Kortárs

 

Kovács István

 

A IV. c poémája

 

A könyvnélküli!
Igen, a könyvnélküli,
amit Perényi tanár úr
bármikor számon kérhetett,
szeptember elején és június közepén is,
ha sütött, ha szakadt.
Meggyőződése szerint
a magyartanulás aranyfedezete
a könyvnélküli.
„Sokatoknak csak annyi marad az irodalom,
amit most kívülről megtanultok” – mondta:
„Néhány név
és tíz-tizenkét vers!
Álmotokból felriasztva is
fújnotok kell őket…”
„Hibátlanul!” – suttogta baljósan
a szokásos egyest beírva
a versszerető Balázsnak,
éppen a harmadikat azon a héten,
majd a mindig jelentkező Barnának is,
nem beszélve
a fejét önként tőkére hajtó Bácsatyairól,
aki bele se kezdhetett
túlbuzgóságból megtanult Gvadányijába,
mert nem tudta, hol van Peleske.
A könyvnélküliben
Perényi tanár úr nem ismert tréfát.
Ha nagy néha mégis nevetett,
megkérdezte:
„Mit szeretnél mondani, fiam,
és mikor?”
Húsz év múlva
hangzott a válasz
lassan már ötven éve.

Elvárásához illőn
mi igazán csak egyetlen poémát tudtunk kívülről…
Azt, ami rólunk szólt;
egyenként – mindannyiunkról.
…Bányai, Csaba, Fodor…
És folytatódott is a remekmű
az ABC bennfentes ritmusára:
Gáti…,
aki Arany balladás várudvarában
Pázmány lovaggal
(és Perényi tanár úrral)
próbált kopját törni –
újra és újra.
Hogy ki lett a győztes,
félévkor derült ki.
És Görhöny, Heinisch, Horváth…
Mély lélegzetet véve:
Jámbor, Jung, Kajli
és Kiss, Kiss: Árpád és Zoltán…
Magamat kihagyva pedig:
Kőszeghy, Lipcsey, Minich, Nemes,
de a bolgármagyar Nedelcsev
ki ne maradjon még véletlenül se!
mert e bakiért égi naplónkba
pirossal vési be az egyest
Perényi tanár úr.
(Fölöslegesen tetézve bajunkat
a Nagy Számonkérés előtt.)
Pátrovics és Perényi (Pál,
a névrokon).

Néhány név marad
– mondta Perényi tanár úr –,
meg tíz-tizenkét vers.
Adyé, Aranyé, Balassié,
s mert Babitsot nem tanultuk,
Csokonai Vitéz Mihályé –
hát persze hogy A Reményhez.
És Poór, Puskás, Romhányi…,
Igen, Romhányi,
ki a számonkért vers helyett
mindig Tóth Kálmán Előréjét harsogta el.
(Kivéve október huszonharmadikát.)

Néhány név marad… Simay…
És Stadler – egyest könyvnélküliből
legtöbbet ő kapott,
de közülünk legtöbbre ő vitte talán.
Arról,
hogy allergiás volt a penészre,
nemcsak a befőttön,
hanem a metaforán is,
József Attila mit tehet?
És mit tehet
prózai átköltése ellen a Mama?
A dühkitörést, hogy „ilyet én is írok!”,
Perényi tanár úr ellenpontozta:
„Arany mellett ő a legnagyobb!”
Értékítélete
ránk kimért ítéletnek bizonyult…
S hogy megjegyezzük,
mi, éretlenek és értetlenkedők:
azon az órán
mindenki két egyest kapott.

Csak néhány név marad.
Széll Péter,
kinek az apja Petőfi…
vagyis a Petőfi Kör miatt börtönben ült.
Ettől függetlenül, verset, legtöbbet,
fiának is Petőfitől kellett tanulnia.
(Eddig még nem csukták le érte.)
Takács…
(Sejtelmünk se volt,
hogy ilyen nevű költő
mennyi van!)
Utánozni Perényi tanár urat
csak a mi Takácsunk tudta.
Így voltaképpen költő volt ő is;
verset mondott a hangján,
feleltetett könyvnélküliből
„nekem elég, neked elégtelen!”-re.
De hogy ő szavaljon?
„Még mit nem!
Legfeljebb a Fradi kórusában…”

Tóth…
és Vatai,
ki úgy tudott puskázni,
hogy híre eljutott
az Óperenciás tengeren is túlra…
egészen az igazgatói irodáig.
De a Befed ez a kék égnél ő is megakadt…
Hogy ne kelljen folytatnia a verset,
merthogy nem volt, aki súgjon,
eljátszotta Zrínyi életművét:
s a Szigeti veszedelem hősei nyomán
kirohant…
vérző orral a tanteremből.
(Mindig volt nála piros tinta.)
„Akkor mindenki hős volt,
és országos a szeretet” –
révedt Zrínyi ürügyén a messzeségbe Perényi tanár úr.
Tudtuk,
ilyenkor ezerkilencszázötvenhatra gondol,
a Piros a vérre…
és az Egy mondatra,
amely nem egy mondat volt.
(Biztos
meg kellett volna tanulnunk
mind a százat,
ha másként alakul a történelem.)

Így csak…
néhány név.
Vincze és Wágner,
Zóni és Zsigmond…
És tíz-tizenkét vers…

A IV. c poémáját,
Tanár úr, ha felhívna,
se tudnánk már hibátlanul elmondani.
Görhöny – halott.
És ugyanabban az évben hunyt el Jámbor is.
És Kajli, Pátrovics, Takács is meghaltak.
Fodorról, Tóthról, Vidáról, Zóniról pedig
évtizedek óta semmi hír.
Reméljük, élnek.
Mint ahogy mi is élünk.
De éljünk bármeddig is,
egyszer majd
néhány név lesz a poéma.
Aztán csak egy.
Végül már annyi sem.

Marad
az a tíz-tizenkét vers –
ifjúságunk könyvnélküli utóirata.

 

 

 

 



Nyitólap