Bába Tibor
Nagy Gábor: Ki a konkolyt
vetette
Magyar
Napló, 2009
„Akinek füle van, hallja meg!”
(Mt 13,43)
2009-ben jelent meg a Magyar Napló
gondozásában Nagy Gábor második regénye, a Ki a konkolyt
vetette. A könyv az ötvenes évekbeli számos gyanús
papgyilkosság emlékezete. Egy kicsiny nyugat-magyarországi
falu, Vadaskend az ördög játszóterévé válik. A falu papja,
Ferencz atya brutális gyilkosság áldozata lesz. E gyilkosság
tükrében kapnak hiteles kontúrt a hatalom birtokosai, a falu
lakói és bennük az egész társadalom. Nem pillanatképről
van szó. Nagy Gábor regényében a múlt nem marad csak a múlt
emberéé. Bereki doktort, a pap egykori disszidens barátját
épp a jelenben éri el, amikor átveszi Baloghtól, a falu volt
rendőrétől a nyomozás jegyzeteit, s ezzel kezdetét veszi a
kutatás a saját múlt, azon keresztül egy új,
rendszerváltás utáni identitás felé, mindeközben a
gyilkosság egyre több, egyre zavaróbb részlete tárul
elénk, s az eredmény – mondhatom – nem egészen lesz olyan,
amilyet várnánk.
A Szentírás szavait idézni kihívás.
Egyetlen példabeszédből (ahogy a regény címadójából is
[Mt 13,24–30]) a szimbólumok és kijelentések számtalan
„életképes” rendszerét lehet kikövetkeztetni. Azt
azonban, hogy ezek közül melyik az „igaz”, már csak azok
látják, akiknek e fejtegetés önvizsgálat is. Ezzel a
regénnyel szintén ez a helyzet. Feltesz egy látszólag
egyszerű kérdést: „Konkoly voltál e rendszerváltás
előtti szisztémában, avagy búza?” Az ehhez hasonló
provokatív kérdésekkel (pontosabban azokkal a lehetséges
válaszokkal, amik a két kategorikus között vannak) szoktak az
írók komoly bajba kerülni. Csak néhány kivételes mű, mint
Sánta Ferenc Ötödik pecsétje (amivel a Ki a
konkolyt vetette feltűnő rokonságban van) lesz képes
arra, hogy átgázoljon az erkölcs ambivalenciáin, a
történtekből kivonja a botrányt, a választásból a
morált, működésbe hozva a karakterek lelkét, az emberi
lelket magát, valami általános és tárgyilagos kegyelmet.
Nagy Gábor regénye is mintha ezzel
kísérletezne: felidézni a múltból egy történetet a
szereplőivel, a körülményeivel, különválasztani a konkolyt
és a búzát, e kettő különböző árnyalatait.
„Felidézni” – Nagy Gábor éppen erre fektet különös
hangsúlyt, rámutatva a diktatúrák egy kései
szövődményére, hogy ami akkor történt, az nem
történt meg, legalábbis nem úgy. Ezt a manővert már jól
ismerjük. Elég, ha ’56-ra gondolunk, hogyan volt
„ellenforradalom”, majd „sajnálatos ’56-os
események”. Maga az emlékezés válik itt fontossá, ahogy a
főszereplő Bereki doktor megpróbálja visszajátszani a
történteket, összeállítani egy képet, ami aztán nem tud
mozdulatlanná válni, mert a részletek egésze sose látszik,
csak a színe vagy a fonákja, és fonákja van még az
emlékezésnek is. A Ferencz-gyilkosságtól egy ellentétes
irányú mozgás indul el. A nyomozók megjelenésétől (ahogy
azt a bűnügyi sztorikból megszokhattuk) a történtek
felderítését várnánk, ezzel szemben a szöveg
előrehaladtával egyre nyilvánvalóbb lesz, hogy a karhatalom
célja épp a ködösítés, egy olyan kép létrehozása a
múltról (ez esetben a gyilkosságról), ami nem igaz, de
elfogadható, s ha már elfogadtuk, idővel el is felejthetjük
azt a másik verziót, ami túlságosan is terhes ahhoz, hogy
igaz lehessen. Az emlékezés–felej(te)tés eme
problematikáját, hogy mit is jelent „felidézni”, és
miért válik idővel egyre lehetetlenebbé, leginkább úgy
érthetjük meg, ha a regény olvasása közben követjük annak
szerkezetét, a múlt idő síkjait, ahogy egymásra
rétegeződnek. Ahonnan kiindulunk, az a jelen, egy néma
kis falu, Vadaskend jelene, sorvadó házai sorvadó lakóival.
