyetlen mértani
hely rezeg ott, / áttetsző burokba zárva” (Villamos-végállomás);
„De teneked már bőrödre tapadnak / a síkosak, s a mérhetetlenek”
(Parainezis).
Más versekben a mérést az idő mérésének
motívuma képviseli: „Mint levelét az ág a fagyban, /
számlálgatjuk a perceket” (Mindent tudunk);
„Testből idővé válva lassan / a napból éjbe így
uszom” (Otthon); „Egy percre a bunker, a
kő-köpet, / egy értelmezhetetlen időállapot kiszökve
a térbe, és / mögötte mind a többi” (Villamos-végállomás);
„Mi volt igaz? Akár ma vágyam – / s a két igazság
összefut, / és csitul szomjam percnyi vádja / (bár
mérhetetlen mély a kút)” (Mint Thomas Mann, ha múltba
kémlel…); „s a földrecsúszott, bő batyuknak / sarkán
kihullik az idő. // Egy lépés: ágy, egy lépés:
árok, / egy lépés: hang, egy: némaság” (Menet).
A Között már a címével is
kapcsolatot létesít a heideggeri filozófia
gondolatrendszerével, Heidegger szerint ugyanis éppen „a
között méretett ki az emberi lakozás számára”.37
Egy másik fontos egybeesésre Varga Mátyás mutat rá:38
Heidegger a Mi a metafizika? című művének
bevezetésében egészen meggyőző módon Nemes Nagy Ágnes
motívumai köszönnek vissza: „Csak az ember egzisztál. A
szikla van, de nem egzisztál. A fa van, de nem egzisztál. A ló
van, de nem egzisztál. Az angyal van, de nem egzisztál. Isten
van, de nem egzisztál.”39 Az életműből vett
példák tanúsága után, illetve az imént látott párhuzamok
tudatában már bátrabban ismerhetjük föl a szövegben a
mérés fogalomkörébe vonható kifejezéseket:
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.
A „költői mérés” lenyomataként
értékeljük a versszövegben a „madártan” (ugyanígy a
következő szakaszban a „földtan”), illetve a „percnyi
ég” kifejezéseket. A madár látványa felidézi az őt
mérő tudományt, mintha a madártan „tervrajzai”
repülnének a látomásbeli égen, éppen úgy, ahogyan azt a Falevélszárak
című költeményben is látjuk:
Ki
veszi észre a fák tervrajzait? Amelyek rögtön
testbeöltözötten
mutatkoznak a lomb mögött, pál-
cikák, nyelek, inak szövevényét, precíziós percegé-
sét, amint milliméterre számítottan emelik, helyezik
a levelet – meddig emelik? Pontosan a fényig. Mind-
egyiket saját helyéig, e mértani helyig, melyet betölt.
Kit érint ez az átmenet az ág és a levél közt, kit ér-
dekel a segédvonalak hálózata? A lombkoronák pá-
toszában elbújt szabatosság, mely hossz, szög és irány?
Ahogyan itt a „fák tervrajzainak”
észrevétele nem valami természettudományos érdeklődést
jelöl, hanem az ág és levél közötti átmenet „mértanai
helye” által való megérintettséget, úgy a Között
„madártana” sem az ornitológia egzakt tételeit takarja,
hanem a költészet mértékvételre szóló hivatását írja a
versbe, amivel az egész életmű mottójaként álló Fák
„tanulni kell” költői parancsát visszhangozza. A
mérhetetlen méréséről van szó: ott „ködbe úszik át”
a megtanulandó fa, itt a madártan érveinek „foszló
szárnya” van, a „percnyi ég” pedig beláthatatlan
következményű, azaz – amint azt a fenti esszérészletben is
olvastuk – a rendelkezésre álló mérőeszközök
alkalmatlanok a megmérendő tárgy megragadására, így a
„madártan”, a „földtan” és a „percnyi ég” a
pontos mérésekkel dolgozó tudományok atmoszférájának40
megidézése révén éppen a kimondhatatlanság
(„mérhetetlenség”) problémájára hívják fel a
figyelmet.
„A tagolatlan
feltámadások” – A költészet mint formaadás
A végtelen költői mérésének paradox
kérdésével rokon a forma problémaköre, amely e költészetet
vizsgálva két szempontból is meghatározó jelentőségű. E
szempontok versbeli összefoglalóját olvashatjuk a
függelékben41 közreadott Nem hiszem én…
kezdetű költeményben:
Nem hiszem én, hogy az ördögi mesterség, ama verstan,
Mely verslábra okít, ügyesen számlálva az ujjon,
Ám, mit Arany kíván, ama belső formát,42 amely már
Szinte a tartalom: azt csak a költő tudja, a költő.
