Richly Gábor
A
finn nemzeti himnusz
A nemzeti közösségek kialakulásával,
fejlődésével foglalkozó történészek többsége
különleges jelentőséget tulajdonít a 19. századnak, amikor
a megváltozott gazdasági, társadalmi és politikai viszonyok
között a nemzetfogalom is átalakult, új tartalmat nyert.
Akár a nyugati típusú, úgynevezett politikai, illetve
államnemzetre gondolunk, akár a Közép-Európában
dominánssá váló nyelvi, illetve kultúrnemzet-felfogásra,
egyaránt nagy szerephez jutottak azok a politikai-kulturális
elitcsoportok, amelyek a nacionalista ideológiák
kidolgozásával és széles körű népszerűsítésével
újfajta közösségi tudatot teremtettek. A modern kori nemzeti
identitás, közösségi mítoszok kialakításában politikai
jelszavak, valamint a „nemzeti tudományok” és különböző
művészeti ágak nagyszerű eredményei mellett fontos
funkciója volt azoknak a szimbólumoknak is, amelyek az új
típusú közösségek egységét, önálló entitását
fejezték ki. Nem véletlen, hogy a legtöbb európai himnusz,
lobogó és országcímer a 19. század során nyerte el
kanonizált státusát, vagy elhúzódó vitákkal járó
hosszabb folyamat végeredményeként, vagy egy jelentős
történelmi fordulópont által legitimálva.
A nemzeti entitást kifejező szimbólumok
különösen fontos szerepet kaptak olyan nacionalista mozgalmak
esetében, amelyek önálló államisággal nem rendelkező
és/vagy úgynevezett csonka társadalmat alkotó közösségeket
kívántak nemzetként tételezni. A 19. századi finn nemzeti
ébredés szintén ebbe a típusba sorolható, hiszen a
Finn-félszigeten megtelepedett pogány törzsek a 12–13.
századtól a Svéd Királyság keretei közt tagolódtak be a
keresztény-feudális Európába, így a svéd közvetítéssel
érkező kulturális hatásoknak és az anyaországból
származó felsőbb társadalmi rétegeknek a középkortól
kezdve meghatározó szerepük volt a finn nyelvű népesség
életében.1 A 17–18. század a svéd nyelv és
kultúra további térnyerését hozta: ekkorra már szinte csak
a partvidéktől távolabb eső, elmaradottabb
„Belső-Finnország” paraszti népessége és papsága
használta a finn nyelvet, míg a vezető rétegek és a városi
lakosság az emancipációt jelentő svéd kultúrához
asszimilálódtak. Miután az 1808–1809-es svéd–orosz
háborúban I. Sándor cár (1801–1825) megszerezte, és
bizonyos autonómiát, különleges státust élvező Finn
Nagyhercegségként birodalmához csatolta a területet, a
korábbi anyaországától elszakított társadalmi-kulturális
elitnek újra kellett gondolnia helyzetét. A dilemmát jól
szemlélteti a finn nemzeti ébredés két kezdeményezőjének,
A. I. Arwidssonnak (1791–1858) és J. V. Snellmannak
(1806–1881) tulajdonított szállóige: „Svédek már nem
vagyunk, oroszok nem leszünk, legyünk hát finnek!” Bár
arról, hogy mit jelent finnek lenni, igen eltérően vélekedtek
a különböző korabeli európai mintákra tekintő és
különféle nemzetépítési stratégiákat hirdető
irányzatok, e különbségek ismertetése helyett ezúttal
csupán arra hívjuk fel a figyelmet, hogy az egymással
vetélkedő politikai erők egyformán fontosnak tartották a
finn nemzet egységét kifejező szimbólumok kialakítását.
Akárcsak azok az írók, képzőművészek és zeneszerzők,
akik majd minden művészeti ágban áttörést hoztak újfajta
nemzeti tematika és formavilág magas színvonalú
megalkotásával.