Valaha, a régmúltban fiatal lányok remegtek itt
esküvőjük előtt, öregasszonyok adtak nekik százféle,
egymásnak ellentmondó jó tanácsot, a Zöld Ászban a
parasztemberek pálinkával nyugtatták a vőlegényt,
kibeszélték a falut, megvolt a maguk papja és boszorkánya,
ugyanúgy, mint másutt, ugyanúgy, mint száz éve, egészen a
gyilkosságig. Ezt a gyilkosságot próbálja majd Bereki
kevéssel a rendszerváltás utáni közelmúltból felderíteni.
A harmadik múlt, amit a naplórészletek idéznek meg,
visszanyúlik egészen a káplán gyerekkoráig. Itt
fogalmazódnak meg azok az okok és körülmények, amik azután
közvetve vagy közvetlenül a pap halálát eredményezik. Ekkor
nagyjából a szöveg felénél járunk, s indulunk vissza
rétegről rétegre ugorva, mindeközben Bereki emlékeiben egyre
szaporodnak a vakfoltok, a hátrahagyott kérdések, míg végül
az epilógus utolsó bekezdésével visszaérkezünk a jelenbe.
Szerzőnk ugyanilyen körültekintően oldotta meg a mesélő
szerepének kérdését is. Van egy titokzatos alak, aki félig kilóg
a regényből. Csak a 3. és a legutolsó fejezetben találkozunk
vele. Ő a „feljegyzések megtalálója”, aki joggal
pályázhatna a narrátor tisztére. Ehelyett úgy tesz, mintha
abban a pillanatban, amint az első oldalt olvasni kezdjük,
kezünkbe nyomná a kéziratot, azután pedig kihátrálna a
szobából, a történetből is. Mindezt olyan finom
áttűnéssel, hogy talán észre sem vesszük (ez az apróság
később nagyon fontossá lesz), közben már Berekire
figyelünk, aki mostanra maga mesélheti el emlékeit. Nagy
Gábor észrevett valamit, egy paradoxont, ami aztán
lehetőséget ad egy kis házi filozofálgatásra: harminc év
elteltével ugyanazon ember mégsem ugyanaz. Ezzel persze nem
mondtunk újat. Érdekes lehet viszont, ahogy Bereki találkozik
vele. A közelmúlt (ez az emlékezés ideje) a 2.
fejezetben olyan statikus intervallumnak mutatja magát, ahova a régmúlt
(a gyilkosság ideje) nem juthat el. Bereki ekkori
„Én”-je már a feledés terméke, mintha a régmúltat,
akár egy beteg lábat, csonkolta volna az a harminc év. Ez az
„Én” azután, egybeesve a doktor szemszögével, olyan
pontot alkot, ahonnan Bereki nem láthatja önmagát. Ezt a
lebegést szakítja meg Balogh törzsőrmesternek, a falu egykori
rendőrének megjelenése az itáliai kisvárosban. Bereki
kénytelen lesz szembesülni azzal, hogy nem lehet egyszerűen
húzni egy vonalat, mondván: „az ott a múlt, egy másik
ország, ez itt pedig már Én vagyok”. Maga az „Én”,
a feledéssel csonkolt valóság kérdőjeleződik meg, s a
doktor, ha újra magánál szeretne lenni, nem tehet
mást, mint felidézni, megítélni a maga szerepét ebben a gyilkosságban.
