L. Simon László
Az örökségvédelem
gazdasági hatásai
Néhány szempont a polgári
kultúrpolitikához
A kulturális és a turisztikai
szakemberek az utóbbi években Magyarországon is nagy figyelmet
fordítanak épített kulturális örökségünk védelmének
másodlagos gazdaságfejlesztő hatásaira. Az örökségvédelem
elsődleges gazdasági hatásai, azaz az építőipar és az
örökségvédelem közös érdekei, az építészek és az
örökségvédelmi szakemberek egymásra találása évek óta
termékeny szakmai vitákat eredményeznek, ám a szélesebb
közvélemény előtt a kulturális turizmus bevételt növelő
hatásainak a megérdemelt rangján való értékelése
hazánkban még várat magára. Az e területen folytatandó
tematizálás és az erős médiafigyelem kialakítása két
szempontból is fontos lenne. Egyrészt ha az épített
örökségünk javának állagmegóvását sürgősen nem
végezzük el, akkor komoly veszteségek érhetnek bennünket,
legyen szó akár az évtizedek óta elhanyagolt vidéki
kastélyok, népi épületek jó részéről, a tradicionális
faluképről, akár a határon túli magyarság ugyan másik
országokban található, de a magyar identitás, a közös
történelem, a nemzeti múlt szempontjából meghatározó
jelentőségű építményeiről, épületeiről. Másrészt fel
kell hívni a mindenkori kormányzat figyelmét arra, hogy az e
területre fordított pénzek nem csupán ajándékba adott
támogatások, hanem a Magyarországon is előtérbe kerülő
minőségi turizmus kívánalmainak megfelelő szolgáltatásokat
és látnivalókat bővítő, ilyen módon a gazdaságot, a
költségvetési bevételeket is növelő, azaz a
költségvetésnek indirekt módon megtérülő ráfordítások.
A terület egyik szakértője, Deák Ildikó is
kiemeli Válság és örökségvédelem című
dolgozatában, hogy „a kulturális örökség kiemelkedő
gazdasági értéket képvisel, a megőrzésével járó
előnyök messze túlszárnyalják a rá fordított
összegeket”. Ebben minden bizonnyal „teljes az egyetértés
az örökségvédelmi szakemberek között, de a kormányok és a
gazdasági élet szereplői általában nem igazán mutatnak
hajlandóságot arra, hogy ezt elfogadják, és a költségvetés
készítése vagy a támogatási rendszerek kidolgozása során
erre tekintettel legyenek. Kimondva vagy kimondatlanul az az
általános vélekedés, hogy az örökségvédelem luxus,
amelynek állami finanszírozására csak az elsőbbséget
élvező területek kielégítését követően, a megmaradt
keretek mértékében lehet forrást előirányozni.”1
Deák Ildikó állítása sajnos különösen
igaz a jelenlegi szocialista kormányzat működésére, hiszen
évről évre csökken a terület „támogatása”. A Magyar
Köztársaság 2010. évi költségvetéséről szóló 2009.
évi CXXX. törvény 11/1/4/5 sora mindösszesen 200 millió
forintot szán örökségvédelmi fejlesztésekre. Ez az
előirányzat a jogszabály indoklása szerint
„műemléki-örökségvédelmi beruházások támogatására
szolgál, amelyek a Kulturális Örökségvédelmi Hivatal és a
Műemlékek Nemzeti Gondnoksága közreműködésével
valósulnak meg”. Ezenkívül még a Budavári
Nagyboldogasszony (Mátyás)-templom rekonstrukciójára van
külön forrás, 2010-ben – a tervek szerint – 400 millió
forint.
