Simon László

Balázs Attila: Kinek Észak, kinek Dél

Palatinus, 2008

„akárki nyugodtan idedughatja a fejét
a gépem fölé agyaljunk ki valami
tisztességes utolsó sort amely olyan éles
metsző akár a borotva a fagy vagy a guillotine pengéje
fejezzünk le nyilvánosan egy műfajt
amelynek előbb elnézést kérünk fiktív szereplőitől
meghajolva a történelem színpadán
a már kiürült nézőtér előtt
vagy nézzünk benne utána annak a sornak
amely a legmegfelelőbb lenne ide
csak úgy találomra dadaista módra
keressünk refrént az időre”

(Brasnyó István: Óda a regényhez)

A nemrégiben elhunyt vajdasági költő-prózaíró hatalmas versének zárómondatait idéztem, aki sok-sok kortársához hasonlóan egy életen át vívta hősies küzdelmét a regénnyel. Bizonyára nem véletlen, hogy az utolsó sora oly „éles” és „metsző”, de az sem, hogy az időre keres rímet. Az ugyancsak vajdasági születésű Balázs Attila is az idővel áll harcban. Mindenekelőtt a történeti idővel. Első ránézésre ugyanis mintha csak szűkebb hazája, Újvidék és Pétervárad történetét akarná elmesélni, lehetőleg a honfoglalás előtti időktől napjainkig. Intellektuális erőket mozgató szándék, lenyűgöző vállalkozás: megírni a haza, a szülőföld történetét. Forrásokat, tudós történészeket idéz, mondákat, legendákat, betyárhistóriákat applikál elbeszélésébe, történeti alakoknál időzik el, s közben a vajdasági történelem ismert és ismeretlen figuráinak életútját, portréját is megrajzolja. Ezeket a műveleteket majd minden esetben saját kutatásaival, illetve egy jeles, a 19. század végén működő helytörténész, Érdujhelyi Menyhért, majd később, a jugoszláviai testvérharcokat idézve, az újvidéki Telep egyik furcsa alakjának, Picspang tanár úrnak a munkáira hivatkozva hitelesíti. Nem véletlen tehát, hogy az olvasó, még ha hivatásos is, könnyen lépre megy, s elhiszi, hogy – miként egyik bírálója vélekedett Balázs Attila művéről – „regényes történeti rajzot” tart a kezében. De nem regényt.

Az írói módszer felfedéséhez, hogy tudniillik miként írható regény a történelemből, vissza kell térnünk a brasnyói problematikához, a „keressünk refrént az időre” gondolatához. Tartok tőle, hogy az idő – ezúttal mint a modern regény központi kategóriájának bevezetése – könnyen szétfeszítheti e recenzió kereteit, de kénytelen vagyok vele, ha szeretném alaposabban megérteni Balázs Attila regényírói módszerét.

Az írónak először is a regény idejévé kell tenni a történeti időt, mely térképző erővel rendelkezik, és regényalakokat hív életre. Balázs Attila nagyon is tisztában van ennek jelentőségével: „Kimondottan idegesít a sok szám, támpontul azonban szükség van ezekre, mint hídnak a pillérjeire, főleg egy olyan szövegben, mely az idő széles vizén ível át, vagy akár így: viaduktként az emberi történelem siralomvölgye fölé magasodik, és szándéka is ott maradni.”

Balázs Attila gyakran játékosan-ironikusan fogalmaz, de halálosan komolyan gondolja, hogy „az idő széles vizén” haladva, sodrását követve nem lehet regényt írni, legfeljebb történelmet. Tisztában van természetesen azzal is, hogy az írónak sűrítenie kell az időt, mert csak így képes a tér megteremtésére, s arra, hogy alakokat rajzolhasson és terelgethessen benne. Emir Kusturicára utalva jelzi is a prózaíró kényszerét: „…lehet, hogy kockázatos összerántani az idő rulettasztalán ennyire távol eső dolgokat, meglepett személyeket, dédelgetett zsetonjaikat, ámbátor szórakoztató tud lenni az ilyesmi.”

Balázs Attila regényírói módszerének jobb megértéséhez érdemes elővenni Bahtyin tanulmánykötetét is, A szó esztétikáját, melyben ezt állítja a szerző: „Az irodalmi-művészeti értelemben vett kronotoposzban a tér- és időbeli ismérvek konkrét, tartalmas egységben olvadnak össze. Az idő itt besűrűsödik, összetömörül, művészileg látható alakot ölt; a tér pedig intenzívvé válik, időfolyamattá, szüzsévé, történetté nyílik ki.”

