Szántó F. István

A tökéletesség zamata

Krasznahorkai László: Seiobo járt odalenn

„Egész biztos vagyok benne, hogy valami minimális megelégedést kis körben kiváltana, mint ahogy idővel ki is fog, ha ez az egyébként igen enyhe zavaró tényező, amit én jelentek az irodalomban, egyszer csak megszűnne. ’89 előtt tényleg úgy éreztem egyébként, hogy már az is szép, hogy nem állítanak kivégzőosztag elé. Mert ha igazán megértették volna, mi van a Sátántangóban, akkor minimum azt kellett volna tegyék velem, amit Petriékkel. Nem értették, talán mert nem is érdekelte őket – ez akkor már, a nyolcvanas években egy nagyon cinikus rendszer volt, ami tulajdonképpen csak a személyes túlélésre játszott. A helyzet aztán ebből a szempontból nem nagyon változott; ha valaki venné a fáradságot, és megnézné, hogy mik vannak a ’89 után írott könyveimben, akkor arra jutna, hogy ezek – finoman szólva – megint csak nem a mi új, s úgymond: szabad társadalmunk apoteózisai. Ez az eljövendő könyveimre természetesen ugyanúgy vonatkozik, vagyis mindre áll, hogy »társadalomellenesek« – abban az értelemben, hogy legmélyebb eresztékeinél próbálják meg szemügyre venni azt a társadalmi rendszert, amely a miénk, és amelyet én elviselhetetlennek tartok, mert szemben áll minden egyes értékkel, ami nekem fontos. Néha arra gondolok, valóságos csoda, hogy az NKA példának okáért egyáltalán pénzt ad az én könyveim megírására és kiadására […]”

Valószínűleg igaz, hogy a szerzői vallomásokkal és ars poeticákkal, az írónak ilyen-olyan interjúiból kiemelt „saját szavaival” általában csínján kell bánnunk, és megfellebbezhetetlen tekintélyt semmiképp sem szabad tulajdonítanunk nekik: végtére a szerző maga is csupán egy az olvasók közül, ahogy véleménye is az olvasói vélemények sorában. Mindez azonban nem kérdőjelezheti meg, hogy (jó esetben) mégiscsak ő (a szerző) áll a legközelebbi és a legbensőségesebb viszonyban művével. Nem csoda hát, ha úgy érezzük, hogy a hozzá, pontosabban: a művéhez vezető utak kijelölésében szintén kulcsszerepe van – még ha gyakran indirekt módon is. Ez volt az ok, amiért kicsit hosszabban idéztem (s majd még idézem) Krasznahorkai szavait jó néhány évvel ezelőtt megjelent irodalmi interjúkból, amelyeken azonban mintha mit sem fogott volna az idő, hiszen akár ma is készülhettek volna.

Úgy fogalmaztam: a szerzők a saját magukhoz, azaz a műveikhez vezető értelmezési utakat többnyire indirekt módon jelölik ki. Azt hiszem, ezúttal sincs ez másként. Mert ha most például megelégednénk a fent elhangzott szavak felszíni (mintegy „szótári”) jelentésével, direkt értelmezésével, akkor bizony könnyen tévedhetnénk arra az útra, hogy vehemensen igyekeznénk cáfolni vagy épp megerősíteni az érdemtelenül kirekesztett, a tudatosan félreértett vagy épp a galád módon elhallgattatott és perifériára taszított író közhelyére vonatkozó kliséket, akinek azonban mégsem kell a szomszédba mennie az önbecsülésért és a magabiztosságért… (E benyomásunkat megerősítheti az a tény, hogy a szerző panaszszavainak épp a közvélemény-formálás talán legbefolyásosabb orgánumai teremtenek szélesebb nyilvánosságot.)

