Báró László
Kropotkin
Az ötvenkettesen zötyögtem a
Villanytelep felé. Ha ugyan nem valami máson, más irányba,
mivel éjfél után feküdtem le, és most alig múlt öt.
Mindenesetre ötvenhatos nem lehet. Az ki van zárva. Igaz, este
végül is rögtön elaludtam, de most átkoztam magamat a
gyengeségemért, amiért a film után, amit együtt néztünk
vadonatúj Favorit tévénken a Zolival, nem feküdtem le
azonnal. Az az igazság, hogy feldobott a film. De főleg a
technika bűvölt el, ami beröpítette a világot a
cselédszobámba. Meg persze a fiatalság, a hormonok! Dumálni
kezdtünk, és mivel késő volt már, gondoltam, hazakísérem a
barátomat. Mert addig is beszélgethetünk. A Bacsó Béla utca
a Bakáts tértől gyalog kábé fél óra. De legalább ötször
tettük meg oda-vissza, úgyhogy most csak időnként láttam ki
a fejemből.
Néha a hideg üveghez ért az arcom, ilyenkor
az undortól felébredtem. A villamosok ablakai koszosak,
büdösek az emberek leheletétől, gyomorszagától. Meg az
üveg és a keret közé nyomkodott csikkektől,
almacsutkáktól, ügyesen kilőtt orrváladékoktól.
Fantasztikus, hogyan képes valaki egyik orrlukát befogva olyan
pontosan célozni, hogy a sárga zselé pont az üveg és a
lakkozott faráma közé repüljön! Ez igazi tehetségre,
képzelőerőre, valamint iróniára vall. Az illetőnek volt
gyerekszobája.
Gyorsan átültem egy másik ablakhoz.
Tehettem, mert összvissz ketten hagytuk magunkat vonszoltatni
valahová a becsület és dicsőség mezejére. Akkoriban nálunk
így csúfolták a melót. Érdekes, hogy ezek a tájak, mint a
mezők általában, milyen messzire esnek a Belvárostól. Mintha
undorodnának az elpuhult civilizációtól, a semmittevéstől,
amelyben annyira otthon éreztem magam mindig. Valahogyan össze
kéne tolni ezeket a helyeket. Egy nagy szövetségbe, ami
akkora, mint a munkások ölelése a parasztokkal. Vagy ha ezt
nem szabad, vagy nem lehetséges, akkor minek kötik össze őket
villamosvágányok? Halványan gyanítottam, hogy vagy ott
nincsen igazán becsület és dicsőség, ahova megyek, vagy a
Belváros is sokkal menőbb, mint ahogyan látszik.
Az éjjel régen elhagytuk már a filmet, és
irodalmi kérdésekről szavaltunk. Azok bugyborékoltak
bennünk, mint a napelemmel forralt víz, amíg az éjszaka le
nem szívja az égre néző, koromfekete amorfszilícium lapok
minden csepp áramát, és el nem enyészik a sötétben összes
energiája. Részegen a felismeréstől, hogy olyanokat
nyilatkoztam, amiket magam sem sejtettem eddig, lelkesen
fejtegettem eszményi világlátásomat: a bohózatos tragédiát
és annak méltó befejezését, a süket és értelmetlen
csöndet. Ami – ha nem volna képzavar – szürke lenne. A
szürke csöndet. Az abbahagyást. Mint amikor a prédikáló pap
szájából kiesik a protézis, és ő nyammogva keresi az oltár
lábánál a folytatás lehetőségét.
A Körút kihalt volt, akár most hajnalban az
Üllői. Csak a Rákóczi tér sarkán élénkült fel egy kissé
az élet, ahol befordultunk a Bacsó felé. Pár koszlott kurva
próbálkozott volna velünk, de amikor a Zolit felismerték,
ellankadtak, és ernyedten legyintettek.
Akkor még nem ismertem e hely múltba ágazó,
valódi jelentését. Nem tudtam, hogy Rákóczi Párizsban
lányokat futtatott, és hogy Szabó Dezsőt itt a téren
hantolták el stílszerűen egy üres konyhai kredencben, mivel
éhen halt. Nekem akkor a tér még patinás volt, láttam magam
előtt Rákóczi vállra omló, hullámos, barna fürtjeit, a
fültől fülig érő glóriát: Pro Libertate, és azt
hittem, az én látásom új, és habár cinikus, friss, mint a
tavaszi szél. Azt hittem, hogy a Zoli anyja, aki megszámolta,
hogy egy utcalány átlag tizenhat palit visz be
délelőttönként az alagsori, romos mosókonyhába, meg a
csarnoki mészárosok, akik esténként ötvenezer forintos
tétekben kártyáztak a lopott hús árából a Rákóczi téri
csarnokban zárás után, valami valóságosabb, igazabb
világról tanúskodnak, mint a fejedelem, akit mély
katolicizmusa sem akadályozott a szexipar serény
kiaknázásában. Azt hittem, felvilágosult és nagyvilági
vagyok.