A 200 millió forintos összeg azért is
fájó, mert korábban jóval több pénz állt rendelkezésre,
2009-ben például még 743 millió forintot fordított a
szaktárca műemlékvédelemre. Ráadásul 2010-et megelőzően
külön finanszírozták az egyházi kulturális örökség
értékeinek rekonstrukcióját, 2009-ben 796,8 millió
forinttal. A 2010-es költségvetésből már az a szöveges
indoklás is kikerült, amelyik az egyházi örökségek
védelmének jogosságát igazolta. A korábbi évek
költségvetési törvényeiben még ez volt olvasható: „Az
egyházi kulturális örökség értékeinek rekonstrukciója és
egyéb előirányzott beruházások alapvető célja az egyházi
hitéleti, illetőleg közfeladatot ellátó kulturális,
oktatási, gyűjteményi műemlékek, illetőleg városképi
jelentőségű ingatlanok védelme, felújítása, bővítése,
valamint egyéb szükséges egyházi építési beruházások
támogatása, a már folyó beruházások folytatásának,
befejezésének biztosítása. A támogatás felosztásának
alapja elsődlegesen – de nem kizárólag – az, hogy
műemléki védettséget élvező ingatlanok részesüljenek
költségvetési támogatásban, de a tárca több olyan új
építési beruházást is támogatni javasol, amelyek
koncepcionálisan segíthetik az egyházak munkáját.”
Az egyházi tulajdonban és kezelésben levő
épített örökség védelme még akkor is fontos volna, ha a
tradicionális keresztény egyházakat folyamatosan magára
hagyó baloldali–liberális kormányzat rövidlátó
ideológiai elképzelései mentén megfogalmazódó politikai
érdekek látszólag nem ezt kívánják meg, hiszen viszonylag
könnyű belátni, hogy Magyarország legrégibb, építészeti
szempontból is számottevő értéket, turisztikai vonzerőt
képviselő épületeinek jelentős részét olyan templomok
alkotják, amelyek most is a hitélet helyszínei.2
Különösen igaz ez a kistelepülésekre, valamint a
szocializmus időszakában ormótlan betonépületekkel és
miniatűr nyaralótelkekkel telezsúfolt, korunk minőségi
turisztikai elvárásainak megfelelni képtelen fürdő- és
üdülőhelyekre. A Magyar Köztársaság 2010. évi
költségvetésének fájdalmas adatait az sem ellensúlyozza,
hogy a különféle uniós forrásokból, köztük a turisztikai
beruházásokat is ösztönző operatív programokból, a Norvég
Alapból, valamint a Leader forrásaiból is lehetett és még
lehet az épített kulturális örökségek fejlesztésére
forrásokat pályázni, főleg hogy az ingatlantulajdonosok nagy
részének még a pályázati önerő kiteremtéséhez
szükséges forrás sem áll a rendelkezésére. Igaz ez az
egyházakra is, ezért tekintette korábban a kormányzat
prioritásnak – az egyházi kulturális örökség értékeinek
rekonstrukciója területén – az európai uniós
projekt-előkészítő feladatok finanszírozását.