A nemzeti himnuszok többsége tartalmi
szempontból négy csoportba sorolható. Az első típus
esetében a közösség tagjai az uralkodót éltetik, iránta
való hűségüket nyilvánítják ki, a második és harmadik
típusnál a himnusz előadói a hazával, illetve a nemzettel
azonosulnak, míg a negyedik esetben valamely forradalmi
megmozdulás jelszavaival, céljaival. Érdemes megjegyezni, hogy
a finnek számára mindegyik verzióban készültek himnusznak
szánt megzenésített költemények, és sokáig nem dőlt el,
hogy ezek közül melyik fogja elnyerni a hivatalos nemzeti
himnusz rangját. Elsőként a legarchaikusabbnak tekinthető,
uralkodóhoz, illetve uralkodóházhoz kötődő himnuszok
születtek. III. Gusztáv (1771–1792) egyformán lelkesedett a
hatásos politikai gesztusok és a művészetek iránt, így nem
csoda, hogy gondosan előkészített államcsínyéhez egy
fülbemászó dallamú, lelkesítő indulót is rendelt, amit
rögvest be is tanítottak a királyhoz csatlakozó katonai
egységeknek. A szakirodalom ezt a művet tekinti az első
svéd–finn himnusznak. A Napóleon-ellenes koalíció idején a
szövetséges Anglia himnuszának parafrázisaként, a God
Save the King dallamára megszületett a svéd
Vasa-dinasztiát dicsőítő második állami himnusz, aminek
finn nyelvű és finn tematikával kiegészített változatát a
korszak egyik legjelentősebb svéd nyelvű költője, F. M. Franzén
(1772–1847) készítette el. 1809-ben – mielőtt az oroszok
által elfoglalt Finn Nagyhercegségből áttelepült volna
Svédországba – Franzén még megalkotta az orosz cárra, azaz
az új finn nagyhercegre aktualizált verziót is, ez azonban nem
vált népszerűvé. Helyette egy jelentős finn nyelvű
költőnek, J. Juteininek (1781–1855) a parafrázisát volt
szokás előadni a hivatalos állami ünnepeken. Az 1813-ban
napvilágot látott költemény beszédes címe Laulu Suurelle
Ruhtinaalle (Dal a Nagyherceghez). Érdekességként
említhető, hogy Juteini írt egy olyan nemzeti himnusznak
szánt költeményt is, melyben az egyszerű finn népet
jeleníti meg (Laulu Suomessa, Finn dal), ám a
felemelő ideálokat kereső nacionalisták ekkor még nem
igazán tudtak azonosulni a faragatlan parasztokról rajzolt
képpel, így e dal csak az alsóbb rétegek körében vált
népszerűvé. Az uralkodó iránti lojalitást zengő művek
mellett természetesen a korszak legnagyobb hatású forradalmi
indulójának, a Marseillaise-nek is születtek
finn–svéd parafrázisai, ezek közül a nemzeti ébredésben
később fontos szerepet játszó Z. Topelius (1818–1898) egyik
fiatalkori költeménye vált a legkedveltebbé. A forradalmi
hangvételű dal népszerűségét jelzi, hogy a hatóságok –
egyéb retorziók mellett – kifejezetten emiatt tartották
szükségesnek felújítani az egyetemisták utcai éneklését
tiltó régebbi rendeletet.
