Czakó Gábor
Szavaink
érzékletességéről1
Nyelvédesanyánk szemléltető ereje
rengeteget köszönhet a szófajszabadságból és az igei
bőségből eredő roppant mozgékonyságának. Főneveink
könnyedén vállalnak jelzői szerepet: szöcskenyáj,
vendégoldal, rókalelkű, legénytoll, tilalomfa – hogy
csak a Toldiból idézzünk –, és amikor „nyelvel
a kuvasz is”, akkor megmozdul az önmagában tunya főnév,
itt a nyelv, s ki-be jár a kutya szájában. Az igeként
való ragozhatóság jóvoltából bármikor, bármelyik névszó
a tettek mezejére léphet. Ezen túlmenően az összetételek
képeket festenek. A két főnév házasságra lép, és
összeadja a maga tulajdonságait. Mindegyik jelzője a
másiknak: a szöcske a nyájnak, a legény a tollnak, a róka a
léleknek és viszont. Ez a művelet kiküszöböli a nehézkes
„olyan, mint” szerkezetet, ezáltal tömörít, visszahatást
is tartalmaz, továbbá hivatkozik a természet időtlen idők
óta tartó megfigyelésének közös tapasztalataira.
Ne maradjon említetlen, hogy összetett
főneveink az elvont fogalmakat is megérzékítik: a csalót
mi szélhámosnak nevezzük, a lustát naplopónak,
a semmirekellőt léhűtőnek. Megannyi mozi… Hoppá!
No, hisz a csaló, a semmirekellő önmagában is
kép, nem beszélve a lusta hangzásának
érzékiségéről!
A magyar nyelv szótára (CzF) példák
tömegével érzékelteti, hogy az r, az l és a t
hangok milyen jelentések kialakításában működnek közre
különös buzgalommal.
Másutt arról esett szó, hogy
magánhangzóink közül a mélyek mennyire elsöprő
többséggel szolgálnak a távoli, terjedelmesebb, lomhább
jelentések megformálásában – amott, pufók, vastag,
lassú stb., míg a magasak a közelség, a kicsiség, a
fürgeség kifejezésében segítenek – itt, kicsi, gebe,
keskeny, izeg stb. Mindenütt leszögeztük, hogy –
néhány hang- és jelenségutánzó kivételével: á-mul,
u-gat stb. – a hangoknak nincs pontosan
körülhatárolható jelentésük, inkább csak „érteményük”,
jelentéshajlamuk.
Ez összefügg a hangutánzással,
hangfestéssel, amiben mássalhangzóink még többet tudnak,
talán mert többen is vannak. A CzF 302, az r-re épülő
szót, jobbára gyököt vagy szótörzset sorol föl, amelyek a
tűz sercegésével-ropogásával, recsegéssel, pergő
ismétléssel, erővel s hasonlókkal összefüggő jelentések
alapjai. A származékokkal együtt ezernyi szóseregről van
szó! Az l a lenge, libegő, lassú, lágy stb.
jelenségek kifejezését segíti kis híján kétszáz
alkalommal – ismét csak gyökökről és tövekről
beszélünk, a származékok hadát nem vettük számba. A t
tettképző, ezért jele a múlt időnek, s ragja a tárgynak,
hiszen a tárgy mindig igéhez kapcsolódik: látom az
asztalt. Föl kell figyelnünk a nyelvünket vizsgáló
marslakó intése nyomán a szókezdő hangok „alacsony
entrópiájára”: talán az érzéki hangzók „tervezik” a
szókezdő hangokat.2
Az indoeurópai nyelvek kutatói általában
elvetik, hogy a hangoknak önmagukban értelemképző hajlamuk
volna, s teszik ezt joggal, hiszen az ő világukban úgy igaz
– mutatja ezt az is, hogy igen alacsony a hangutánzó szavaik
aránya. Hanem bizony a hangérteményhajlam és a hangutánzó
szavak szaporasága más nyelvekben erősen összefügg.
A hunfalvyzmus is tagadja a hangérteményeket.
A Szegedi Egyetem honlapján
(www.arts.u-szeged.hu/finnugor/orak/4ea.ppt) közzétett
előadásvázlat szerint az alábbi három tétel „az uráli
ősnyelv rekonstrukciójának elméleti alapja:
a) jelentés és hangalak között nincs
szükségszerű kapcsolat
b) a nyelvi változás törvényszerűsége
c) a változások rendszerszerűsége”.
