Dobai Péter

Az idő fájdalomból van

A Szomorú körutas megtartó emlékében

                                       „És nem tudom, mi fáj majd jobban:
                                       Mi itt örökre elveszett,
                                       Vagy ami él a multban, s onnan
                                       Kivenni többé nem lehet?”

                                                                                 (Vajda János)

…avagy a fájdalom van időből?
Légyen immár mindegy néked.
Nem vár többé a gyermekkori vaáli erdő,
sem a bejárhatatlan bikoli ősvadon…
Egyedül-sétáid köre egyre szűkül:
elindulsz fénytelen hónapos szobádból,
a Tompa utczából, a Ferenczvárosból,
s elérsz, ha el, a teraszos Duna-korzóig,
’hol nemes hölgyek sétálnak drága időket el,
drága ruhákban, drága ékszerekkel…
Látni reméled, felismerni vágyod közöttük
Ginát, legyen bár csak kísértete önmagának,
Te valóvá álmodnád őt, tőle sebzett szíveddel!
A kikötött s a kifutó hajók utasnak nem téged
várnak… A fehér fedélzetről napernyős leány int,
mintha tenéked intene… Ábrándozz csak, bár másnak int!
Mivé lettél, századosa a dicső Honvéd Hadseregnek?
Filléres hírlapíró vagy, nem Korod Hőse…
Jobb lett volna elesni Erdélyben, Bem vitéz hadseregében,
halálos kozákroham ellenében,
együtt hős bajtársaddal, Petőfivel!
Most már vénségig élned kell,
a nagy csatatér temető lett, virágok, koszorúk nélküli
sírmező. Menj, menetelj, mintha még hívna rohamra
a trombitaszó… de: „Európa csendes, újra csendes,
elzúgtak forradalmai…”
Talán mégis vár valami… Ha nem is hihetni.
Igen, vár, életfogytiglan tereád Gina. Holtan.
Vár reád a Georgina-katakomba,
végre majd ott tévedsz végleg
magányos magadtól s a Mont Blanctól el – – –

„Van fájdalom a gondolatban”

Vajda János egy verssorára

„És csak egyszer! és csak egyszer?
Az idő, tér végtelen,
S újra többé itt az ember
Soha többé nem jelen?”

                       (Vajda János)

Az Al-Duna soron, kofahajók, standok,
kocsmák mentén, szép soroksári leányzókat
már alig is megnézvén, sétálsz, inkább menetelsz
magányosan a Tompa utcza, a Ferenczváros felől:
megállni majd a pesti korzón, ’hol flangál úri nép,
’hol fehér sétagőzösök pihennek kikötve,
majd szól a hajókürt, a luxushajó kifut Bécs felé,
nélküled, persze nélküled, hiszen mire volna jegyed tenéked!?
A vaáli vadon, a bikoli erdő távol, lélekmessze van,
vagy mégsem: a vaáli vadon mindegyre szívedben van?
Messze van a dús Bakony, ’hol mély lombok alatt
a meggondolhatót: elvégre meggondoltad!
A Mont Blanc nyomtalan eltűnt lelked tépett térképéről…
Egy fehér fedélzetes gőzhajót figyelsz, honvágyat szenvedsz,
ahogy látod: hegymenetben halad, biz’ elvihetne
iránytalan-messze innen! Mennél mégis merre? Fel Bécsbe,
’hol Gina él… De hisz érzed, Georgina itt van, nem messze tőled,
rejtélyes közelségben: az ismerős, személyes Semmiben…
Ifjúságod tékozló emléke lettél. Emlék vagy. Nincsen jelen.
Múltjaid jövelnek elébed… Másodszor élni, sorsot újra merni
ugyanolyannak, mint az első vala: mire föl és főleg miféle
istentől koldulnál? Koldus is hiába vagy! Szavait könyörgésednek
meg nem hallja sem az Úr, sem a Sátán!
Talán őreá fogsz emlékezni nemlétedben is?
Hinnéd, hogy csontjaid vermének mélyéből:
újra kihajt, még egyszer kinyílik,
kibontja gonosz-szép szirmait
az a húsevő virág,
Ginád, Georginád!?

Castrum doloris

A fájdalom erődje

                                       „Csak maga a mulandóság,
                                       Az az örökkévaló.”

                                                                (Vajda János)

Szeretni nem sikerült. Szeretve lenni sem.
Magányos csolnakod élén állsz, vizek végén.
Deltádat élettel többé már el nem éred,
hiába, hogy te tengert akartál, nem port,
nem futóhomok-horizontot, immár ezzel kell beérned.
Szíved májusát eltékozoltad, most alkonysugár haldokol,
melytől szemed egyszer könnyezik, másszor visszalángol.

Tél van. Tél vagy te is. Az évek házai sorban elsodorva.
Régi helyen állsz, önként, fegyverben, időtlen,
mint várrom kapujában a leváltó jelszót váró őrszem.
Senki nem vált le, Vajda János! Írj verset Ginához:
ha teszed is, hiába! Ki vagy? Karneváli vámtiszt,
’ki egyetlen arcot keres egyre, leányi álarcok mókáját balgán
félreértve… Ráeszmélsz végre, hogy tragédiád: csak ok a nevetésre.

Se part, se áramlat, se torkolat, se délsziget… Csak örvény ölel.
Bánatod ereje is elhagyott. Folyóba zuhant híd vagy, szétrombolt erőd,
’mit nem véd már őrsége, ’mit nem támad többé ellensége.
Első szerelmed őrült csataképe lassan csillapul, már maga a béke.
Lendítő, lüktető vérhullámok, ’melyeken valaha jövőd riadt,
most múltak tolulnak éltető emlékek helyére, szíved kihagy,
s forog, forog veled idegen nyíltvizeken az utolsó csolnak.

Nyitólap