Sulyok Bernadett

A mitikus történet szatirikus megközelítése

Kodolányi János: Vízözön

Hangnemek és műfajok a regényben

Northrop Frye kanadai irodalomkutató modalitások és archetípusok alapján kialakított műfajelméletében a szatíra kifejezetten démonikus hangoltságú, az archetípusok megszokott erkölcsi asszociációinak a kifordítása. Kodolányi Vízözön című regénye alapvetően szatirikus hangnemű. A szatíra mellett számos más hangvétel, stiláris eszköz is érvényesül, de mintegy zárójelbe téve, megkérdőjelezve: összekapcsol vulgáris és áhítatos, szent és erotikus, elégikus és szarkasztikus tónusú elemeket, a pátoszt iróniával ellenpontozza. Ábrázolásmódjára az álomszerűség jellemző: az álomban bármi megtörténhet, a történet szabadon cikázik térben és időben, s a valószerűtlen, a fantasztikum természetesként jelenik meg. A regényt a groteszk hatású elemek túlsúlya jellemzi, ezért egyszerre parabola és paródia jellegű. A történet egészében egy koherens, szervesen felépített mitikus világkép tükröződik: mindenható istennel, világpusztító sárkánnyal, az istenek és istennők panteonjával, a beavatottak körével és a homokóra-emberekkel.

A Vízözönben számos műfaj jellegzetességei megtalálhatók egymással keveredve. Történetfilozófiai mű abból a szempontból, hogy a történelem menetét, az egyedi és ismétlődő eseményeket, helyzeteket értelmezi, egymásra vetítve históriát, mitikus kozmogóniát és apokalipszist. A megírás idejének kortárs történései (második világháború) is felsejlenek a mítoszi hősök csatái mellett, Gilgames felcseperedésének és jelleme alakulásának leírása pedig a nevelődési regény (Bildungsroman) tradícióját folytatja.

Elbeszélésmód, tér- és időkezelés

Az elbeszélő helyzetnek két alaptípusa van: vagy a történetmondóra, vagy a szereplőre vonatkozik az első személy. Elbeszélő és szereplő viszonyát két szempontból is értékelhetjük. A szubjektív elbeszélő a szereplőnél többet, az objektív viszont kevesebbet tudhat a történetről, az értékeket alapul véve pedig megkülönböztethetünk a hősre fölnéző és a szereplőt magánál alacsonyabb rendűnek mutató elbeszélőt. E végletek közt természetesen léteznek átmenetek is: ha a szereplő s az elbeszélő egyformán tájékozott, semleges történetmondással, amennyiben a szereplő egyenrangú az elbeszélővel, a magas és alacsony mimézis, a hősi epika s az irónia közötti realizmussal állunk szemben. A belső nézőpont ábrázolása háromféleképpen történhet: lehet egyes szám első személyű, szereplő által elbeszélt történet, idézheti a narrátor egyes szám harmadik személyben a szereplő gondolatait, érzéseit; a harmadik variációban a belső nézőpont és a harmadik személyű beszédhelyzet társításával van dolgunk, melyet style indirect libre-nek (szabad függő beszéd), illetve átképzeléses előadásnak szokás nevezni. Ekkor kikövetkeztethetetlenné válik, meddig terjed az elbeszélő s meddig a szereplő tudata. Az elbeszélő azonosulhat a hőssel, de a történetbefogadóval, az olvasóval is, ugyanakkor térbeli és/vagy időbeli, intellektuális és/vagy erkölcsi távolságot is érvényre juttathat velük szemben.¹ 

A Vízözön történetének alapja a sumér-akkád Gilgames-eposz, mely óbabiloni és újasszír ékírásos táblákon maradt fenn. Magyar nyelvre teljes egészében Rákos Sándor fordította le. Az özönvíz története az újasszír XI. táblán olvasható. Az istenek Enlillel az élükön elhatározzák, elpusztítják a bűnbeesett emberiséget, vízözönt bocsátanak a földre. Éa isten Utnapistimet álmában figyelmezteti a veszélyre, meghagyja, hogy építsen egy hatalmas fahajót, melyre minden élőlényből vigyen egy párat, s abban szállásolja el magát és családját. A vihar hét napon és hét éjen át tombol, elpusztítva mindent és mindenkit, de Utnapistimék túlélik. Hét nap múlva elül a vihar, a vizek megnyugodnak, majd apadni kezdenek, a hajó megfeneklik Niszir hegyén. Enlil, mikor megtudja, hogy nem pusztult ki az egész emberiség, szörnyen felbőszül. Éa azonban jobb belátásra bírja, s megenyhül. Letérdelteti Utnapistimet és feleségét, meg Úr-sanábit, a kormányost, s a folyamok torkolatánál jelöli ki lakásukat, ahol, miként az istenek, halhatatlanokká válnak.

Ez az elbeszélés hiánytalanul beépül a regénybe, de csak kisebb hányadát teszi ki az eseményeknek. A regény 50 fejezetből áll, a vízözön katasztrófáját a 48–49. fejezetben olvashatjuk. A narrációban kitüntetett helyet kap, mivel e két fejezetben az elbeszélés múlt időről jelen idejűre vált – az események súlyát, a szereplők kétségbeesését, a bolygónyi méretű pusztulást és az idő kizökkenését hangsúlyozva.

A regény a ránk maradt őskori kultúrák különféle természeti csapásokról, katasztrófákról szóló mítoszaiból merít, melyek azt sugallják, hogy a kataklizmák a bűnössé válás, a természet ellen elkövetett cselekedetek, az isteni törvények megsértésének kísérőjelenségei. Erről szólt Platón a Timaiosz mellett Kritiasz című dialógusában Atlantisz pusztulásával kapcsolatban. A kataklizmák egyszerre büntetések, ugyanakkor annak a szellemi-lelki pusztulásnak megnyilvánulásai az anyagi világban, mely az emberi közösségben végbement. A harmadkori ember eltűnésének összekapcsolása a vízözönnel az aztékoknál fordul elő, akárcsak a távoli Aztlán neve; az azték hagyományban ez a boldogok szigete, s a paradicsomi idő, az aranykor emlékét őrzi. Az előkelőségek által viselt álszakáll a maja papokat, az inkákat, az egyiptomi vallási vezetőket, a fáraókat egyaránt jellemezte.

A Föld felé közeledő s a vízözön katasztrófáját előidéző holdnak Nannar, a sumér-akkád mitológia holdistene felel meg: Enlilnek az alvilágban született első sarja. Nannar mint a vízözön okozója nem szerepel az asszír-babiloni szövegekben, de a Gilgames-eposz szerint Enlil volt, aki az embereken bosszút állva a katasztrófát előidézte. Nannar Enliltől származása okán lett negatív istenség a regényben. A vízözön leírásának fontos forrása még a Jelenések könyve, János apostol jövőt feltáró látomása, melyben Várkonyi Nándor elemzése nyomán (Sziriat oszlopai) egy korábbi világkorszakot lezáró katasztrófa emlékét láthatjuk. Az Apokalipszisből vett idézetek beépülnek a kataklizmát elbeszélő szövegrészekbe.² 

Az 1. fejezet az eposzok szerkezetéhez hasonlóan in medias res kezdés, már az első mondat erős hangulati töltetű hasonlat: „A világ úgy csukódott be Utnapistim előtt, mint egy álmatagon forgatott könyv É-kur híres könyvtárában.”³  Ebből egyrészt a szereplő bibliofil hajlamára következtethetünk, majd a bekezdés folytatásából kiderül, hamarosan megvakul. A „világ mint könyv” hasonlat régóta ismeretes, jelentése szerint: a világ olyan, bizonyos nyelven írt könyv, amelyben ha tudunk olvasni, Isten bölcsességét ismerhetjük meg belőle.⁴  Utnapistim szeme világának elvesztésével belső, lelki látásának erősebbé válása jár – e tulajdonsága folytán a görög mitológiából ismert vak, ám bölcs jóshoz, Teiresziaszhoz lesz hasonló. A kiinduló helyzetben Nannar vérvörös koronája második napként izzik a látóhatáron, közeleg a vízözön.

Ugyanebben a fejezetben a történeten kívüli, omnipotens narrátor magától értetődő természetességgel kalauzolja vissza az olvasót néhány ezredévvel az időben. Ecseteli a matriarchátus berendezkedését, bemutatja, hogyan váltotta fel a patriarchális társadalmi rendszer. „Az új törvények a józan értelem pillérein épültek. Atra-Hasis lángelméje pedig éppen abban mutatkozott meg, hogy megengedte a nőknek azután is a többférjűséget.”⁵  Az elbeszélő ismeri hősei gondolatait, lelkivilágukat, érzéseiket, hol humorral és megértéssel viszonyul hozzájuk, hol kegyetlen gúnnyal ábrázolja tetteiket. A tömegjelenetek, így a zibuk (csoportos emberáldozatok) és a csaták, fosztogatások leírása szarkasztikus, gyakori anakronisztikus kiszólások tarkítják, melyek a „felvilágosult” XX. századot, a regény megírásának idejét is célba veszik. A szatirikus elbeszélői stílus rávilágít az emberi gyarlóság állandóságára, ismétlődésére, ami rokonítható Swift Gulliver utazásai című regényének stílusával.⁶  A torz, sarkított nézőpontok, a mitikus időbe helyezett harc szándékos lekicsinylő jellemzése a narrátor kommentárjai révén a modern kor bírálatával párosul, amely egyrészt groteszkké teszi az eseményeket, másrészt szellemes és humoros élceket tartalmaz. Bebizonyítja, hogy az emberi alaptulajdonságok és alapproblémák évezredeken keresztül semmit sem változnak, csak a környezet más.