E néhány példa is illusztrálja, hogy a
tárgyalt korszakban a magasztos eszmék nevében lelkesítő
költemények és dalok reneszánszukat élték a Finn
Nagyhercegségben, különösen az egyetemi ifjúság és a
korszerű európai törekvések meghonosításán fáradozó
tudósok, művészek körében. Ilyen körülmények között
született meg a finn nemzeti ébredés legjelentősebb svéd
nyelvű költőjének, J. L. Runebergnek (1804–1877) Vĺrt
land (Hazánk) című műve, amely később Finnország
hivatalos nemzeti himnuszává vált.2 A költemény
– amint címe is jelzi – a hazára irányítja a figyelmet,
felsorakoztatva mindazokat a motívumokat, melyek egy adott
területet úgynevezett szakralizált tájjá, a nemzet
megszentelt földjévé tehetnek. Runeberg egyfelől a haza
szépségét dicséri, részben az antik irodalom óta ismert
természeti képek felelevenítésével (üde völgyek és
dombok, kedves tavak, zúgó folyók), részben konkrétabb
arktikus jelenségek említésével (nyári fehér éjszakák,
pusztító fagyok). Másfelől többszörösen összekapcsolja a
haza és a nemzet sorsát: ez az a föld, ahol „apáink”
éltek, küzdöttek, szenvedtek és örvendtek, ez az a föld,
amelyet az idegenek lenéznek, ám nekünk a legkedvesebb, ez az
a föld, mely egykor majd a nemzet szeretetéből fog virágba
borulni. A tartalmi jegyeket tekintve érthető, hogy a
költemény a 19. század második felében sikerrel pályázott
a nemzeti himnusz rangjára más típusba sorolható művekkel
szemben: a nagyhercegség lakosainak viszonyulása az orosz
uralkodókhoz – és az általuk megtestesített orosz
kormányzathoz – mind ellentmondásosabbá vált, a
kiéleződő nyelvi viták idején sem a svéd, sem a finn nyelv
előtérbe állításával nem lehetett meggyőzően ábrázolni
a nemzeti egységet, a rendi különbségek nem kedveztek a
„tipikus” paraszt, polgár vagy nemes sztereotip nemzeti
alakká formálásának, valamint nem volt olyan történelmi
fordulópont sem, amit a finn nemzet megszületésének
pillanataként lehetett volna magasztalni. Ehhez képest a Runeberg
által preferált haza nemzetegyesítő funkciója jóval
kevésbé problematikus, egyrészt a szülőfölddel való
érzelmi azonosulás, patriotizmus ösztönös, „premodern”
jellegéből adódóan, másrészt az orosz birodalmon belüli,
területi alapon konkretizálódó elkülönülés jelentősége
miatt, amit a kortársak a Finn Nagyhercegség, tehát a haza
autonómiájaként fogtak fel.
Bár Runeberg költeménye tartalmi és
esztétikai szempontból kiválóan megfelelt a nemzeti
himnusszal szemben támasztható kívánalmaknak, ez önmagában
nem feltétlenül lett volna elegendő, hiszen – amint már
utaltunk rá – más korabeli művek is rendelkeztek hasonló
erényekkel. A Vĺrt land szimbolikus
jelentőségét azonban több más körülmény is növelte a
kortársak, majd az utókor szemében. Egyrészt Runeberget az
1840-es évektől már a legkiválóbb hazafias költőként
ünnepelték, így természetes, hogy műveit
megkülönböztetett figyelemmel és lelkesedéssel fogadták. A
„nemzet költőjétől” számos alkalmi verset is rendeltek
ünnepi eseményekre, a Vĺrt land például
eredetileg Porvoo városának 500 éves jubileumi ünnepségén
hangzott el a műkedvelő zeneszerzőként is ismert költő szerzette
dallammal. Az utókor azonban nem ezt az első nyilvános
előadást tartotta számon a nemzeti himnusz születésének
pillanataként, hanem egy két évvel későbbi eseményt. A
költemény ugyanis 1848. május 13-án, a helsinki egyetem
diákjainak Flóra-napi ünnepségén csendült fel először F. Pacius
(1809–1891) megzenésítésében. Az esemény jelentőségét
egyrészt a népek tavaszának lelkesítő szimbolikája adta,
másrészt az a körülmény, hogy az egyetem oktatói és
hallgatói vezető szerepet vállaltak a nemzeti ébredésben,
így az egyetemisták minden nagyobb szabású megmozdulását a
nemzet akaratnyilvánításaként volt szokás értelmezni. Az
ünnepélyes külsőségek között megrendezett Flóra-napi
előadás fontosságát jelzi többek között, hogy bár az
egyetemi kórus karnagyától rendelt, sebtiben készült
dallamot később sokan méltatlannak és elhibázottnak
érezték – s ennek megfelelően a költeménynek több mint
húsz megzenésítése ismert –, az 1848 tavasza által
legitimált dallam mégis kikezdhetetlenül összeforrt Runeberg
költeményével.
