Kortárs

 

Csűrös Miklós

Szirtes Gábor: Két szólamban

Pro Pannonia Kiadó, 2008

 

Jó költőnek, méltán tiszteletre méltó tisztviselőnek és irodalomszervezőnek, gondos családfőnek és népszerű embernek, barátnak ismerjük Lovász Pált. Olyan lélek sugárzott belőle, amely egyszerre keltett iránta szeretetet és nagyrabecsülést. Egészen fiatalon, a trianoni határokon kívüli Vajdaságban jelentkezett költőként; Tiszamentén című kötetét (Óbecse, 1922) Bori Imre jugoszláviai magyar irodalomtörténete is számon tartja, sőt szép fejezetet szentel szülőföldélményének, parnasszista hajlamának és a hatásokat sajátjává érlelő műveltségének. Ugyancsak közismertnek számít áttelepülése, majd Pécsre költözése után kibontakozó irodalomszervező szerepe, amely a Janus Pannonius Társaság létrehozásában és országossá fejlesztésében kulminált; ő maga szerényen számol be erről a Sorsunk 1941. évfolyamában, de többet tudunk meg Várkonyi Nándor memoárjából (Pergő évek), Csorba Győző interjújából (A város oldalában) és alapos forráskutatáson alapuló helytörténeti munkákból. Várkonyi például ezt írja Lovász tevékenységének szellemi hatásáról: „A Társaság működése korszakváltást, új fejezet jelentett  a város szellemi életében, sőt jelentősége túlnőtt a város határain. (…) Új gócpont támadt, mely egyesítette és közös munkára fogta a város, az egyetem, a Dunántúl, sőt az ország reprezentatív költőit, íróit, tudósait, közéleti embereit, dobogóján fölvonultatta a legjobb nevek képviselőit, s közönséget toborzott a társadalom minden rétegéből, s mindezt nagyrészt a Társaság működésének első évtizedében. Hogy ez idő alatt mekkora szellemi és erkölcsi tőkét sikerült fölhalmozni, megmutatkozott most, mikor a fékevesztett német uralomdüh elnyelni készült a Dunántúlt, s létében fenyegette szellemi fővárosát, Pécset.”

Kitüntető gesztusokat tett Lovásznak másik zseniális barátja, Weöres Sándor is. Kapcsolatukról több alkalommal szól, és finom részleteket vesz észre Tüskés Tíbor, idézve Weöres levélvallomását. Lovásznak fontos szerepe volt a fiatal Weöres Pécsett, a Janus Pannonius Társaság kiadásában megjelent kötetei támogatásában. Az 1956-ban megjelent A hallgatás tornya igézetében írta Lovász Septichon című később megjelent versfüzérét, s mintegy e tisztelgő ciklus „viszonzásának tekinthető, hogy Weöres egyik »legpécsibb« versét, az Álom a régi Pécsről-t »Lovász Pali bátyámnak« ajánlotta”. Beszédes példájaként Weöres rejtett személyességének, a közvetlen kapcsolatokat tömör utalásokba bújtató technikájának.

Híressé vált az a levél is, amelyet Weöres 1957. X. 12-i dátummal intézett Lovászhoz. Érdekes, hogy a Weöres-irodalomban jó okkal kiemelt, önértelmező levelei közül több is pécsi barátainak szól (legalábbis a kapcsolat egyetemi, majd pályakezdő könyvtárosi korszakában szövődött): Várkonyi Nándornak, Fülep Lajosnak, Lovász Pálnak. A szóban forgó levél Weöres szerénységéről és túlzottan kritikus önismeretéről tanúskodik, de költészetfölfogásának és ars poeticájának végsőkig érlelt alaptételeit tartalmazza: „A magyar költészet földszintesen szeret építkezni, míg a nyugati költészetekben az emeletes építkezés évszázadok óta megszokott”; „verseimből az fog valamit érni (ha van bennük ilyen), ami oly használható, mint az ekevas” (Magyar Orpheusz, 1990). Egy-egy ilyen vers és levél nem íródhat akárkinek, önmagában is elegendő, hogy a megszólított irodalomtörténeti „halhatatlanságáról” gondoskodjék.

