|
Serfőző Simon
Messziről jövök
Bekopogok eleimhez,
mintha még csukódnának ajtók,
nyílnának hozzájuk.
Mintha még be tudnának engedni
a valamikoriakhoz,
akik mióta nincsenek!
De hangjukat máig kihallom az időből,
világzajból.
Messziről jövök,
égomladékokon át,
a csönd roncstelepein keresztül.
Lábamra csavarodtak sínek.
Sarak megdobáltak.
Évtizedekbe telt,
mire a hold felől mára idetaláltam.
Most már jöhetnek a szelek,
nekem eshetnek,
előttem keresztbe fekhetnek utcák,
ellenszenvek kikezdhetnek.
Megtaláltam, akiket kerestem.
Ha régvolt szavuk konyháiban is,
de velem vannak,
melegében volt-nincs arcuknak,
amelyek hasonlítanak az enyémre,
aki egy vagyok velük,
ahogy a világ fölött evickélő madarakkal
egy vagyok,
s a magasból alázuhogó éggel.
Játszani akar
Lepedőnek leteríted a rétet,
amit nap sütött,
szellőztettek a szelek.
Felrázod párnánkat, a dombot,
hogy puha legyen,
mikor ráhajtod a fejed.
Majd veszed a dunyhát,
a könnyű levegőt,
ami alatt jó elnyújtózni.
S amit már alig tud kivárni:
közénk furakszik a szerelem:
kedvében kell járni!
Játszani akar, örülni nekünk,
nagyokat nevetni,
akár egy gyerek.
Utána aludhat a lámpa,
az éjszaka is,
sötéttel elfüggönyözve az eget.
Hegyen-völgyön
Egyik kabátgombom
a nap, másik a hold.
Jöhet vihar, zuhé:
esernyőm az égbolt.
Védelmezőm husáng,
ebek elé álljon,
ne alakítsák át
ünneplő nadrágom.
Szelekkel szétcsapok:
karikás ostorral.
Bátran kell itt élni,
nem is lógó orral.
Déli fény a sálam,
könnyű porból cipőm.
Hegyen-völgyön, abban
megyek át az időn.
