G. Komoróczy Emőke
„A kardalokból csak a
kard maradt…”
Baán Tibor: Után
Baán Tibor „poéta doctus”-nak
nevezhető: latinos műveltsége, az egész humán kultúrában
való jártassága kiemeli őt jelenkorunk „átlagos”
költői közül. Az antikvitásban éppoly otthonosan mozog,
mint a modernitásban; a magyar mondavilág őskincsét éppoly
jól ismeri, mint a mítoszi világörökséget. Az ismert
kulturális toposzok mögé rejtőzve szabadabban tudja kifejezni
mindazt, amit korunkról gondol.
Új kötetének első versében (Tóba esett
csillagok) a végpusztulás előtti s utáni állapotot
jeleníti meg mitológiai köntösben, nyilvánvaló utalásokkal
a korunkban zajló apokalipszisra. Az „áthallások” a
múltból a jelenbe egyértelművé teszik, hogy a lírai alany jelenkori
létproblémáinkon töpreng, jóllehet a mottókat a törzsi
költészetből, kínai-indiai dalokból emeli át. Nagy ívű
kompozíciókban idézi meg az ősidők, a regék csodavilágát,
égi származásunk titkát kutatva. Ősisten – mint roppant
varázsló, mágus – egykoron előhívta a Semmiből a Napot, a
Holdat, csillagokat, állatokat, majd az egész Természetet,
végül az embert; aztán elnyugodott, s hagyta beteljesülni a
Teremtést. Hisz tudta: „Jól folyik a folyó. Minden hulláma
tudja helyét. […] A fény kedvét leli / Abban, hogy
kiszínezi / A hegyeket, a völgyeket.” Azt is tudta, hogy az
új s újabb nemzedékek mindig elindulnak majd a maguk útján,
bizonyos értelemben „hűtlenné” válnak az elődökhöz; de
ezt sem bánta: „elindulnak magasodva. / Elmennek és nem
jönnek vissza. / De mindenki őket várja. / Várja. Várja.
Várja” (Vadászkaland). Mert ez a világ rendje. A Mondaűző
kifejezetten a magyarság eredetmondáját idézi; mottója Arany
Csodaszarvasára utal. A szarvast űző vadász fölött turulmadár
lebeg: „Nemzetségéből származunk, / Magas röptén
gondolkodunk, / Mint Emese álmodozunk, / Álmunkban mi is
szárnyalunk.” Egy „nyűtt arcú és szakállas
kőszobrász” vésővel faragja ki hatalmas kőtömbből a
múltat, álmainkat: a szárnyas szarvast s az őt űző,
állatbőrbe öltözött vadászt. „Háttal holdnak, szembe
napnak, / Áttörve bokron, erdőségen / A magasságot
ostromolják. / Forrásvíz mellett megállnak, / Intenek a nagy
madárnak, / Látni, ahogy fénnyé válnak.”
Álmaiba, múltjába temetkező, csodaváró
nép a mienk – sugallja a költő. Ahogy Ady írta, aki
poétáink közül talán legmélyebben élte át a ránk
nehezedő fátumot: „Ez a regéknek ősi népe / S hősi népe,
túl minden hősön. / Rosszkor jőve és rossz helyre téve /
Átugrik sorsot, jelent, voltat” (Nótázó vén bakák).