Persze egy költemény és egy zenei motívum
ritkán válik egy csapásra nemzeti himnusszá, a megszületés,
első nyilvános előadás után általában még hosszabb
időnek kell eltelnie, mire egy nemzeti közösség a
sajátjának kezdi érezni a művet. A Runeberg és Pacius által
jegyzett dalt évtizedekig csupán az egyetemisták egyik kedvelt
énekeként tartották számon, jóllehet idővel a szélesebb
közönség is megismerhette részben az egyetemi kórus
koncertjei révén, részben Runeberg nagy népszerűségnek
örvendő történelmi elbeszélő költeményének bevezető
énekeként. A kétkötetnyi terjedelmű Fänrik Stĺls
sägner (Stĺl zászlós regéi) az 1808–1809-es háború
történetét dolgozta fel, első finn fordítását P. Cajander
(1846–1913) készítette el 1867-ben.3 Ismét
jellemző a nemzeti himnuszok kanonizálódási folyamatára,
hogy bár Cajander Maamme (Hazánk) című fordítása sem
az eredeti szöveg jambikus versmértékét nem követi, sem Pacius
dallamához nem illeszkedik tökéletesen, a későbbi –
sikerültebbnek tekintett – fordítások mégsem tudták
kiszorítani az időközben közismertté, a közvélemény
szemében autentikussá vált szövegváltozatot.
Mindemellett Runeberg költeménye kapcsán
jelentős viták is zajlottak, különösen az 1880-as és
1920-as években. Mivel a finn kulturális, illetve politikai
nacionalizmus kidolgozói, e mozgalom támogatói kezdetben svéd
anyanyelvűek voltak, számukra nem jelentett problémát a svéd
nyelvű hazafias költészettel való azonosulás. Amikor azonban
a német romantika és Herder nemzetfelfogását magáévá
tévő úgynevezett fennomán irányzat radikálisabb
képviselői az egészséges nemzeti fejlődés nevében
támadásba lendültek a svéd nyelv és a svéd hagyományokra
épülő magaskultúra vezető szerepe ellen, szükségszerűen
megkérdőjeleződött a Vĺrt land értéke is. A
mű gyorsan növekvő népszerűségét egyfelől jól jelzi,
hogy az 1870-es évek népiskoláiban a svéd és finn nyelvű
változat már messze a legkedveltebb dalnak számított,
másfelől viszont az egyetemi rendezvényeken történő
előadás ismételten botrányba fulladt, mert némelyek
kizárólag svédül, mások csakis finnül voltak hajlandóak
énekelni a költeményt. Ekkoriban ismét többen
megpróbálkoztak autentikus finn nyelvű nemzeti himnusz
írásával. Ezek közül csupán a legsikerültebbeket említve:
a finn irodalmi nyelv megújítója, A. Kivi (1834–1872) Runeberg
szövegét alapul véve írta meg méltán híres Suomenmaa
(Finnország) című költeményét, A. Jännes (1848–1915) Herää
Suomi! (Ébredj, Finnország!) című versét pedig a
radikális ifjú fennománok igyekeztek a nemzeti himnusz
rangjára emelni. A lassan első számú nemzeti szimbólummá
emelkedő mű körüli viták – jellemző módon – a
századfordulón csitultak el, amikor a pétervári kormányzat
oroszosító-centralizáló politikája a korábbi évtizedek
nyelvi-kultúrpolitikai vitáiban még egymással hadakozó svékomán
és fennomán irányzatot ellentéteik háttérbe szorítására
és az orosz politikával szembeni egységes ellenállásra kényszerítette.
