Dobás Kata
Ármos Lóránd: Apám a
Holdig
Erdélyi Híradó,
Előretolt Helyőrség Szépirodalmi Páholy, Ráció Kiadó,
2009
Ármos Lóránd első verseskötetében (Rózsahús,
2005) a 19–20. század fordulójának kiemelt helyszínét, a
nagyvárost választotta szövegvilágának első számú
terévé. Az Apám a Holdig már csak halványan őrzi ezt
az előzményt, mintegy mellékszálként, ennél sokkal
fontosabbnak tűnik két, szintén nagy hagyományú téma
poétikai körüljárása.
A kötet következésképp két egyenlő
nagyságú ciklusra oszlik; az első részben – mondjuk így
– szerelmes versek találhatók, a másodikban olyan
alkotások, melyek valamiképpen a (nem hagyományos értelemben
vett) nyelvbe vetett lét önreflexívnek mondható
megnyilvánulásai. A kezdő ciklus (Milyen kölyköket?)
darabjai tehát igen kényes területre merészkednek, a magyar
és világirodalmi versörökség szempontjából mindenképpen,
hiszen feltehető a kérdés, hogy kortárs költőként milyen
formai és legfőképpen stílusbeli nehézségek árán
lehetséges egy poétikailag hiteles szerelmi költészetet
megvalósítani. Ármos láthatóan számol ezekkel az
akadályokkal, költeményei egy félig-meddig rejtett tematikus
szálon, lineárisnak is vélhető időrendben haladnak, melyben
egy szőke lány, illetve a lírai én hozzá való viszonya kap
kitüntetett helyet. Egyfelől tehát a próza irányába való
narratív elmozdulás, másfelől a sokszor felbukkanó
szenvtelen és tárgyias hang megléte teremtené meg azt a
távolságot, amely elengedhetetlennek bizonyul(na) a
pátoszosság elkerüléséhez. Mindehhez egy több ízben
felbukkanó motívum társul: a „tiszta”, evilági
felnőttlét gondolata. Ármosnál ugyanis az együtt-lét mindig
valamiféle előző, ösztönszerűnek címkézett életmód
felülírása is: „Hajamat levágtam, hogy jobban szeressen. /
Lábamra francia gombaölőt vettem. // Mielőtt kimondtam azt a
nagy szerelmet, / levágtam magamről a szőrt is, ahol kellett
[…] ösztöneim porán így leszek szép felnőtt […] általa
lehetek én is evilági” (Tisztító). Az ezt követő
együttélés leírása során ennél is élesebb
szétválasztás történik, a kiismerhetetlen és örvényszerű
múlt és a biztonságos, ám korlátok közé szorított jelen
tárgyiasul, majd térbelivé alakul: „Ablakunk alatt volt
világom dőzsöl / éjjelenként: Te comboddal őrzöl. //
Mintagazdaság az életem ettől. / Rácsaid védik a kintet a
benttől” (Aminél többet). Mindezen jellemzők egy
jól strukturált, (ön)ironikusnak is olvasható beszédmódot
eredményeznek, éppen ezért igen sajnálatos, hogy a ciklusban
helyet kaptak olyan közepes versek is, amelyek sokszor
gyengítik a működőképes koncepciót, hiszen jó néhány
sor(pár) nem feltétlenül képes hordozni az előzőekben már
felvállalt hangvételt (Ennyi lett, Megülni azt stb.),
vagyis nem tudja kikerülni a pátoszosságot; ezen némileg
segít, hogy József Attila A hetedik című költeménye
újraíródik (Milyen kölyköket?), illetve történik
egyfajta továbbépítkezés Tandori Dezső és Kosztolányi
költészetéből (Cinikus lettem, és várom halálod;
Megülni azt).