S mégis megmaradt itt ezer éven át a „fátum és dal
népe” – talán mert hitt ősi mondái erejében. Ma is a
pusztulás fenyegeti – int bennünket Baán Tibor: „Rossz
idő készül: kőgörgeteges / Rettentő órák: birkacsontok /
Hívnak egy haragos csillagzatot.” De „a Délibáb
úrnője” vigyázza álmát, s a sámán varázsszava bűvöli
(„Éneket a földtől tanulj / Éneket a víztől tanulj /
Éneket a légtől tanulj / Éneket a tűztől tanulj”); s
talán a vajúdó Idő megszüli az új Hajnalt. Hiszen „a
világ kereke, / mohos kereke nem áll meg”; a dal elűzi a
rettenetet (Viharos órák). Bár „még süt a
nap”, de már érezni az elkerülhetetlenül közelgő vihart:
„az ég megdörren”, „a villám lecsap” – s a henye,
fényűző életet élőket, a „méznapok” élvezőit
elsöpri könyörtelenül…
Az Árnyjáték című hosszúverset a
költő apja emlékének szenteli, akit a Trianon utáni
évtizedekben, majd a ’45-öt követő időszakban a gondok és
a megpróbáltatások felmorzsoltak: „összement, mint az
ország / árvasága belülre hullt / a benső űrbe / az
istenkép mellé”. Az ötvenes évek –
„bőrkabát-recsegés, házkutatás”, kitelepítés – „a
sötétség zuhogása volt”; amit a felnövekvő fiú számára
csak „az antikváriumok oázisa” tett elviselhetővé. Az
ifjú az ókor – mint a gyermekkor metaforája – igézetében
nőtt fel, a könyvek segítségével emelkedett a riasztó
valóság fölé („könyvtárak alján / holt súly a szellem /
valamit beszél / át… keresztül…”). S ő megtanult
figyelni a szavára: „a költészet kapcsolási rajz / az
üdvösség Jákob-létrája / sötétkamrából kimentett /
mozdulatok a napsütésben / szippantás a szabad levegőből”.
A vers volt számára „a teljes bizonyosság” a
bizonytalanságban; választ kínált azokra a kérdésekre,
amelyeket nem kérdezhetett meg a felnőttektől („mit keresnek
erre az egyenruhás tegnapok? / mért lyukasak a zászlók?”).
A lírai alany – maga is idősödvén – merengve gondol
vissza apjára, akit egyre inkább megért, sőt, akivel most
már lélekben azonosul: „elmélkedve ülök székeden / lassan
özönlő árnyak / kibontott zászlók / hullámain / ringatva
visz / egyre beljebb / a szörnyeteg idő // tavaszt képzeltél
/ a város bűzös tégelyébe […] s csak a parkok oázisa
maradt / sárga fényírás / egy rózsán / s az árnyak
fejedelmi bevonulása: / hirtelen halál”. A fiúra végtelen
magány szállt, ami csak most kezd oldódni, amikor már ő is
közel(ebb) érzi magát a naplementéhez: „mintha hallanám /
szalagról letörölt / szavait – / félbehagyott élet // a
szél fekete öregasszonyokat fúj az utakra // […]
első-utolsó előadás / in memoriam történik
minden…” Aztán „az árnyjátéknak vége […] a por
függönyén át / minden szereplő / esendőn / utoljára még /
meghajol / kondul egy toronyóra / s a teljes messzeségben
valahol / teljes súlyával a vízre / ránehezül a
vashajó…”. A halálhajó mindnyájunkért megérkezik
egyszer .
A Folyondár című ciklus
nyolcvankilenc apró vers-mozaikból áll (talán szimbolikus
értelme is van e számnak: 1989-cel zárul le az a történelmi
folyamat, amelyet töredékesen megjelenít a költő; ezután
új korszak kezdődik, ahonnan visszatekintve megkapja magasabb
értelmét 1956). Formai tekintetben is „folyondár” ez a
rész: a mozaikok mint növényi indák egymásba fonódnak,
összekapaszkodnak – sehol mondatvég, sehol nagy kezdőbetű.
Csak a végére áll össze a „lugas”, s derül ki, hogy a
szaggatott sorokba, rövid lélegzetű egységekbe egész eposzra
való anyag sűrűsödik: 1956 története (átszűrve a költői
szubjektumon). Az emlékképek filmfolyamként peregnek, itt-ott
éles snitt – a töredezett élmény-kövekből végül
bennünk, olvasókban felépül a nemzeti történelem egyik
legfontosabb eseményének emlékoszlopa.