Az özönvíz előtti ember ábrázolása Edgar Dacqué Várkonyi által ismertetett nézeteit idézi. Dacqué típustan-elmélete szerint az ember mint törzs nem egy fejlődési folyamat végeredménye, hanem őstípus, s több földkorszakot élt át. Ilyen őstípus még az emlős-, hüllő- és kétéltű-típus. Dacqué úgy véli, a típuselméletet igazolják a különféle mítoszokban szereplő hal- és skorpió-emberek, kentaurok, madár- és kutyafejű emberek. Az emberi test fejlődési fokozatairól tanúskodnak a méhmagzat formaváltozásai, a formacsökevények, a visszaütésszerű deformációk. Ez a gondolat Utnapistim időtlenségének ábrázolásában jelenik meg: „Utnapistim évezredek óta élt. Egyik alakját levetette, s fölvette az újat. Volt hal, hüllő és madár. Volt kétnemű emlős lény, négykézláb járt. Volt úgy is, hogy három szemmel nézte a világot, aztán a középső szeme mélyen behúzódott az agyába, már nem látott, csak érzett. […] Most pikkelyes bőrt visel, egyenesen jár, füle megkisebbedett, beszélőizmai kifejlődtek, de múltjára sok vonás emlékezteti. Leginkább az, hogy Anu arcát most éppúgy ismeri, látja s magában hordozza, mint valaha. […] Többé újjá sem születik talán, végleg ott marad Anu fényességében, az örökkévalóságban.”⁷  Ez a par excellence mitikus létmód, egy végtelennek feltételezett folyamatban való részvétel, amiben egyedül a transzcendencia örök, s az ember róla őrzött bizonyossága. A folyton más alakban újjászülető lény belső identitása mégis megmarad. A változást az jelzi, hogy időről időre új néven jelenik meg: eredeti sumér neve Zi-u-szudra, majd Atra-Hasisnak, azaz Nagyeszűnek nevezték, most pedig Utnapistimként létezik.

A mitikus tudat számára az idő fogalma relatív, hiszen É-anna hatalmas könyvtárában és a Csillagtoronyban tizenkét világévre visszamenőleg őriznek feljegyzéseket (egy világév Várkonyi Nándor hivatkozott könyve szerint 25 920 év, hozzávetőlegesen számítva ez 12 x 26 ezer év = 312 000 év!). Az itt található iratokban felbukkannak korábbi világkatasztrófák, melyek vagy tűz, vagy víz által mentek végbe, ezeket mindig új teremtés követte. Az emberi nem töredéke mindig fennmaradt, mert hűséges volt Anuhoz, aki megmutatta a menekülés útját. Ember és Isten ősi szövetsége számos mítoszban megtalálható, a Bibliában például a vízözönt túlélő Noé és az Úr közt köttetik, jelképe a szivárvány: az Úr megígéri, többé nem pusztítja el az emberiséget. Amit e szövegek mint elmúlt eseményeket beszélnek el, egyszersmind eljövendő dolgok. A mitikus ismétlődés távlatából az előrehaladó idő fogalmának nincs értelme, minden körkörösen vissza-visszatér. A beavatottak észjárása szerint egyetlen pillanatban benne rejlik minden megtörtént, illetve valaha megtörténő esemény potenciája.

Utnapistim az egész történet folyamán azt hangoztatja, helyre kell állítani Anuval az ősi szövetséget, meg kell találni az Aranykort: „amikor az emberek Anuval, egymással, állattal és növénnyel, ásványokkal és láthatatlan világokkal szent egyezségben éltek, nem ismerték az időt, s nem haltak meg.”⁸ 

A elbeszélés szerkezetében a kezdő esemény Utnapistim megvakulása, ám a másodiktól a negyvennegyedik fejezetig a narrátor ennél korábbi történéseket mond el, vagyis a regény nagyobb terjedelmű része retrospekció (visszatekintés). Csupán a 45. fejezetben tér vissza a kiinduló jelenethez, innen folytatódik a keret (45–50. fejezet), s lineárisan haladunk tovább. Az omnipotens narrátor szabadon váltogatja az idősíkokat, évezredeket képes ugrani egy bekezdés során vagy akár egy mondaton belül. Az idősíkok átjárhatósága azért lehetséges, mert az emberi cselekedetek, a történelmi szituációk, a katasztrófák mind egy-egy archetípust képviselnek.

Kabdebó Lóránt 1989-ben írt tanulmányában a keretként értelmezhető vízözön-történetet és a betétet – általa világháborúsnak nevezett szituációt – kétféle cselekvéstípussal társítja: a betét a beavatkozás, a keret (főcselekmény) a kivonulás. Ugyanakkor Utnapistim itt is cselekvő, amennyiben küldetést vállal: saját és családja életén keresztül az emberi nemet menti meg, feladata az élet továbbvitele.⁹  Az interpretátor 2001-ben megjelent, a történetet részben újraértelmező tanulmányában a két központi hős szempontjából egy embermodell átgondolásának tartja: a kezdet és a vég szembesítése, Gilgames az útja elején álló ifjú, míg Utnapistim az örök életre megérett tökéletesség, a keresés és a célba találás egymásra vetítve.¹⁰ 

A különböző nézőpontok egymás mellettisége –
paralelitás, kiegészítő és ellentmondó jelleg

A sárkány mítosz éppolyan elterjedt, mint a vízözön vagy az aranykor emléke. A sárkányok, illetve kígyóistenségek a teremtés előtti káosz urai, megtestesítői, míg más mítoszokban egy hatalmas kígyó magánál tartja a vizeket, az egész földet szárazsággal sújtva. Mindenképpen akadályozzák a világ létrejöttét vagy megmaradását.¹¹  A vízözönt előidéző Nannar, Égi Gyík, Vörös Sárkány káoszt zúdít a világra, bár ezzel önmaga is megsemmisül.

A regény 2. fejezete sárkányok küzdelmét írja le, melyből Atra-Hasis népe jövőjét olvassa ki. Ez az anticipáció mitikus térbe és időbe emeli Erech és Szurippak harcát. Két hosszú nyakú, tarajos farkú sárkány viaskodik a mocsárban, ám egyikükre lecsap egy repülőgyík, megöli, húsát a ragadozó madarakkal meg a keselyűkkel együtt gyorsan eltünteti, csupán fehérlő csontváza marad. A másik sárkány eszeveszetten menekül be a páfrányrengetegbe. Atra-Hasis a következő (3.) fejezetben a látottakról így számol be a főpapnak: „szörnyű égi gyík támad, s megvakítja Szurippakot, lecsap rá, s húsát szétmarcangolja, szívét kitépi, s májából lakmározik. De ugyanez lesz a sorsa dicsőséges városunknak, Erechnek is minden népével együtt, ha el nem menekül az égi gyík dühe elől.”¹²  Erre még Nannar, a tényleges Égi Gyík felbukkanása előtt figyelmeztet. Tehát az ősbűn a harmonikus együttélés elvének megsértése.

Utnapistim a következőket tanácsolja Azag-Aja főpapnak: „Le kell mondanunk az egymás ellen folytatott küzdelemről. Le kell mondanunk városunkról, földünkről, hazánkról, palotáinkról és templomainkról. Le kell mondanunk varázserőnkről. Mindenről le kell mondanunk, mert erőnk s hatalmunk átkozott az eljövendő Égi Gyík előtt. Ha mindenről lemondunk, meg fogjuk hallani az Égi Atya szavát.”¹³  A hatalomról, a másik feletti uralom gyakorlásáról való önkéntes lemondás gondolata persze elfogadhatatlan az emberek számára, ennek tudatában folytatja:. „Használd értelmedet az értelem elűzésére, s hallgasd, amit Anu a szíved mélyén mond.”¹⁴  Amíg Atra-Hasis békére int a sárkányok küzdelme láttán, addig Azag-Aja, a Sugárzó ebből Erech győzelmére következtet.

A történet során a közelgő katasztrófa két további metaforájával találkozunk. Szur-Szunabu, Enki szolgája, az időtlen kormányos, akit Utnapistim a hajó megtervezésére és navigálására kér fel, hasonló példázatot mond: úgy hetvenezer esztendővel ezelőtt vadászat közben pompás bivalybikát pillantott meg, melynek nyakcsigolyájára ráugrott egy fekete tigris.¹⁵  Ilyesféleképpen magyarázza Simetán, a csillagász is: Nannar a Föld nyakán.

Az egyén létezésének kétféle aspektusával találkozunk a kettős órák népének és a beavatottak körének egymás mellett szerepeltetésében. A homokórák emberének hite szerint nem mindenki születik újjá, csak az erre kiválasztottak. Az emberek túlnyomó része a halál után agyaggá válik, elenyészik, más részük Nergál országában jobb-rosszabb életmódot folytat. A beavatottak azonban többször újjászületnek, világkorszakokat és korszakváltásokat élnek meg. Szinte időtlenek, de ők sem halhatatlanok. Látható a többféle hitvilág egymás mellett élése, nincs olyan vallási képzet, amely hegemóniára jutna.

