Görömbei András
„Egyedül a
magasság…”
Csoóri Sándor: Futás a
ködben; Harangok zúgnak bennem
A kilencvenes évek Csoóri Sándor
„második pokoljárásának” az ideje. Évtizedeken
keresztül küzdött a személyiség és a közösség
szabadságáért. A szabadság azonban csalódást okozott neki,
mert azt kellett tapasztalnia, hogy a szabaddá lett nemzet
felelőtlenül eltékozolja és megcsúfolja legszebb eszméit
és törekvéseit. Hangját a csalódásélmény formálja
elégikussá vagy szarkasztikussá. Keserűen veszi számba a
nemzeti karakter szétesettségét és hiányát. A szerelem és
a természet jelent ellenpontot és erőforrást, de nemzeti
közössége elintézetlen ügyeit a szerelem és a természet
varázsa, valamint a létezés sűrű pillanatait megidéző
emlékezés sem kapcsolja ki a személyiségből. A lehetséges
és az elmulasztott létértékek szembesítése folytán
„valamiféle lírai döbbenet szövi át Csoóri kései
elégiáit” (Keresztesi József).
Verseiben sokszor valóságos létdráma tanúi
vagyunk, mert a személyiség szabadságvágya, teljességvágya
és közösségi elkötelezettségének a parancsa ütközik.
Jánosi Zoltán okkal tekinti Csoóri Sándort
a magyarországi hermeneutikai szemlélet jelentős
megújítójának. A nyelvi megértésnek, a lét megértésének
valóban új lehetőségeit nyitotta meg a folklórt és a
modernséget egy új egyetemességeszme révén összekapcsoló
költészetével.
A nyolcadik évtizedében járó költő
léttapasztalata egyetemes érvénnyel ad számot az idő
múlásával járó emberi veszteségekről, de ezeknél is
mélyebb élménye az egyéni és közösségi létnek, magának
az emberi létnek a sérülése és meggyalázása. Az egyetemes
érvényre számot tartó törvények semmibevevése.
A Nagypénteki aggodalom a Futás a
ködben kötet nyitó verse. Mindössze nyolc sor, mégis
összetett és mély vallomás és látomás a világról:
Nagypéntek újra. Gyászlepel az égen.
Keresztfa, létra, minden a helyén.
A háttér isteni! A golgotás dombon
virágzik épp a som és a kökény.
Lehet, hogy edzett vértanúként régi
sebeinkbe csak ma halunk bele?
Azt hallom: lesz ecet és szivacs bőven –
de harmadnapon vajon föltámadunk-e?
Az első két sor rövid zárt mondatai a
kivégzés tökéletes előkészítettségét,
megtervezettségét érzékeltetik. Úgy kopognak a szavak,
mintha Krisztus keresztre feszítését idéznék fel. Azonban
már itt azt is jelzi egyetlen szó, az „újra”, hogy nem
Krisztus megfeszítésének fölidézésére, hanem
megismétlésére készültek föl valakik. Az előkészület
tökéletes, minden a helyén van. Szokatlan, különleges
nézőpont ez. A hóhér vagy a kivégzést szórakozásként
élvező szemlélet megnyilatkozása. A kivégzést majd végző
vagy azt látványosságként élvező emberé. De lehet az új
áldozaté is, aki tehetetlenségében mond szarkasztikus
véleményt. Mindezek a nézőpont-lehetőségek egyszerre
hatnak.
A második strófa első kérdése többes
szám első személyben szól egy olyan közösség tagjaként,
akiket vértanúságra ítéltek, de „edzett vértanúkká”
lettek. Ez az abszurd kifejezés a helyzetük képtelenségét
érzékelteti. Csoóri Sándor költészetének
különlegessége, hogy a legreménytelenebb helyzetekben is
erőforrásokat tud megnyitni. Azt sugallja, hogy a régi sebekbe
sem szabad ma belehalni. Bár hallja, hogy a kivégzéshez
rituális kellékekkel nagyon felkészültek az ellenségek. Az
utolsó sorban mintegy a történendők ellenvetéseként
megszólal a kétely: a kivégzés nagyon szakszerűen készül,
mondhatnánk: egészen biblikus. De az utolsó sor a lényegre
kérdez, s azt sugallja, hogy az életet nem szabad föladni még
a Golgotán sem. A vers utolsó sora annyira nyitott kérdés,
hogy tagadásnak minősül, s akként szól az élet védelme
mellett. Nyomatékosítja ezt a cím is, hiszen a feltámadáson
kívül minden kellék „rendben van”.