A versfolyam mintegy harmada a gyász
megidézése, a letaglózottság fájdalmának megjelenítése. A
gyermekkor önfeledt életérzését egyszer s mindenkorra
elsodorta ’56 mindent felforgató szele: „10 éves voltál
akkor / ez a leszállóhely a kereszttel / bibliai időket idéz
[…] ez után már csak ezután jön / az idő méhéből
elő / és egyetlen ezelőtt se”. Nyomában gyász és
feketeség maradt; „a történelem: / hordágyra fektetett / igazság”;
„svájcisapkás, lódenkabátos menekülők […]
leszállóhely, / kidöntött bádogkereszt / ércesülnek
késsé álmok / kést esznek a messiások / sötétek az ablakok
/ múltunk előhívásra váró fénykép // […] koponyánkba
mérjük / az időt / végül senki se emlékszik / pontosan /
hogy volt / mi történt” (1–36.). Aztán
megelevenednek a történésfoszlányok, amelyeket a gyermeki
emlékezet megőrzött; a heroikus küzdelem végzetes
atmoszférája, ami a tudat alatti régiókból máig
fel-feltör: „az utcákon fekete fák / az égen akasztott nap
/ lövések hangzanak / száraz volt a kenyér // füstbekékült
csillagok remegtek / nem beszéltek csak remegtek / így üzentek
a köveknek / nyugatnak és keletnek” (40–41.). A
költő – fél évszázad távlatából – keresi a választ:
mi volt ’56 lényege? Mi mozgósította az emberek ezreit? Mi
késztette őket a heroikus küzdelemre? Nem a nemek,
hanem az igenek – véli; „csak az igen vezette
őket / csak az igen! / mely csupa nem // igen
– az élet kiáltványa // […] ez az igen / tartja a
nemzedékek tablóját / ebből a sokadalomból / vájta ki /
pengével arcukat / az idő // […] hiszen a képek mögül /
sorra kibújtak / hogy felkínálják testüket / a golyóknak”
(45–49.). A szabadság igézete s „a
visszaperelt ország” álma táplálta ezt az igent.
Küzdelmüket Zrínyi Szigeti veszedelmének
„angyali légiója” kísérte, így – bár látszatra
vereséggel végződött, az egykorihoz hasonlóan – mégis a valódi
győzelem forrása lett (így maradhatott meg az emberi
szívekben örök mementóként). Aztán a véres megtorlás
képei következnek. E tekintetben központi jelentőségű az 56.
mozaik: „zöld lombok közt / az elkékült nyakú / utca /
félbevágott történelem”. Biblikus párhuzam erősíti fel a
költői „üzenetet”: a virágvasárnapot nagypéntek
követi; „lemegy a nap / fölkel a tört hold / nézi Pilátus
/ jeleket lát benne / az ítélet végrehajtatott… //
„Éloi! Éloi! Lamma sabaktáni” // ez után már csak ezután
/ jön az Idő méhéből elő // a piros fény / egyre pirosabb
/ hirtelen kilobban / a gyászfa ágait / belepi a hó” (57–64.).
A 65. mozaik egyfajta összegzés:
milyen dátumok, történelmi események határozták meg a XX.
század arculatát? Felsorolás helyett puszta évszámokat
találunk, amelyek azonban mindnyájunknak sokat mondanak: „A
házszámok behúzódnak / a téglákba 19 – 20 – 39 – 44
– 56 – 58 – 68 – 89 // az ablakból kinéz a múlt: / a
sárkány mindegyik feje”. Siratóénekkel, „leégett
gyertyák viaszcsonkjaival” s „nem nyugvó lelkiismerettel”
gyászolja a költő ezt a századot: „a kardalokból
csak a kard maradt / markolatig / beledöfve a földbe /
de meghalt-e a Föld? // […] zúgást hallok / fákat
fakísérteteket / emlékzúgását / kivágott tavaszoknak / a
láthatatlan lombok közt / kanyarog a láthatatlan ösvény //
híradófilm az emlékezet”. Az ember – akár a „bal”,
akár a „jobb lator” szerepkörében – mindig ott van a
kereszt két oldalán; a Fény (Krisztus szellemfénye) mindig
megosztja az emberiséget (71–79.). De bármi történt,
történik is, az Élet megy tovább; minden halálból van
feltámadás: „életük tavaszát / sóhajtják felénk a fák
/ érezni nemcsak az eső utáni föld szagát / hanem a
fémfényű csillagok / ózon illatát / kerítéseken kihajló /
lila és fehér orgonák”. Így „harcol az elmúlás az
elmúlással”. Az Idő alápereg, mint malmok garatján
„tengernyi őrölnivaló”; csak a kiemelkedő mozaikkövek
maradnak meg a történelmi emlékezetben (88–89.).