A Világtorony építésének elkezdését hatalmas vulkánkitörés és szökőár előzi meg, amely Szurippak egész lakosságát megrémíti, rengeteg halálos áldozatot követel, óriási anyagi kárt okoz. A katasztrófa leírása egy olyan képpel zárul, amelyben egymás mellé kerül a kettős órák embere, a beavatottak köre (a Szent Városban) és az ezúttal meg nem nyilatkozó transzcendencia: „A mélyből sikoltozás, jajgatás, óbégatás, ebugatás, szamárordítás, zebubőgés, robaj vad összevisszasága hangzott. Messzi rémült sárkány ordított, repülőgyík riogott. Mindez tompán hallatszott a Szent Város magasan fekvő teraszán. És egyáltalán nem hatott föl a kemény égboltozatig.”¹⁶ 

Szalai Éva elemzésében azt állítja, hogy Utnapistim és Lugal, Szurippak főpap-királya ugyannak az énnek két oldala. „Az én-megkettőződés legkifejezőbb jelenete a mű elején található párhuzamos cselekményszál.”¹⁷  Utnapistim megidézi Lugalt, elmondja véleményét (15. fejezet), majd ismét lejátszódik ugyanaz a jelenet, ezúttal Lugal szemszögéből (16. fejezet). Utnapistim egyedül ekkor használja a varázstudományt, mahhu tudományát, most sem saját, hanem a béke megteremtése érdekében. Úgy vélem, a két fejezet a nézőpontok különbségét hivatott ábrázolni, a jelenet megkettőzése a különböző tudatok, a kétféle magatartás egyenrangúságát érzékelteti. Mindketten beavatottak, mégis más megoldást választanak a helyzet, vagyis Nannar fenyegető közeledésének megoldására. Utnapistim arra biztatja Lugalt (amire az előzőekben Azag-Aját is), forduljon el a földi hatalomtól, vessen véget a háborúnak. „Egy az út, egy az igazság, s egy az élet: Anu, a jóságos.”¹⁸  Íme az evangéliumokból ismert „Jézus az út, az igazság és az élet” maxima parafrázisa sumér közegbe helyezve. Lugal szerint a békétlenség oka, hogy az emberek az időben élnek: „a háború az idő pillanatainak dolga. Meg sem értenék tehát, ha azt kívánnók tőlük, hogy hagyják abba. A harc: az idő. […] A varázserő: az idő. A béke pedig s a lemondás: az időtlenség.”¹⁹  Lugal a passzivitás helyett a cselekvést választja: „arról mondj le, ó, Utnapistim, hogy az embereket az örökkévalóság útjára tereld. Csak uralkodhatsz rajtuk, avagy elvonulhatsz lakóhelyeik közeléből. Én uralkodom.”²⁰ 

A tükörjelenet második változatában Utnapistim rávilágít Lugal törekvéseinek lehetetlenségére: „Szeretheted. Sajnálhatod. Imádkozhatsz értük. Föláldozhatod magad a lelkükért. De megmentened… nem lehet. Ki-ki csak magát mentheti meg!”²¹  Az egyes ember áttéríthet másokat erőszakkal az általa jónak tartott útra, de ez nem válik számukra lélekig ható változássá, annak mindig belülről kell fakadnia. Már itt felbukkan egy hatalmas, mérhetetlen torony megépítésének terve, amely kibír minden özönvizet és földrengést. Lugal viselkedésében az ember felfuvalkodottsága figyelhető meg, a hübrisz, amitől a görög tragédiák hősei is szenvednek, s melynek következményét, az istenek büntetését nem kerülhetik el. Utnapistim alázatra int, az ember végességének elismerésére figyelmeztet. „De mindez össze fog omlani, mint a hitvány hangyaboly, amikor az Égi Gyík megrázza az Ég oszlopait, megrendíti a földet, lezúdítja tüzes köveit s dermesztő esőjét a világra.”²²  Ami megerősödik köztük e találkozás nyomán: az együttérzésen alapuló kölcsönös rokonszenv. Kabdebó Lóránt interpretációja szerint a Vízözön szerkezetét a történelemben cselekvő ember és az erkölcsi mérték szembesítése, a Biblia királyainak és prófétáinak egymást kiegészítő világa alakítja.²³ 

Az isteni törvények megvalósulásának igényét Lugal csak addig vállalja, míg nem jár a hatalomról, a tudományról való önkéntes lemondással. „– A tornyot föl kell építenünk – mondta végül a király, miután az ajtó nem nyílt meg, és nem lépett be rajta az Igazság.”²⁴  A narrátor ironikusnak is vélhető megjegyzése érzékelteti Lugal álláspontjának megmásíthatatlanságát.

Utnapistim és Lugal másik nagy dialógusára a 40. fejezetben kerül sor. A bölcs királya kérésére ellátogat a Világtorony építkezéséhez. Az uralkodó lelkesen mutatja neki a fehér hangyák építményét mint a Világtorony mintaképét. Utnapistim figyelmezteti, hogy olyan világot fog létrehozni, mint a toronyépítő hangyáké, akik elvesztik szabadságukat, csavarrá válnak a hatalmas gépezetben, minden lépésükkel szabályoknak engedelmeskednek. A diktátorrá váló Lugal számára a hangya lett az elképzelt, elvonatkoztatott ember metaforája. Az antiutópiák világa jelenik meg, Madách Az ember tragédiájának falanszter jelenete, ahol megszabják, milyen utódokra, dolgozókra van szükség, mindenkinek egyforma képességekkel kell bírni – se többel, se kevesebbel. A szabályok tömkelege, a bürokrácia elburjánzása George Orwell 1984 című regényét asszociálja, amelyben az emberek minden lépését megfigyelik. Utnapistim ezen a ponton szakítja meg kapcsolatát a királlyal.

A 46. fejezet kitüntetett szerepű az elbeszélésben: bekövetkezik a Szent Számok törvényének megbomlása, Nannar nem Keleten, hanem Nyugaton kel fel, s fordítva nyugszik le. Forgása úgy felgyorsul, hogy háromszor borít éjszakát a Földre egyetlen nap (24 óra) alatt. A természeti törvények felborulásának érzékeltetésére az elbeszélő János apostolt idézi: „És idő többé nem vala.”²⁵  Lugal további zibukat rendel el, az elevenen kitépett szívek tömege hegyóriássá nő. A 47. fejezetben Nannar „már úgy száguldozott az égen, mint egy eszeveszett, dühöngő sárkány”.²⁶ Megvalósul a kisbolygó tényleges azonosulása a hasonlatként választott mitikus állattal. Amikor eljön a végítélet, a narrátor a Jelenések könyve látnokának hangnemében beszél: „Nannarból ez időben már nem látszott semmi. A Napból, a csillagokból sem. Egy vörös sárkány rohant át időnként zúgva az égen, maga után vonva a csillagok egy részét.”²⁷ 

Utnapistim baráti köre

Utnapistim baráti körének alakjaiban a szerző kortársainak portréit fedezhetjük fel mint azok görbe tükreit, karikatúráit, ezáltal kulcsregényként is olvasható. Ur’bau, a süket könyvtáros Várkonyi Nándor, Namzi, a zsoltárköltő Németh László, Gubbubu, a távoli Aztlánért rajongó író Márai Sándor, Hétil, a szerelmi himnuszok költője Szabó Lőrinc, Simetán, a Csillagtorony tudósa pedig Kulin György csillagász. A valódi személyek természetesen csak hozzávetőleges modellként szolgáltak a sarkosan ábrázolt karakterekhez, Kodolányi jellegzetes értelmiségi magatartások parodisztikus bemutatására használta fel őket. Személyes esendőségükben jelennek meg, ám a narrátor minduntalan alkotásaik, műveik maradandó értékére utal. A beavatottak a túlélés esélyeit latolgatva különféle cselekvési módokat jelenítenek meg. Namzi, a zsoltárköltő és történetíró az örök pesszimista, elveihez hű, családjával elhagyja Erechet, és puritán módon él egy hegyvidéki pásztorcsaládnál. Hétil, a szerelmi dalok költője vele szemben az örök optimista, minden kétségbeesése ellenére. Minden rendszerhez alkalmazkodni próbál, mégsem érezzük gerinctelennek, ahogy ő nem érzi annak Istár névváltozását Inninivé, hiszen a lényeg ugyanaz. Simetán fedezi fel az égbolton Nannart, ő van leginkább tisztában a vészhelyzettel, ám bölcshöz méltatlan módon folyton állítólagos mellőzöttsége miatt zsörtölődik. Gubbubu Aztlánban tett utazásairól ír, az ottani életvitelt utánozza, aztláni kifejezéseket kever beszédébe. Ő egész más nézőpontból szemléli, értelmezi az Égi Gyík felbukkanását, mint Utnapistim vagy Namzi, szerinte a civilizáció eszközeivel kerülhető el a közelgő katasztrófa. Ur-Ba’u, a süket könyvtáros folyton késésben van, és lépten-nyomon elalszik, hatalmas műveltsége gyermeteg szórakozottsággal párosul.