Ács Margit hívta fel a figyelmemet arra, hogy
Csoóri Sándor költői szemléletében a magasrendű humornak
is fontos szerepe van. Ez valóban jellegzetes esztétikai
minősége sok versének. Összetett látásmódjának pedig nagy
belső erőről tanúskodó vonása a bensőséges vagy
szarkasztikus humor.
Csoóri költői képzetkincsében együtt van
az archaikum és a modernség sok-sok eleme. A régi gályarabok,
a szibériai hadifoglyok, az elgazosodott katonasírok és a
szárnyas rakéták, hétpróbás nyerészkedők. Emlékezete ma
is elevenen őrzi a falusi gyermekkort éppúgy, mint a nagy
szerelmeket.
Ha nyugalmat keresve képzeletben
félrehúzódik a világból, akkor is rögtön megszállják az
emlékek és az emberi létezés sérülésének eleven képei.
Ez a képzeletvilág rendkívül gazdag. Benne sokszor élnek a
holtak is, megelevenednek távoli tájak, emlékek. A versek
ihletője intenzív létélmény, melyben ellentétes elemek,
erők, vonzások ütköznek:
Bokámnál fű leng, szikla fénylik
és azt súgja a föld: énekeljek.
De hogyan, mikor szárnyas rakéták
suhogását hallom megint
s menekülő kocsik zörgését úttalan utakon?
(Emlékek
osztódása)
A számadás igényével szemléli a világot.
Azért nevez meg mindent, hogy ismerőssé, otthonossá tegye. Ha
egy kéményből füst száll magasba, akkor abban gyermekkori
emlékére ismer. A füst „vitte, vitte az égre nyugtalan
tekintetemet”. A közvetlen élmény így kap létértelmező
távlatot. A fölfelé szálló füst létszemléleti
lehetőséget nyit, égre emeli a tekintetet (Utca-keresztelő).
Ez az életelvű, magasságigényű akarat szólal meg sok
versében.
Az emlékeiben elevenen élő szülőföldet
keresi otthon, de semmit sem talál belőle. A hiány leltárát
készítheti csak a tekintete. Meg az átváltozott, megfakult
világét. De a hiányleltár, veszteséglista talál egy
természetes ellenpontot:
Egyedül a magasság ismerős,
ahol bolondul cigánykerekeznek most is
a szőlőhegyi seregélyek
és megvénült sasok,
mint a nyár komor evangélistái,
véres csontokat csókolgatnak.
A természet ugyanúgy éli a maga életét,
mint korábban. A költő a történelmi változást a
„magasság” nézőpontjából tudomásul veszi és elfogadja.
Úgy keresi az emlékeiben élő szülőföld világát, hogy
érzékelteti annak nehézségét is. A „magasság”
nézőpontjából szükségszerű volt a változás is:
Forgok jobbra, balra és csak találgatom:
ki fújta el erről a tájról is
a gondterhelt gyökérpipák füstjét?
És milyen szél
a marhavérben kikeményített, fekete kalapokat?
A történelmi változás szükségszerű volt,
hiszen „gondterhelt” világ tűnt el, melynek egykori
korszerűsége fölött is eljárt az idő.
A Válasz gyerekkori társaimnak
ellenpontozás nélkül mutatja meg szülőföldje
„elgazosodott édenkertté” válását. Felidézi
gyermekkorának szép élményeit, melyek megismételhetetlenek
már. A hazatérés csak a veszteségek számbavétele lehetne, s
annak a tudatosítása, hogy „voltunk mi is s már nem
vagyunk”. A személyes lét elmúlásánál is tragikusabb a
közösség elpusztulása, amit bizonyára azért kell titkolni,
hogy a veszteségtudat ne növelje azt. A helyzetrajzban az
elsüllyedés és az állva maradás szembeállítása is a
pusztulás teljességét nyomatékosítja:
A hazák s az otthonok mind sorban süllyednek el
s a veszteséget titkolni kell.