Voltaképpen a Folyondár lezárásának
tekinthetjük a rendszerváltás utáni időszakot megörökítő
kötetzáró kompozíciót (Korszakváltó – Kassák Lajos
emlékének). Természetesen most sem az történt, amit
vártunk – ’89 eufóriáját is kudarcélmények sora
követte. Ez a csalódottság az évek folyamán fásultságba,
országos méretű depresszióba torkollt; nagy történelmi
leverettetéseinkhez fogható csupán, amit azóta átéltünk,
átélünk. A korai Kassák nagyszabású eposza, a Máglyák
énekelnek triptichonszerű szerkezetére, expresszionista
hevületére és plasztikus képeire emlékeztet e dinamikus
hosszúvers megformálása a felhorgadó vágyaktól a kudarcig,
majd a bizonytalan „mégis”-reményig. A központozás
nélkül, megszakítatlanul hömpölygő versfolyam – mint
megáradt folyó – hordalékában viszi-sodorja értékeinket,
kincseinket, egész életünket, a nemzet megalázottságának
szégyenét.
A meglódult Idő nagy változásokat ígért:
„a piros fehér zöld énekkarba dunsztolt / áriák akkor
felnyitották szemük / áradjatok ki! – mondták
az anyák / és felrepültek a vörös kakasok” – a
tűznyelvek. Csakhogy ennek nem mindenki örült: „tüzeket
oltottak a rendszerváltás / hőálló ruhákba bújt
botcsinálta politikusai”. Kezdettől fogva „gőzerővel
folyt az átváltozás / új név új bajusz új hit új
zseb / az eladott és eladósított ország újabb kifosztása //
[…] a rosszul elásott múlt felköhögött / újratemetések
irdatlan koszorúi névsorolvasás / miközben szent és
még szentebb angyalok / repülték át az égbolt köpenyébe
törölt miazmákat”. Vajon mit szólt volna mindehhez Kassák?
Ő, aki a demokratikus szocializmus, a másokért élő
személyiség szabadságeszményének megvalósulásáért, a
társadalom alulra szorítottjainak emberi jogaiért,
életlehetőségéért küzdött egész életében, bizony sem a
„demokratizmus”, sem a szocialista eszmeiség halvány jeleit
sem fedezte volna fel a kialakult viszonyokban. Mint mindig, most
is kemény vitára kényszerült volna eszményei
meggyalázóival! Így hát az új évszázadba is kitagadottan,
rágalomözönben lépett volna át; semmit sem tehetett volna a
„rendszerváltó” pártok hatalom- és pénzéhségével
szemben. A megvalósítandó „jogállamiság” eszméje
valójában már a változás első pillanataiban eltorzult: „A
Kerekasztal mekegett […] jöttek a becsüsök / sanda
érvei: / Privatizálás… / El kell adni…
/ és eladták / múltunkat szőröstül-bőröstül a
kufároknak / eladták az egész vircsaftot a fejünk felől /
miközben fuvolahangon énekeltek / folyt a csapból a Győzelmi
jelentés / lila ködképben / Európa
közeledett”. A tisztánlátók már ekkor sejtették, hogy
„a Történelem legnagyobb átverése zajlik / Világszínház!