Mondd, fiatal költő, mért nem tanulod meg a formát?
Lánglelked nem tűr ó béklyót új repülésen?
Tudhatnád: nemhogy repülő nem száll a magasba,
Atmoszféranyomás feltétele nélkül a légy sem.
A formán tehát egyrészt a „külső
formát” értjük, azaz a versnek egy viszonylag jól mérhető
aspektusát, „látható oldalát”.43 Nemes Nagy
Ágnes verstani érdeklődése nemcsak az első publikációitól
kezdve megjelent – még az őt ilyen-olyan okokból
elmarasztaló – kritikák által is elismert44
formai virtuozitásból tűnik ki, hanem rendkívüli
műveltségét tükröző esszéiből is. Ezek egyikében arra is
rámutat, hogy a forma a jó költő kezében akár az ihlet
forrása is lehet: „A versforma tehát kényszerít; kihagyat,
betoldat, hamisít, ordenáré közhelyekbe vonszol, óságos
konformizmusokba, önmagunk elvesztésébe. Továbbá ihlet,
segít, agyba vés, elbűvöl, madárpiszokból aranyat
csinál.”45 A formának a vers születésénél
játszott meghatározó szerepét a Tartózkodó kérelemről
írott, sokat emlegetett elemzésében46 mutatja be
a gyakorlatban. Nemes Nagy szerint a vers létrejötte egyrészt
az első két sor megírása után felfedezett tüze bánt –
tulipánt rímnek, másrészt az ősi hetesek és nyolcasok
mögött „kísértő” ionicus a minore meghallásának
köszönhető.
A verseket olvasva azonban világossá válik,
hogy a forma jelentősége ebben a külső, „technikai”
kérdésben még korántsem merül ki, sőt – ahogyan A
formátlan című költemény is sejteti – a vers
születése valójában éppen a „forma elrekesztése”, a
forma megalkotása a végtelenből:
A formátlan, a véghetetlen.
Belepusztulok, míg mondatomat
a végtelenből elrekesztem.
Homokkal egy vödörnyi óceánt
kerítek el a semmi ellen.
Ez a viszonylagos öröklét
ép ésszel elviselhetetlen.
Eszerint tehát a versírás elsősorban
formaadás, a formátlan, a végtelen „elhatárolása” (vö. De
nézni), azaz a kimondhatatlan kimondása. E hét sor,
amelyből az is kiolvasható, hogy Nemes Nagy Ágnesnél ez az
önellentmondás mennyire gyötrő probléma,47
voltaképp a végesben megragadott végtelen motívuma révén a
„földmérő az égen” vagy az „esti kútban
csillagrendszerek” képekhez vezetnek vissza, vagyis a
mérhetetlen mérésének kérdéskörét egy másik, a
költeményekben legalább annyira tetten érhető aspektusból
tárják fel: „a gömbformát nem is tudom én / miért
szerettem / szemgolyót, koponyát, földgolyót, efféle /
határolt véghetetlent” (De nézni); „tagolt a part,
a test, a szó / hajózható, tapintható” (Utazás);
„torzul ez a tömör üresség / hol tárgyak állnak, mint az
eszmék, / a volt testek lélegzete / nem látni semmit, a
háznak, / ennek a határolt hiánynak, / melynek kapuin ki-be
jártak / a tény, a vágy, a képtelen, / már nincs több
léte, mint amennyi / két perc között tud megjelenni /
rézsút és névtelen, / e levegő körül, mely olajos / a
belepréselt léttől, mint dióbél / vagy agyvelő körül a
csonthéj, / ropog a fal, ropog, szakad, / nem látni semmit, / s
aminek teste volt, hazátlan / agyaggá dől a roskadásban” (Ház
a hegyoldalon); „Tömör keringés, talpa van, / csak a
hiány alaktalan – / de már a vágy sürög, mutat /
hiány-fát és hiány utat. // S a Semmiség is annyit ér, /
amennyit házak közt a tér” (Keringélő); „Bámulja
csak / a tagolatlan arcokat, / mik tagolatlan, tenyeretlen / nagy
felföldekről vallanak” (Hazafelé); „Mi ezekhez
képest az előtér? A szegények bib- / liája bizony, kép,
kép, újra kép, forma meg inda” (Az utca arányai);
„úgy, mint- / ha nem volna forma, nem volna, csak szél” (Villamos-végállomás).
