Dobás Kata
Iancu Laura: névtelen nap
Kortárs Kiadó, 2009
Iancu Laura legújabb verseskötete
erősen hagyatkozik a színek megjelenítésének
stílusformáló szerepére, noha nem a hagyományosan értett
sokszínűség értelmében. A lecsupaszított, megtisztogatott
nyelv előtérbe hozása a korábbi versekre is jellemző volt, s
úgy tűnik, a névtelen nap darabjai immáron
kiegészülnek egy olyan motívumhálóval, amelyben a színek,
pontosabban szólva a színnélküliség poétikai szerepet kap.
A redukált nyelvhasználat, az inkább
rövidebb, mint hosszabb formák rendkívül sűrítetté teszik
Iancu szövegeit, s ezért minden olyan jegynek jelentőséget
lehet tulajdonítani, amely a zárt szerkezetből a versbeszéd
közös vonásaira, illetve megbicsaklásaira mutat rá. Az
eddigi kritika kiemelte Iancu költészetéből a – jobbára
katolikusnak tűnő – vallási motívumokat, amelyeket az én
értelmezésemben (sem) lehetséges szorosan a (katolikus)
teológia és az irodalom metszéspontjaiként tárgyalni jelen
kötet esetében, noha a korábbi versek mintha tudatosan ezt az
értelmezési keretet hívnák elő. Sokkal gyümölcsözőbbnek
bizonyulhat, ha mindezt tágabban, egyfajta Én–Te
viszonyrendszerében vizsgáljuk, és a metafizikai
„jelenlétre” ennek szükségszerű következményeként
tekintünk. Ez az oppozíció, amelyben a Másik soha nem egy
rögzített entitás (éppen úgy sejthető mögötte az anya, a
szerető, mint az Isten), hanem egy folyton változó
változatlan – hiszen mindig a Másik marad –, olyan
kikerülhetetlen kérdéssort jelent a lírai énnek, amelyben a
végső és egyetlen eligazodás nem lehetséges. Az értelem
fogalmi lehetetlensége látványos módon a haláltól való
távolságtartással áll kapcsolatban: „rossz álmom takartad
éjjelen / jégkocka szív az űrben / a végső ne érje
testem” (Mozdulat). Úgy tetszik, a vers-én folytonos
rákérdezése a Másikra, és ezzel természetesen saját
magára is, tudatosan kerülni, sőt tagadni látszik az egyetlen
válasz lehetőségét saját helyzetében. A halál, a
megszűnés több szöveghelyen is ennek a megkereshetetlennek az
utolsó stációja, de ez az élet – az örök kérdezés –
szemszögéből szükségszerűen befoghatatlant kell hogy
jelentsen. A folyamatos feszültség, amely szerencsés
poétikai megvalósításként megengedi „a Másik mint a
Halál” értelmezést (s így még inkább hangsúlyozza az
oppozíciót), az egész köteten végigvonul.
Ez a kétpólusosság persze szintén nem
tekinthető rögzítettnek, már csak az időhöz való
viszonyulás miatt sem: „az idő végül / – ahogy a
létezéshez illik – / az idő végül nem érkezik” (Farsang).
S itt megint lehetne párhuzamot vonni a másik felével, ami
éppen anynyira lehet a haza, a halál, mint az anya, a
szerető vagy az Isten, és amelyekkel a szövegrész alapján az
idő örök el nem érkezésének gondolata párosul.
Kifejezetten zárt versbeszédnek tekinthető ebben az
értelemben Iancu költészete, hiszen amennyire megengedi az
egyenlőségjelek kitételét az általa felvázolt bináris
szembenállásban, éppen annyira be is zárja az értelmezői
kört, noha a kör itt leginkább végtelenítettnek tekinthető.