Balázs Attila erős tehetségét bizonyítja, hogy képes a történelmet a regény tárgyává, átélhető, élvezhető „szüzsévé” avatni. Életek hihetetlen gazdagsága, ismert és ismeretlen szereplők sorsa tárul elénk, s kapcsolódik össze konfliktusokban, szerelemben, gyűlöletben, bolondériában, tragikumban; alakok merülnek fel az idő árjában, s tűnnek el benne örökre. Az idő komótosan járja be a tereket, s teremt alkalmat a figurák megmutatkozására.

De mi történik, ha a történeti idő váratlanul felgyorsul, s a regényíró elveszíti uralmát anyaga, a történelem fölött, mert utoléri, és egyszerre ő is a történések, az események résztvevőjévé válik? Ekkor lelohad a regényidő térképző ereje, elenyészik alak- és történetképző készsége. Lassanként elfogynak a megjeleníthető, leírható figurák, hovatovább csak történeti-politikai szereplők maradnak „a történelem színpadán / a már kiürült nézőtér előtt”. Az író nem talál elmesélhető történetet, csak leírható helyzetet, melybe Jugoszlávia szétesése, a testvérháború juttatta. Ekkor lép elénk az író a maga életrajzi valóságában, a konfesszió vágyával a szívében, egyes szám első személyben.

 Az idő funkciójának elemzése után érdemes szemügyre venni Balázs Attila regényét egy másik szempontból is. Az író elbeszélői módszerének szempontjából, mely éppúgy sok mindent elárul az író teremtő képzeletéről, mint a téridő (kronotoposz) kezelése. Az irodalomtudomány örökzöldjében olvasható az a régi keletű felismerés, hogy „az elbeszélés módszerének központi problémája a szerzőnek a művéhez való viszonya” (Wellek–Warren: Az irodalom elmélete).

Balázs Attila olyan erősen tudatában van ennek az összefüggésnek, hogy beszél is róla, hol hangsúlyosan, hol ironikusan. Efféle eligazító-ráébresztő fordulatokkal él például: „Íme szertelen jókedvemben, csaknem híven, benne hívőn mesélem én is, holott a tudomány igazsága ezen a ponton más lehet. A történettudományé mindenképp, de kit izgat. Ha egyszer oly didergetően szép.”

A szerző olykor írói műhelyének titkait, szándékait is feltárja olvasója előtt. Műve vége felé haladva bevallja: „megírom minden eddiginél terjedelmesebb könyvem, melybe fentebb csak durván vázolt élményeim is belesűrűsödnek…

Adtam magamnak egy kis fórt. Könyveim Könyvének megírását úgy ötven fölé helyeztem. Márpedig most ötven múltam, és írom.”

Balázs Attila egyébként a személyességnek és a vallomásosságnak mind mélyebb rétegeit tárja olvasója elé, újra meg újra biztosít bennünket, hogy – bár egy helyen „szövegduzzasztónak” mondja magát – szakmájának, az írói mesterségnek elhivatott művelője. Egy gyermekkori emléket idézve megvallja, hogy az „amúgy céltalan életecske mellé rendelte az írás képességét az Úr…”.

Talán az elmondottakból is kitűnik, hogy az „akárki nyugodtan idedughatja a fejét / a gépem fölé” brasnyói magatartás egyáltalán nem idegen Balázs Attilától. Ő ugyanis prózaíró létére talán némely költőnél is vallomásosabb és kitárulkozóbb alkat. Nem restelli megvallani, hogy az írás képessége nem egyszerűen Isten adománya, hanem lehetőség is arra, hogy időálló alkotásokkal törjön halhatatlanságra: „Valódi ár ellen erős motorú hajóval küzdünk, ám az idő sodra ellen mivel? Azt hiszem, maradandónak szánt művel próbálkozunk. Teljes gőzzel, még ha hiú reményekkel is. Ki-ki a maga járművének kopott fűtője és ütött kapitánya.”

Balázs Attila olyan írónak mutatkozik ebben a regényében, aki a maga szeretetteljes modorában újra meg újra emlékezteti olvasóját, hogy amit olvas, irodalom csupán. Ezzel magyarázható egyebek közt, hogy fontosnak tudja és mutatja az elbeszélő-narrátor szerepét, aki közbeszólásaival kizökkenti az olvasót az át- és beleélés folyamatából. Például efféle mondatokkal: „Nem játszhatjuk folyton a mindentudót, azonban elképzelhető…” Vagy: „ …remélem, van még egy kis türelmük…” Máskor az írói szándékra emlékezteti olvasóját, jelezve mintegy, jobb lesz észben tartani, hogy „mi itt egy szórakoztató, végeredményben tanulságos, néha vicces történetet igyekszünk elmondani”. Máskor a szöveg tárgya vagy a pillanatnyi lelkiállapota készteti arra az írót, hogy másképpen fogalmazzon ugyanarról szólva. Egy tragikus esemény kapcsán például így: „meg is örökítjük ebben az, úgy látszik, halálhoz a születésnél valamiért sokkalta jobban vonzódó műben…” Olyan mondata is akad, melyben „hol kacagva kikacsintó, hol bús grimasszal elforduló, elkomolyodó” mesefolyamnak nevezi művét.

