Halmai Tamás
Bertók László: A város
neve
Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, 2009
Terjedelmes és rangos életmű kell
ahhoz, hogy egyetlen szerzőtől jelenhessék meg tematikus
válogatás (afféle egy személyre szabott antológia gyanánt);
márpedig A város neve című kötet semmi kétséget nem
hagy afelől: Bertók László gazdag költői oeuvre-jéből
lehet is, szükséges is ilyesfajta gyűjteményt kimetszeni.
Bertók szívós munkával, fokról fokra
emelkedő minőséggel hozta létre kortárs költészetünk
egyik középponti alakulatát. Már korai köteteiben (első
önálló könyve a Fák felvonulása volt, 1972-ben) nagy
biztonsággal egyeztette össze a legkülönfélébb hatásokat.
Akkori verseiben a népies képalkotás és az újholdas
formakészlet, a vallomásos beszédmodor és a tárgyias
poétika egymást támogató hagyományoknak bizonyultak.
Eközben modorosság nélkül volt képes egymásba írni a
pátosz és az irónia dikcióját – lírai hangokkal
kísérletezve, alaki tradíciókat költve újjá. A
rendszerváltás körüli esztendők fölfrissülő
társadalmi-művészeti közegében született meg híres
szonettsorozata (Három az ötödiken, 1995); később egy
keleti versalakzatból, a haikuból teremtett egyedi
nagykompozíciót (Háromkák, 2004). 2005-ben
gyűjteményes kötet összegezte költői munkásságát (Platón
benéz az ablakon. Versek 1954–2004); legutóbb pedig a
korrekciós retorikára rátaláló prózaversek elemi
esztétikáját üdvözölhettük (Hangyák vonulnak,
2007).
Jelen kiadvány a Pro Pannoniánál 2005-ben
megjelent, vallomásos-önéletrajzi prózakötet, a Hazulról
haza (Ősök, műhelyek, élet) lírai párdarabjának
tekinthető. Mint ott, itt is a somogyi indulás (Bertók Vésén
született) és a Pécsett töltött évtizedek adják az
írások tematikus alapját. De valóban csak az alapot. A
szerzői előszó (Kedves Olvasó!) pontosan fogalmaz:
„Az alapkérdés az, hogy ki vagyok én, mi vagyok én, honnan
jöttem, mit akarok?” Azaz nem egyszerűen „lokálpatrióta
breviáriumként” olvastatja magát a kötet (jóllehet az sem
volna hiba): horizontja tágasabb, kérdései egyetemesebbek.
Utalnak ugyan versek Pécs földrajzi és építészeti
sajátosságaira, a helyi érdekű urbanisztikánál azonban
jóval távolabb mutat a kötet egésze (még ha az „ahány
város, annyi Pécs” [Talán választott városom, 1994]
tapasztalata vonul is végig rajta): az emberi és a természeti
valóság megkapó rajzai; egyén és közösség viszonyának
fürkésző elemzése; jelen és múlt felelős egymásra
olvasása; a kopottas köznapok és az időtlenebb létezés
szembesítése. A krakkói s a prágai jelenetezés
közép-európai távlatot nyit; Vése és Nagyatád
fölemlítése a szűkebb pátria dicséretét célozza; a Csorba
Győző-, Takáts Gyula- és Martyn Ferenc-hommage-ok a hely
szellemét a vidék szellemi nagyságai előtt tisztelegve
idézik meg. Itt kell szóba hoznunk: voltaképpen kétszerzős
kiadvánnyal van dolgunk, hiszen a borítóképet s a versanyag
mellé rendelt illusztrációkat a pécsi kötődésű Martyn
Ferenc (1899–1986) jegyzi. Gyönyörű grafikái jellegzetes
pécsi helyszíneket örökítenek meg – látszólag
vázlatszerűen, valójában lényegi tartalmakra eszmélő
művészi erővel.
A három ciklus (Elmenni kevés, itt maradni
sok; Ki simogat láncaival?; A hely színei, ahol él) 1965
és 2006 között született versekből válogat, az időrendet
alapvetően megtartva. „Minek jöttél? Senkise hívott!” –
szól az első vers fölütése (Első napok a városban,
1965). Az idegenség mint kényszerű identitás azonban
csakhamar új tartalmakkal telítődik. Előbb a szemlélődő
figyelem mélyül el: „Itt nem váltják meg a világot. / Csak
megjöttek, berendezkednek / volt parasztok, volt proletárok”
(Innen, 1968); később már az ég lakóival is az
otthonosság közérzete létesít bizalmas kapcsolatot: „Mi
újság? Kérdezi a költő / a szökőkútra szállt madártól.
/ Mi újság? Kérdezi a harkály. / Az úr sem kopácsol?” (Tettyei
jelentés, 1974). S a könyvet záró sorok, jóllehet
kérdőmódban fogalmazódnak, a
megszólítást/önmegszólítást átható öntudattól (a
városára büszke polgár szemérmes önérzetétől) válnak
emlékezetessé: „Érzel-e mindenkit, aki egyszer itt élt? /
Hiszed-e, hogy ötezerben is lesz Pécs?” (A város neve,
2001).