Témánk szerint bennünket most csak az a)
pont érint. Méghozzá döntően, mert amennyire nem igaz,
annyira meghatározza a jövendő nyelvészek, s ami nagyobb baj,
a magyartanárok és tanítványaik viszonyát anyanyelvünkhöz.
Nos, a kitalált vagy vakon átvett „elméleti
alapok” elseje sok ezer ponton ellenkezik eleven és
hatalmas nyelvekkel, melyeknek a lét különböző hangjaihoz,
jelenségeihez kapcsolódó nyelvi megnyilvánulásai nyilván a
szóbeszéd kezdeti, tehát ősi rétegéhez tartoznak.
Molnár Zsolt és Czeglédi Cecília (MCz,
2010) idézi ázsiai nyelvek kutatóit, akik szerint a magyarhoz
hasonlóan toldalékoló japánban, koreaiban igen magas a
hangutánzó szavak aránya, a szintén ragozó indonéz nyelvnek
pedig minden szavában megtalálható ilyen elem.
De térjünk a magyar szavakhoz! Vajon nálunk
a jelentés és a hangalak közt szükségszerű-e a kapcsolat,
avagy nem?
A kérdés hangyányit sem teoretikus, hanem
gyakorlati: utána lehet számolni. Persze nem könnyű, mert a
hangalak–jelentés kapcsolat nem egyszerűen hangutánzás. A
hangutánzókon kívül vannak hangfestő, nógató, indulat- és
egyéb szavaink, de vannak olyanok is, amelyeknél a hang együtt
jár valami mozgással, pl. loccs – valami loccsan,
csobban a vízben. A CzF – kínlódva a meghatározás
nehézségeivel – az ilyeneket „mozhangutánzóknak”
nevezi. Akadnak olyan szavaink is, amelyek nyomán mintegy megképlik
a nevezett dolog, mert ajkunk, pofánk eljátssza: púp, fúj,
szív stb. Másoknál nincs hallható összefüggés a
hangalak és a jelentés között, mégis világos, ha egy fejre
azt mondják, hogy tök, egy pálinkára azt, hogy víz,
egy tudósra azt, hogy marha. Gallai Kristóf atyámfia
újgazdagék szalonjában „csilliárd cuccot látott”.
Nos, lássuk a számokat.
A Magyar etimológiai szótárban (MESz)
szereplő szavaink közül hangutánzó 539, hangfestő 322,
önkéntelen hangkitörésből keletkezett 26, állathívogató
19, terelő 5, gyermeknyelvi 48, indulatszó 64, játékos
szóalkotás 2, becéző 32. Ez összesen 1032 szó a 13
ezerből, melyben felénél kevesebb, csak kb. 5000 a honi szó.
A számolást géppel végeztettük, mégpedig úgy, hogy a MESz
által a fönti jelzőkkel illetett szavak kerültek a hálóba.
Ha ötezret veszünk magyarnak, akkor a MESz hazai szókincsének
kb. 20 százaléka tartozik ebbe a csoportba. Ámde a magyar
nyelv szemléletessége, érzékisége ezzel még távolról sem
merül ki!
A MESz szavait kiegészítve CzF
gyökszótárában gyors számolással hirtelen találtunk még
88 mozgást szemléltető gyököt, melyekből olyan, szinte
látható szavaink keletkeztek, mint a ballag, billeg, csoszog
stb. Senki sem állíthatja, hogy ezeknek a jelentése nincsen
összefüggésben hangalakjukkal. A csoszog hangot is
utánoz. Gondoljunk a billegben lengetegkedő, libegő l-re!
Ha c-re cseréljük vagy zs-re: biceg,
bizseg/bizsereg, egész más szót kapunk, s minden ép
magyar nyelvérzékű számára nyilvánvaló, hogy a hangok
következmény nélkül nem csereberélhetők. Az alakot
megjelenítők közül a kerekség, dudor szavai 86-an voltak,
pl.: búbos, görbe, pohos, a laposságé 33-an: terjed,
terül, lap, lapos stb. A magasságot szemlélteti 8 szavunk,
pl. orr, sudár stb. Ez együtt 215. Összeadva a MESz érzékítő
szavaival 1247 jön ki, ami máris 25 százalék közelébe
nyomja arányukat. Jó észben tartani, hogy a 215-ös szám a CzF-ben
csak gyököket takar, melyek némelyikéből tucatszám, másikából
százszámra sarjadnak szavak! Persze roppant izzasztó munka
volna megszámolni a sokféleképpen (!) szemléletes szavainkat.