Úgy vélem azonban, hogy ha egy író a látható irodalmi sikerek, az erkölcsi (s olykor anyagi) elismerések dacára is sértettnek és/vagy elégedetlennek tűnik, nos, az vagy a kielégíthetetlen hiúságról tanúskodik, vagy pedig arról, hogy a szerző és a közönsége valahogy nem talál(t) utat egymáshoz, a látszat ellenére találkozásuk tulajdonképpen meg sem történt – például mert a másikkal szembeni (kimondott vagy hallgatólagos) elvárásaikat illetően csalódniuk kellett. Krasznahorkai esetében inkább ez utóbbiról van szó, nem pedig a mélységes hübriszről, amit a fentebb idézett mondatok direkt értelmezésben sugallnának. Vagyis másként fogalmazva (s Heideggertől kölcsönözve a kifejezést): az interjúkból kihallható rosszkedv hátterében voltaképpen az áll, hogy az író szerint az olvasó (illetve a tágan értelmezett irodalmi közeg) nem akar hozzátartozni a mű világához, ahhoz a valamihez, amit a mű felmutat, megjelenít, aminek formát ad. Máshonnan közelítve ugyanehhez, jogosnak tűnik a kérdés: vajon jól tesszük-e, ha olvasóként Krasznahorkai könyveit ugyanúgy olvassuk, ahogy olvasmányaink majd mindegyikét: szórakozás, legfeljebb „nemes” időtöltés gyanánt, de mindenképp elegáns kívülállókként? Ámde a másik kérdés is jogos: vajon az író jól teszi-e (persze ha egyáltalán lehet más választása), hogy belép a piac igencsak metaforikus, ugyanakkor nagyon is valóságos terébe? Hogy művének visszaigazolását, elfogadását (horribile dictu: a sikert) épp attól a közegtől várja, amelyet egyébként a vele készült interjúkban nem győz keserűen szapulni vagy egyenesen nyílt kritikával illetni – lásd például az alábbi néhány sort egy 2002-ben készült beszélgetésből: „Egy biztos: az volna jó, ha irodalommal csak költők és csak írók foglalkoznának megint, és olyanok nem, akik azt gondolják, hogy írónak, költőnek lenni az valami foglalkozás, olyanok nem, akik szerint az irodalom, a művészet voltaképpen csak az egyik módja a társadalmi érvényesülésnek, a sikernek, amiért egyszer, a sebességkapcsoló legmagasabb állásában zúgva el az ámuló világ előtt, például, na, nézd csak, még Nobel-díjat is lehet kapni. Ez teljes félreértés. Az ilyenek válasszanak egy foglalkozást, s akkor minden bizonnyal boldogabbak is lesznek. A művészet gyakorlását nem lehet választani, az soha nem vezethet semmiféle sikerhez, az csupán egy kopár sziget az ordenárévá lett létezés körülményei közt, egy szinte megközelíthetetlen s mára már el is feledett, érdektelenné vált, koszos és szabad bugyor, ahol a rendszeresen végzett művelet mindig rituális. […] felzaklat, hogy még ebben a koszos és szabad bugyorban sem hagyják békén az embert. Eddig csak a hatalom korrumpálta művész volt jelen, most már itt van a domesztikált művész is, aki a piaci viszonyok teljes jogú szereplője, és aki művét mint egy darab nemes szappant kínálja egy olyan világban, amelyben ő is magától értetődőnek tartja, hogy a szappan: áru, így hát a nemes szappan is az. […] A domesztikált művész terméke ugyanis úgy tesz, mintha maga is az emelkedett artikulációért, mintha maga is a kínzó ismeretelméleti gyötrelemből s mintha maga is abban a koszos bugyorban készült volna. De: nem. Mert abban a koszos, abban az érdektelenné vált, abban a szinte megközelíthetetlen bugyorban: szabadság van.”