Uralkodótípusok (Lugal, Azag-Aja)

Erech és Szurippak két egymás ellen fenekedő városállam, melyek mégis szinte mindenben egyformák. Szurippak körülbelül akkora, mint Erech, az emberek hasonló nyelvet beszélnek, ámbár nem értik egymást. A felső látópontú, ironikus narrátor ekként magyarázza torzsalkodásukat: „Ez már elegendő ok a gyűlölködésre. Hiszen nehéz eltűrni, hogy más is olyan legyen, mint mi. A hasonlóságok ellentéte ez.”²⁸  A kétféle társadalom kétféle istenben testesült meg. Erech Anu, az Égi Atya egyedül igaz vallását követte, bár elismerte Istár istenasszonyt is. Szurippak Innini istennőt imádta, s neki épített templomot. „De ezeknél bosszantóbb, kibírhatatlanabb különbségek is voltak közöttük. Az erechiek például csípőn kötötték meg a pálmalevél szoknyát. A szurippakiak a csípő alatt.”²⁹  Ehhez hasonló „drasztikus” különbségek miatt kapnak hajba a határ menti falvakban nap mint nap férfiak és nők. Először Erech nyer csatát a szurippakiakkal szemben (17. fejezet), a kikötőjüket azonban nem tudják elfoglalni. A szurippaki hajók egy éjszaka betörnek Erech kikötőjébe, s végső győzelmet aratnak (20. fejezet). A narrátor metsző iróniával szól az írnok viselkedéséről az új uralkodóval szemben: „Látszott rajta, minden képességét összeszedi, hogy méltónak bizonyuljon Lugal szolgálatára. Mint ahogy méltó volt eddig Azag-Ajáéra. […] Szeméből forrón sütött a hűség. […] Csak a szent Betű munkásai tudnak ilyen megbízhatóak, ilyen hűségesek, rátermettek, öntudatosak lenni.”³⁰  Az írnok képviseli a minden politikai, ideológiai rendszert egyaránt kiszolgáló értelmiségit. Erech és Szurippak ármánykodásai a hasonló gazdasági, katonai és kulturális erejű hatalmak közti konfliktust példázzák: mindkettő domináns, elnyomó szerephez kíván jutni a kölcsönös együttműködés helyett. A Világtorony felépítésének módszere nyilvánvalóan XX. századi politikai rezsimekre utal.

A két uralkodó, Erech és Szurippak főpap-királyai bár beavatottak, mégsem képesek elfogadni saját végességük tudatát az isteni hatalommal szemben; ellenkezőleg, élet és halál korlátlan urai akarnak lenni. A transzcendenciával szembeni alázat hiánya okozza végül vesztüket.

Azag-Aja, Erech főpap-királya csak háborúban és véres áldozatokban tud gondolkodni. Érték szemében nincs más, mint a világi hatalom és siker – a sikertelenség küzdelme értelmetlenségére döbbenti rá. Mielőtt kivégzik, értetlenül szemléli a történteket: többé nem születik újjá, az örök istenek lehajítják őt az Alvilágba, pedig beavatott. Atra-Hasis szót emel élete megmentéséért – akárcsak Lugalért, amikor még ő a legyőzött –, másnap mégis föláldozzák. Utnapistim távol marad a ceremóniától, ahol Azag-Aját megfosztják tiarájától és álszakállától, izzó vassal megvakítják, majd Lugal az oltárra fektetve kitépi szívét.

Lugal uralkodása alatt Szurippak és Erech közös birodalmat alkotnak, amelyhez később Eridu is csatlakozik. Ennek leírása egy XX. századi annektálási vagy megszállási folyamathoz hasonlít. Lugal levelet intéz Alulim királyhoz: „egy Eriduba induló szurippaki kereskedőt megöltek, kiraboltak a két birodalom között fönnálló örök barátsági szerződés megcsúfolására.”³¹  Eridu királya példásan megbünteti a gyilkosokat, követeivel elküldi a borsos kártérítést. Végül maga kéri, Szurippak uralkodója vállalja el Eridu biztonságának védelmét – cserébe megmaradhat főpapnak, Lugal pedig vérontás nélkül birodalmához csatolhatja Eridut.

Számos ókori kultúrában létrehoztak piramisokat, hatalmas templomokat és tornyokat. Ezek a világmindenség modelljeként különféle szintekre oszthatók: a létezés síkjainak és a kozmikus szféráknak leképezései, az eget és a földet összekötő világtengelyek. Erech és Szurippak csillagtornyai egyszerre templomok és csillagvizsgálók. Ugyanakkor sok elbeszélésben a torony az égbe törő, az isteni hatalomra áhítozó ember jelképeként szerepel. Ebből a szempontból az épülő, de soha el nem készülő Világtorony a Mózes első könyvében szereplő Babilon tornyához hasonlít.

Az ismétlődő borzalmas földrengések, vulkánkitörések és tengeráradások miatt feltámad a népharag. Erechben a helytartó magához ragadja a hatalmat, s kikiáltja a független erechi királyságot, az eridui főpap ugyanígy tesz. A szurippaki népharag valamennyi erechi és eridui „idegen áruló” karóba húzását követeli. A narrátor Lugal gyakorlatias lépését a konfliktus megoldására a visszatérő gondolatritmussal ironikusan mutatja be: „Csapatokat küldött birodalma minden részébe. […] Lázadás üt ki a birodalomban? Küldj csapatokat. Árvíz sújtja az ország népét? Küldj csapatokat. […] Mondjatok bármit: bajt, csapást, nyomorúságot, örömet, diadalt, áldozatot. A csapatok mindig, mindenütt a helyükön vannak.”³² 

A lázadók leverése után Lugal elrendeli, hogy mindenki jelentkezzék a hatóságnál, ahol nevét agyagtáblára vésik, s a táblát mindenkinek magával kell hordania. Megparancsolja, hogy építsenek föld alatti lakásokat, és a Birodalom bizonyos részéből a nép a hegyvidékre telepedjék. Intézkedései a bürokrácia növekedését és az emberi jogok csorbulását eredményezik.

Lugal még a végítélet kitörésekor is úgy érzi, Anu plántálta bele a Világtorony építésének eszméjét. Láthatjuk, hogyan válik fokról fokra egy dogma rabjává, rögeszméje megszállottjává, amelynek bűvköréből nem képes kilépni. „A baj az volt, hogy egyre inkább a Világtorony vált élete céljává, s nem az ok, amiért a Világtorony épült. […] e fellegekbe nyúló roppant építményért, amely bár még el sem készült, egyre falánkabbul pusztította birodalma népét, munkaerejét, kincseit, nyersanyagát, hajóit. […] mint valami szörnyű növény rostjai, egyre mohóbban szívták, emésztették Lugal birodalmának életét s vele az övét is. […] De valami ördögi volt abban, hogy minden a visszájára fordult. A Világtorony, holott az emberiséget kellett volna szolgálnia, rabszolgaságba hajtotta a birodalom apraját-nagyját. […] gyakran megtörtént, hogy valaki leitta magát – mert inni, természetesen, korlátlanul lehetett –, s elénekelt egy-egy gúnydalt […] A berúgott szerencsétlent gyakran el is kapták, karóba húzták, jó esetben kényszermunkára vitték.”³³  Az elbeszélő ezúttal is az irónia eszközével mutatja meg a zsarnokságot.

A Világtorony a valóságtól függetlenné váló eszmék szükségszerű csődjét is szimbolizálja, általában minden diktatórikus rendszer, így a nemzeti szocializmus és a bolsevik típusú kommunizmus építésének gyakorlatát.

Lugal az özönvíz pusztításakor tébolyultan szembesül végső magányával, utoljára talpnyaló írnoka is megszökik a palotából. Egyetlen katonát talál az udvaron, akit lóért szalajt. A félbemaradt Világtoronyhoz vágtatnak, az egyik hídon Lugal fejéről lesodródik a bíbortiara, ami előre jelzi uralkodásának végét. Útjuk leírása az apokalipszis lovasainak környezetét asszociálja. Az őrség részegen dorbézol, az egyik teremben a Vörös Sárkány híveire talál: egy fából faragott, vörösre mázolt sárkányszobor előtt leborulva imádkoznak. Ez a történet mélypontja, a vallás démoni paródiája, a gonosz, pusztító erő imádata.