Hasznos lehet, ha a versek mellé állítjuk a
költő egyik megvilágító erejű esszéjének részletét is,
amelyben a költészetnek erről a „belső mértanáról”
ír: „Az irodalom tehát láthatatlanból teremt láthatót, a
nyelv elvont közegén át foghatót – a pszichében is egész
bizonyosan jelen lévő »geometria« törvényei szerint. S hogy
mennyire jelen vannak a pszichében a tényleges vagy az átvitt
értelmű geometria törvényei, arra bizonyság a jó mű,
amelynek valamiféle rendezettsége hatásának alapfeltétele. A
vers legigazibb »mondanivalója« egy alak, egy arány, egy
ritmus, szerkezet, szín, hangnem vagy akár egy kép, ez az
átvitt értelmű látvány, bármifajta ábrázolat, amely
valami módon megfelel lelki geometriánk egy szögletének, az
anyagból kinőtt lelki alakunknak, amint éppen visszaalakul
testszerűvé, érzékelhető művé, formává.”48
A versírás mint formaadás, mint a
végtelennek a végesben való elmondására tett kísérlet a Közöttben
egyrészt a feszültség állandó jelenlétében, másrészt a tagoltság/tagolatlanság
motívumában érhető tetten. A mindenfajta formát
szétfeszítő feszültséget a roppanásai, a hasadnak,
a szakadnak, a feszítik, a széthasgató, a
villámcsapásai,49 a szaggatások, a
hasgatások és a tűrhetetlen feszültségei szavak
képviselik a szövegben:
A sziklák roppanásai.
Amint a nap átlátszó ércei
már-már magukba, fémmé a követ,
ha állat járja, körme füstölög,
s köröznek fent a sziklafal fölött
az égő paták füstszalagjai,
aztán az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai.
A tagolt/tagolatlan ellentétpárral
többször találkozhattunk már a fenti versrészletekben, de a
költő előszeretettel használja e jelzőket esszéiben is.
Székely Magda költészetéről például így ír: „… a
költő fedésbe hozza a gondolatot a szóval, a tagolatlan
közérzetet a tagolt kifejezéssel”50
[kiemelés: U. P.], a Között-tel kapcsolatban pedig így
fogalmaz: „A versírás – nekem – e kettő közötti
egyensúlyjáték. Kényes egyensúly: keskeny ösvény két
szakadék között. Vagy másképpen: az egyértelmű szó és a tagolatlan
közérzet párharca. De folytathatnám tovább a kettősségek
felsorolását, ennek a »között« állapotnak a
bekerítését, ami számomra a költészet.”51 A tagolatlan
melléknév tehát Nemes Nagy Ágnes szóhasználatában a
megragadhatatlant, a „névtelent”, a kimondhatatlan
kimondandót jelöli, míg a tagolt jelző a kimondás
eszközére, a kifejezésre, a nyelvre és így magára a
formaadásként elgondolt versre vonatkozik. A költészet
paradox feladata tehát – ezeket a szavakat kölcsönvéve –
a természeténél fogva tagolatlan mondanivalónak a tagolt
nyelv általi kimondásában áll. A versekben ennek a
nyelvnek a keletkezése, az artikuláció folyamata játszódik
le újra a szemünk előtt.52
A Között szövegébe a tagoltság
képzete a táj révén szövődik bele, amelyhez már a gyakori
együtthasználat által is kapcsolódik a tagolt jelző.53
A tagolatlan szó pedig a Nemes Nagy Ágnes-i vers- és
gondolatvilág egyik jellemző motívumához, a feltámadáshoz
társul, amelyet e költészetben több okból is a költészet
egyik metaforájaként tarthatunk számon. Rónay László
szerint például a feltámadás a költői kifejezés
kényszerének terhétől54 való megszabadulást
jelenti,55 Széles Klára már idézett
tanulmányában a költői szó szakrális jellegére hívja fel
a figyelmet, amely a „teremtés és megváltás funkcióitól
súlyos”, és így voltaképpen nem más, mint „sajátos,
művészi értelmű feltámasztás”.56 Nemes Nagy
Ágnes feltámadáson egyrészt – saját magára vonatkoztatva
– a kényszerű elhallgattatás utáni megszólalás újbóli
lehetőségét,57 másrészt – gondolatmenetünk
számára releváns módon – a vers születésének egyik
lényeges mozzanatát érti, és Rilkét idézve így
nyilatkozik: „Feladatunk, hogy a világot láthatatlanná
(tudattartalommá) tegyük, de olyan erővel, hogy az bennünk
mintegy újra feltámadjon”58 [kiemelés:
U. P.]. A Között „tagolatlan feltámadása”,
azonkívül, hogy a tagolatlan jelző és az életmű
imént vázolt háttere révén képviseli a költészet
kérdését a szövegben, emlékeztet a lélek és a test
(tárgy) feltámadásának az objektív költő számára
szintén nem érdektelen tagolatlanságára (osztatlanságára),59
illetve a hasonló fogalomkörökben szokásos használatai
révén (feltámad a szél, feltámad a tenger
stb.) visszautal a vers tájképeire.