Ezek az egykor elhangzott s most újból felidézett szövegrészletek, hajdani interjúkból kimetszett monológfoszlányok szerintem eredeti kontextusuk hiányában is elég pontosan jelzik azt az alkotói magatartásmódot, azt a szépírói beállítódást, melyet nyugodtan nevezhetünk heroikusnak, avagy „elkötelezettnek”. (A kortárs filozófus, Ernesto Grassi az emberre ontológiai s nem csupán esztétikai súllyal nehezedő, az emberre mintegy kötelezettséget rovó művet, illetve az ilyen művet létrehozni tudó szerzőt nevezi elkötelezettnek.) Egy rövid recenziókritika keretei közt most nem feladatom, hogy elemzés tárgyává tegyem e magatartás létjogosultságát, adekvátságát, pláne, hogy rákérdezzek sikerességére mai viszonyaink közepette. Mindezzel pusztán csak arra szerettem volna utalni, hogy e beállítódás jobb megértése (legalábbis megérteni akarása) nélkül aligha van esély akár az egyes Krasznahorkai-művek, akár az oeuvre eddig látható egészének, helyi vagy akár abszolút értékének megítélésére. Hisz nem lehet kétséges: Krasznahorkai sajátos helyét a kortárs magyar irodalomban elsősorban életművének szervessége, műveinek organikus (sőt, szinte már-már logikus) egymásra és egymásból következése adja. Nevezhetjük egyféle „egykönyvűségnek”, még ha e jelzőt sokan lekezelőnek, az írói intuíció elapadásának jeleként értékelik is. Én nem ilyen értelemben használom a fogalmat. Mert bár Krasznahorkai írásművészetére sokféle jelző lenne aggatható („kultúr- és civilizációkritikus”, „kafkaiánus”, „metafizikus”, „polgárpukkasztó”, a „tragikus életérzést megtestesítő” stb.), a legfőbb (de persze nem az egyetlen) gondolat, mely ott lapul Krasznahorkai valamennyi megnyilvánulása mögött, voltaképp csak ennyi: „A vágy, hogy valami tökéletesre találjon, a modern európai emberben éppannyira elementáris, éppannyira lebírhatatlan és elfojthatatlan, mint gyanakvása mindazzal szemben, ami tökéletes. Attól kezdve, hogy a racionalizmus fokozatos térnyerésének évszázadai alatt felszámolta kapcsolatát a transzcendenssel, s átadta magát az egyértelmű valóság, vagyis a végső célját mint mesét vesztett realitás bűvöletének, bizalma megrendült a korábbi évezredes meggyőződésben is, miszerint van ideális, következésképpen van értelme eszménynek […]” (Megőrülni a paradicsomban). Azt mondtam: csak ennyi, de talán helyesebb lett volna úgy fogalmaznom: „csak” ennyi. Az idézőjeles alakot az idézőjel nélkülitől ugyanis világok választják el: tessék belegondolni, mit jelentenek az idézetben szereplő olyan szavak, mint „tökéletes”, mint „vágy”, mint „modern”, mint „európai”, mint „ember”, mint „elementáris”, mint „racionális”, mint „transzcendens”, mint „realitás”, és akkor három dolgot biztosan megértünk majd. Egyrészt, hogy az e szavak kijelölte tárgy ép ésszel alig felfogható mélysége, horizontjának tágassága miatt nincs okunk félteni Krasznahorkait a kiürüléstől, az írói intuíció elapadásától. Másrészt: az író nem mindig olvasóbarát műveinek tétje sokkal inkább az önmeghatározás (nem elválaszthatóan az általában vett modern ember önmeghatározási kísérletétől sem), mintsem az akár nemes értelemben vett szórakoztatás és gyönyörködtetés. Harmadrészt: ennek az önmeghatározási kísérletnek a terepe nem biztos, hogy egyértelműen az irodalom kell legyen. A Kasznahorkai-prózát mélyen átható ellentmondások és problémák valószínűleg ebből fakadnak. Ideértve az írói műhelyproblémákat is, melyek közül talán a legfontosabb: vajon a naturalizmus és a realizmus eszközeivel megragadható-e a szakrális és a mitikus? Nem vitás, Krasznahorkai ama törekvése, hogy a fantasztikumot és a szociologikus hitelességet egyidejűleg működtesse, valóban számos nehézséget vet fel, amelyekbe kikerülhetetlenül ütköznek bele mind a „tükrözéselméletre”, a „realizmusra”, mind pedig a művészi nyelv önállóságára és referencianélküliségére esküdők. S aligha tévedünk, ha azt mondjuk, hogy míg az egyik irodalomfelfogás hívei számára továbbra is zavaró lesz, hogy Krasznahorkai dokumentarista igényű valóságábrázolása minduntalan a fantasztikumba és a mágiába csap át, nyelve pedig egyféle öngerjesztő retorikába, a másik csoport minden bizonnyal azt fogja a szerző szemére vetni, hogy a próza öntörvényű struktúráját időről időre kiszolgáltatja az ábrázolt világ kézzelfogható, megtapasztalható jelenvalóságának és konkrétságának…

Nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy Krasznahorkai személyében egy olyan, valóban jelentős (s nem csak annak mondott vagy beállított) kortárs íróval állunk szemben, akit nagyon is nem hagy nyugodni az, amiben él, és akinek különös és idegenszerű, inkább késő modernnek, mint posztmodernnek tekinthető írói világába talán ezért is tudnak szervesen beépülni, éspedig egyidejűleg, az olyan metafizikai léttapasztalatok, mint otthonosság és létbevetettség, apokalipszis és felsőbb értelem, káosz és harmónia, empíria és spiritualizmus. És ez alkalommal, a Seiobo járt odalenn esetében mindenekelőtt a szépség léte, a lét szépsége, művészet és transzcendencia kapcsolatának, a művészetvallás, a lét esztétikai igazolhatóságának kérdésköre, mely távolról sem csupán írói műhelyprobléma, szakmai belügy, hanem minden bizonnyal a modern ember önmeghatározásának egyik megkerülhetetlen kulcskérdése is.

Tisztában vagyok vele, hogy rendhagyó módon figyelemfelkeltő recenzióm sokakban kelthet hiányérzetet, hiszen a konkrét apropóul szolgáló könyvről (első pillantásra) szinte alig beszéltem. Nem foglalkoztam például azzal a kérdéssel, hogy vajon műfajilag regénnyel, szorosan összefüggő novellák gyűjteményével vagy egymással sem térben, sem időben, csupán a tárgyukban érintkező szövegek antológiájával állunk-e szemben. Nem próbáltam értelmezni a könyv rejtélyes címét, sem azt, vajon mi az oka a szintén rendhagyó, a Fibonacci-számsort követő oldalszámozásnak (1, 1, 2, 3, 5, 8, 13, 21, 34, 55, 89, 134, 223, 357…). S különösen mellőztem annak eldöntését, hogy vajon a kortárs magyar irodalom egyik csúcsteljesítményét tarthatjuk-e a kezünkben, vagy Krasznahorkai pályájának (útjának?) egyik – még átléphető/meghaladható – állomásának dokumentumát. S hogy miért mellőztem ezeket? Mert a „heroikus” olvasónak, akit Krasznahorkai írásaival megcéloz, a válaszokat úgyis egyénileg kell majd megfogalmazni, kiküzdeni magának az olvasás (épp ezért és ettől heroikus) folyamatában. (Magvető, 2009)

Nyitólap