Végig a regény folyamán ott az önvizsgálat, a doktor
kísérlete, hogy akkori énjével kiegészítse, sőt
felülírja önmagát. Éppen ezért Berekit kívülről látjuk
a régmúlt jeleneteiben, hiszen aki emlékezik, az egy másik
ember. Eltelt harminc év, s a felej(te)tés ezalatt
kifejtette hatását. Az emlékek (persze emlékezni is csak arra
lehet, amit látni engedtek) azóta eltompultak. A Balogh által
átadott nyomozati anyag ki tudja, mennyire hiteles. Márpedig a
doktor, ha tényszerű igazságra vágyik, ezekre kell
támaszkodjon. A változatokra, a féligazságokra,
amikből sosem lesz újra összeálló egész – és Nagy Gábor
szerint nemcsak ez lehetetleníti el, hanem egy látens hatalom,
a „Láthatatlanok Kollégiuma” is, ami igaz, még a
Kádár-érában indult, de saját tömegénél fogva máig
működik.
Ebben a regényben hangnemek és műfajok
egész garmadája keveredik: misztikumtól a jegyzőkönyvig,
krimitől a mártírtörténetig (ami lehetőséget ad
néhány izgalmas „találkozásra”), de valahogy egyik sem
teljesedik ki, egyik sem lesz megélhetővé, a gyakran
indokolatlan stílusváltások miatt inkább olyan hatást
keltenek, mintha egyszerűen a változatosság kedvéért
lennének egymás mellé rakva. Sokszor mintha képzavarok
csúfítanák a szöveget („úgy aludtam, mint aki a kútba
esett”), súlyos szentenciák, amikkel gyakran nem is tudunk
mit kezdeni („A szieszta ellenszegülés a civilizáció
munkakényszerének, munkaőrületének, munkarabságának,
nemcsak a hőség előtti főhajtás, de az emberi méltóság
csöndes elismerése is”). A legveszélyesebb, legdurvább
hibát a 13. fejezet utolsó bekezdésében látom. „Egyetlen
befejezést tudok csak elképzelni: hosszú, végtelenül
hosszú, monoton névsorolvasást. Az áldozatok: a hitükért,
kötelességük teljesítéséért megszégyenített, meghurcolt,
megcsonkított vagy meggyilkolt papok, Krisztus szolgáinak
megidézését. Képzelt fejfákon nevek, nevek és nevek. Az
utolsó evilági szavak, amelyek hordozhatják egykor-volt
embertársaink testi-szellemi valóját. A gyilkosok? Köpök a
gyilkosokra. Nincs nevük, mert nincs emberi arcuk. Nevük
mindörökre kitörölve. Mégis lesz ítélőszék, mely elé
szólítandnak.” Ez a bekezdés magában hordozza a veszélyét
annak, hogy olyan képet közöljön a történelem profánabb
valóságáról, amiben nem férnek meg, csak a hóhérok és a
szentek, félelmetesen megkönnyítve az ítéletalkotást, olyan
képet, amihez idővel nem lehet kötődni, mert
szélsőségeivel épp azt az „élő” nemzedéket nem
képviseli, amelyhez szólni kíván.
A sietősebb olvasót, aki szereti magát
mindjárt az első oldalon meggyőzetni, e könyv
tökéletlensége arra késztetheti, hogy letegye. Szerintem
hibát követ el, mert könnyen lehet, hogy figyelmen kívül
hagy egy igen fontos kérdést: „Mit tudok kezdeni – vagy
sokkal inkább: mit tud kezdeni velem ez a könyv?” Ha némi
türelemmel hajlandó lenne beszédbe elegyedni, perlekedni vagy
egyetérteni, felfedezhetné azt a termékeny etikai szálat, ami
a regény alapvető kérdéséhez vezet: „Konkoly voltál e
rendszerváltás előtti szisztémában, avagy búza?”