A maguk módján más barátai is szívélyesen ápolták kapcsolataikat Lovásszal, idős és fiatal pályatársak, kritikusok, irodalomtörténészek, szerkesztők. Példálózás helyett álljon itt kivonatos névsor azokról, akik kölcsönös bizalommal közeledtek hozzá, érezték és ki is fejezték rokonszenvüket: Alföldy Jenő, Angyal Endre, Bárdosi Németh János, Bertha Bulcsu, Békés Sándor, Bori Imre Csányi László, Császár Géza, Csorba Győző, Csuka Zoltán, Domokos Mátyás, Dudás Kálmán, Endre Károly, Fábián István, Fodor András, Galambosi László, Harcos Ottó, László Lajos, Makay Gusztáv, Marafkó László, Martyn Ferenc, Pék Pál, Pusztai József, Rajnai László, Reményik Sándor, Takáts Gyula, Tüskés Tibor, Vajthó László, Várkonyi Nándor, Weissenback József, Weöres Sándor, Zsikó Gyula.

Töredékes, de imponáló lajstrom, elkészítésében Szirtes Gábor könyvének nélkülözhetetlen névmutatója segített. Lovász kapcsolatrendszerének működését, gyakorlati és érzelmi hatékonyságát, illetőleg sebezhetőségét illusztrálja egy-egy ellentétes példa, barátsága Endre Károllyal és váratlan megtámadtatása Sásdi Sándor részéről.

Lovász Pált a trianoni békekötés utáni meghökkentően új viszonyok vetették ki a boldog békeidők veleszületett korhangulatából, bár erre a dezillúzióra már alaposan fölkészíthették az első világháborús évek személyes és kollektív tapasztalatai, a szerb megszállás, „barátok, otthonok, anyagi és szellemi értékek megsemmisülése” (18.). A húszas évek elején azért zaklatja és utasítja ki a szerb soviniszta hatalom, mert magyar nyelvű könyvet merészelt kiadni Óbecsén. Az ugyancsak elcsatolt Temesvárra kerül, ahol előzőleg tanulmányai egy részét végezte, és pályakezdő létére költőként sem volt ismeretlen. Ott barátkozott össze Endre Károllyal, az a törekvés is összefűzte őket, hogy szellemi eszközökkel küzdjenek „a szülőföldjén árván maradt magyarság ügyéért” (37.). A közösségi eszmények jegyében bontakozó barátság azután hosszú ideig családi kapcsolatok hajszáleres hálózatává vékonyodik; Lovász második kötetét (Vándorút, 1942) az ugyancsak évtizedekig nem publikáló Endre Károly a költő nővérétől kölcsönkapott példányból ismeri meg, és csak a hatvanas években közli barátjával végtelen szeretetét „a debussys kis versek” iránt (108.). Újabb háborúnak és békének, Rákosi- és Gheorghiu-Dej-korszaknak, 1956-nak és megtorlásának kell bekövetkeznie, hogy három és fél évtized után újrakezdődjék a kapcsolat a Temesvárról induló költők között. Megható a két öregedő barát őszinte ragaszkodása, csaknem kilátástalan próbálkozása, hogy bár maguk is támogatásra szorulnak, rábeszéléssel és ígéretekkel tartsák a lelket a másikban. Endre Károly (a Görzi elégiák szerzője) a sztoikus bölcsességet kivonatolja barátja vigasztalására és depressziója csitítására, a nagybeteg Lovász portrétanulmányt próbál írni temesvári költőtársáról, „hídverés-félét… az itteni és ottani irodalom között” (210.). Bármilyen megrendítő, a levelezés legemberibb része Lovász patografikus önarcképe, alkotóképessége elveszítésének, tehetetlenné válásának szakértelemre valló tünetelemzése és kórrajza.