Az önvizsgálat gyakran ölti kérdések
alakját: „Hát ki vagyok én, mi vagyok? / láncaimmal, tört
bulláimmal, / zörgő kígyóbőrömmel, -bűvölőmmel, /
hátamon a csöpp lepkeszárnnyal, / amely a térképen hazám”
(Nők, prágai nők, 1976). Az önreflexiókban is színre
vitt kétely alakzatai Bertóknál nem értékviszonylagosító
hajlamra mutatnak vissza: az árnyalatos gondolat, a vigyázatos
közelítés velejárói. Vívódó személyiség, önelemző
személyesség szólal meg általuk. Ez szavatolja a válaszok
sokrétűségét is. Ekképp lehet végül vigasszá,
reménységgé, az individuum kiküzdött értékévé a beszéd
(a versbeszéd) személyiségmegtartó hatalma: „Elmenni
kevés, itt maradni sok, / emberré az tesz, ha megszólalok” (Elmenni
kevés, itt maradni sok, 1981); az ontológiai
biztonságérzet erősödő vágya: „Megkapaszkodni valamiben,
/ megfoghatóban, elhihetőben” (Életed árán, 1978);
a gyermekkor föl-fölragyogó emlékezete: „Meleg fehér
fény, / gyerekkori hó hull az / alagút végén” (Alagút,
[9], 2001); a földi rendeken-rendszereken túl sejthető
törvényszerűségek: „folyton-folyvást rendet kell rakni
maga körül, / hogy a rendkívülinek maradjon helye, még ha /
tudja is róla, hogy csinál majd magának” (Fölmegy a
padlásra, 2002); az egótól elváló érzékelés
misztériuma, a kozmikus viszonylatok finom racionalizálása:
„Átélni, / bizonyítani, hogy ha nem csupán a saját
életedről, / hanem az életről van szó, akkor képes vagy /
felnőni a végtelenhez, akkor a szádba (a testedbe) / akasztott
horgon te tartod a mindenséget, / hiába száll veled” (Időben,
térben távolodni, 2005).
A történelemről, a politikumról, a kis- és
nagyközösségekről valló versbeszéd is ennek köszönhetően
kerüli el a képviseleti lírát és a nemzeti programverset
olyannyiszor megkísértő közhelyességet. Mert közös
ügyekről akkor beszélhet patetikus frázisoktól mentesen
költemény, ha a szellemhez hű individuum az alanya: „Ha lett
volna már televízió, / mondjuk, mikor a mohácsi csata /
elveszett, vajon többet tudna a / magyar nép arról, ami
tudható?” (Mondjuk, mikor a mohácsi csata, 1986);
„Itt a vége, hogy nevessünk. / Itt a kezdete, hogy sírjunk.
/ Úgy öleltük meg, hogy eltűnt. / Úgy maradt meg, hogy
kibírtuk” (Ott a cirkusz, ahol hagytuk, 1993).
Bertók verseit aprólékos műgond alakítja.
Ám szemmel látható mesterségbeli tudás munkál nála az
alaktan magasabb szintjein is. A nagyszerkezetek és ciklizált
szövegsorozatok változatos esztétikájára gondolunk. Magával
ragadó például a családtörténeti távlatok históriai
fölfejtése (Dédapám, március, 1979), a
szerepjátékos irónia komolysága (Az idegenvezető
szövegeiből, 1979–1980), a gyermeknyelvet imitáló
lírai beszéd elmélyültsége (Sötétben nem látok aludni
[Az óvodások szövegeiből], 1984) vagy a szatirikus
disztichonok kritikai éleslátása (Magyar epigrammák,
1984–1985).
A címadó költemény áll a kötet
legvégén. A város neve című verset kérdések
alkotják: a mű a Pécs szó bizonytalan eredetéből
bontja ki a Pécs városával ápolható viszony
bonyolultságát. Az etimológiai bizonytalanság, a szófejtő
meditáció hézagtalan harmóniában simul össze a
Bertók-versek töprengő karakterével (másfelől nézve: a
keleti bölcsek kérdéseket sorakoztató nyugalmával, amely
Bertók lírájából sugárzik): „Quinque, pet, pec, Pécs…
Ötöt? Kemencét? / A város magyar neve… Mit jelent Pécs? /
Török, szláv számnév? Kemence? Szikla? / Az összes együtt
magyarosítva?” (A város neve) Miközben a névadás
(megnevezés és átszellemítés) szakrális költői gesztusát
gyakorolja, az esztétikai műveletekbe csempészett etikai
kötelezettségről is beszél e vers – s a teljes kötet. Ezt
a felelősséget osztja meg velünk, ezt a feladatot testálja a
befogadóra: megteremteni és fönntartani a nyelvben –
nemcsak a vers szólamaiban, de mindennapi megszólalásainkban
is – a várost, az otthont, a hazát.
Tematikus válogatásnak mondtuk, de a pálya
alkalmi összefoglalásának is nevezhetnénk a könyvet. Hiszen
mindahány pályaszakaszból ízelítőt nyújt, s e
kísérletező poézis („A kíváncsiság / bátorság” – Holnapra,
2000) minden lényegi leleményéről számot ad. Izgága
jambusokra válaszolnak benne fegyelmezett szabadversek; a hol
elégikus, hol magasztos hanghordozáshoz nyelvjátékok öröme
társul; a kíméletlen önvizsgálat alanyi versbeszédébe
közösségi-közéleti szálak szövődnek. Az egyéni és
nemzeti önismeret versei így rendeződnek sűrű szedésű
sorba, így alkotnak egészet, így lesznek igazzá.
E finom kiállítású kötet egyszerre
köszönti a 2010-ben hetvenötödik születésnapját ünneplő
költőt s az Európa Kulturális Fővárosává emelkedő
Pécset. Azt a várost, amelynek szellemi arculata bizonyosan
fakóbb volna Bertók László tündökletes életműve és
biztató jelenléte nélkül.