Lényegében az Ötödik pecsét dilemmájának, a
„Tomóceuszkakatiti vagy Gyugyu” retrospektív változata. A Ki
a konkolyt vetette – mint már mondottam – számos
pontján rokonítható Sánta Ferenc regényével, a 4. fejezet
például az Ötödik pecsét kocsmai jeleneteivel. Egy
asztalnál négy férfi ül, iszogatnak, és beszélgetnek a
hatalomról, politikáról, magukfajta kisemberekről.
Beszélgetésük aztán (akárcsak az Ötödik pecsétben)
komoly etikai vitává mélyül. Itt fogalmazódnak meg azok az
alaptételek, amelyekre majd a regény folyamán kifejtett
gondolatmenet építkezik. „az ember… a maga tehetetlen
tömegénél fogva válik egy falsul működő struktúra
bűnrészesévé. A struktúra uralja, foglyává teszi az isteni
természetű szabad akaratot… mit sem ér a búza
átválogatása szemről szemre. A struktúrát kell
felszámolni, teljesen és végérvényesen.” Itt azonban
karaktereink letisztult (ki tudja, hányszor átgondolt) beszéde
megtorpan. Szembetalálkozván a mozdíthatatlan hogyannal,
kénytelen lesz a varázshegyről alászállni, s
egyszeriben prózai legyintéssé változik: „az egyes ember,
egyes emberek erőfeszítése sem elegendő… Egyszóval mi is
feleslegesen jártatjuk itt a szánkat.” Ettől fogva a téma
súlypontja a kisember „tehetetlen tömegére” helyeződik. A
strukturális bűn fogalmából kiindulva végig a régmúlt
nyomozást tárgyaló fejezeteiben, a káplán
naplórészleteiben azt vizsgálja, hogyan lesz az egyes ember
– akarva vagy akarata ellenére – hallgatólagos
beleegyezéssel, de mindenképpen a szisztéma részesévé.
Nagy Gábor regényében ez az út a kisember lelkiismeretének
elaltatásával indul. Ehhez olyan nyelvhasználat létrejötte
szükségeltetik, ami a hatalom kezében a felej(te)tés
eszközévé lehet („Akinek volt valamije… az nem rohant
felforgatni, ahogy mondták – fintorgott gúnyosan –, új
alapra helyezni az életét”), olyan nyelvhasználat, amely
elvonatkoztatja a tettet a jelentésétől: „estére, a
helybeliek megrökönyödésére, beköltöztek a paplakba. Erre
is találtak azonban magyarázatot… Tudni vélték, hogy a
nyomozás sikeréért kell ilyen bizarr fogáshoz nyúlniuk a
szerveknek… és napirendre tértek afölött, amit az előbb
még szentségtörésnek tartottak.” E hangnem
legfélelmetesebb „előnye” azonban, hogy elidegenítve az
Embert természetének szellemi-transzcendens oldalától, olyan
bűnök elkövetéséhez kínál felmentést, amiket másképp a
lelkiismeret gátján nem lehetne keresztülvinni. Ha van olyan
pont, amin egy diktatúra sikere vagy bukása múlhat, hát ez
az: a lelkiismeret, mert erre építkezik az önérzet – hogy
képesek vagyunk eldönteni, mi méltó hozzánk és mi nem.
Éppen ezért a Ki a konkolyt vetette szisztémája minden
lehetségest elkövet, hogy az egyént rávegye lelkiismeretének
leküzdésére, hogy az immár „önérzettől ment” ember a
kollektív bűn részesévé váljék: „a bűn
intézményesült… emberek, akiket jóravalónak ismertünk,
fordulnak ki önmagukból, nem a báránybőrt vedlik le, mint
inkább – ki tudja, milyen megfontolásból, külső vagy
belső kényszerből – nyíltan magukra öltik a
farkasbőrt.” Ehhez a hatalom saját kényszerítő erejénél
fogva maga is felmentést ad: az egyes ember rendszerhez való
viszonyát élet vagy halál kérdésévé téve az „élni
muszáj” legfőbb parancsáért vállalt cinkosság
elfogadhatóvá válik, másrészt értelmetlenné tesz
(látszólag!) minden ellenállást, mert bármilyen tettet,
életet és halált a saját szolgálatára képes fordítani.