A tájban már csak a kikorhadt fokú létrák
maradtak állva,
nekitámasztva fáknak és a Holdnak.
A veszteségtudat nagyon sok vers ihlető
forrása. „Áll a szobor. De hol a szobrász?” – kezdődik
a Somogyi József emlékére írt A szobrász és modelljei,
melyben a mester „Halánték-fényét néha látják, / ha
vörös éggel jön a reggel”. De ez csak pillanatnyi képzet,
utána a semmi következik.
Egy-egy év elmúlása az élet fogyását, az
öregedést, a pusztulást tudatosítja. Fogy a világ. Minden
kisebbedik, a végjátszma közeledik. A jelen állapota
ellentétes az egykori kamaszidő dinamikus élményeivel. Bokor-szavak
és lomb-szavak érzékeltetik, hogy susogásukban ott van az
Isten „az ágtestekben keringélő nedvben / s a szétáradó
zöld-zöld irgalomban”.
Érzékletes emlékidézések ellensúlyozzák
az eliramlott éveket, az életidő megállíthatatlan múlását
(Jön a barátom le a hegyről, Kinek hódolhatnék még?).
A Szokolay Sándornak ajánlott Alig maradtunk egynéhányan is
jellegzetes hiányleltár: megnevezi mindazt, ami már csak
emlék a kifordított, modern létben.
Csoóri Sándor költészetének régóta
sajátos jellegzetessége az, hogy a létlehetőségek
sokaságát szembesíti. A megtörténtet számba veszi, de
bejárja a (kényszerűen) elmulasztott utakat is. Művészete
mindenkor tiltakozás volt az emberhez nem méltó
korlátozások, megkötöttségek ellen. Most is sokféle
világot szembesít: a megéltet és a lehetségest egyaránt
bemutatja. Úgy érzi, hogy akik vele egy korban éltek, azok
„vesztesek voltak valamennyien”. Szobája tele van a régi
küzdelmek és tehetetlenségek emlékeivel, „pedig most
jöhetne, most, most az élet, / akár egy duhaj körmenet” (Most
jöhetne). Az új világban is a régi ellenségei veszik
körül, és gúnyolják. Minden megtörténik, ami hihetetlen,
elképzelhetetlen volna már (A házam körül újra).
Létélményének sűrűségét,
összetettségét tanúsítja a „vad júliushoz” írt
szerelmes verse, a Gyönyörű táncosnőm. A szerelem és
a természet áhítata együtt szólal meg ebben a különleges
versben. Olyan csoda szemlélője a költő, hogy kiszabadítja
magát életkorából is:
Semmi kedvem sincs ilyenkor haldokolni,
pedig maholnap már ez lesz a munkám.
A „tetőtlen, zsongó nyaraira” gondol
inkább. Ifjúsága szerelemben és barátságban gazdag idejét
idézi vissza, majd gyönyörködéssel követi táncosnőjének
hódító vonulását.
A vereség Csoóri Sándor költészetében
sohasem jelenti az emberi sorsot jóra fordító eszmék és
szándékok föladását. „Lázas vívódásai inkább Adyhoz,
morális rendíthetetlensége Nagy Lászlóhoz közelítik”
(Nagy Gábor). A Sinka István emlékére ajánlott versében a
morális magatartás sorslegyőző példáját láttatja:
A néped szikár és árva nép volt.
Tücskök és kaszakövek népe,
sáré, halálé.
De a homlokod kőtábla ma is,
minden sors fölött ragyog!
A jegenyék levelére
ezzel a ragyogással térsz vissza mindig.
Költői világának különleges belső
tágassága van. Természetes gesztussal kapcsolja össze az
egymástól látszólag távoli motívumokat. Közvetlen
természetesség és látomásos érzékeltetés társítása
ragad meg verseiben.
A magyarság pusztulásába és szétszórt
állapotába Csoóri nem tud belenyugodni. Esszéinek és
verseinek gyakori témája a magyar nemzeti sors és tudat
állapota. Az Írások a falra ciklus darabjai a
magyarság pusztulását, kiszolgáltatottságát veszik számba.