Világcirkusz! / a szemfényvesztés kora!” A különböző
érdekcsoportok – a húsosfazékhoz jutván – csak azon
jártatták eszüket, hogy minél nagyobb darabot emelhessenek ki
belőle a maguk számára. Az ország, mint annyiszor a
történelemben, ebek harmincadjára jutott. Ki felel a „nagy
átverés” cirkuszi trükkjéért, az utcára került
százezrekért? „Az ország belép a nagymosodába / hol a
fékezett habzású mosószerekkel / kimosható a
történelem”. Az „istenadta nép” pedig észre sem veszi,
hogy mindenéből kifosztják, „örül a porcukornak /
csodálkozik ha eső esik / Orwell nevet az egészen / megmondtam
előre / a Szeretet mint megvert kutya / ódalog ki a
történetből”. Baán Tibor – mint egykor Kassák –
beemeli a költészetbe a leghétköznapibb életszinteket
éppúgy, mint a magasztosabb régiókat; a biblikus elemek
beépítésével nem annyira azokat profanizálja, mint inkább
felerősíti a kontraszthatást a két szint között: „A
feketegazdaságon keresztül / szép csöndben elvérzik az
ország / közel az Utolsó Vacsora ideje /
füstöl a felgyújtott szemétdomb / a titkos aktákkal a szív
baltáival”. És a jobbérzésűek, a nemzet sorsáért
felelősséget érzők tehetetlenek. „ÁLL A GYÖTRÖTT ISTEN
ANYJA” – és nem tud segíteni… „A jövő kifordult
sarkaiból / mindent elöntött a hazugság […] napkelték
plakátját ragasztják a házfalakra / szavazzon ön
is a napkeltére / gyűjtik a cédulákat és
aláírásokat”; s eközben eladják a napkeltét és a
napnyugtát, a falevelet, a mezőt, a városokat. „Sírni
kellene de a sírás / csak az igazak adománya lehet / a
bűnbánóé ki felismeri Isten angyalát a ködben”; csakhogy
hol vannak itt a bűnbánók és az igazak? „A korszak hazug
miazmás levegője” megfullaszt minden őszinte, jobbító
szándékot, a nemzet megmentésére irányuló minden
törekvést. Mire felocsúdunk kábulatunkból, már se ország,
se nép…
Ennyire sűrítetten, esszenciális
tömörséggel, a konkrét részletek aprólékos (és versbe nem
illő) elhagyásával talán még senki sem örökítette meg
mind ez idáig a rendszerváltás szomorú történetét. Baán
Tibor – Kassákon „iskolázódva” és Madách
szemléletével azonosulva – mélyen ismeri/érti a
történelem mozgásának belső logikáját: minden koreszme –
megvalósítása közben – beszennyeződik, kudarcba fullad,
önnön visszájára fordul. A történelem színpadán minden
felvonás az ember vereségével végződik. A Tragédiát
mégsem Lucifer zárja le, hanem Isten: „Mondottam, ember,
küzdj és bízva bízzál!” Kassák eposza is reménnyel
zárul: „Hitek máglyáznak. Máglyák énekelnek. […]
Valahonnan elindult az igazságos ember. / S a szegények
karjaiban újra felébredt a könyörtelen erő. Ó, megtalált
fiatal testvéreim!”
Van-e hát, lesz-e hát most is remény? E
kérdésre a szerző nem felel; ránk bízza a választ…
Baán Tibor kivételes formakultúrája,
történetfilozófiai iskolázottsága, mitologikus
látásmódja, a köznapi értelemben vett politikumtól,
„pártviszályoktól” való szellemi függetlensége
különleges helyet jelöl ki neki költészetünk széles
palettáján. Aki érteni és megérteni akarja korunkat,
sokat meríthet az ő költészetéből, s megtanulhatja
„magasabb szempontból” mérlegelni a köröttünk zajló
történéseket… (Hét Krajcár, 2009)