Időben majdnem egybeesik, és valószínűleg lelkileg is kapcsolatban van ezzel a hangulati, idegállapoti mélyponttal a Sásdi Sándor túlérzékeny levelei által keltett vihar 1963 utolsó hónapjaiban. Sásdi sértett indulatát, „érzelmi tévedését” közvetlenül Lovász Pál és Várkonyi Nándor emlékezései váltották ki a Jelenkor 1963/10. számában. A származása miatt meghurcolt, Dachau koncentrációs táborát is megjárt író lebecsülést olvas ki a Társaság és a folyóirat egykori vezetőinek megnyilatkozásaiból, megalázó és ízléstelen magatartást vél tetten érni a dunántúli szellemi élet egykori vezetőinek ítéleteiben. A sárga csillag viselésének korszakából és a kommunistaság vádjából eredezteti, hogy „nem jutott szóhoz” Pécsett, idegenkedve bántak vele (136.). Lovász mindig ismert volt részvevő humanizmusáról, amelyet akkor is természetesen gyakorolt, ha hátránya fakadhatott belőle; eleinte rosszulesett neki Sásdi torzító emlékezése, de később olyan emelkedett álláspontra jutott el a nézeteltérés megítélésében, mint amilyet Bibó István zsidókérdésről írott tanulmánya sugall: „amikor a Janus Pannonius Társasághoz megérkezett a rendelet, hogy a zsidó tagokat haladéktalanul ki kell zárni (…), természetesen a rendeletet negligáltuk.” Ha sárga csillaggal a mellén meglátott valakit az utcán, „a géppisztolyos SS-ek szeme láttára” karon fogta és vigasztalta. Utólag is talál mentséget Sásdi elfogultságára és az inzultusra, hiszen „az életben maradt üldözöttek minden rettenetet átszenvedtek” (197.).

A lelkiismeretes monográfus föladatának eleget téve Szirtes Gábor minden hozzáférhető adatot mérlegre tesz és beépít a pályaképbe, hogy a pécsi és a dunántúli irodalomtörténetnek ezt az értékes és rokonszenves alakját újra az emlékezetünkbe idézze. Szerencsének is nevezhetnénk, hogy már Lovász maga becsülte a dokumentumokat, és gondoskodott a fontos iratok megőrzéséről: nemcsak a neki címzett leveleket őrizte meg, hanem a sajátjainak a másolatáról is gondoskodott, és kéziratos magyarázatokat fűzött élete és költészete fontosnak érzett tárgyi és szellemi emlékeihez. Méltó követője volt a hagyaték átmentésében családja; mindent megőriztek és átengedtek az életmű öszszegzőjének (ezért olyan gyakori hivatkozás a lábjegyzetekben „a Lovász család tulajdona”). Lovász menyének gyakorlatias együttműködését Szirtes „munkatársi” jelzővel minősíti. A hagyaték föltárása  még termékenyebbé vált a Mecseki rapszódia (Pro Pannonia Kiadó, 2006) megjelenése után, amikor napvilágra került Lovász több száz verse és gazdag levelezése. Bennük egy addig ismeretlen közéleti értelmiségi, „politikai lírikus” mutatkozott meg, új életrajzi összefüggéseket föltárva, árnyalva a költő portréját, és jelentős mértékben bővítve információinkat a „korszakhoz” (főleg az ötvenes évekhez) fűződő viszonyáról vagy éppen a határon túli irodalmi tájékozódásáról és kapcsolatairól. Szirtes fölfedezte a témában rejlő lehetőséget, és ehhez már több kellett, mint a szerencsés véletlen: új arcmást kellett festenie, a tanulmány monográfiává fejlődött.

Korábban is lehetett tudni Lovász kötetekből kirostált verseiről és a kiadóknál elvetélt gyermekverskötet-kísérleteiről. 1956-os ciklusa közvetlenül a forradalom fél évszázados évfordulójával egybeeső megjelenése előtt került elő: a kézirat legendába illő történetét a 198–199. lapon olvashatjuk. Ezen túl azonban új, még meglepőbb fordulat következett. Tisza Pál álnéven Lovász egy sorozat – címmel ellátott és megkomponált – kötetet hagyott hátra, leleplező politikai verseket az úgynevezett Rákosi-korszakról és 1956-ig tartó folytatásáról. Ezt találta meg és dolgozta föl Szirtes Gábor, s ott volt még az értekező memoár meg a levelezés korpusza, amely különösen kedvező oldalról világítja meg Lovász tehetségét, morális, intellektuális és írói minőségét.

