|
Vári Fábián László
Kócsag-dalok
(Szabó Lőrinc
motívumaira)
Emelkedő
kócsag
Én nem tudhatom, ki rajzolta arcod,
szemedben miféle fényforrás ragyog.
Az égi tüzek mind belőle kelnek,
s benne dőlnek el kivérzett hajnalok.
Vajon ki vonta meg gerinced ívét,
ki konstruálta álom-alakod?
Mintha látnék pálmát hajladozni,
vagy emelkedni barna kócsagot.
Bennem is így hág lépcsőre a lélek,
szememmel falom szobor-derekad,
de látván tested reflexíj-rugalmát,
a nyelvem gyónna, s hangom elakad.
Ellankad lábam is, amint követlek,
döngölik utam tonnás záporok.
Ha tarkódon egy lázas sóhajt érzel,
ne fordulj meg. Tudd, hogy én vagyok.
Mire vagy jó
Hogy szólhatnék hozzád méltó módon?
Csak most tanulom tündér-nyelvedet.
Tárházamban minden igém ódon,
és gyök szakad és toldalék pereg,
mert nem átallom állatod dicsérni,
jelzőim úgy gurulnak szerteszét,
mint földmorgáskor dob bőrén a borsó.
Most mire vagy jó, halotti beszéd?
Ujjaim zavartan tapogatnak
a szerelemre hangolt citerán.
Jaj, hogy foglak én megszólaltatni,
te szárnyakkal bíró kócsagleány?
Hódolók között a sereghajtó
ugyan miért tapossa az utat?
Inkább szakadjon rá a fellegajtó,
és lelkén zúgjon át a léghuzat!
Csendesülj, pulzusom
Adventnek utóján
testemet elhagyom,
felhők közt vár reám
női szép Krisztusom.
Tilalom alatt áll,
mint az az almafa,
kígyóval kokettál,
s hozzám is hajlana.
Ő gyújtja szememet,
ő fojtja opállal.
Én Uram, Istenem,
te légy a morállal.
Leüt a szerelem,
lányával összead,
szeméből megitat,
szájával enni ad.
Nyitatlan nyílik a
kincsesház kapuja –
lépjen vagy maradjon
az ember nagy fia?
Ágyékán átok ül,
szeméből könny fakad,
minden szem őt szúrja,
minden fül rátapad.
Angyalom szárnyai
helyén csak csonk mered,
legjobb, ha holt apám
szellemét kérdezed.
Borulj rám, álmaim
oxigénsátora,
fájni kezd szívemen
kócsagom lábnyoma.
Bimbót bont bánatom
zöldellő mirtusza.
Csendesülj, pulzusom
pórias ritmusa.