A kulturális örökség (cultural
heritage) fogalom a jelenleg széles körben használatos
jelentéstartalommal ugyan meghonosodott a hazai
közgondolkodásban,3 ám az európai szemlélet
változása nehezen érhető tetten idehaza, pedig a 2005-ben
elfogadott, a kulturális örökség gazdasági értékéről
szóló Európa Tanács-keretegyezmény, a Faro-egyezmény4
fontos, ránk is érvényes „jogokat és kötelezettségeket
fogalmaz meg a kulturális örökség használatával
kapcsolatban, illetve felvázolja azokat az előnyöket, amelyek
a kulturális örökség kulturális tőkeként való
hasznosításából erednek”.5 Az egyezményben
rejlő lehetőségekről az UNESCO Világörökség Bizottság
és a Világörökség Központ által 2009 februárjában
rendezett párizsi szakértői tanácskozáson is szó esett,
ahol Daniel Thérond, az Európa Tanács Kulturális és
Természeti Örökség Igazgatóság főosztályvezetője
ismertette a Faro-egyezmény „föderatív” jellégét.6
A kormányzati politikában is
szemléletváltásra van tehát szükség, hiszen igaza van
Tamási Juditnak abban, hogy „az idehaza szinte napjainkig
uralkodó közfelfogással ellentétben a kulturális
örökségre fordítandó összeg nem pusztán kiadás, hanem
nemcsak szellemi, de anyagi értelemben is befektetésnek
tekinthető. A kulturális örökségben rejlő fejlesztési
potenciált elsőként a turisztikai iparág fedezte fel, s
aknázza ki mindmáig a legintenzívebben, hiszen itt a
legkézenfekvőbb az összefüggés.”7 Tamási
Judit kiemeli a kulturális örökség meghatározott elemeire
szerveződő terület- és vidékfejlesztési programok
életminőséget javító, egy adott terület népességmegtartó
erejének növelését szolgáló szerepét is. Szerinte ugyanis
nem csupán a másodlagos turisztikai funkciók az említésre
méltók, hanem a felújításnak, majd a működtetésnek
köszönhető munkahelyteremtés, a munkabérek után fizetett
adók és járulékok gazdasági hatása is. A fehérvárcsurgói
Károlyi-kastély felújításának sikere is alátámasztja az
örökségvédelmi szakértő azon állítását, hogy egy régi,
értékes „kastély helyreállítása, majd valamilyen
korszerű és az örökségi értékekre alapozott funkcióval
való »megtöltése« számos munkalehetőséget kínál a
környékbelieknek, ily módon csökkentve az elvándorlási
szándékot, fokozva a település, a térség lakosságmegtartó
potenciálját”.
Annak felismerése, hogy a kulturális
örökség a szellemi értéken túl közgazdasági értelemben
is értékteremtő forrást jelent, a mai politikai diskurzusban
markánsan elsőként a Fidesz programjában fogalmazódott meg.
A 2009 januárjában bemutatott Minőség a kultúrában –
Magyarország kulturális stratégiájának alapjai című
kiadvány, amely a polgári párt Szakpolitikai
füzetek című sorozatának második darabjaként jelent
meg, már ennek szellemében fogalmaz: „A kulturális
örökség elemei meghatározó és mással nem helyettesíthető
forrásai, dokumentumai egy közösség azonosságtudatának,
sarokkövei egy nemzeti értékrendnek. Az épített kulturális
örökség része napjaink élhető emberi környezetének,
amelyet éppúgy védenünk kell, mint a természeti
környezetünket. Kulturális örökségeink fejlesztési
potenciál hordozói, azaz lehetőséget kínálnak arra, hogy a
múltunkból hozott tőkét a jövőre fordítsuk. Ennek
tudatában a polgári kulturális politika a kulturális
örökséget, illetve az örökségvédelmet a nemzeti identitás
erősítésének szolgálatába kívánja állítani. A
kulturális örökségben rejlő fejlesztési lehetőségek
kiaknázásakor azonban alapelvként kezelendő, hogy csak a
történeti értékhez hű bánásmód képes a kulturális
örökséget időtálló, mindig megújulni képes és számos
szempontból jövedelmező gazdasági forrássá és
közösségépítő erővé emelni. A polgári kulturális
politika ezért az emlékanyag anyagi valóságában történő
megőrzésének kíván elsőbbséget biztosítani, míg a
korszerű információs technológiákat az ismeretek
nyilvántartásához és széles körben történő
közzétételéhez hívja segítségül. A megfelelő
jogszabályok megalkotásával kívánja az örökségvédelem
helyét kijelölni a Magyar Köztársaság fejlesztési
politikájának egészében. Az uniós lehetőségekkel
összefüggésben szabályozza kapcsolatát a terület- és
vidékfejlesztéssel, a munkaerő-gazdálkodással, az
idegenforgalommal, és biztosítja annak lehetőségét, hogy az
örökségvédelem szervesen beépüljön a különböző
ágazati politikákba.”