A kényszerű üresség és a pusztulás képzetei kapcsolódnak
össze. Az Egy elpusztított falu Erdélyben a
végállapot érzékletes bemutatása:
Házak, házak. Üresek, mint az ólak.
Jön a hegyi szél s néha megalszik bennük.
Sehol egy macska, sehol egy hírvivő galamb.
Ki láthatott itt embert utoljára?
Kutyát és fejszét a rühes favágítón?
A torony magányosan áll, akár egy sírkő.
A Bennem is élt egy ország a magyar
országvesztés abszurditását fejezi ki. Az egykori magyar
városok és falvak már csak az emlékezetben élnek. A
veszteséget erős képek érzékeltetik:
Romok, romok.
Kifakult vörös és megfeketedett repkények
a falakon, amerre járok
s tőből levágott kezek fájdalma a tájban.
A mai zsibongó, mámoros élet mindent
elsodor, ami volt, és mindent, ami lehetett volna:
Szent László bíbor, királyi palástja
szálakra bomolva úszik a csipkefák fölött,
vagy lebeg csak bánatosan,
mint nyárvégi ökörnyál.
A királyi palást szálakra bomlása és az
ökörnyállal való párhuzamba állítása az értékek
pusztulásának látomása és szemléletes megjelenítése
egyszerre. A nemzeti azonosságtudatunk és nemzeti
önismeretünk alapkérdését veti föl:
Miféle ország az,
amelyikben ott él egy másik ország is?
Ennek a kérdésnek a súlyosságát azzal is
érzékelteti a vers, hogy ez a másik ország „kísértetként
kitagadva” él, mégis ott van a tájban és az emberekben. Ott
bujkál „a szív felé futó, legtitkosabb ösvényeken”. Ezt
a bennünk élő másik országot érzékelteti a vers, de azt is
kifejezi, hogy a magyar történelmi tudatban és a mai magyar
nemzeti önismeretben olyan hiányok, torzulások vannak, amelyek
tiltják a valóság néven nevezését. A feltételes módban
szóló záró rész annak a katartikus felülemelkedésnek a
megnyilatkozása, amelyik akkor következne be, ha kimondhatná a
költő a nevét ennek a bennünk élő másik országnak. Ez a
néven nevezés azt jelentené, hogy szabadon vállalhatjuk
történelmi értékeinket és jelenkori érzéseinket. A
nyilvánvaló történelmi igazságtalanságot képtelen
elfogadni. Ezért rajzolja meg gazdagon azt a virtuális
örömet, változást, amely az igazság megnevezése és
érvényesítése folytán jönne létre. Az otthonosság
érzését szeretné megélni azon a magyar tájon, melyet élve
temetett maga alá a történelem. Ez a másik ország arra várt
csak, hogy „valaki megszólítsa”. Ez a megszólítás a
történelmi igazságtevés. A valóság néven nevezése, az
igazság érvényesítése. A feltételes mód a lehetőség mai
elmulasztását és hiányát is érzékelteti. Az erdélyi táj
rajza („a hegyi rét! a zöld barlang, a havasi gyopár!”) a
bensőséges összetartozás vallomása is. Trianonban a
magyarsággal olyan képtelen igazságtalanság történt, amit
az európai változások nem hagyhatnak figyelmen kívül. A Látomás,
fényes nappal ennek a problémakörnek bensőségesen mély
értelmezése.
A mai Magyarország képtelen nemzet módjára
viselkedni, képtelen az önmagáért való felelősségre is.
„Elkártyázott köpeny / az egész ország, krisztusi
gönc”. A „hétpróbás nyerészkedők” élik világukat,
„kísérteteink halhatatlanok” (Elkártyázott köpeny, A
házam körül újra).