Lugalt a felbőszült tömeg meg akarja ölni. A király Innini szentélyébe menekül, melynek küszöbén az emberek megtorpannak. Csak az utolsó percben döbben rá, mit tett, ekkor adatik meg neki a tisztánlátás kegyelme. Lepereg előtte élete, minden hibája, a bűnök, amik idáig vezettek. Kétélű szent kőkésével rituális öngyilkosságot követ el: három metszést tesz testén az általa kivégzett főpapért, Azag-Ajáért, Erech és Eridu megszállásáért és a Világtorony erőszakos építtetése, népe elnyomása miatt. Az elbeszélő a vízözön pusztítását e visszatérő gondolatritmussal írja le: „Lugal és a csonka Világtorony fölött feketén csaptak össze a hullámok.”³⁴ 

Gilgames jellemének alakulása

A Gilgames-eposzhoz képest jelentős eltérés, hogy a regény Gilgames gyermek- és ifjúkorát a vízözön előtti időkbe helyezi. Gilgames akkor születik, mikor Utnapistim és Simetán, a csillagász elkezdik figyelni az égbolton Nannart, az Égi Gyíkot (5. fejezet). Anyja Risat-Ninlil, Ninszun istennő papnője, feladata a szerelmi szolgálat, ő a megszentelt kurtizán. Ninszun és férje, Lugalbanda Utnapistim nemzetségének égi védnökei, az ő tiszteletükre épített templomban él Risat-Ninlil. Utnapistim is többször tölti házában az éjszakát, ezekből néhány himnusz terem, melyekben elefántcsonttoronynak, egek kapujának, tisztaság edényének, aranyháznak nevezi Istárt – a katolikus loretói litániában Szűz Máriát illetik ezek a magasztaló megnevezések. A narrátor tudatosan kapcsolja össze a sumér istennő és a kereszténység Mária-tiszteletét, aki a katolikusoknál már-már istennői funkciót tölt be a férfi princípiumot jelképező Szentháromság oldalán.

Risat-Ninlil foganása és gyermeket szülése szégyennek számít, mivel papnőként meddőséget fogadott. Ráadásul a fiú csupaszon és úszóhártyák nélkül jön világra. Utnapistim a törvény szerint, mint ősanyja papnőjének gyermekét örökbe fogadja. Gilgames az új korszak előhírnöke, mivel az új embertípust már nem borítják pikkelyek, és ujjai között nincs úszóhártya. Egyben az Égi Gyík fia, mivel a hold felbukkanásával egy időben fogant, Nannar gyermekének is nevezik – ez a momentum jellemének negatív tulajdonságait vetíti előre. Tehát az új emberiség is bűnben fogant, Nannar sugárzása befolyásolja sorsának és világlátásának alakulását. Személyében testesül meg az átmenet a vízözön előtti korból a vízözön utániba. Ez az antedatálás teremt lehetőséget a két világkorszak embertípusának szembesítésére. „Gilgames az előző fejlődési fokozat, a letűnő nagy kultúra beavatottjaként lép át az új világba, az ide is, oda is vagy ide se, oda se tartozás, az átmenetiség gyötrelme és többlete ezért válhat jellemének és sorsának (kisebbrendűségi érzésének, majd fölényének, Utnapistimtől rámért magányának, majd uralkodói meg-nem-értettségének) kulcsávᔳ⁵  – emeli ki Csűrös Miklós a születési időpont jelentőségét.

A 25. fejezetben, a regény felénél járunk, amikor a cseperedő Gilgamest nevelőapja elviszi Risat-Ninlil házából Szurippakba, hogy taníttassa, s beavatást nyerjen a Hét Ház titkaiba. Távozása a szülői háztól fordulatot, változást jelent életében; ennek fontosságát a szerkezeti felépítésben betöltött szerepe, a történet közepére helyezése is érzékelteti. Utnapistim megnézi a fiú sorsvonalát: „Nagy utat fogsz megtenni, király leszel, várost építesz, fallal veszed körül, de szüntelen melletted ólálkodik a saját árnyékod, s nem tudsz megszabadulni tőle. […] Az életvonalad kettős. Nagy magasságokat és mélységeket jársz meg.”³⁶  Az anticipáció Gilgames későbbi, Urukban betöltött szerepére vonatkozik, és arra utal, hogy nem teljesíti ki személyiségét, bizonyos tulajdonságainak nincs tudatában. Felismerhetjük az idézetben Jung árnyék fogalmát, mely a tudattalannak azon részét jelképezi, ami felszínre próbál törni, először ijesztő álomként, de ha rájövünk szerepére, pozitívan befolyásolhatja életünket.

A fiú Utnapistim szállásán kap szobát a királyi palotában, és két testvért Lugal-anna-mundu és Si-lu-dárat személyében. A leány rosszul leplezett irigységgel bánik vele, Si-lu-dárat pedig lenézi, szinte semminek tartja. Az elbeszélő Gilgames magányos elmélkedéseinek hátterét két, párhuzamba állított metaforikus képpel festi meg: a palota egy magasan fekvő teraszán üldögél, ahonnan látható a tenger – „A tenger: a folyton változó örökkévalóság volt”³⁷  –, a palotát pedig szobrok díszítik – „A szoborfejek az örökké változatlan mulandóság voltak”.³⁸  Az Égi Gyík nyilatkoztatja ki Gilgames természetét. „Nannar millió láthatatlan sugárkarommal fogta őt, gyermekét, s a fülébe súgta: »Kétharmad részben isten, egyharmad részben ember… Kétharmad részed az enyém. Megöllek, hogy örökre s egészen az enyém légy.« Gilgamesünk ijedten fordította el arcát a kísérteties isten orcájáról, s megborzongott.”³⁹ 

Lugal király mint a futóverseny győztesének aranygyűrűt ajándékoz Gisnek, amivel megláthat bármit, amit szeretne – beavatottá válása után. A varázsgyűrű farkába harapó kígyót ábrázol, az örökkévalóság szimbólumát; a gyűrű motívuma még kulcsfontosságú helyzetekben fog szerepelni. A fejezet (28.) zárlatában humorosan térnek vissza a Nannartól hallott szavak, Gis siheder voltára célozva: „Kétharmad részben gyermek, egyharmad részben férfi.”⁴⁰ 

A történet legpoétikusabb, lírai részletei közé tartozik a 33. fejezet, amely Gilgames első szerelmi fellángolását tartalmazza: az epekedés, az áhítatos vágyakozás időtlen hangulattá emelése. Esténként egy ismeretlen leány énekét hallgatja, valaki Dumuzit üdvözlő, Istárt dicsőítő éneket dalol. Gilgames úgy érzi, maga Istár csalogatja. Elkezdi keresni az énekest, a bolyongás leírása Ariadné fonalát juttatja eszünkbe: „hagyta, hogy az énekszó láthatatlan, eltéphetetlen ezüstszála vezesse kőlabirintusban, sötétben, vajmécsesek imbolygó árnyai között egyre följebb, följebb, a legmagasabb tetőterasz felé.”⁴¹  A megtalált leány Héa, vagyis Tücsök, egy fekete hajú, nagy szemű teremtés. Az első találkozás alkalmával Gilgames nekiajándékozza édesanyjától kapott, több ezer éves, féltve őrzött lazúrkő nyakláncát. A második este, mikor újra látja, a szintén anyjától kapott lápiszlazuli bokaperecét adja neki. A következő alkalommal Héa meghívja Gist a házukba. Az egész hajlék és Héa édesanyja saját gyermekkorát juttatja eszébe, de amikor megtudják, hogy Gilgames beavatott lesz, megijednek, és le akarják beszélni tanulmányai folytatásáról. Héa édesanyja a percemberkék szemszögéből nézi az életet: „A Beavatottak mind olyan ijesztő emberek […] Nem úgy látják az életet, amilyen valóban.”⁴²  Itt az olvasó újra a párhuzamosan létező, egymásnak ellentmondó szemléletmódok megnyilvánulásával találkozhat.

Mindaz, amit Gis képzelete a lányra aggatott, semmivé foszlik: „Héa helyén az a sohasem látott kis vakarcs, aki hetykén mutogatja értékes kincseit, dicsekszik, hogy semmiért, puszta köszönetért kapta egy utálatos fickótól, aki azzal kérkedik, hogy kétharmad részben isten.”⁴³  Ezúttal nem adja oda a megcsodált gyűrűt Héának. Gis a szakítás fájdalmát egy Újszövetségből vett képpel érzékelteti: „Íme, megbotránkoztatott a kezem, és levágtam. Most nincs kezem, ami megbotránkoztatott… de azért szép volt.” ⁴⁴  Ám az első szerelem feledhetetlen emlék, többé nem lesz számára közömbös a lány további sorsa: „Gilgames lemetszette s eldobta Héát – de Héa azért mindig fájt neki, mindig az övé maradt.”⁴⁵ 

Utnapistim megkéri Samas-súm-iddint, fogadja tanítványául Gilgamest. A beavatott bölcs időtlenségét jelzi, hogy Zi-u-szudrának, vagyis ötvenezer évvel ezelőtti nevén szólítja Utnapistimet. A beavatottak ismerik a mahhu tudományt, azaz gondolati energiával bármilyen nehéz súlyú tárgyat képesek egyik helyről a másikra szállítani – egy szempillantás alatt. Samas-súm-iddin még ennél is többet tud: le tudott mondani róla. Gis hetente eljár a bölcshöz, és fokozatosan megismeri a test, a lélek és a szellem valódi természetét. Meditációt és szerveit, mirigyeit kontrolláló gyakorlatokat tanul. „Megértette, hogy két személyiségünk, két énünk van: egyik az állandóan változó világ valóságai között él s mulandó, másik az örökkévaló, oszthatatlan, isteni én. Az egyik lát, hall, érez, gondolkozik, szenved, a másik ítél és teremt.”⁴⁶  Személyiség és én fogalmának efféle szétválasztásáról Kodolányi Kennsbert Károly Misztika mint világnézet című könyvében olvasott, itt a legbölcsebb beavatott tanításaként jelenik meg. A narrátor királyi többest használva fricskát küld a kortárs olvasóknak: „Nem óhajtunk e vízözön előtti idők tanulmányaiba elmerülni. Hiszen manapság már úgy ismeri mindenki a testét-lelkét, annyira tud uralkodni magán és a világon, annyira tisztában van legbensőbb énünk isteni voltával, hogy ezt a régi tudományt bátran mellőzhetjük.”⁴⁷ 