Ferencz atya meggyilkolása végül is jó ürügy, hogy „fény
derüljön” a „klerikálisok romlottságára”, a mihamarabb
előteremtett gyanúsított: a templomba járó Kovács Misi
indítéka a szerelemféltés lett volna, Bereki doktor pedig
emigrációja után lesz beszervezetté. Ezek után már könnyen
jön a gondolat: talán mindegy is, mit cselekszünk. Ferencz
atya azonban (akárcsak az Ötödik pecsét
asztaltársasága) nagyon is jól tudja, hogy a cinkossággal
nyert élet, az önérzettől, a választás igényétől
megfosztott élet már a szisztémáé; hogy épp azt a vele
született jogot, „isteni természetű szabad akaratot”
áldozzuk fel, amivel az élni többet jelent a lenninél;
s hogy ennek az elvetemedett rendszernek idővel el kell múlnia,
mert idegen az Ember természetétől. Ahogy azt Ferencz atya a Szentbeszédben
kimondja: egyáltalán nem mindegy a választásunk, hogy a bűn
hallgatólagos részesévé válunk, vagy felvállalva annak
következményeit nemet mondunk, mert „a strukturális bűn
gyökere a személyes bűn”, a gátlástalan hatalom vágya, a
bosszúvágy.
Itt az idő, hogy előhozakodjam a regény
elejétől fogva égető kérdéssel: ki ölte meg a papot? Erre
mindjárt kétféle választ is kapunk, egy hiteltelen hivatalost
és egy kikövetkeztetettet, de az olyan tényekkel és
bizonyítékokkal alátámasztott eredmény, amilyet az erős
krimijelleg után várnánk, ami egy konkrét személyben nevezné
meg az elkövetőt, nos, ez elmarad. A feljegyzések névtelen
megtalálója inkább mintha azt akarná, hogy
emlékezzünk az útmutatóként kezünkbe nyomott kézirattal,
hogy felismerjük a hallgatólagos cinkosságot, mert „sokakat
kísért a múltja, de szembenézni nem akarózik senkinek”;
hogy feltegyük és megválaszoljuk magunknak ezt a kérdést:
„Konkoly voltál, avagy búza?” Ugyanezzel a kérdéssel a
szerző olyan csapdát állít, amibe aztán szépen bele is
sétál: „ártatlan vagyok-e én? Érintetlen maradhat-e, aki
hátát a bálterem falának támasztva csak nézelődik, amikor
a Sátán húzza a talpalávalót… mert… igenis jelen akartam
lenni – írja a rendszerváltáskor tizennyolc éves
fiatalember. – Hogy tanúságot tehessek? Kinek? A
gyerekeimnek?” E gondolat szerint lenne Gyurica úr gyáva, és
azok, akik hajlandóak voltak az életükért a lelkiismeretüket
adni, akik igyekeztek a lehető legjobban belesimulni az
elvárásba, mert a felelősségük nem csak a saját életükre
vonatkozott… A kegyelem gesztusát többnyire nélkülöző
regényben őket talán csak a Szentbeszéd képviseli.
Persze lehet vitatkozni: bűnösök-e vagy sem, de hát éppen
ettől, a buktatóitól és a zsákutcáitól lesz ez a téma
érdekes, a kérdésektől, melyek addig gyötrik az olvasót,
mígnem a válaszért az önvizsgálat útjára nem lép.
A rendszerváltás óta eltelt húsz év,
felnőtt egy generáció, amelynek a Kádár-érából csak az
államadósság maradt, meg hogy a polgármesteri hivatalt
gyakran tanácsnak nevezik. Az lesz a kérdés, hogy nekik mit
mondhat ez a könyv. A Ki a konkolyt vetette egyik
legnagyobb érdeme, hogy láthatóvá és átláthatóvá teszi a
„puha diktatúra” működését. Minden hibája ellenére
kiváló útmutató azoknak is, akik nem személyesen
érintettek. Van aktualitása, most, amikor újra időszerűvé
lesz az önvizsgálat, húszévnyi változás után.