Ferdinandy György
Mielőtt
a semmibe hullunk
Köszöntjük a 75 éves írót.
Valaha én is az olvasmányaimból éltem.
Az ám, csakhogy közben elmúltak az évek. Hajósládám a
tengerbe veszett, könyveim megsárgultak, aztán foltosodni
kezdtek, végül összeragadtak a trópuson. Ma már nem is merem
felütni őket, nehogy valami sárga por peregjen ki a
borítóból gyönyörű betűk és illatos szavak helyett.
Nagyobb baj, hogy a fejem is megpimpósodott.
Fél évszázad hosszú idő. Por pereg a papírra, ha
megpróbálom összeszedni a gondolataimat. Nagyzolok most is:
saját gondolataim már régen nincsenek. Lám, most is csak
idézeteket keresek. Mert azt azért tudom, hogy mit kellene
mondanom.
Néha felrémlik valami, mint ez is, hogy mik
voltunk, mit akartunk, mielőtt a semmibe hulltunk. Vas
István írta volna? Jól látom, ül a Bajza utcai kis
palotában, és néz rám, szelíden, komolyan. Vagy ez a másik:
tanártársam, Ciro Alegría vén indiánja, akinek mióta
csak útnak indult, minden lépése hazafelé vezetett.
Ha tudnám, hol keressem őket, ezzel a két
idézettel indítanám az itt következő dolgozatot. Szóval
hetvenöt éve születtem, és fél évszázada jelent meg első
kötetem. Ez az, amit itt most mondani akarok.
*
Mert igen, mióta csak kinyílt előttem a
nagyvilág, én azt kutattam, hogy mi ebben az új helyzetben a
tennivaló. Hogy egy úgynevezett ötvenhatos fiatal számára mi
most és itt a feladat.
A választ az első időkben könnyen
megtaláltam. Tanúskodnom kellett, hogy mi történt odaát,
Napkeleten. Hogy miről szólt a budapesti forradalom. A francia
közvélemény azt tartotta, hogy a felkelés a keleti
zsarnokság ellen, tehát a nyugati életforma mellett szavazott.
Ez kényelmes magyarázat, és ehhez szállítottuk mi is,
akarva-akaratlan, az adalékokat.
Mert ami a hozzám hasonló fiatalokat illeti,
mi – be kell vallani – nem tudtuk, hogy pontosan mit is
akarunk. Az ábrándjainknak mindenféle neveket adtunk.
Emberközpontúnak és emberarcúnak képzeltük el az új
világot, amit majd felépítünk, miután puszta kézzel
kivertük Budapestről a páncélosokat.
Volt itt tehát magyaráznivaló. Elemi dolgok,
például az, hogy nem akartuk elfoglalni a magyarlakta,
szomszédos országokat. Meg hát bonyolultabbak, olyasmik, hogy
munkástanácsokat képzeltünk a gyárak élére kapitalisták
helyett.
Ami engem illet, nekem erről szólt a
forradalom. Ezt kellett valahogyan megírnom, mivel Párizsban
éltem, franciául. És én ezt variáltam hosszú éveken át,
kitartóan és hűségesen. Még ma, fél évszázad után is
minden októberben a magyar rádiók ’56-os adásait hallgatom,
és még ma is kicsordul a könny a szememből, amikor Nagy Imre
rádiószózata elhal a recsegő-ropogó Kossuthon.
*
Menet közben apránként, lépésről
lépésre felfedeztem, ami körülvett. Új világomat, a
Vadnyugatot.
Mit mondjak? Nem voltam elragadtatva tőle.
Tudnom kellett volna, hogy sehol sem fenékig tejfel az élet, de
én azt képzeltem, hogy itt igen. És hogy, mint amolyan hős
fiúnak, itt mindenféle jár nekem.
A szabadság előnyei nem szembeszökőek:
kiabálhattam ugyan, mert senki sem értett, de nem volt se
szavazati jogom, sem útlevelem. A hátrányai annál inkább:
itt nem lehettem sem éhes, sem beteg.
Pedig szerencsém volt: francia környezetbe
kerültem, elvettem feleségül a kis gimnazista lányt, aki
kijavította az újságcikkeimet. Bekerültem a tojásba, mint
Félicien Marceau mondaná. Belülről ismerhettem meg a
monstrumot, ezek meg José Marti szavai. Lassacskán, lám,
minden eszembe jut.
De a tandíjat megfizettem: háromszor vettem
feleségül a lányt, aki akkor már régen nem fordítgatott
nekem.
Így formálódott a soron következő feladat.