A kötet második része (Élek és nézek)
több izgalmas kérdésfeltevésre is vállalkozik, ebből talán
a leginkább jelentőségteljes a tájversek új
megvilágításba helyezése és a nyelv rögzítetlen és
megbízhatatlan aspektusának kiemelése. Ha az utóbbinál
maradunk, akkor első pillantásra is nyilvánvalóvá válik,
hogy Ármos egy többnyelvű közeget vázol fel, amelyben
ugyanakkor nem jelent akadályt a kommunikáció; ami
felfoghatatlan e rendszerben, az általában a lírai én
identitása: „ezek hárman nem értik, hogy dolgozhatom / a
magyar csoportban románként. // Végül leszűrik: két
anyanyelvem van. (Bárcsak a bíróság szűrné le, / és
felvenne tolmácsnak, ötezerért!)” (Nap mint nap) A
nyelvi és kulturális kavalkádban a vers-én jól kiismeri
magát, egyik nyelvről bátran vált a másikra, de a
párbeszéd csupán néhány pillanatkép erejéig tart, és a
forgószínpadszerű technikának köszönhetően a bevallottan
költő beszélő végül a következő közhelyre jut: „Így
járunk körbe, mentegetőzve, / így telik szépen az élet. (Mariana
elmondja) Mindez leginkább arra mutathat, hogy másféle
vélekedésre ebben a közegben nem is lehet jutni, s noha
kényelmesen tágnak és belakhatónak látszik a nyelvi
sokszínűség, úgy vélhető, hogy sok minden elhallgatásra
kényszerül. Ahogy azt a „nyelvbe vetett lét”
kifejezésével jeleztem, Ármos ilyen típusú versei
parabolaszerű utalásokként foghatók fel: a lírai én a nyelv
olyan aspektusára lesz kénytelen hagyatkozni, amely elsősorban
rögzítetlen, másodsorban frázisok és címkeszerű
történetek elbeszélésére képes. Egyébként igen hatásos
szerkesztési elvként lehet számon tartani, hogy maga a
probléma már két ember között is megjelent az előző
ciklusban – („Elviszlek az ügyvédemhez. / Pénzért
elmeséli tán, / hogy kell együtt élnünk Pesten, / ha te
szerb vagy, én román. // Boldogok leszünk, meglátod! /
Dolgozol majd feketén”) – ugyanilyen mértékű cinizmus
felvállalásával.
Ez a cinikus hangvétel ugyanakkor remek
ellenpontot képez a tájversekkel, amelyekben Ármos az
egyszerű képeknek köszönhetően a tárgyias leírások felé
nyit anélkül, hogy a költőelődök megidézése elmaradna
(„Telet ígérnek a varjak, / de hol leszek én, mire
eljön?”). Külön kiemelésre érdemes a Fehér, benn
címet viselő vers, amely az önreflexív értelmező
mozzanatként is felfogható sorok miatt Ármos költészetének
egyik figyelemre méltó jellegzetességét is adja:
„Téliesíted a kertet. / Mi kevesebb volt, több most így. //
Ami kell, magába fogja. / A többi lebomlik, tessék. //
Csontra, izomra fokozva / téliesíted a lírát.” Ebben az
értelmezésben, kiegészítve természetesen a többi hasonló
típusú költeménnyel, a táj – noha sok esetben egy
kertbeni környezetről esik szó – nem otthonosságot sugall,
hanem részvéttelenséget, amit a lírai én produktív
különbözőségként hasznosít, és éppen ez utóbbi aktus
teszi Ármos tárgyias tájverseit különlegessé.
A kötet címadó verse összességét adja a
korábban előnyben részesített szempontoknak, összefogva a
tájverseket, a nyelv körül csoportosuló kérdéseket és a
két ember viszonyára építő költészetet, s mindez tovább
bővül a korábbi ciklus verseihez való nagy ívű
utalásrendszer kiépítésével. („A fázó körútról
hazaszálló este / figyel kicsit, s ha kínomat kileste, /
ölébe fektet, és ő írja tovább.”) Az Apám a Holdig
című költemény így lesz egyszerre a szintézis helye és a
könyv egyik központja.
Ármos Lóránd legújabb kötetében
körvonalazódni látszik számos olyan lehetőség, amelyekkel
élve a későbbiekben bizonyára elkerülhetőek lesznek a
középszerű megoldások, hiszen a kötet jó poétikai
megoldásai arra engednek következtetni, hogy a fentiek
továbbgondolásával létrejöhet egy olyan versbeszéd, amely
hangsúlyosabban lesz egyéni, s így a költői hagyományba
való illeszkedés is erőteljesebb kontúrokat kaphat.