Magyarországon a kultúrafinanszírozásról
szóló viták, vagy éppen azok hiánya, valamint a
közvéleményben megfogalmazódó vélemények is azt jelzik,
hogy hazánkban nemcsak az örökségvédelemben, hanem a
kulturális ágazat szinte valamennyi területén határozott
szemléletbeli váltásra van szükség; illetve a kultúra
finanszírozási szerkezetének átalakítása, az üzleti
világnak a finanszírozásba való bekapcsolása szintén
megoldandó feladat. Miközben a kultúra-gazdaságtan (cultural
economics) az angolszász világban csaknem négy évtizedes
múltra tekint vissza, nálunk ennek az interdiszciplináris
területnek a közgazdasági diskurzus fókuszába való emelése
is csak az elmúlt egy-másfél évtized eredménye.8
A Minőség a kultúrában hangsúlyos
szerepet szán a kultúra és a gazdaság viszonyának is. A
program szerint „az állam kulturális területen végzett
újraelosztó tevékenysége akkor lehet hatékony, ha
illeszkedik a nemzeti gazdaság dinamizálására törekvő
polgári gazdaságpolitikához. […] a modern közgazdaságtan
eredményességi mutatói, a haszon fogalma másképpen
értelmezendők a kultúrában, mint a gazdaságban. Legyen szó
akár igazgatásról, akár pénzügyi gazdaságosságról, a mai
napig érvényesnek tartjuk Bibó István azon
megállapítását, hogy »az eredményesség kizárólagos
kultusza a szabadság és a kultúra pusztulásával jár«. Az
elmúlt évtizedek adóssága a magánmecenatúra
erősítéséhez szükséges társadalmi, jogi és pénzügyi
környezet kialakítása. E téren azonban nem elég a
szükséges jogszabályok megalkotása, az önzetlen támogatás
széles körű elterjesztése értékrendi kérdés is, amelynek
ügyéért a kormányzatnak is sokat kell tennie.” Ehhez
viszont nem elég olyan programokat kidolgozni, amelyek
ösztönzik a magánvállalatokat a kulturális élet
támogatására, hanem „a kultúra gazdasági erejét
tudatosító programokat is el kell indítani”.
A polgári párt programja szerint „nem
becsülhető le a kultúra gazdaságélénkítő szerepe, egyes
kulturális területek közvetett vagy közvetlen profittermelő
képessége sem. Ezeket a kormányzatnak segítenie,
ösztönöznie kell. A kultúra reprezentatív, nemzetközi
gazdasági versenyelőnyt is jelenthet. Ismertté teszi
Magyarországot a világban, vonzerővel ruházza fel, aminek
gazdasági haszna más ágazatokban, elsősorban a turizmusban
csapódik le. A kultúrának fontos feladata, hogy felkeltse az
igényt hazánk megismerése, sőt felkeresése iránt, ehhez
azonban nemzetközi értéket is képviselő intézményhálózat
és olyan kulturális kínálat kell, amely kulturális turizmust
generál. Ezek létrehozása és fenntartása tehát gazdasági
haszonnal jár, így jogosan fogalmazódik meg az az igény, hogy
a turizmus bevételeit legalább részlegesen kulturális
beruházásokba forgassuk vissza.”9
A magyar állam sajátos helyzetben van,
mivel – a legtöbb európai országgal ellentétben – az
állam határain túl is vannak örökségvédelmi
kötelezettségei. Ezek elsősorban terhet, kiadást jelentenek a
költségvetésnek, s ezeknek a beruházásoknak az anyaország
határain belül érzékelhető gazdaságélénkítő hatása
valószínűleg elenyésző lesz. Mégis fontos célokról és
feladatokról van szó, hiszen az I. világháborút lezáró
békediktátum eredményeképpen a történelmi Magyarország
területének kétharmada más országokhoz került, köztük
azóta is többségében magyarlakta tájegységek. A győztes,