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
„Lélegezni a zúzmarás
nagy angyalokat” – A lélegzés motívuma
Nemes Nagy Ágnes Rilkéről szóló
esszéjét egy „Rilke-szótárral”, a legjellemzőbbnek vélt
motívumok felsorolásával, magyarázatával zárja. Az egyik,
ilyen módon is kiemelt motívumcsoport a szél, levegő,
lélegzés, lélek: „szélfúvások,
levegőélmény. És velük a lélek szó, mai tabuink
közül való. Íze avíttas, tremolói kényelmetlenek.
Helyettesítjük ezzel-azzal, a tudattal főleg, de hát nem
arról van szó. Valóban sok-sok tapasztalattal kell
megedződni, meg kell idősödni ahhoz, hogy az éppen
érvénytelen, felhígult szavak ne zavarjanak a versben. Nem az
archaizmusra gondolok, az könnyű. A félmúltra. »Ó, jaj,
barátság, és jaj, szerelem! Ó, jaj, az út lélektől
lélekig!« – hogy kihűlt ez a gyönyörű Tóth
Árpád-részlet, mert szavai kihűltek. Tartalmai nem.
(Szóváltozások, megmaradás.)”60 E sorok,
amelyek a két költő szellemi rokonságára is rámutatnak,
akár egy „Nemes Nagy-szótárként” is olvashatók, amely
abba az alkotói műhelybe is betekintést enged, ahol az alábbi
részletek is születtek: „mondd, mondd, hogy megérte az elme
/ sötét szobába hasító / csíkosan villogó szerelme, /
megérte ez a fulladó / lélegzetvétel, ez a képzelt /
értelem, ez a néma szó, / absztrakció, distinkció” (Védd
meg); „Szobánkban lassan vándorol a hold, / az asztal
mögé lép-lép hosszú lába, / a halk beszéd halk
lélekzésbe folyt, / emelkedik és lappad zummogása.” (Mihályfalvi
kaland); „És lélegeztek mindaketten. // Néhány
madárfészek a tölgy hajában, / bennük alvó madár, mintegy
gondatlanul, / ott-feledetten” (Éjszakai tölgyfa).
A levegő motívuma legerőteljesebben
talán mégis a Között első szakaszában jelenik meg.
Sajátos módon önmagában is képes a költészet fent látott
„közöttjének” megjelenítésére, hiszen kitölti a két
pólus, a föld és az ég, a „lent” és a „fent”
közötti teret; bár anyag, amin „szilárdan támaszkodik
madár s madártan”, könnyűsége és láthatatlansága
révén az anyagtalannak és így valami transzcendensnek a
képzete társul hozzá,61 ami a versben az angyalok
lélegzésében testesül meg. E levegőben, a két „szárnyas
lény”, a „legégibb földi” madár és a „legföldibb
égi” angyal találkozási helyén mintegy sűrítve
képviseltetik magukat a dolgozatunkban vizsgált,
„önreflexívnek” bemutatott motívumok: „az élő pára”
lehelete a kimondott szót, a lombként látott felhők a fa
képét, az „érvek foszló szélei” és a madártan pedig a
mérést idézik föl. Mindez azt jelzi, hogy a levegő
Nemes Nagy Ágnes költői „szótárában” az eddig tárgyalt
motívumok közt is kitüntetett szerepet foglal el.62
A levegő nagy ruhaujjai.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan,
az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
az élő pára fái, felkanyarodva
akár a vágy a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás nagy angyalokat.