Az állami szuverenitás 1917-es
kikiáltását követő polgárháború idején a polgári oldal
egyértelműen Runeberg költeményét tekintette a nemzeti
himnusznak, mint ahogy a fehér hadsereg indulójául is a Fänrik
Stĺls sägner második kötetének bevezető énekét
választották. Az 1920-as években a svédellenes
nacionalisták, az úgynevezett igazfinn mozgalom hívei még
egyszer támadást indítottak a Vĺrt land ellen,
a nemzet szégyenének nevezve, hogy egy német dallamra énekelt
svéd költeményt kellene himnusznak tekinteniük.
Alternatívaként többek között a finnesítési mozgalom
célkitűzéseivel szimpatizáló népszerű írónak, V. A. Koskennieminek
(1885–1962) Isänmaan kasvot (A haza arcai)
című versét javasolták, amit a frissen alapított Turkui Finn
Egyetem hallgatói támogattak a legelszántabban. Miután az igazfinn
mozgalom az 1930-as évek második felére kifulladt, és a
világháború éveiben a Runeberg–Cajander–Pacius nevéhez
kötődő mű jelképezte az élethalálharcot vívó finn
társadalom egységét, a nemzeti himnusz körüli viták végleg
lekerültek a napirendről. Ezt a nemzeti egyetértést
szimbolizálta az az 1948. május 13-án megrendezett
nagyszabású állami ünnepség is, melynek legfontosabb
eseménye a nemzeti himnusz emlékművének leleplezése volt az
egyetemisták száz évvel korábbi Flóra-napi ünnepségének
helyszínén.
Jegyzetek
1 A novgorodi,
majd orosz fennhatóság alá került és ezáltal az ortodox
kultúrkörhöz tartozó kelet-karjalaiak (karélok) nemzeti
problematikájával e rövid áttekintésben nem foglalkozhatunk.
2 Magyarul
Bán Aladár és Szopori Nagy Lajos fordításában is olvasható
a költemény, lásd Északi csillagok: Finn rokonaink
költészete, szerk. KODOLÁNYI János, KÉPES Géza, h. n.,
é. n. (Nemzeti Könyvtár 6.), 32–33.; SZOPORI N. Lajos, J.
L. Runeberg és a finn hazafias líra első szakasza (Három
költemény összehasonlító vizsgálata), NyK, 1977,
271–272.
3 Filológiai és
művelődéstörténeti érdekességként említést érdemel,
hogy a Vĺrt land kapcsán többen vizsgálták
Vörösmarty Szózatának hatását. Annyi bizonyosnak
tűnik, hogy Runebergismerte Vörösmarty művének 1845-ben és
1846-ban megjelent svéd fordítását, valamint hogy vannak
formai és tartalmi hasonlóságok a két költemény között.
Ami az utóbbi párhuzamokat illeti, megjegyzendő, hogy a
leggyakrabban hivatkozott versszakok, melyek a finn történelem
viszontagságait ecsetelik, csak 1848 májusa után keletkeztek,
amikor Runeberg említett történelmi elbeszélő
költeményének tematikájához igazította a bevezető énekül
választott Vĺrt landot. Ekkor alakult ki a
költemény végleges, 11 verszakos változata. Amennyiben
elfogadjuk a Szózat és a Vĺrt landközötti
hatástörténeti kapcsolatot, úgy még egy himnusz esetében
meg kell emlékezni Vörösmarty költeményéről. Az észt
nemzeti ébredés egyik vezéralakja, J. W. Jannsen ugyanis az
1869-ben megrendezett első észt dalosünnepalkalmából
átdolgozta a Runeberg–Pacius-művet, és a függetlenség
1918-as kikiáltásakor ez a Mu isamaa (Hazám)
című költemény lett a hivatalos észt nemzeti himnusz.