Csoóri Sándor visszatekintve életére
„összekaszaboltnak” látja azt. Azt érzi, hogy egyre
inkább csak emlékezetében él a közéleti küzdelmekben
erejét megsokszorozó küzdő személyiség (Egy-egy
szélroham jelöltje). A lefokozott élet fájdalma szólal
meg sok versben. Hiányzik már a világból a teremtő erő és
akarat. Semminek sincs jelentősége, súlya (Közeleg
húsvét). „Mi lesz veled, országom, hazám?” –
kérdezi, látva, hogy a történelemalakító,
történelemformáló cselekvés helyét a közöny és
nemtörődömség veszi át. Érzi a történelmi változás
szükségét és közeledtét, de nem bizonyos abban, hogy a
nemzet helyt tud-e állni az új történelmi helyzetben (Járok
föl-alá a házban). Ha visszatekint egy-egy elmúlt évre,
leginkább a természet szépsége fogja meg:
De néha, amikor a Nagykevély mögül
megkondul egy-egy sóvárgó harang,
szemünk láttára
székesegyházak bújnak elő a földből,
foszforeszkáló szarvaikkal,
mint titáni csigák.
A dinamikus cselekvést, a teremtő erőt
pártfogolja a világban, de szándékát egyre többször
ellenpontozza a „halottkísérők éneke” (Ha minden így
marad). Az életért a végső pusztulással is dacoló
költő jelenik meg a versekben, de egyre többször próbál
képzeletben legalább megbékélni az elmúlással, belesimulni
a természetbe (Ami maradt):
Élek, könnyülök, fény leszek,
boldog kertekre bízom rá magam:
babvirágra, mályvára, nefelejcsre,
ők tudják jobban, merre visz utam.
Ez a megbékélés semmiféle etikai
engedékenységgel nem társul. A fáradtság és öregedés,
elkedvetlenedés tényeit tudomásul veszi, elégiákban ad
számot róluk, de számára a a személyiség etikai
helytállása a legfontosabb. Nem a külvilág, hanem önnön
belső rendje szerint. A Galilei fejszéje a
személyiséget körülvevő szövevényből magát a saját
törvényei szerint kiváltó embert emeli példává:
A dühös lángész magasba dobta fejszéjét,
s a fejsze ott kering azóta is a Nap körül.
Önnön törvényeit sok tapasztalat alapján
alkotta meg. Látta, milyen hitványságokra képes az ember. Ez
alakította ki „sebzett fölényét”, és ettől lett
„leválthatatlan ember”, aki mindenkor szemben áll az
eszmények nélkül vegetáló és önző világgal (Háttal
állok, Háttal állok már).
Értékrendjében kitüntetett helye van a
különlegesnek, a kihívónak, a váratlannak, a merésznek,
rendkívülinek. Éltető erőforrása a természet és a
szerelem.
Azért szólítja a tavaszt, hogy az élet
folytatásának lehetőségét kérje tőle a halál kísértése
helyett (Ne vígy engem, Tavasz, a kísértésbe).
A tücsköket biztató versének helyszíne a
„berendezett szép nyári éjszaka”, de a Fiastyúk, a
Göncöl és a Hold mellett az „el-elbóbiskoló Halál” is
jelen van. A tízezer tücsök óriási sziklát fordít ki a
földből. Ők a költő „bujtogató mesterei”. Őrültek,
amilyen a költő szeretett volna lenni mindig. A tücskök
csodatevése az, hogy hangot adnak mindennek, ami „csönd volt
vagy néma fájdalom”. Zengő cirpelésük a világot tartja
életben. Ezért biztatja és ünnepli őket a költő
(Hajrá, tücskök, tücskeim).
A szerelem motívuma is különleges egyéni
színekkel gazdagodott Csoóri költészetében. „Ha nem vagy
itthon, én se vagyok itthon” – kezdi az egyik legszebb
szerelmi vallomását. A tárgyak és a hangok is úgy idézik
fel a távol lévő kedvest, hogy általuk állandóan jelen van
akkor is, amikor messze jár (Ha nem vagy itthon). Ez a
vallomás az eszmei, lelki, gondolati kötődés tartalmaival is
telítődik. A mély összetartozás-tudat és -érzés a
létbizodalom forrása:
Menekült voltál s lettél menedékem,
elcserélt fejek és elcserélt hazák
örököse, ki virradatot s estét
sokat kapott a sorstól s viszi-hozza
utánam mindenhová, mintha tiszta
ágyneműt vagy újszülött reményt hozna.