Bár azt korántsem állíthatjuk, hogy
dolgozatunkban az összes idevonható szempontra kitértünk,
néhány példa kiragadása révén azonban igyekeztünk
bemutatni, mennyire intenzíven járják át Nemes Nagy Ágnes
költészetét azok a motívumok, amelyek a vers alkotásának
folyamatát beszélik el, a költészetnek a költő által
egzisztenciális súlyú kérdésként megélt problémáját
tematizálják, valamint a szöveg megalkotottságára,
irodalmiságára hívják fel a figyelmet. Bár vizsgálódásunk
tárgyát részben érinti, itt nem tértünk ki a nyelv, az
írás, illetve a beszéd fogalomkörét közvetlenül
megjelenítő metanyelvi kifejezések szerepére, amely
jelentősége okán önálló kifejtést igényel. Hogy
gondolatmenetünket átlátható kereteken belül tartsuk,
vizsgálódásaink középpontjába egyetlen költeményt, a sok
szempontból emblematikus Között című verset
állítottuk. Nem átallottuk azonban a Közöttre
vonatkozó gondolataink mögé a lírai és prózai életmű
meglehetősen bőséges hátterét megrajzolni, hiszen az új,
igen termékeny szempontokkal szolgált a költemény
értelmezéséhez. Mindez azonban fordítva is igaznak bizonyult:
a Között mint kiindulópont az egész lírai életműre
is érvényes módon segített feltérképezni ezeket az
önreflexív motívumokat.
Jegyzetek
1 A
szakirodalomban többször hangsúlyozott és éppen az esszék
tanúságtételével alátámasztott tény, hogy Nemes Nagy
Ágnes legtudatosabb költőink egyike, így nem csoda, hogy az
interpretációs gyakorlatban e szövegrészletek meglehetősen
gyakran és el nem ítélhető módon jelennek meg egy-egy
állítás igazolásának vagy szemléltetésének
szándékával. Megfontolásra méltónak tűnik azonban az is,
hogy e nagyfokú alkotói tudatosság által kínált
szempontrendszer mennyiben válhatott egyeduralkodóvá a
költői életművet értelmező diskurzusban.
2 Vö.:
„Belülről nézve minden írás többé-kevésbé
csatavesztés. Kívülről nézve persze nem az; de most nem
erről van szó. Versírás közben a költő mozgósítja
mindazt, ami rendelkezésére áll (hogy a hadi képeknél
maradjak), mozgósítja eszközeit, mindenekelőtt a nyelvet,
tapasztalatait, általános és pillanatnyi céljait, teljes
személyiségét, a kort, a beléivódott társadalmi és egyéni
indíttatásokat, a stílusirányzatot, a divatot, a
divatellenességet és így tovább.” (Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e,
hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az élők mértana.
Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp.,
2004, 34.) Idekívánkozik a Mesterségemhez című vers
részlete is: „s tűzzel csíkos levegőben / szülik a
szüntelen csatát, / sejt-korom óta ismerős / végtelen
Buda-ostromát, // hol minden vibrál és veszendő, / hol minden
fércelt, foszladó, / hol rojtosodik már a szív, / s egyetlen
szálon függ a szó”.
3 Solymos Ida
az esszékben és a versekben kirajzolódó költői arc teljes
azonosságáráról beszél: „Nemes Nagy Ágnes ama ritka
költő, akinek önmagáról, munkásságáról kialakított
elképzelése minden árnyalatában azonos a műveiből
kirajzolódott szellemi arcával.” (S. I.: Szobrok és
istenek. Életünk, 1968/1.)
4 Lengyel
Balázs – véleményünk szerint már vitatható túlzással
– egyenesen azt állítja, hogy a „vers annak nyílik meg,
aki Nemes Nagy Ágnes korábban megteremtett motívumait,
képzeteit, képi összegzéseit tudata szélén hordozza, s nem
itt találkozik vele első alkalommal”. E meglátását a levegő,
a ruhaujj, illetve a zúzmarás angyalok
motívumának előzményeit vizsgálva szemlélteti. (L. B.: Között.
Nemes Nagy Ágnes versének elemzése. In Domokos Mátyás
– Lengyel Balázs (szerk.): Erkölcs és rémület között.
In memoriam Nemes Nagy Ágnes. Nap Kiadó, 2004, 208.)
5 Már az is
sokat elárulhat, hogy a Között Nemes Nagy Ágnes egyik
leggyakrabban említett költeménye.
6 Nemes Nagy
Ágnes: Között. Összegyűjtött versek. Magvető
Könyvkiadó, Bp., 1981.
7 Nemes Nagy
Ágnes: Látkép gesztenyefával. Kabdebó Lóránt
interjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai
írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004,
246.