Elmagyarázni, hogy anyám, én nem ilyen lovat… Öt évvel a
francia után, 1965-ben megjelent első magyar prózakötetem.
Hogy mi volt benne? Tucatnyi látlelet. A Szomorú
film tanárnője sztriptízbárban dolgozik, a tengert fal
veszi körül. A kiöregedett bokszolóból bohócot csinálnak,
nem lesz többé a példaképe senkinek. „Kutya világ ez! –
mondja Z., akinek még neve sincs. – Nem azoknak találták ki
a gondolkodást, akiknek évente csak egy napjuk van rá.”
„Ért maga engem?” – sír fel a Futószalagon című
novellám Ocsmándija. „Mert én csak hajszolom, kínozom
magam.”
A diagnózist enyhítette, hogy volt az
írások között néhány otthoni. Versesfüzeteimről azonban
már nem lehet ezt elmondani. „Becstelen világban nem érti,
miért kell / szembefordulni a becstelenséggel.” (Licsnij
cselovjek)
Másutt „éhes gyermekei lerágják / a
kenyérkereső bomba bal lába szárát megeszik
gyógyíthatatlan ínszakadását…”. De sebaj!
„Szeretetcsomagot küld a Karitász apukának féllábúnak
való speciális nadrágot szellemi útmutatót is féláron
fizetik elő a lelkitükörre.”
Kallódó sorstársaim végül. Az ő
arcképcsarnokukon ma is dolgozom. Az éhen halt költők, a
szénné égett barátok emlékei kifogyhatatlanok.
*
A két út közül tehát számomra egyik
sem volt járható. A fantazmagóriákhoz pedig nincs érzékem.
Kell lenni más megoldásnak is, ezt mindmáig így gondolom.
Sokat olvastam, sok mindenbe belevágtam, de a világmegváltó
eszmék – úgy láttam – sosem reálisak.
Milyen jó lenne, ha feltaláltam volna a
spanyolviaszkot! De én nem találtam fel semmit.
Emberközpontúnak és emberarcúnak képzeltem most is szép,
új világomat, csakúgy, mint ’56 zaklatott hónapjaiban.
Trópusi tanodámban ráadásként megismertem
a gyarmatvilág nyomorát, felfedeztem, hogy a fejlett országok
gazdagsága honnan származik. Ez volt az utolsó csepp a
pohárban. Új írásaim a spanyol diktatúráról szólnak, a
franciák ellenében az arabok mellett teszik le a garast. Kár,
hogy az Ahogy Lehet párizsi szerkesztője, Rezek Román csupa
jóindulatból elégette ezeket a kéziratokat.
1956-ot újra meg újra megírtam. Még húsz
évvel a forradalom után is Nagy Imre szózatát idéztem. Azt,
hogy „a kormány a helyén van”. A sírban.
Mindezt azokban az évtizedekben, amikor meg
szokta csinálni az életét az ember. Amikor házat, családot
alapít, barátok veszik körül, asszonyok, gyerekek.
„Harminckét éves vagyok. Ősz van” –
töpreng Nemezió González egyetemi tanár, akinek az a
legnagyobb felismerése, hogy nincsen rá szüksége a világnak.
„Mélyen tisztelt állatok, hölgyeim és uraim!” –
kiáltja a Duna forrásánál, és kalapjába fogja a vizet.
„Valahogyan így ejtettük mi is ámulatba a világot! Mert
hát fogtuk volna be a Vaskapunál, nem igaz?!”
Innen, a reménytelenségnek ebből a
pokolbugyrából kellett volna megtalálnom a kiutat.
*
A hatvanas évek elejére 1956 diákjai
befejezték a tanulmányaikat. Azok, akik hűek maradtak az
elhagyott hazához, egyesületeket alapítottak. Már nem volt
szükségünk a világháborús emigráció pókhálós
fórumaira. Párizsban a Magyar Műhely köre, „a fiúk”
indítottak irodalmi folyóiratot.
Hozzájuk csapódtam én is, ez volt az egyik
út. Járható annak, aki írónak készült.
Valahol olvastam, hogy a szép az igaznak az a
formája, ami az igazságot keresők előtt rejtve marad. Egy
másik idézet, amit megint csak körülbelül tudok. Ezen az
úton, pontosan, szépen kerestem én is tovább az
igazságomat.
Olvasói ugyan nem voltak az úgynevezett
nyugati magyar irodalomnak, de nekem így is megjelent, minden
öt évben, egy-egy kötetem. Most, hogy újraolvasom őket,
gyanítom, hogy ezek az én legjobb írásaim. Ezek az itthon
teljesen ismeretlen formakereső, félig-meddig avantgárd
szövegek.