területekkel jócskán gazdagodó államok viszont nem
fordítanak kellő figyelmet a magyar örökségekre,
különösen így van ez ott, ahol a többségi nemzetnek még a
vallása, az egyházi építészete és művészete is eltér a
kisebbségi helyzetbe került magyarokétól, gondoljunk csak az
Erdélyt magában foglaló Romániára. Diószegi László
szerint a magyar kulturális örökségek „gondozására,
állagmegóvására a szomszédos országok kormányai még az
elvárható figyelmet sem fordítják. A magyar vonatkozású
emlékanyag veszélyeztetettségét több tényező okozhatja: az
emlékanyag elhanyagolása jobbára általános forráshiány
okán; az emlékek tudatos pusztulni hagyása azok magyar eredete
miatt; illetve a magyar vonatkozású emlékanyag nemzeti
szempontú kisajátítására tett kísérletek.”10
Ezen értékek megmentése közös
Kárpát-medencei magyar identitásunk szempontjából is
meghatározó jelentőségű, hiszen ezek a mi egyedülálló
értékeink, „a magyarság jelenlétének mindenki által
látható tárgyi bizonyítékai. Megőrzésük ezért
nemzetpolitikai kérdés, hiszen egy nemzeti közösség
kulturális örökségének eróziója magát a közösséget is
erodálja” – véli Diószegi.11 Amennyiben
elfogadjuk, hogy egy ország gazdaságának, tőkeerős
vállalkozásainak külföldi innovációját – a mi
esetünkben a stratégiai magyar cégek erdélyi, felvidéki vagy
délvidéki piacszerzését – megkönnyíti a helyben lakó
nagyszámú magyarság jelenléte, kétnyelvűsége, a helyi jogi
környezetnek, a szokásoknak az ismerete, akkor könnyen
beláthatjuk azt is, hogy a magyarság eredeti szálláshelyein
való megmaradása nemcsak kulturális, hanem erőteljesen
gazdasági kérdés is. E megközelítésben a nemzeti identitás
megőrzésének az örökségvédelem égisze alatti segítése
igenis magyar állami feladat, amely anyagilag is kimutatható
hasznot hajt a magyar államnak és állampolgárainak. Az
Erdélyt az anyaországi magyarok számára turisztikai
desztinációként feltüntető anyaországi vagy romániai
magyarok által vezetett kinti cégek számára is gazdasági
stratégiai kérdés, hogy a magyar múlt ezen elemeit, a
látnivalókat minél jobb állapotban tudjuk megőrizni, s a
szétszóródott magyar nemzet tagjainak, valamint a magyar
kultúra iránt érdeklődő, a 20. századi történelmünk
tragédiáját megérteni igyekvő nyugat-európaiaknak s az
Unió politikai vezetőinek meg tudjuk mutatni. Mint azt már
idéztem, „a kultúra reprezentatív, nemzetközi gazdasági
versenyelőnyt is jelenthet”, ám mi nem elégedhetünk meg
Magyarország megismertetésével, nekünk a magyar nemzetet,
nemzetünk múltját és jelenét, Kárpát-medencei kulturális
örökségét kell a világ elé tárnunk.
Jegyzetek
1 Deák
Ildikó, Válság és örökségvédelem. Nagyítás,
2010/6., www.nagyitas.hu/common/main.
php?pgid=cikk&cikk_id=502&tema_id=29
2 Ennek a
problémának a kezelésére már a Fidesz 2009-ben megjelent
kulturális programja is utalt: „A legjelentősebb
műemlék-tulajdonosnak tekinthető történelmi egyházak
örökségvédelmi tevékenységének támogatásában
tapasztalható hátrányos megkülönböztetést fel kell
számolni. A támogatási struktúra átalakításakor olyan
feltételrendszert kell kialakítani, amelyben az örökségi
értékek felújításának feltételei kedvezőbbek, mint az új
építkezéseké.” Forrás: Minőség a kultúrában –
Magyarország kulturális stratégiájának alapjai.