8 Uo. 212.
9 Harsányi
István: „A névtelen érzelmek senkiföldjén”. Nemes
Nagy Ágnes ars poeticája. In Domokos Mátyás – Lengyel
Balázs (szerk.): i. m., 372.
10 Vajda
Endre: Nemes Nagy Ágnes. In V. E.: Válogatott
írások. Tanulmányok, könyvismertetések. Tevan Kiadó,
Békéscsaba, 1994, 209.
11 Bányai
János: Kettősségek között. Nemes Nagy Ágnes
három verse. Híd, 1971/10.
12 Schein
Gábor: Nemes Nagy Ágnes költészete. In S. G.: Poétikai
kísérlet az Újhold költészetében. Universitas
Könyvkiadó, Bp., 1998, 85.
13 Ezeknek
sokszor idézett összefoglalója Jankovics Marcell könyve, A
fa mitológiája. Csokonai Kiadó, Debrecen, 1991.
14 Lehóczky
Ágnes: A mitikus jelentéssel telítődő tárgyi kép. A
fa-motívum Nemes Nagy Ágnes költészetében.
Irodalomtörténet, 2002/1.
15 Uo.
16 Kiemelés:
U. P.
17 Uo.
18 Schein
Gábor: i. m., 73–74.
19 Kiemelés
az eredetiben.
20 Schein
Gábor: i. m., 35.
21 Horváth
Kornélia: Fák, tárgyak, szavak. Nemes Nagy Ágnes: Fák.
In H. K.: Tűhegyen. Verselemzések a későmodernség magyar
lírája köréből. Krónika Nova Kiadó, Bp., 149.
22 Lehóczky
Ágnes: i. m., 130.
23 Vö.:
„Azután – azzal a közismert, alattomos
kiszámíthatatlansággal – megjelenik az »ihletett
pillanat«. Belecsap az emberbe, s egyszerre elszakítja a
környezetétől, hogy máshová kapcsolja. Hová kapcsolja? Ezt
bizony nem könnyű körülírni. Hogy elszakít a
környezettől, az világos, még akkor is elszakít, ha a
környezetből indul ki, egy tájból, jelenségből,
képzettársításból, bármiből. De hova visz? Valahová, ahol
minden intenzívebb. Ahol minden éles, erős, nagy, sugárzó.
Minden önmaga lényegét mutatja, persze a kellemetlenség is.
Az édes édesebb, a keserű keserűbb. Mint az Északi-sark:
egyszerre csak kitűzi az északi fényt, hadd lüktessen a feje
körül, hadd lássák, hogy ő az Északi-sark, hadd mutassa a
jelenlétét, mint a szentek szentségét a glória. Az ihletben
minden tárgynak északi fénye van.” (Nemes Nagy Ágnes: Tudjuk-e,
hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az élők mértana.
Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó,
Bp., 2004, 30.)
24 Vö.
Wolfgang Iser: Fikcióképző aktusok. In W. I.: A
fiktív és az imaginárius. Az irodalmi antropológia
ösvényein. Osiris Kiadó, Bp., 2001, 21–41.
25 Nemes
Nagy Ágnes összegyűjtött versei (szerk.: Lengyel
Balázs). Osiris Kiadó, Bp., 1995.
26 Jogosan
vetődik fel itt a Nemes Nagy Ágnes-versekre vonatkozó
filológiai vizsgálódások szükségessége. Ilyenre –
leszámítva Lengyel Balázs néhány elszórt megjegyzését –
szinte egyáltalán nem találunk példát. Hasznos lenne
például feltárni az általunk vizsgált versekéhez hasonló
rokonságokat, sokat segíthetne a költő által nem dátumozott
költemények keletkezési idejének a kötet évszámánál
pontosabb meghatározása, az 1995-ben megismert, a függelékben
„ömlesztve” – mindössze egy-egy
időintervallum-megjelölés alatt – közreadott versek,
versrészletek, szövegfoszlányok „státusának”
tisztázását pedig múlhatatlanul fontosnak tartjuk. Nem
világos ugyanis, mely versek tekinthetők kötetbe nem
válogatott, de a költő által az életmű teljes értékű
darabjainak tartott művek, és melyek a Nemes Nagy által „nem
sikerültnek” minősített és ezért nem közreadott vagy
egyszerűen félbehagyott költemények.