Történetek itt már nincsenek. A Helyzetjelentés
trópusi csavargója előtt megáll egy kölyöklány, és
megkérdezi, hogy merre van a Váci utca. Semerre: „a
fedélzeten tátognak, hánykolódnak a halak. Egyik-másik
összeszedi minden erejét, a levegőbe dobja magát. Kimered a
szeme, látja a vizet.”
„Ó, nem ördögűzés ez! – mondja a
hazalátogató Harold Bergestam. – Csak amolyan leltár,
mérleg. Kényszerű rossz. A maguk helyére tesszük a dolgokat,
nyugodtan, tárgyilagosan. Négy szót írok a táblára: ez
mondat. Kimondom, van. Megyek, szótlanul, komolyan.”
Ami eddig történt, rövid, gyors események
egymásutánja. Akárhogyan is vesszük, alig egy évtized.
Dolgozni csak most kezdtem el. Most, hogy nem maradt több –
mint mondtuk: irodalmon kívüli – feladat.
Minden valamirevaló atlétának előbb-utóbb
el kell jutni arra a szintre, hogy jól érezze magát, ha
futhat. Kezdtem én is jól érezni magam.
*
Rendet próbáltam tenni a fejemben:
hozzáfogtam megírni az életemet. Verset többé nem is írtam.
Úgy látszik, hogy annak idején a zűrzavarból merítettem az
ihletet.
Ez lett a penzumom, hosszú éveken át, az
önéletírás. Hogy megérte-e? Időt nyertem vele. Megtanultam
– ezt Orbán Ottó mondta nekem – az anyanyelvemet. Az egyes
szám első személy – ezt is ő írta le – különben sem a
nyelvtan egyes szám első személye, hanem a közvetlen és
halálos kockázaté.
A másik kiút közismert: másokkal
foglalkozni. Felfedeztem én is a többieket. Először
kisfiamról írtam novellafüzért, 1980 után pedig sorra
kerültek, egyik a másik után, a trópusokon haldokló öreg
magyarok.
„Keleten – írtam – a szocialista,
Nyugaton a kapitalista realizmus tünteti el nyomtalanul az
Embert… Mit tehet az író, ha megutálja saját
lelkiállapotait? S ha ráadásul – idegenben – az
anyanyelvvel együtt megszakad a valósággal is a kapcsolat?
Egyszemélyes szociográfiába kezd, a körülötte kallódó
életekből teremt dokumentumokat.”
Sorra vettem a tönkrement, az elpusztult
barátokat is. Azokat, akiknek nem sikerült: a hősi halottakat
és az öngyilkosokat. „Nem voltak se jobbak, se roszszabbak,
mint a többiek – ezt, ha jól emlékszem, Márai mondta –,
csak vittek magukkal valamit, amitől nyugtalanabb lett
körülöttük a levegő.”
Megírtam tucatnyi szociográfiát. A trópusi
Juliska nénit, Axel grófot, Létai urat. Sorra kerültek a
lányok: Chica, Claudine és Cali. Az ő életük bestseller lett
a Szajna partján. Jött azután Don Julio, a hű barát és
Uncle Sam, a festői rokon. Őket követték a hazatérő öreg
magyarok, megannyi kisregény. Ezt a műfajt mindmáig
következetesen folytatom.
„Bordáim kosarában féltett arcokat
őrzök.” Papp Tibortól, a párizsi költőtől kölcsönzöm
az idekívánkozó szavakat.
*
Arról, hogy hasznos legyek, soha nem
tettem le egészen. A nyolcvanas években a szociográfiák
mellett belekezdtem valamibe, amit később úgy hívtam:
ablaknyitogatás. Helyzeti előnyöm, az, hogy nyelveket
beszélek, és más irodalmakba is beledolgoztam magam, úgy
éreztem: kötelez. Elkezdtem franciára, majd spanyolra
fordítani otthoni írótársaimat. Tucatnyi kortárs költőt
adtam ki egyetemi füzetekben. Néhányan (Kukorelly Endre,
Parancs János, Zalán Tibor) ki is jutottak hozzám, a Szigetre,
mint mondtuk: „meghívta őket az egyetem”. Deák Lászlónak
pedig kétnyelvű verseskötetet adott ki dominikai kiadóm.
Az ezredfordulón két antológiánk is
megjelent. Huszonöt pályatárs kilencvenkilenc verse és a tíz
fiatalt bemutató 2006-os Lesz majd egy helikopterem. A
spanyol költőket munkáik magyarra fordításával honoráltam.