Gist a mahhu tudomány izgatja leginkább. Már hetedik éve tanul mesterénél, amikor Samas-súm-iddin megbízza, hogy idézzen meg egy Annunakit az Alvilágból, és parancsolja meg neki, gyújtson föl egy elhagyott viskót. A feladat sikeres végrehajtása után a bölcs arra kíváncsi, valóságnak vagy káprázatnak fogta-e fel az Annunakit. Gilgames szerint valóság volt. A bölcs tájékoztatja a továbbiakról: „A Hetedik Házba csak akkor léphetsz, ó, fiam, ha mindazt, amit láttál, tapasztaltál, nem valóságnak, hanem káprázatnak látod. […] Nem avathatlak be a végső titokba, az élet és a halál titkaiba.”⁴⁸  Gilgames a dolgokon változtatni, uralkodni akar, nem képes a tökéletes lemondásra, hogy a beavatás utolsó fokát elérje. A hetedik fokozat csak lehetőségként van benne jelen, ezért érvényes rá a sumér eposzból ismert meghatározás: kétharmad részben isten, de egyharmad részben ember.

Gilgames a mahhu tudomány segítségével akarja felépíteni a Világtornyot, míg Utnapistim szerint ez megbontaná a világot egyensúlyban tartó hatalmak láncát. Voltaképp a vallás és a mágia eltérő jellegéről van itt szó. A varázslás birtokolni akarja az abszolútumot, a vallás azonban belátja, hogy a transzcendencia felette áll, tőle függ sorsa.⁴⁹ 

Gilgames fel-feltámadó magányossága a kiválasztottság jele, egyben személyisége kiteljesedésének lehetősége. Később a történelmet alakító király pozícióját választja, a ráosztódó szerepekkel azonosul – de vágyik a személyes önmegvalósulásra, a misztikus találkozásra a szerelemmel, ami az Új ég, új földben a halhatatlanság utáni vágyakozással egészül ki.

A férfi-nő kapcsolat két típusa:
Utnapistim–Szabitum, Gilgames–Nurma

Szabitum, a Gazella talán az egyetlen teljesen pozitív nőalak a történetben. Kezdettől fogva férje mellett áll, céljaival egyetért, támogatja, érzelmi hátteret és családi fészket biztosít számára. Párját alaposan ismeri, a Lugallal való szakítás bejelentésekor sem csalja meg előérzete: „Szabitum szorongva figyelt. Ha Utnapistim ilyen ünnepélyesen kezdte mondókáját, s örvendetes fordulatról szólott, mindig valami nagy baj származott belőle.”⁵⁰  Ezt követően elhagyják a királyi palotát, s lakást bérelnek a város egyik régi házában. Lugal-anna-mundu hisztérikus síró-nevetőgörcsöt kap, Szabitum és a szolgáló csillapítják. Utnapistim vidéki birtokára utazik, Si-lu-dárat Samas-súm-iddinnél tanul, csak esténként jön haza, Szabitum, leánya és a szolgáló így vészelik át a szurippaki szónokok rémuralmának napjait. Az anya ebben az embert próbáló helyzetben is megállja helyét.

Az özönvíz tombolásakor a bárkában Szabitum a vezető a más-más vidékről, más-más szokásokkal érkező asszonyok között: ő csendesíti le az aggodalmaskodókat, mindig mosolyog, komoly és nyugodt marad. Amikor Szur-Szunabu kormányos óva inti a nőktől Gilgamest, ő Szabitum jellemét állítja ellenpéldaként. A kormányos így érvel ellene: „Szabitum más. Egészen más. Ő már nem nő, Gis. De láttad volna ifjúkorában. […] A nő, fiam, nem is emberi lény. Csak hasonlít hozzá. A nő, Gis, akármilyen hívő lélek legyen is, nem tudja szívből megismerni és imádni Anut. Istárt, Inninit, Esharát imádja. Istár lakozik benne. Szül, mint Istár, öl, mint Istár.”⁵¹  Ez egy férfisovén kirohanás a női nem ellen. Szur-Szunabu nőgyűlöletében odáig megy, hogy az egész özönvízért Istárt hibáztatja – mintha a Vörös Sárkány nem száguldozna az égen.

Utnapistim és felesége végső egyesülésében az élet teljessége érződik, ekkor férfi és nő mégis egyaránt eléri a misztikus eggyé olvadást az istenséggel, tehát egyenrangúak. Utnapistim és Szabitum a halál pillanatában teljes életüket eggyé érzékelik: az áradatok torkolatához kerülnek, halhatatlanság a jutalmuk. Ez az élmény, az istenek ajándéka maga is egy korábbi mitikus esemény megismétlése: Utnapistim nemzetségének égi védnökei, Lugalbanda és felesége, Ninszun mindketten az örökkévalóságba emelkedtek. Ebben a momentumban az archaikus szemlélet érvényesül, mely szerint az ember meghatározó cselekedetei, a vele történő események mind egy korábbi mitikus mintát követnek.

Gilgames, miután tanulmányait abbahagyta, egyik alkalommal a tengerparton sétálgatva pillantja meg először Nurmát (38. fejezet). A narrátor az anticipáció eszközével beavat a lány érzéseibe; Nurma később bevallja Gilgamesnek, ő is hasonló figyelemmel nézte a fiút. Gis elsöprő érzelmeit így magyarázza önmagának: „mintha már időtlen idők óta ismerné. Mintha egy fészekből keltek volna ki.”⁵²  A lelki társra találás érzetét fokozza a fizikai hasonlóság felfedezése: a lánynak sincs úszóhártyája, és a teste is csupasz. Gilgamest a következő napéjegyenlőség ünnepén avatják nagykorú, teljes jogú állampolgárrá. A rítus során az ifjak mellén két sebet ejtenek, melyekbe szíjat fűznek, amit az Ősök Oszlopához kötnek, ekörül kell futniuk az önkívületig. Az egyszer már látott leány felbukkanását szinekdoché jeleníti meg: Gilgamest az eksztatikus, egyre gyorsuló futás közben egy kék szempár vonzza mágnesként. Végül az ő szíja is elszakad, kirepül a körből, ekkor a leány föléje hajol. Néhány nap elteltével újra találkoznak a tengerparton, az elbeszélő az első találkozás jelentőségéről elmélkedik. Ennek ellenpontjaként a szereplők első szavai az időjárásról szólnak: „– Ma nem felhős az ég – mondta végre Gilgames. – Nem – mondta a leány.”⁵³  Az ifjú a leány elkápráztatására hajót, tengert, idegen várost és templomot varázsol maguk köré.

Nurma egyszerű, szegény családból származik, a városon kívül laknak, atyja kertész. Ő a harmadik, legkisebb lány, apja ivásra adta a fejét, és anyját gyakran megveri. A leányt tanítóhoz járatták, és egy számára ellenszenves férfihoz akarják adni – méghozzá vételár nélkül, sőt, szülei fizetnek a kérőnek. A két fiatal a társadalmi különbségek ellenére rokon vonásokat fedez fel egymásban: mindketten csupaszon születtek, ezért csúfolták őket, és szeretnek magányosan bandukolni, sétálni. A leány a szokásokhoz híven arra kéri Gilgamest, fizesse meg anyjának a vételárat, így mentse meg a nem kívánt házasságtól. Ám Gilgames minden kötöttséget félredobva felel: „Mit törődöm az ostoba homokóra-emberek szokásaival! Én Nannar fia vagyok. Te pedig majdnem mintha Nannar leánya volnál.”⁵⁴  Itt ismét felbukkan az Égi Gyík fia motívum, kiegészülve női párjával – e kijelentéssel Gilgames maga mellé emeli Nurmát.

„– Mit tegyünk, Gilgames? – kérdezte végül a leány, mert mindig a nők szoktak gyakorlatibbak lenni az élet döntő helyzetében.”⁵⁵  A narrátor ezúttal elismerően nyilatkozik a női nemről. Másnap éjjel Gis megszökteti a lányt, egy szigetre utaznak, ahol boldogan élnek: „szívük könnyű volt, az Ég, a tenger pazar színekben villódzó, mint a buborék… és ők hitték, hogy sohasem pattan széjjel.”⁵⁶  A szerelmesek mind úgy érzik, ez az állapot örökké tart; a buborék kifejezés ugyanakkor arra utal, hogy az idő múlásával az érzelem fakul, megjelennek a gondok, a másfelé hívó gondolatok. A szerelem nem jelent megoldást az élet egyéb gondjaira. A sziget toposza tradicionálisan kivonulást jelent a világból, egy biztonságos, békés helyet, Gis és Nurma számára a kettes magánynak hódolást. A szigeten csodálatos házat találnak, ahol minden aranyból van, mintegy szerelmi révületük kivetüléseként.

Anyja megátkozza Nurmát, amiért elhagyta őket: ne tudjon szeretni, ne legyen boldog soha. Gilgamest az apa átkozza meg, örök nyugtalanságot és nyomorúságot kíván neki. Ez a kettős átok előrevetíti későbbi nehézségeiket, elhidegülésüket és torzsalkodásaikat.