Egyik pillám alól kisandítottam a térdemre.
Zöld vászonkötésben ott billegett tenyerem alatt az áldott
Kropotkin. Olyan jóízű a neve, mint a tiszta hóropogás
télen a talpam alatt. Kicsit zavart, hogy inre végződik
a neve. Az Állam és forradalom, az Empiriokriticizmus
óta allergiás vagyok az ilyen nevekre. Már az íreket,
angolokat is megutáltam, mert ott is vannak Birkin, Bunyan,
Atkin nevek. Lehet, hogy az oroszok bekebelezték már a zöld
szigeteket is?
Régóta vágytam valami hiteles forrásra,
amiből megtudhatok valamit az anarchiáról, erről az engem is
feszegető, ismeretlen betegségről valami közelebbit, aminek a
kiütéseit olyan büszkén viseltem, mint dandártábornok a
rendjeleit. Akár a bárányhimlőmet vagy a rubeolát tízéves
koromban. Azokról sem tudtam semmit, mégis megkaptam őket. De
az anarchia nem viszket. Nem mondom, hogy kellemes
következményei vannak, viszont láz jár vele, amitől virgonc
vagyok általában, ha beljebb járunk a napban.
Kropotkin az anarchia Mohamedje, és külsőre
úgy festett, mint a Csillagok háborújában Yoda. Annak
a bőre is zöld, mint ennek a könyvnek a borítója. Pöttöm
kis herceg, aki a rosszul megértett Darwinból levezette a
kölcsönös segítség törvényét, amely feleslegessé teszi
az államot, a cárokat és a hercegeket is. Yoda csinos kis
művét a Misitől kaptam meg, egy korán elhalt erzsébeti
kazánkovács fiától, aki alkatilag, mondhatnám, zsigerileg
anarchista volt. És egyben becsvágyó karrierlovag, ami
eléggé zavaró ellentmondás. De mit tegyünk: zöld az élet
aranyfája, nyilatkozta a mester, aki nyilván színvaknak
született. Misi érezte, hogy a kazánkovácskurzus hullámain
beszörfözheti magát oda, ahonnan erzsébeti származása más
körülmények között eleve kizárta volna. Kitűnően tanult
tehát az egyetemen, de ugyanakkor ő lehetett az egyetlen
Pesten, aki megkísérelte eltéríteni a kettes villamost.
Irigyeltem érte. Én csak magamat voltam képes eltéríteni.
Hát igen, mit tagadjam, kirúgtak az első
szigorlataimon. Négy közül háromból megbuktam. Ennek iszom a
levét most hajnalban. De mit tehettem volna? A középkorjegyzet
azzal kezdődött, hogy „A barbárok úgy megdöntötték a
Római Birodalmat, hogy csak úgy ropogott! – állapította meg
Sztálin elvtárs.” És ezt a bárgyúságot még
lábjegyzetelték is: lásd Sztálin összes művei, 12 kötet,
Az orosz vasutasok XXII. Kongresszusa, 342. oldal. Ettől a
beszédtől fogva nyilván másképp pöfögtek a mozdonyok a
hófúvásban. Kihúzták magukat a hidegben, mert Odoaker, a hun
– Koba szerint – nagyot rúgott a birodalom korhadt
trónjába. Ennyi túl sok volt nekem, és kidobtam a könyvet az
ablakon.
Én író akartam lenni, ezért mentem
egyetemre. A történelmet csak azért vettem fel, mert
kötelező volt. Még a gimnáziumban olvastam Thomas Mannt,
Papini Gógját, Thibault-t, az Ivan
Gyenyiszovics egy napját. Valami ilyesmit vártam a magyar
irodalom tudós magisztereitől is. Fogalmam sem volt arról,
hogy mit tanítanak az egyetemen. Nem számítottam a Feheru
varu reamene hodu utu rea meg az Ómagyar Mária-siralom-féle
falvédőszövegekre. Az utóbbi ráadásul fordítás. Vagy: Latiatuc
feleym zumtuchel mic vogmuc. Ysa pur es chomuv uogmuc. Hát
azért ez nem a Varázshegy vagy a Bűn, ugyi?!