Érdemes itt visszatérni Érdujhelyi Menyhért alakjához és az elbeszélésben betöltött szerepéhez, aki kézen fogja, s végigvezeti a szerzőt a Vajdaság történetén szinte az első világháború kitörésének pillanatáig. Érdujhelyi bevonása ugyanis olyan játékteret nyújt Balázs Attila számára, melyben – minden maga választotta kötöttség ellenére – szabadon mozoghat, s szinte tetszés szerint közelíthet tárgyához, a történelemhez, de el is távolodhat tőle, s olyan messzeségbe kerülhet, ahonnan együttérzéssel, egyszersmind távolságtartó iróniával beszélhet róla. Azzal is sikerül elidegeníteni a történelmet mint a regény tulajdonképpeni tárgyát, hogy látszólag megkettőzi a narrátori hangot, váltogatja az elbeszélői pozíciót. Nem minden esetben tudjuk megmondani, hogy Balázs Attila vagy Érdujhelyi Menyhért beszél-e a Vajdaság, közelebbről Újvidék és Pétervárad történetéről. „Fő vonalvezetőnk, kedves kalauzunk, egyik drága ihletőnk, Érdujhelyi Menyhért írta le nem a legderűlátóbb modorban, hogy…” – közli velünk a szerző, de csak ritkán jelöli meg azokat a mondatokat, melyeket a jeles helytörténésztől emelt át a maga szövegébe. Továbbhaladva az olvasásban megtudjuk, hogy „…Érdujhelyi Menyhért a mi kedvenc vakvezetőnk vagy szamárvezetőnk, vagy ahogy tetszik. Mondtuk már? Ő a mi emberünk, gondolataiban, cselekedeteiben egyaránt.”

Talán nem tűnik belemagyarázásnak, ha megkockáztatom, hogy a „mi” jelentése a „pluralis modestae, a többes szám első személy használata szerénységből az egyes szám helyett” (Idegen szavak szótára). Jómagam a szerénység szóra tenném a hangsúlyt, utalva Balázs Attila vissza-visszatérő fordulatára, amely így hangzik: „szerény krónikásuk”.

De mindegy is, hogyan játszik az író az elbeszélő kilétével, az bizonyosnak látszik, hogy – ha olykor rejtőzködve is – mindig egyes szám első személyben van jelen, s vall vívódásairól, az anyaggal való küzdelméről, elbeszélői módszeréről, tehetségébe vetett hitéről, az írói hivatásról mint eleve elrendelt, sors adta életformáról.

Balázs Attila azonban a regény egy pontján, nagyjából akkor, amikor a délszláv háborúról beszél, felhagy az írói mesterséget firtató kérdések elemzésével, nem izgatja már a tehetség mibenléte és természete, a szöveg szervezésének problematikája. Hirtelen, de nem váratlanul, mert előzményei ott vannak a regényben, a maga puszta életének tényeivel lép elénk a konfesszió, a vallomás kényszerével.

Akkor következik be ez a fordulat, amikor a történelem átcsap az elbeszélő feje fölött, amikor az író a saját történetével, megszenvedett sorsával maga is szereplőként lép be a történelembe, nem mint alakítója, hanem mint elszenvedője. Ezt a sorsdöntő fordulatot a délszláv háború hozza meg természetesen az író életében, de a regényében is. Az életben azzal, hogy belekényszerül az „alkalmi riporter, kitartó tudósító, disszidens író és dezertőr katona” szerepébe. A regényben azzal, hogy a mű énformában írt életrajzi alkotásként folytatódik és fejeződik be. Világossá válik, hogy az író saját világának őszinte feltárása mindennél fontosabb immár.

A recenzensnek az a szakmailag nehezen indokolható véleménye, hogy Balázs Attila azért szánta rá magát könyvei könyvének megírására, hogy nyilvánosan beszélhessen kifosztottságáról, a háború ütötte sebekről, a haza, az otthon elvesztése miatt érzett fájdalmáról.

Végezetül idehalljuk Heinrich Böll egyik hősének Balázs Attila könyvében gyakran idézett mondatát: „Élvezzétek a háborút, mert a béke szörnyű lesz!” A tapasztalat arra tanít, hogy a béke olykor a túlélő tragédiáját teljesíti be.

Nyitólap