Molnárék nekiveselkedtek, s úgy találták, hogy a magyarban a
közvetlen hangkövető gyökök aránya kb. 30-35 százalék.
Ebből indulati és nógató kb. 5, hangutánzó kb. 25-30
százalék. A közvetett hangkövető (jellegutánzó) – vil-lan,
tün-ékeny, csil-lám stb. – gyökök aránya kb. 30-40
százalék, ebből mozgásutánzó – moz-zan, lib-eg,
ráz stb. – kb. 10 százalék. Az összes nagyjából a
szókészlet többségét, kétharmadát-háromnegyedét teszi
ki! A jellegutánzók közé tartoznak a CzF-ből föntebb
idézett „alakot megjelenítők”, melyeknek szemléletes
voltához nem fér kétség. Ha hozzávesszük kifejezéseink,
szólásaink, közmondásaink és friss mondataink képiségét,
akkor bízvást kijelenthetjük, hogy igaz Karácsony Sándornak
a magyar észjárásról tett alapvető megfigyelése:
szemléletes (Karácsony, 1985).
Ekkora „közvetlen” és „közvetett”
hangkövető szósereg egyszerűen elfújja azt az elméleti
föltételezést, hogy a magyar nyelvet olyan csoportba soroljuk,
amelyben „jelentés és hangalak között nincs
szükségszerű kapcsolat”, s egyúttal meg is
magyarázza, hogy az ilyen kiagyalt elméleti előföltevések
nem vonatkoznak sem a régi, sem az élő magyar nyelvre, hanem
valami másra. Szomorúan utalunk a kisebbrendűségből fakadó
utánzásra: a magyar értelmiségiek egy része „vigyázó
szemét” folyton az éppen divatos Párizsra veti a föladat
és az igazság helyett. Sok magyar nyelvész szeretne kitörni a
vidékiségből, s szeretne fölzárkózni a trendi, nyugati
tudományos izmushoz=szabványhoz. Törődik is azzal, hogy magyari
tanítványai semmi strukturalizmust vagy posztmodernizmust nem
szívtak magukba az anyatejjel!
Az érzékletességnek azonban ezzel még nem
jártunk a végére!
Számos gyökünk képe máig eleven, pl.: a hab,
melyből habzik, habos stb. szavaink származnak, vagy a csíp,
melyből a csípés, a csipetke – a Sárközben: csipödött
– eredett3. A csip vastag hangú párja a
csup: csupál, azaz lecsipkedi
pl. a leveleket egy ágról, és az csupasz lesz.
A gyökcsaládok sajátja, hogy a
szabályszerű hangváltások után is viszik magukkal a képet: vir-rad,
pir-kad, vir-ul, vör-ös, vér-es stb.
Más gyökök viszont elaludtak, az idők
folyamán elvonttá lettek. Vegyünk egy aprócskát: „ha,
elvont gyöke a takarót, burkot, héját jelentő haj, hám, hás,
hártya származékoknak” – CzF. Ha jól
belegondolunk, sőt, megnézzük, akkor látjuk, hogy a ha
csakugyan nem jelent semmit önmagában, ám a származékok a
szó szoros értelmében megmutatkoznak előttünk,
tudjuk, mi történik, s hogyan, ha hámlik a bőrünk, ha
a gyönge fagyban hártyásodik már a pocsolya vize.
Onnan tudjuk, hogy látjuk. Ugyanúgy, mint a rétest, a kőttest
(kelt tésztát), a szőttest, a varrottast, a metéltet,
az aszaltat – a kinézetükön túl még az
elkészülésük folyamatát is megismerjük – a nevükből!