27 A felhő
maga is többször válik az elmondás képévé: „A földi
légkör ritka némasága, / amint nem írja, sűrű tábla, / fogyhatatlan
felhőbeszédeit, / egy-két vonal csak, jel-törmelékek, /
megkísérelt értelmezések, / foszlány, képző, ígéret” (Négy
kocka); „Hadd lássam még a szakadék felett / felhőbe
vágott arcodat” (Irgalom).
28 Vö.:
„Csak a növény a tiszta egyedül. / Nem ismert kategóriát.
/ S a bűnös széndioxidot / éjszaka mégis ő cseréli át. /
Tisztán ragyog az égi sátor / a tölgyek néma
megváltástanától.” (Széndioxid)
29 A lobog
egy hangutánzó-hangulatfestő szócsalád tagjaként eredetileg
a levegőmozgást, illetve az ezáltal keletkezett
hangbenyomást jelenítette meg. (Vö. A magyar nyelv
etimológiai szótára. Főszerk.: Benkő Loránd Akadémiai
Kiadó, Budapest, 1970.)
30 A lebeg
etimológiailag rokon a levegő főnévvel. (Vö. uo.)
31 Erről
részletesen: Urbán Péter: Nyújtózás a végtelen felé. A
vágy motívuma Nemes Nagy Ágnes költészetében. Mester
és Tanítvány, 2007. augusztus.
32 A Magyar
értelmező kéziszótár meghatározása szerint a vágy
főnév jelentése ’hiányérzet kielégítésére való erős
lelki törekvés’.
33 Vö.
Poszler György: Objektív líra – szubjektív mítosz. In P.
Gy.: Ars poetica – ars teoretica. Válogatott tanulmányok.
Magvető Könyvkiadó, Bp., 2006, 918.
34 Pl.: Schein
Gábor: i. m., 33., Juhász Anikó: Lét és líra. Rilke –
Heidegger – Nemes Nagy Ágnes. Orpheus, 1995. tél/1996.
tavasz, Varga Mátyás: Időtlenség a mulandóságban. Nemes
Nagy Ágnes költészetének ismeretelméleti
problémafölvetéséről. Pannonhalmi Szemle, 1996/3.
35 Martin
Heidegger: A filozófia vége és a gondolkodás feladata.
In M. H.: „… költőien lakozik az ember…”,
T-TWINS/Pompeji, Bp.–Szeged, 1994, 200–201.
36 Nemes Nagy
Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálunk? In N. N. Á.: Az
élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti
Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 13–14.
37 Martin
Heidegger: i. m., 199.
38 Varga
Mátyás: „egy kőbe dobod magadat”. Lét és egzisztencia
Nemes Nagy Ágnes Napforduló kötetében. Műhely, 2001/1.
39 Martin
Heidegger: Mi a metafizika? In M. H.: „… költőien
lakozik az ember…”, T-TWINS/Pompeji, Bp.–Szeged, 1994,
181.
40 Vö. Nemes
Nagy Ágnes: Látkép, gesztenyefával. Kabdebó
Lóránt interjúja. In N. N. Á.: Az élők mértana.
Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó,
Bp., 2004, 227–228.
41 Nemes
Nagy Ágnes összegyűjtött versei (szerk.: Lengyel
Balázs). Osiris Kiadó, Bp., 1995.
42 Kiemelés
az eredetiben.
43 Vö. Nemes
Nagy Ágnes: A vers mértana. In N. N. Á.: Az élők
mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris
Kiadó, Bp., 2004, 157–158.
44 Aczél
Tamás szerint például a „versek közelebb állnak a forma
tökéletességéhez, mint a tartalmi feloldottsághoz”. (A.
T.: Nemes Nagy Ágnes: Kettős világban. Nagyvilág,
1947/3.) Csorba Győző a nagy költészet lehetőségét látja
meg a művekben, de ez csak abban az esetben érhető el, „ha a
ritka formai fegyelem nagyobb belső fegyelemmel párosul, és a
reminiszcenciákat felváltja az egyéni mondanivaló”. (Cs.
Gy.: Kettős világban. Sorsunk, 1947/2.) Rajnai László
pedig a hiányosságnak értékelt tényezők mellett éppen a
„formai biztonságot” fedezi fel mint olyan jellemzőt, ami
„igazi, nemes művészet jelent” (R. L.: Negyedik
nemzedék. Sorsunk, 1948/1.).
45 Nemes Nagy
Ágnes: Formakényszer. In N. N. Á.: Az élők
mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris
Kiadó, Bp., 2004, 517.
46 Nemes Nagy
Ágnes: Valódi tulipánt. Egy Csokonai-vers keletkezése.