A Tisza álnév a vajdasági gyerekkor színhelyére utal. Hét kéziratcsomag tartozik ide, megírásuk szorongató közérzetét hitelesen örökíti meg Lovász 1955. májusi följegyzése: „Legtöbbször éjjel, sötétben tapogatózva, kuszán rovom a sorokat. A házban, ahol lakom, az ÁVO megbízottai, besúgói is laknak. Minden csöngetés ijedelmet kelt bennem. S ha éjjel autó áll meg a ház előtt: félelmem rettegéssé fajul. A félelem betege lettem. Nem tudom, hogy eljutnak-e verseim valaha azokhoz, akiknek valamennyit szántam: a kegyetlenül megcsalt proletárokhoz.” Ez a veszélyhelyzet a családjáért rajongó Lovászt lelki válságba sodorhatta. Tudnia kellett, hogy íróasztalfiókba rejtett versei nem juthatnak el a címzettekhez, bátorsága nem válhatott mozgósító közösségi tetté. Esztétikai értékük sem makulátlan: könnyen keverhetők az ellensematizmus zónájába, egyszerűsítve, rigmusok, csasztuskák hangján beszélnek ugyanazokról a politikai és közéleti témákról, amelyekről a korszak „agitatív antológiaköltészete”, de persze fordított előjellel, tagadva a hazugságot, leleplezve a korszakos szédelgéseket. És hát nem is volt egyedül tisztánlátásában és politikai hangoltságában: sok értelmiségi, polgár, munkás és paraszt gyűlölte vele együtt a rendszert, közvetlen szellemi környezetéből például persona non gratának számított Rajnai László, Várkonyi Nándor és a velük társuló értelmiségi kör. A hatalomnak ellentmondó dacos igazmondás önmagában még nem teszi jelentőssé a „politikai költészetet”. Szirtes Gábor jól mondja az Óda Sztálinhoz típusú versek kapcsán, hogy Lovász „negatív parafrázisként” dolgozza föl a kor közköltészetének sablonos műfajait és motívumait.

A kötet címét többféleképpen lehet értelmezni, a pályakép egyik szólamán például érthetnénk az irodalomszervezést és művelődéspolitikát magában foglaló életrajzot, a másikhoz Lovász szépirodalmi tevékenységét (költészetét, irodalmi értékű levelezését és értekező prózáját) sorolhatnánk. A monográfia azonban más jelentést tulajdonít a „kétszólamú költő” szintagmának. A „bátran, sőt vakmerően politizáló ember megnyilvánulásai” (195.) szembeötlően különböznek a Lovász életében publikált kötetek anyagától. E különbségben „egyazon személy (…) énjének két arca” (189.) jelenik meg. Tisza Pál és Lovász Pál „ugyanaz a személy, ugyanaz a szerző” (198.). Umberto Eco nyomán Szirtes Gábor elméletet körít a huszadik században már korántsem páratlan vagy ritka jelenség köré. A kétszólamúság mögött, írja, „a magánbeszéd és a nyilvános beszéd – a körülmények által kikényszerített – elkülönülése érhető tetten. Egyik oldalon a poétai beszédmód visszafogottsága, mértéktartása, igényessége és formáltsága áll (…), a másikon az orális diskurzus – természetéből és a körülményekből fakadó – kevésbé igényes és szerényebb művészi színvonalon megformált rögzítése, dokumentálása. (…) Csak a társadalmi-politikai helyzet, az emberi körülmények, a lélektani állapot, a versek születésének feltételei, a költő mentális állapota különbözőek.” (198.)

Ezeket a megszorításokat szem előtt tartva értékelhetjük lehető objektívan Lovász Pál lefegyverző emberi jellemét, az utókornak is meglepetést tartogató költészetét s a művelt, serény, a maga tágabb vagy szűkebb körében mindig a rászorulók javát szolgáló polgár példáját. Szirtes Gábor monográfiája alaposan és tárgyszerűen mutatja be hősét és sorsát, jellegzetesen huszadik századi, kelet-európai és kisvárosi életét, a hálátlan mecénásszerepet, amelyből akarva sem lehet kibújni, ha egyszer ráosztották valakire, és elvállalta.

 

 



Nyitólap