A szerelmesek egyre többet gondolnak az elhagyott Szurippakra, hiába szeretik egymást, kétségek férkőznek közéjük. Ezzel párhuzamosan köszönt be az esős évszak, az aranykunyhó ólomkunyhóvá változik. Nurmát és Gilgamest visszahívja a közösség, nem tudnak elszakadni múltjuktól. Ugyanakkor a társadalmi kötöttségek nemcsak megkötöző, hanem megtartó erejűek is. Nurma rossz néven veszi, hogy Gis gyakorta varázsgyűrűjébe tekint. A férfi Héára gondol, s gyűrűje megmutatja: egy katona szorítja magához, a lány nyakán a tőle kapott füzér, bokáján a tőle kapott perec.

A narrátor humorosan értelmezi a szerelmesek konfliktusának okát: „Nem sokkal egyszerűbb-e arra gyanakodni, hogy minden baj oka az a három-négy ujjnyi különbség kettejük magassága között? Lányok, vigyázzatok! Ne kössétek sorsotokat olyan férfiúhoz, aki alacsonyabb nálatok. Ifjak, vigyázzatok! Óvakodjatok a nálatok magasabb nőktől. A vízözön óta észrevették ezt például a fényképészek is.”⁵⁷  A narráció igen csapongó: az éppen elbeszélt helyzettől az ironikus általánosításig jut, mint bölcs aforizmát adja elő, mímelt nevelő szándékkal óva inti az ifjúságot, végül egy anakronisztikus ugrással a XX. századi mátkapárok fényképezkedési szokásait taglalja. A tényleges probléma az, hogy Gilgames Nurma fölé igyekszik kerekedni, míg a lány nem adja meg magát. Egyik sem akar a másik akaratának alárendelődni.

Ugyanakkor vannak boldog óráik is. Kapcsolatuk a szerelmi érzés hullámzásának allegóriája, Gilgames varázshatalma abban áll, hogy időről időre minden mást elfelednek, és meggyőződésük, hogy együtt bármire képesek.

Az elbeszélő nőkkel szembeni előítéletei mutatkoznak meg az alábbi reflexióban: „Bizony, igazat kell adnunk a remetéknek, szenteknek és anachorétáknak, ha a lelki békesség legfőbb ellenségének a nőt tekintik. […] Bocsáss meg neki, értsd meg, de kerüld. Meg ne simogasd, különösképpen meg ne csókold. Még az is veszedelmes, ha testvéredet látod benne. Az meg végképpen, ha anyádat…”⁵⁸  Mindez ironikus ellenpontozása Gilgames viselkedésének, aki örömmel fedezi fel Nurma szerelmét. A 42. fejezet Nurma várandósságának hírével és Szurippakba való visszatérésükkel ér véget.

A 44. fejezetben Gilgames és Nurma a kikötő mellett egy silány kis házban lakik, a férfi halászként keresi kenyerét. Ez a foglalkozás mint motívum az Új ég, új földben tesz szert negatív jelentőségre. Az elbeszélő így vélekedik e mesterségről – Jézus személyére céloz tanítói működésének két helyszínét megemlítve: „Ebben az időben erősen lenézték a halászokat. Bizony, sok-sok évezrednek kellett elmúlnia bánatban, keserűségben, meghasonlásban, vérben, amíg a halászok becsületét sikerült kivívni a Kinnereth tava mellett. De hol volt még akkor a Genezáreti-tó!”⁵⁹  A régi gátat megerősítették, Gilgames és Nurma ezt az ijesztő méretű gátat már nem szereti nézegetni. Ez a változás is az élet egyre fenyegetőbbé válását érzékelteti. Fiuk születik, akinek az Ur-Nungal nevet adják. Meglátogatják Nurma szüleit, ők lenézően fogadják Gilgamest. A férfi az eseményeket előre látván így fogadkozik: „– Majd leszek én még király, ti pedig megfulladtok, s agyaggá váltok.”⁶⁰ 

Az elbeszélő vélekedése a nőkről és Gilgames viselkedése asszonyával merőben ellentétes, a narráció ironikus megvilágításba helyezi a házaspár kapcsolatát: miután megtudjuk, hogy „a nők őrültek”,⁶¹  Gilgames szerelme állhatatosságáról biztosítja Nurmát, aki odaadja magát, és megvallja, újra gyermeket vár. Az idill éles kontrasztban áll a nők békétlenségéről szóló elbeszélői kijelentésekkel.

Gilgames és Nurma gyakran beszélget a közelgő katasztrófáról, „amikor a Négy Állat a négy világtájról sorra letöri a pecsétet, és így szól: »Töltessék ki!« Nurma félt. Gilgames azonban nevetett.”⁶²  Ez egyértelmű utalás a Jelenések könyve csapásaira: ott hét pecsétet törnek fel, és a borzalmak hét csészéből zúdulnak a földre. Megfigyelhetjük a két nem eltérő viselkedését: a férfi bátran, vakmerően néz szembe a fenyegető jövővel, a nő szorong tőle, családtagjait és saját életét félti.

A vízözön rettenetes robaja közepette azonban Gilgames mégiscsak Nurmánál keres menedéket, aki két gyermekükkel együtt szorosan magához vonja: „Mintha a testébe, méhének zárt, meleg világába akarná fogadni, ahol béke és biztonság van, ahová nem hat a Vörös Sárkány dühe, pusztító tombolása. Arca szelídebb, mint valaha, isteni mosoly fénylik rajta.”⁶³  Úgy tűnik, Gis tudat alatt visszavágyik a magzati lét védettségébe, itt a nő biológiai meghatározottsága pozitív előjellel kerül homloktérbe. A narrátor Nurmát ezúttal nem hisztérikus alakként ábrázolja, nem veszíti el a fejét, hanem ő a megtartó erő, szinte Istárrá válik.

A vízözön és ami utána következik

Utnapistim bárkát építtet Enki üzenete nyomán. A hajó Szur-Szunabu kormányos tervei alapján épül, Utnapistim minden birtokát, lakását és vagyonát eladja, ebbe a vállalkozásba fekteti. A munkásokat jól tartja, hogy időben elkészüljenek. A bárkán csak Utnapistim családtagjai utazhatnak. Miután minden holmit, állatot és élelmet behordtak, hálaadó áldozatot mutatnak be. Ezen a napon érkezik meg Risat-Ninlil zebukordéján, ősének szobrával. Gilgamest kérdőre vonja, hová lett nyaklánca és lábkarikája, ő azt hazudja, elvesztette őket. Nem kíván magyarázkodni, talán szégyelli is ifjonti fellángolását, s még mindig nem jutott túl Héában való csalódásán.

 Már említettük, hogy a 48. fejezetben az elbeszélés jelen idejűre vált. Ám mindazt, amit Gilgames a varázsgyűrűjében lát, a narrátor múlt időben beszéli el. Az emberi és földi létezés kizökkenését így érzékelteti: „…a hajó, mint üres dióhéj, lebeg az időtlen térben. […] a Vízöntő csillagképében lebeg, úszik.”⁶⁴ E megjegyzésben a később megváltoztatott koncepció érhető tetten: a történet hatezer évvel korábban, nem a Vízöntőbe, hanem a Bika csillagképbe való átmenet idején játszódik. Gis gyűrűjében megpillant egy másik hajót – ez akár Noé bárkája is lehet.

A hajó utasainak kedvence Szur-Szunabu, a férfiak ivótársa, az asszonyok versengve lesik minden kívánságát. A kormányos az elemek megzavarodása miatt nem használhat tájolót, sem más hajózási műszert, ellenben gyakran kidugja megnyálazott ujját egy lyukon, így állapítja meg a szélirányt. Szur-Szunabu félvállról veszi a nőket, mint a gyermekeket. Hozzávetőleg harmincezer esztendeje nem nyúlt egyhez sem. Történeteiből megtudjuk, hogy előtte azonban rengeteg nővel volt viszonya, de egyikbe sem volt szerelmes. Szur-Szunabunak a női lélekről vallott nézetei akkor kerülnek ironikus zárójelbe, amikor közvetlenül Nannar becsapódása előtt is róluk elmélkedik: „Meghalni, fiaim, mégiscsak úgy lehet ám és nem másként, mint születni. Egy asszony ölében.”⁶⁵  Leleplezi saját nézőpontját: a nő tulajdonságai nem sajátjai, azokkal a férfi ruházza fel. „A nő mindig olyan, amilyennek mi, férfiak, látni szeretnénk.”⁶⁶ 

Nannar a 49. fejezetben zuhan a tengerbe: „Egyetlen villámcsapás az egész boltozat. Fényben ég a hajó, mintha tüzes vasba mártották volna.”⁶⁷  A katasztrófa méretét és időtlenségét János apostol Apokalipszisából vett idézetek érzékeltetik.