De ezen kívül magyarra keveset fordítottam. Talán csak Barsy
Kálmán, az argentin-magyar író egy kisregényét és Chica, a
trópusi lány történetét. Elvétve, itt-ott, verseket.
A klasszikusok közül csak Remenyik Zsigmond
került átültetésre, franciául jelentettem meg az indián
élettárssal foglalkozó, számomra olyan kedves
elbeszéléseket. És hát a Szabad Európa Rádióban elhangzott
félezer könyvismertetésem is ehhez a kétirányú
ablaknyitogatáshoz tartozik.
A szigetvilágban nagyon magányos tud lenni az
ember. Ahhoz, hogy olvasóm legyen, le kellett fordítanom a
dolgaimat. De másról is szó volt itt, nemcsak az olvasókról.
A spanyol – és főleg a francia – verzió volt a kontrollom.
Fordításban a hibák kiugranak.
Életem utolsó évtizedében az Isla Negra
Kiadó három kötetben kiadta portorikói tárgyú
elbeszéléseimet. Azóta „karibi-magyar írónak” is tartom
magam.
*
Ezen a ponton a tanításról is szót
kell ejtenem. Végül is harminchét éven át tanítottam.
Délután, mert a reggeli penzumomba nem köpött bele az
egyetem. Ezért is maradtam ott – így szoktam mondani.
Vagyishogy az oktatás másodrangú foglalkozás az életemben.
Most, harminchét év után írom le először, hogy ez így nem
igaz. Nem volt itt másodrangú, csak a környezet. A diákjaimat
szerettem, ma is jól emlékszem az arcokra, nevekre, azokra,
akik ott jegyzeteltek velem szemben ezek alatt az évek alatt.
Sok mindenre megtanítottam őket. Leginkább
önbizalomra, ez volt itt a gyarmatvilágban a legfontosabb. A
fejekbe verni, hogy a nagy népek kórusában a legkisebb,
légypiszoknyi szigetnek is helye van.
Tulajdonképpen két részre oszlik ez a
tanári pálya. Az első évtizedekben a maró gúny jellemezte.
Meg voltam győződve róla, hogy minden hiába. Hogy a
gyarmatosítás módszerei – az elidegenítés és a
beolvasztás – ellen az úgynevezett európai humanisták – a
nácik – megalázó környezetében egy magányos ember semmit
se tehet.
Azután megismertem egy kubai tanárnőt,
akitől ellestem az apró lépések módszerét. Azt, hogy
például a logikához az út a grammatikán keresztül vezet.
Neki köszönhetem, hogy izgalmas kalanddá változott
pályafutásom második fele.
Prófétaságom! Némi öniróniával így
szoktam mondani, ha a Ninivére panaszkodó és a bálna
gyomrában évről évre hazautazó Jónáshoz hasonlítom magam.
*
Volt egy másik, ennél keményebb
alternatíva is. Előbb-utóbb el kellett döntenem, hogy
hazatelepülök, vagy itt, a trópuson fejezem be az életemet.
Az idegen – hiába fekteti, mint mondani
szoktam, két vállra az ember – hoszszú távon kikezdi a
szervezetet. A nyelvérzék talán nem inog meg, de azt, hogy hol
is van, és hogy kinek szövegel, egyre kevésbé tudja az, aki
az anyanyelvén dolgozik. Termékeny tudathasadás! –
mondogattam eleinte. Fiatal korában mindenfélét kitalál
magának az ember. Azután, amint múlnak az évek, a
kétlakiság egyre nehezebb.
A hazatéréssel megpróbálkoztam én is.
Először még a francia családdal, tizenegy év után. Ebből a
kalandból született A francia vőlegény. Akkor,
tizenegy év után, Budapesten még semmi sem változott. A
rendőrségre lépten-nyomon beidézték az embert, az
eszpresszókban a régi zongoristák, a házak falán a háborús
géppuskasorozat. Nagy megkönnyebbülés volt visszajutni a
francia panellakásba, ahol azokban az években körmöltem a
tézisemet.
Ismét elmúlt tizenegy év. Egyre sürgetőbb
lett, hogy hazavigyem a madárlátta kenyeret. De 1978-ban már a
hatóságok akadályozták meg a hazatelepülésemet. 1988-ban
pedig a körülmények: ki kellett várnom, hogy nyugdíjazzanak.
Akkor már kubai feleségem volt, száműzött
ő is, mint jómagam. Mégsem vállalta az újrakezdést odaát,
Napkeleten. Az íráshoz nyugalom kelletik. Többé-kevésbé
kiegyensúlyozott lelkiállapot. Ezért a békességért hoztam
meg a mértéktelen áldozatot: életfogytig tartó
számkivetésre ítéltem magam.