Szinte az őskori névmágia bukkan elénk, miszerint a név
azonos a viselőjével, s aki tudja valakinek-valaminek a nevét,
az a hatalmában is tartja…4
Alig akad olyan szavunk, melyhez éppen a
szemléletesség szelleme ne csatolt volna átvitt értelmet,
olykor többet is: láz – lázadó, gaz – gazember,
fa – falábú (focista), fatökű, fajankó,
fakabát stb. Fej gyökünkből is előbújt vagy
három tucat szó: fejetlen, fejedelem, fejből, fejezet
stb., ám oldalága is hajtott, mint gyökeinknek általában: fő
– főember, főnök, Körösfő stb.
A szemléletességgel együtt jár a
mellérendelő szemléletünk, amely oly erős, hogy
ellentéteket is egyben tudunk látni. Miért? Talán mert azok a
Lét mélyén egybefüggnek, akár az élet a halállal… Tudunk
erre kézzelfoghatóbb példát is. „A hé v. hév vagy hő
szóban és a hi-d-eg, hű-s, hó szókban levő különbséget
– amazok meleget, emezek hideget jelentvén – mint látjuk,
csak az önhangzók, vagyis a lehelésnek különböző foka,
tömöttebb és terjedtebb kiömlése jelöli. Így a sínai
nyelvben hán hideget, hín pedig hőséget jelent. Tudjuk a köz
életben is, hogy a meleg ételt, italt megfújjuk, hideg
tenyerünkbe pedig bele huhúkolunk” – CzF. A hős,
amíg ki nem szorította a mai „mell nélküli ember”,
bizonyára hő-s, azaz heves volt, s nem hűvös
– legföljebb holtában. A he-hi-hő-hű
hangváltásokban némelyek a magyarban is föllelhető hajlító
– idegenül: flektáló – nyelvek hatásának tanúit
látják. Azonban ha forró ételünket vagy fázós kezünket
leheljük, rögtön tudni fogjuk, hogy itt őstettekről s azok
nyelvi „kinyomatáról” van szó.
Képzett és összetett szavaink gyakorta
pontosan leírják a jelentést. Vad – vadász, vadóc,
vadas, vadon, vadul. Ennyi példa talán elég ahhoz, hogy
lássuk: képzőink mennyire buzgólkodnak szavaink megérzékítésében.
El lehet játszani bármely gyökszavunk ragozgatásával: juh,
eb, mér, húz, vagy összetett szavaink
szemlélésével: tűzoltó, kéményseprő, számítógép
stb. Még az úgynevezett elvont értelmek is szemléletesek a
magyarban: helytelen – aki vagy ami nincs a helyén
testi és szellemi értelemben; hirtelen – értesítés
nélkül, váratlanul; testvér – milyen gyönyörűen
érezteti e szép rokoni kapcsolatot!
Alighanem régi hitvilágunk emlékeit őrzik a
Nappal kapcsolatos, talán mitológiai események leírását
sűrítő kifejezéseink: napkelte – a Nap jelképmadara
a sas, reggel fiókaként kikel; este jő a napáldozat
– a szép fényes Nap föláldoztatik a még nála is nagyobb
istenségnek. Valószínűleg hasonlót jelent a
Csángóföldön, Erdélyben használatos napszentület,
de a közönségesnek vélt napnyugta is, amely este, a
Nap estekor történik nyugaton, hiszen a
nyugodalom, a nyugvás maga a halál: itt nyugszik – olvassuk a
fejfákon. A kelta mitológiában a Holtak Országa, a Boldogok
Szigete a Nyugati Óceánban terül el. A népzene
gyökrendszere című fejezetben igazoltuk, hogy létezik
kapcsolat a magyar és a kelta népzene között.
A képzel – kép által fölidéz stb.
szavainkban ismét egy őskori eszme maradéka képlik meg
előttünk (Czakó, Beavatás a magyar észjárásba, 2008).
A platóni idea, a „dolgok valódi képe”: képez
– kép által megvalósít az, aki mester, aki erre képes…
1 Részlet a Czakó
Gábor – Juhász Zoltán szerzőpáros Beljebb a magyar
észjárásba című készülő könyvéből.
2 Lásd
kötetünk A gyökök, a marslakók és az entrópia
című fejezetét.
3 Ajánljuk
minden Tisztelt Olvasónk figyelmébe a decsi „kakaspörkűttet
csipödöttee”!
4 Mózes is jó
okkal kérdi a csipkebokorban lángoló, de el nem égő jelenés
nevét. (Kiv 3,2 skk.)