Szakpolitikai füzetek 2., Fidesz – Magyar Polgári
Szövetség, [2009], 27. A kiadvány letölthető:
http://static.fidesz.hu/download/iai/strategiai.pdf
3 Erre utalt
Tamási Judit a Jövőnk forrása – A kulturális örökség
mint nemzeti erőforrás című előadásában 2005
májusában a Magyar Kulturális Örökségvédelmi Egyesület
és a Fidesz Kulturális Tagozata által szervezett
tanácskozáson. Tamási Judit a 2001. évi LXIV. törvény
definíciójából indult ki, „amely szerint kulturális
örökség összefoglaló névvel illetjük múltunk
tárgyiasult, anyagi valóságukban is fennmaradt és ekként
érzékelhető – ingó és ingatlan – emlékeit. A
kulturális örökség gyűjtőfogalom; jókora halmaz, amelynek
részhalmazai az épített örökség – annak országosan
védett (műemlékek) vagy helyi védelem alá helyezett vagy
jogi értelemben nem védett, de arra érdemes elemei –, a
régészeti lelőhelyek és régészeti leletek, valamint az
(ingó) kulturális javak. A kulturális örökség eme fogalma
tárgyi emlékanyagot takar; a ránk hagyományozódott szellemi
kultúrkincs (pl. a folklór) már nem tartozik a körébe.
Részét képezi viszont a nem tárgyiasult örökség
(intangible heritage; a. m. nem tapintható, nem érzékelhető)
– akkor és amennyiben az a tárgyi örökséghez kapcsolódik,
sajátos »atmoszférát« alkotva körülötte. Éppen ebben az
»atmoszférában« rejlenek a kulturális örökség
társadalomszervező erejének gyökerei.”
4 A Council
of Europe Framework Convention on the Value of Cultural Heritage
for Society szövege itt olvasható el:
http://conventions.coe.int/Treaty/EN/Treaties/Html/199.htm
5 Deák
Ildikó, i. m.
6 Jelentés
„a Világörökség Egyezmény jövőjéről” az UNESCO
Világörökség Bizottság / Világörökség Központ által
rendezett szakértői tanácskozásról, forrás:
http://www.vilagorokseg.hu/portal/download/expert_meeting_jelentes_febr24-27.pdf
7 Tamási
Judit Jövőnk forrása – A kulturális örökség mint
nemzeti erőforrás című előadásának első változata
2004 novemberében az Országos Széchényi Könyvtárban
megrendezett Kulturális örökség, kulturális közvagyon című
konferencián hangzott el. Az idézet az előadás kéziratában
olvasható, hiszen a György Péter, Kiss Barbara és Monok
István szerkesztette Kulturális örökség – társadalmi
képzelet című konferenciakötetbe nem került be.
8 A szaporodó
publikációk között meghatározó jelentőségű a Kultúra-gazdaságtani
tanulmányok című kötet (szerkesztette: DaubnerKatalin, HorváthSándor,
Petró Katalin, Aula, Budapest, 2002). A legutóbbi dolgozatok
között kiemelkedik BenedekMariann komparatív tanulmánya: Kulturális
kitekintő – A kultúra finanszírozásának nemzetközi
tapasztalatai. In [Vész]jelzések a kultúráról –
Jelentés a magyar kultúra állapotáról. Szerkesztette: Antalóczy
Tímea, Füstös László, Hankiss Elemér; MTA
Politikatudományi Intézet, Budapest, 2009, 217–253.
9 Minőség
a kultúrában, 19–20.
10 Diószegi
László, Kinek az öröksége? Eredmények és nehézségek a
határainkon túli örökségvédelemben. In Colligite
fragmenta! Örökségvédelem Erdélyben [az ELTE 2008-as
örökségvédelmi konferenciájának a kötete], főszerkesztő:
H. Kis Tímea, ELTE BTK Művészettörténeti Intézeti
Képviselet, Budapest, 2009, 28.
11 Uo.