Az Alig várom már belső terét az
tágítja szinte végtelenné, hogy a költő beül társa
szobájába, hogy az ne legyen üres, s a messze távol járó
asszony útjának helyszíneit járja be képzeletben. A belső
utazás az itthoni táj sugallatával telítődik, és
vallomássá változik:
Kinézek az ablakodon: kertünkbe most gurul be
egy tonnányi nyár a Nagykevélyről.
Ledobom magamról az inget,
s alig várom már, hogy gyorsan hazaérj!
Csoóri Sándor költészetének régóta erős
vonulatát képezik az elődöket és társakat szólító
versek. Költői szemléletének tágassága és a távoli
elemeket váratlanul, de mindig motiváltan összekapcsoló
módszere portréverseinek is jellegzetes egyéni karaktert ad. A
Sáros a szívünk motiváló lírai szituációja a
Kárpátaljáról indult jó barát, Kiss Ferenc
irodalomtörténész temetése. A barátot megszólító
vallomásának az ideje az a néhány perc, amikor Kiss Ferenc
fia derékig a sírban állva hegedül az apjának utoljára.
Majd a „vitézlő” baráttól oly idegen temetői
környezetet mutatja be a vers. Minden mozdulatlan, élettelen,
„sok az összeillesztett sarkú csontváz”. Ebből az
állóképből vált át a dikció az innen hiányzó, de Kiss
Ferenc és Csoóri Sándor világában bensőségesen élő
paraszti emlékekre:
de sehol egy
gémeskút,
egy nyikorgó, horpadt bádogvödör,
amelyből meghajszolt lovainkkal
együtt ihattunk volna legényesen.
Ez lehetett volna az ő hajnali részegségük,
vallja a költő. Nem indokolatlan ez a nagy ívű
képzetkapcsolás, hiszen Kosztolányinak kitüntetett helye van
a monográfus és a költő szemléletében egyaránt. Érte még
egy háborúba is elmentek volna mind a ketten:
vőfélybotokkal, nagy
ágyútűzben,
hogy Szabadkára
minden szivárvány visszatérjen,
minden szivárvány, amelyet ismerünk.
Kosztolányi szülővárosa a délvidéki
háború és a kisebbségi lét gondját egyaránt természetesen
kapcsolja be a versbe, hiszen Kiss Ferenc és Csoóri Sándor a
kisebbségi magyarság emberi méltóságáért és jogáért is
együtt küzdöttek évtizedeken keresztül. A szivárvány a
remény jelképe. Kiss Ferenc temetésén Csoóri nem
véletlenül jut el gondolataiban a kisebbségi lét
reménytelibbé változtatásának igényéig.
A Harangok zúgnak bennem kötetzáró
verse (Hogy megvan-e még?) is a magyarság legfontosabb
sorsproblémáját világítja meg különleges költői erővel.
Az „elveszett hazákból” azért kell gyorsan hazasietnie a
költőnek, hogy megbizonyosodjon arról, „megvan-e még a
boldogtalan bűnök hazája? Hogy megvan-e még?” Az
„elveszett hazákból”, a jelenlegi határon túli magyar
országrészekből azért kell hazarohannia, mert
kilátástalannak látja azok magyar életét:
Haza, haza, gyorsan
haza
az elveszett hazákból,
ahol az alkonyat
mint kettétört kocsitengely
fekszik a gazban.
A kisebbségi lét kilátástalanságát
tanúsítja annak az „örökös menekülőnek” a sorsa, aki
„otthont a templomokban / s anyaországot a vadsóskák
között” keres. Ahová innen hazasiethet a költő, az a haza
a „boldogtalan bűnök hazája”, melyről az sem bizonyos,
hogy „megvan-e még”. Kényszerű és kétségbeesett
otthonkereső hazamenekülés a költő útja.
Csoóri Sándor költészete a XXI. században
is kitüntető értéke irodalmunknak. Öröm, hogy napjainkban
is értékes új művek sorával segíti létünk hiteles
megértését és alakítását. (Nap Kiadó, 2005; 2009)