Az eddig elmondottak Iancu verseiben – hol
tisztábban, hol homályosabban – már korábban is
látszódtak, s a névtelen nap darabjai inkább ennek
kikristályosodott formai megvalósításait mutatják. A
továbbiakban tehát ennek a beszédmódnak az önreflexív
kivételei válnak érdekessé, ahol megbicsaklani látszik a
jól felépített és egységes, jóllehet cseppet sem könnyen
befogadható megszólalásmód. Ahol tehát felfeslik a
szövet/szövegtest, ott a metaforának megfelelően mindig a
vér látszik. Tulajdonképpen ennek a vérnek, illetve a piros
színnek az időről időre való viszszatérése lesz a
rákérdező kétség jele. Ugyanis a versekben alapvetően a
szürke szín legkülönfélébb megjelenési módjai
dominálnak, hol konkrétan a szín megnevezésével, hol egy-egy
tárgynak a meglétével: „mi már csak árnyékok vagyunk /
nincs több éjszakánk / szürke ölelésünkre / Isten néz
olykor” (Agónia); „húzd be a sötétítőt anyám /
vaságyra csap a villám”; „akár az aranyborjúra hányt ima
/ a trónust füst takarta” (1978. december 30.). Az
utóbbi idézet jó példa lehet arra a jelenségre, amelyben a
másik színt (jelen esetben az aranyat), tágabban nézve: a
Másikat eltakarja valami olyan jelenség, ami a látványt
szürkévé alakítja, s csak az előzetes tapasztalat miatt
lehetséges (a borjú) színének tudása. Ez a motívum több
ízben felbukkan a szövegekben, s nemcsak az egyértelmű
tudást, de a tapasztalatot is erőteljesen megkérdőjelezi.
A piros szín, ha csupán az irodalmi
hagyományt tekintjük, meglehetősen terheltnek mondható, de
nyilvánvalóan nem lehet elvonatkoztatni, főleg az általam
szükségszerű hozadéknak tekintett teológiai, metafizikai és
vallási olvasattól sem. Magától értetődő, hogy a
felnyíló seb nagyon összetett szimbólum és jel is: a
krisztusi kereszthalál és feltámadás, valamint az emberi
élet, a születés és egyben halál jegyei ezek. Iancu Laura
költészetében mindez akkor válik igazán érdekessé, amikor
nem csupán a rámutatás, de a beszéd szintjén viszi végig a
metaforikus sort. Erre a legszembetűnőbb példa a Harangok
című vers: „hull az eső, az ablak mást nem mutat /
vecsernyére harangoznak // görnyednek a szürkülő hajlatú
vértanúk / a szuvas padokban a függöny felszakadt // rozsdás
az ég”. Az eső, ami csupán az ablakon keresztül
érzékelhető, és a szójátékot sem mellőző vértanúk
szürkesége a bibliai Jelenések könyve felhasadt
függönyének motivikus bevonásával a piros és szürke
színű, azaz rozsdás ég felé mutat. Ez az igen látványos
versszöveg persze nem függetleníthető a már felvázolt
bináris oppozíciótól sem, s mivel Iancu költészetétől nem
idegen a saját beszédre való visszautalás, megengedhető az
az értelmezés, miszerint már maga a rákérdezés sem
fájdalommentes aktus, és így a Másik, a Te megértésére
tette kísérletek sem tarthatók problémamentesnek. Úgy
tetszik, mintha a soron következő értelem megképzése a Seb
felnyílásával járna, s ekképpen minden alkalommal a
kérdezés mikéntjét érintené: „szemem már nem látja a
formát, / szemem a mindent látja: köd van. Piros kendő
fejeden, de / anyám, vasárnap a világ / éppoly szomorú, mint
a karácsonyfa / alá szorult porszemek” (Feltámadás).
Vagyis a rákérdezés aktusa sem egyértelmű többé (köd),
így pedig az Én és a Másik (piros kendős anya) viszonya is
differenciáltabbá válik.
A kötetben az egyetlen, nem éppen
szövegszervező eljárásként értékelhető s éppen ezért
kérdésessé váló jelenség a szabadvers-szerű formák
szerepe. Ez többször kelti az olvasóban a monotonitás
érzetét, amivel egy következő kötetnek mindenképpen
számolnia kell. Iancu Laura költészete a legutóbbi verses
gyűjteményhez képest mindenesetre kiegészülni látszik
néhány igen markáns elemmel. A Saját és a Másik
viszonyrendszer nem csupán finomabb megvalósításokat mutat,
hanem összetettebb szerkezeti megformálást is, és ezenfelül
rendkívül látványos azoknak a motívumoknak a bevonása,
amelyek megteremtik az általa szintén témává emelt
értelmezési sokszínűséget. Mindebből az is következik,
hogy a névtelen nap című kötet elolvasása után –
sok más mellett – a szürke szín jelentéshálóját is át
kell értékelnünk.