1995-ben, négy évtized után, települtem
haza végleg. Akkor is – egyedül. Ezt a hazatérést írja le
az 1999-es Régi placc.
„Sokáig azt hittem, hogy életem legnagyobb
elhatározása volt, amikor felkerekedtem, és nekivágtam a
világnak. Hogy bármit tartogat is még számomra az élet,
ennél fontosabb nem történhet velem.”
„Ma már tudom: elmenni nem nehéz. Időről
időre mindenki felszámolja a régi dolgokat. Az igazi nagy
elhatározás a hazatérés. Erre már igen kevesen szánják el
magukat.”
*
Az, hogy végleg hazatelepültem, persze
csak félig igaz. Mert az életeim színhelyére – mint minden
öngyilkos – évről évre visszajártam. Több világom lett,
és több életem. Otthon maradni? Talán ha át tudtam volna
adni valamit! De az óhazát nem érdekelte, mit tudok:
gyanakodva fogadták minden javaslatomat. Nem vettek körül új
barátok. A kíváncsiság és a türelem nem jellemezte az
otthoniakat.
Azután meghalt apám és anyám. Egyik a
másik után, elszakadoztak a gyökerek. De engem, fáradt
bolygót, már nem lehetett a pályáról letéríteni. Akár a
vándormadarak, minden évben hazatelepültem, amint
kitavaszodott. Néha eszembe jut: miért kapaszkodom ezen a
homokzátonyon? Talán mert elviselhetőbb, ha az ember idegenek
között idegen.
Így néz ki utánam a világ – állapítom
meg évről évre. Lám, én nemcsak a múltat: a jövőt is
tudom.
Végül pedig itt van ez a hívatlan vendég: a
betegség. A teljes igazsághoz ez is hozzátartozik. Az ember
oda megy, ahová küldik az orvosok. Írtam erről egy
novellafüzért: kinevettem a vastüdővel sóhajtozó szerelmes
matuzsálemeket.
„– Megváltoztál! – mondja a feleségem.
Az öregség lenne?
– Ez valami más – sóhajtja. – Hogy mi?
Nem tudom. De ez, érted, ez már nem te vagy.”
Ülök a székemben, és nézem a tévét.
Ugrálok a csatornák között, nyomogatom a gombokat. Nem tudok
figyelni. Még a meccsekből is teljes félidők kimaradnak.
Sosem tudom, ki vezet, és hogy merre hajt a csapat.
…Mindegy. Ez itt egy élethelyzet.
Szoktatgatom magam. Amíg dolgozom, én tartom kezemben a
sorsomat.
*
Apám maga köré gyűjtötte a családot:
nővéreit, öcsémet, húgomat. Karácsonykor már kora
délután sötét este van. Elbúcsúzott tőlük, mindenkihez
volt egy szava. Amikor elmúlt a morfium hatása, és kiosont a
kórteremből a család, mindenki sírt. De valahogyan mégis
mindenki megnyugodott.
Rólam nem ejtett egy szót sem apám. Nekem
már feladatott egy képeslapot. Boldog ünnepeket! Ennyi, ezt
érdemeltem. Nem voltam jelen, és jelen lenni az egyetlen
kötelesség. Az egyetlen feladat.
Anyámhoz is telefonon beszéltem. A füléhez
fektették a kagylót, hallhatta a hangomat. Hozzá is későn
érkeztem. Nem fogtam a kezét, nem tudom, akart-e még valami
fontosat.
Így múlt el az élet. Engem mindig csak
értesítettek. Mindig volt előttem valami fontosnak képzelt
nagy feladat. Sovány vigasz, hogy megírtam őket. „Ne
közösködjön olyannal…” – mondta az arányérzékről
Déry Tibor. Valahol a Vidám temetés elbeszéléseiben.
Hogy mik voltunk, mit akartunk? Ki tudja.
Porszemek. Ha még reménykedem valamiben, akkor nem abban, hogy
– vak tyúk is – kimondtam valami fontosat. Inkább csak
abban, hogy itt-ott pontosan fejeztem ki magam. Félszáz
kötetemből ennyi talán megmarad.
Farkasaivá lesznek… így mondta Déry Tibor.
Farkas lett belőlem is itt, a trópuson.
2010-ben két könyvem jelenik meg,
Székelyföldön és a Dominikai Köztársaságban. Valamikor,
fiatalon, mindent akartam. Ma, öregen, itt a periférián is az
útpadkára szorult életek, a perifériák krónikása vagyok.
A helye nem hűl ki senkinek. Talán lesz,
akinek néha eszébe jutok.