Az elbeszélés az 50. fejezetben ismét múlt idejűre vált, jelezve, az idő visszatért rendes folyásába. A kataklizma elmúltával a túlélők azt fürkészik, mi mindent sodor a tenger. Szur-Szunabu érzékeik tudatos irányítására figyelmezteti őket, ami egyben saját létfilozófiája: „Bizony, a tenger egyformán ringat, hoz-visz babákat és meztelen asszonyokat. Játszik velük. […] Játék a kókusztál, a kutya, a tollak, játék az asszony… Pompás, mi? Sok teknőn megfordultam, sokat hajókáztam, sokféle játékot sodort el mellettem a tenger. Babát, tollakat, tálakat, kutyát meg meztelen asszonyt is. Ne nézzétek. A tengert nézzétek, ne azt, amit sodor.”⁶⁸  Gis egy ismerős halottat pillant meg a tengervízben: „akkor kezdett sajogni a régen levágott s ellökött kéz, amikor a hulla nyitott, merev szemébe pillantott. […] egy távoli, ezüstösen szárnyaló éneket hallott, amikor belenézett.”⁶⁹  Az elbeszélő az első szerelem motívumrendszerével idézi fel Héa alakját.

A bárka utasai tizenkét nap elteltével megpillantanak egy szigetet. Utnapistim először egy galambot bocsát ki a hajóból, majd egy fecskét, a holló pedig már nem tér vissza. A madarak kiröppentésének motívuma a bibliai Noé történetében is megtalálható. Utnapistim, Szabitum és Szur-Szunabu eltávozik a világból, többé le sem jönnek a hajóról. Utnapistim meghagyja utódainak, hogy épüljön fel újra Szurippak és Erech, minden város és falu, amely valaha állott hazájukban. Tartsanak minden évben böjtöt és bűnbánatot a föld pusztulásának emlékezetére. Gilgamestől azt kívánja, hogy amikor elérkezik az ideje, uralkodjék Erechben.

Kodolányi egyedülálló, különleges vállalkozása, ahogyan az ókori mítoszba beolvasztja a saját korával szembeni kritikát, a keserűség, olykor kétségbeesés élettapasztalatát, ugyanakkor a mítosz anyagát is megőrzi. Kodolányi nemcsak a Vízözönben, hanem másik három (Új ég, új Föld; Az égő csipkebokor; Én vagyok), ókori mítoszokat feldolgozó regényében is a régi és az új, a felbomló és a keletkező világképek konfliktusát ábrázolja, az átmenet, a korszakváltás, ebből adódóan a válság, a krízis problematikája foglalkoztatja. A második világháború borzalmai, Budapest ostroma, ezt követően az írót ért igaztalan vádak és meghurcoltatás, majd a kommunista fordulat után a kényszerű szilencium, mind alkalmat adnak a társadalmi, erkölcsi és egyéni krízis ábrázolására. A regények kortörténeti hitelességét hatalmas művelődéstörténeti tudása, szakirodalmi apparátusa biztosítja, ismeretei a történelmi korszak társadalmi és politikai berendezkedésétől az életmód és a szokások bemutatásáig terjednek. Filozófiai és vallástörténeti tájékozottsága a mitikus világképek, valamint a hiedelmek és babonák ábrázolásában mutatkozik meg. Írói invenciózussága, képzelőereje a karakterek, helyzetek és összecsapások megformálásában nyilvánul meg.

A négy mítoszregény közül Kodolányi életművének csúcsára a Vízözönt és az Én vagyokot helyezem. A Vízözön egyedi értéke, hogy a mitikus történet szatirikus megközelítése a narráció összetettségével párosul. Számos mitikus hitvilág és elképzelés helyet kap benne, jól elkülöníthetők a szereplői tudatok, így Utnapistim és Lugal, illetve Utnapistim és Gilgames „szólama”, egy adott helyzet más-más megítélése, értelmezése. A hangnem széles skálán mozog a humortól a gyilkos szatíráig a burkolt és nyílt irónia árnyalatain keresztül. Eleget tesz annak az elvárásnak is, hogy hídként funkcionál archaikum és jelen között. A történelem előtti időkben, a régmúltban élt hősök gondjai Kodolányi saját korában s a XXI. századi befogadó számára sem érdektelenek, hiszen ezek az emberi lét alapkérdései: a lélek mibenléte, az élet értelmének keresése, ember és transzcendencia kapcsolata, a kultúra eredete, a barátság, a szerelem, az önfeláldozás, a háború. Kodolányi főhősei az elveszett Paradicsom megtalálására, az Aranykor visszahozására törekednek. Az isteni büntetés, a kataklizma a békés együttélés parancsának megszegéséből és a transzcendenciával szembeni alázat hiányából következik, erre emlékezteti Utnapistim Lugalt: „Ezt mondja Anu: Elszakadt tőlem az emberi nem, értelmének gőgjében, a változó valóságból akar örökkévalót építeni, mert elfelejti, hogy halhatatlan, mindentudó és mindenható. […] elküldöm Nannart, hogy zavarja meg a Szent Számokat, döntse pusztulásba az embert, s majd ha Nannar gonosz küldetését teljesítette, s fölfalván a világot, maga is mint Nannar megsemmisül, visszaállhat ismét a Szent Számok rendje. […] Én vagyok, Aki vagyok, s így teremtek az időtlen semmiben mindörökké.”⁷⁰ 

Jegyzetek

¹ Az elbeszélésmódok összefoglalása a következő tanulmány alapján készült: Szegedy-Maszák Mihály, Az irodalmi mű alaktani hatáselmélete = Bevezetés az irodalomelméletbe: Szöveggyűjtemény. Szerk. Dobos István, Debrecen, KLTE Magyar és Összehasonlító Irodalomtudományi Intézet, 1995, 75–110.

² A regény irodalmi és kultúrtörténeti forrásainak alapos feltárása: Horányi Károly, Vízöntő küszöbén I., Magyar Szemle, 2004. 1–2. sz.

³ Kodolányi János, Vízözön: regény. Bp., Püski, 1999, 5.

⁴ Szalai Éva, Kodolányi Vízözön című regényének keletkezéstörténete. Életünk, 1989. 8. sz.

⁵ Kodolányi János, i. m. 7.

⁶ Szalai Éva már idézett tanulmányában Voltaire iróniájával rokonítja a regény elbeszélői stílusát.

⁷ Kodolányi János, i. m. 56.

⁸ Uo. 37.

⁹ Kabdebó Lóránt, A politikus létezés: bűn és büntetés – Kodolányi János: Vízözön. Jelenkor, 1989. 9. sz.

¹⁰ Kabdebó Lóránt, Az egymást átjáró hangnemek polifóniája  – A cselekvés és önfelépítés korrekciós narrációja Kodolányi János Vízöntő című regényében. Tiszatáj, 2001. 1. sz.

¹¹ Mircea Eliade, Az örök viszatérés mítosza: avagy a mindenség és a történelem. Ford. Pásztor Péter, Bp., Európa, 2006, 39.

¹² Kodolányi János, i. m. 11.

¹³ Uo.

¹⁴ Uo. 12.

¹⁵ Érdekességként megemlítem, hogy a nagyszentmiklósi kincs egyik kancsóján is látható hasonló ábrázolás, egy négylábú növényevő, amint hátát megragadja egy párduc.

¹⁶ Kodolányi János, i. m. 150.

¹⁷ Szalai Éva, i. m.

¹⁸ Kodolányi János, i. m. 62.

¹⁹ Uo.

²⁰ Uo. 63.

²¹ Uo. 66.

²² Uo. 68.

²³ Kabdebó Lóránt, A politikus létezés: bűn és büntetés – Kodolányi János: Vízözön, i. h.

²⁴ Kodolányi János, i. m. 165.

²⁵ Uo. 338.

²⁶ Uo. 348.

²⁷ Uo. 349.

²⁸ Uo. 23.

²⁹ Uo. 24.

³⁰ Uo. 86.

³¹ Uo. 122.

³² Uo. 259.

³³ Uo. 336–337.

³⁴ Uo. 356.

³⁵ Csűrös Miklós, Regény a mítoszok határán – Kodolányi János pályája 1945 után. Literatura, 1975. 2. sz.

³⁶ Kodolányi János, i. m. 111.

³⁷ Uo. 134.

³⁸ Uo.

³⁹ Uo. 135.

⁴⁰ Uo. 137.

⁴¹ Uo. 174.

⁴² Uo. 192.

⁴³ Uo. 193.

⁴⁴ Uo. 194.

⁴⁵ Uo.

⁴⁶ Uo. 219.

⁴⁷ Uo. 220.

⁴⁸ Uo. 226.

⁴⁹ Horányi Károly, Vízöntő küszöbén II. Magyar Szemle, 2004. 3–4. sz.

⁵⁰ Kodolányi János, i. m. 276.

⁵¹ Uo. 364.

⁵² Uo. 232.

⁵³ Uo. 239.

⁵⁴ Uo. 247.

⁵⁵ Uo. 248.

⁵⁶ Uo. 249.

⁵⁷ Uo. 288.

⁵⁸ Uo. 290–291.

⁵⁹ Uo. 312.

⁶⁰ Uo. 312.

⁶¹ Uo. 318.

⁶² Uo. 323.

⁶³ Uo. 368.

⁶⁴ Uo. 359.

⁶⁵ Uo. 369.

⁶⁶ Uo. 383.

⁶⁷ Uo. 386.

⁶⁸ Uo. 390.

⁶⁹ Uo. 391.

⁷⁰ Uo. 165.

Nyitólap