In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I.
Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 272–276.
47 Simon
Zoltán szerint „nem sok olyan költőnk van, akinél ez a
gyötrődés annyira központi és kitapintható probléma lenne,
mint Nemes Nagy Ágnesnél”. (S. Z.: Nemes Nagy Ágnes:
Napforduló. Alföld, 1968/4.)
48 Nemes Nagy
Ágnes: A vers mértana. In N. N. Á.: Az élők
mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris
Kiadó, Bp., 2004, 152–153.
49 Nem
véletlen, hogy a villámcsapás a szintén az
elmondhatatlansággal összefüggésbe hozható néma
jelzőt kapja.
50 Nemes Nagy
Ágnes: Jegyzetek a rejtőzködésről. Székely Magda versei.
In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások I.
Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 434.
51 Nemes Nagy
Ágnes: Tudjuk-e, hogy mit csinálnuk? In N. N. Á.: Az
élők mértana. Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária.
Osiris Kiadó, Bp., 2004, 22.
52 Vö.
Alekszandr Potyebnya: A szó és sajátosságai. Beszéd
és megértés. In Kovács Árpád (szerk.): Poétika és
nyelvelmélet. Válogatás Alekszandr Potyebnya, Alekszandr
Veszelovszkij és Olga Frejdenberg elméleti műveiből.
Argumentum Könyvkiadó, Bp., 2002, 147–154.
53 Nem
véletlen, hogy a Magyar Értelmező Kéziszótár a tagolt
szócikkbe jellemző használatként felveszi a tagolt táj kifejezést
is.
54 Vö. A Madár
című verssel.
55 Vö. Rónay
László: Nemes Nagy Ágnes: Napforduló. Tiszatáj,
1968/1.
56 Vö.
Széles Klára: Nemes Nagy Ágnes lírája. Kortárs,
1982/10.
57 Vö.: „Az
embernek föl kell támadni. A következő köteteimnek, amelyek
a hallgatás után jelentek meg, az alapproblémája az, hogy
hogyan lehet feltámadni. […] Nekem a tárgy szó sokat
jelent. […] A tárgyakban egyébként nemcsak jelentés van,
nemcsak hír van, hanem bizonyosfajta öröm is. Azt hiszem, az
érzékeltetés és az érzékelés öröme nélkül nincs
költészet, és az ember akkor támad föl, amikor az
érzékelést újra megtalálja.” (Nemes Nagy Ágnes: Írószobám.
Mezei András rádióinterjúja. In N. N. Á.: Az
élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária.
Osiris Kiadó, Bp., 2004, 353.)
58 Nemes Nagy
Ágnes: A létkérdések és a vers. Széll Margit
beszélgetése Nemes Nagy Ágnessel. In N. N. Á.: Az
élők mértana. Prózai írások II. Szerk.: Honti Mária.
Osiris Kiadó, Bp., 2004, 414.
59 Vö.:
„Hiszem a test feltámadását” – idézi a Credót A
tárgy fölött című versében.
60 Nemes Nagy
Ágnes: Rilke-almafa. In N. N. Á.: Az élők mértana.
Prózai írások I. Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp.,
2004, 399.
61 E képzetek
mélyen beleíródnak a nyelvhasználatunkba is, gondoljunk csak
a lélegzik és a lélek szó etimológiai
rokonságára vagy olyan kifejezésekre, mint a kileheli a
lelkét.
62 Vö.: „A
szépség ösztönjellegű szükségletét igazolja az is, hogy
alig van ember a világon, aki ne találná szépnek a kék eget,
a napsütést, a tengert. A tetszés mögött itt az ősi
életfeltételek, életszükségletek felismerése rejlik. Az
embernek mindig is lételeme volt a nap, a kő, a fény, a víz.
Ezért éneklik meg szinte öröktől fogva a költők a
bioszférának ezeket az alapelemeit. Himnuszban és
szabadversben, a pápuáktól Homéroszig és Petőfiig. […]
Talán csak a levegőről született kevesebb dicséret, de ez
nem csoda: a levegő léte kevésbé feltűnő, létfeltételeink
közül ez a legnehezebben tudatosítható, és ezért emelik át
viszonylag ritkán az esztétikai szférába.” (Nemes Nagy
Ágnes: Örömszerző művészet. Földes Anna interjúja.
In N. N. Á.: Az élők mértana. Prózai írások II.
Szerk.: Honti Mária. Osiris Kiadó, Bp., 2004, 449.)