Még ha ma is érvényes. Főleg az isa fájt, mert azt
hittem, hogy az valami lélekféle, ami elégett kékesen lobogó
lánggal, mint a német brikett a kályhánkban. Hamulett, az
amulett! Mintha száraz fűrészport nyelettek volna velem
madártej helyett. Meg a chrestomatiák, amiket először ortodox
keresztény káromkodások gyűjteményének véltem. Mindez
olyan messze volt a Belvárostól, a citromhiánytól, a
cselédszobámtól, a kártológépektől, az ötvenhatos
belövésektől, általában mindentől, ami körülvett, hogy
azt hittem, megfulladok. Dupla gyalázatnak éreztem a
chrestomatiát, mert az enyémet ötven körül oroszból
fordították a jámborok, vagyis valószínűleg szolgai
alázatból meghagyták az eredeti kifejezést, nehogy
megsértsék a Nagy Testvért. És nyilván belesegített ebbe a
pöffeszkedő tudálékosság, az akadémikus sznobizmus is, mert
milyen snassz is volna az, hogy: Olvasókönyv. Napközibe való
az olvasókönyv, alsó tagozatba, nem a leánynevén Pázmány
Péter Tudományegyetem tanrendjébe.
Ráadásul valamikor az utolsó ősz elején
kivágtak egy nagy darabot a seggemből: az ikertestvéremet, aki
egy cisztában csücsült mostanáig a gerincem végén.
Készülődött bennem. Gyakorta véreztem miatta, és
nagyanyám, aki a gatyáimat mosta, azt hitte, menstruálok. Ami
megélhetési csodává nőhette volna ki magát egy ügyes
impresszárió közbenjárásával, tekintve, hogy férfi vagyok.
Az operáció után a seb nem gyógyult be egy évig sem, mert
túl lelkes volt a sebész. Vagy túl éles a szike: egész a
farokcsontig kanyarított belém. Csak a puszta csont maradt, és
nem volt, ami sarjadzani kezdjen. Úgyhogy se előadásokra nem
jártam, se könyvtárba, mert „nem tudtam ülni”. Azt
hiszem, öntudatlanul felfogtam, hogy betegségem felment,
legalábbis átmenetileg, a „tudás” nyögvenyelős
zabálása alól.
Egyszerre csak felriadtam, mert a sínek
kifutottak az aszfaltborítás alól, és most a villamos a
szabadon fekvő talpfákon robogott, a kavicságy felett.
Csattogtak a kocsik, mintha egy óriás picsipacsit játszott
volna velük. Erőszakosan élénk lett a villamos futása. Nekem
meg fájt a szívem, ahogyan egyre közelebb értünk a Kispesti
Textilgyárhoz, ahol a kártolóüzemben építettem átmenetileg
a szocializmust. Minden méterrel távolabb kerültem áhított
életemtől, habár alig tudtam elképzelni a körvonalait is
annak, amit akarhatnék. Csak a testetlen vágy fájt. A
nosztalgia az én saját helyem után. Mostanra már voltam
vagonrakó, segédradiológus épületröntgenezésen,
rézbrikettkészítő, a sínek közötti gyomot irtó
idénymunkás, fatelepi őr, meg mit tudom én, micsoda. Sehol
sem éreztem, hogy otthon lennék. Irigyeltem a Zolit, mert ő
hibának tartotta, hogy egyetemre ment. Azt mondta, fröccsöntő
betanított munkásként többet tudott meg a világról, az
irodalomról, mint az egyetem első két éve alatt. Csupa
deklasszált mukival dolgozott együtt: eltiltott ügyvédekkel,
katonatisztekkel, akik megjárták a Don-kanyart, sőt, volt egy
viszonylag jó nevű operaénekes is közöttük, akit kiskorú
megrontásáért bekaszliztak, és máshol nem kapott munkát.
Viszolyogva hallgattam. Még nem apadt ki
bennem teljesen a várakozás, hogy tanulhatok valamit az
írásról. És persze a diploma presztízse! Hogy a senkinél
több leszek: a papírtól többnek látszom egy fokkal. Még
őszintén hittem, hogy meggyőzőbb lesz a társadalmon kívül
élnem, ha egyszer már hitelesen belül kerültem abba. És nem
is akármilyen, hanem egyetemi szinten! Nem mondhatom magamnak,
hogy csak azért lázadok, mert nem ütöm meg a mértéket,
átbújok a léc alatt.
És talán egyszer véget ér a régi magyar
irodalom, és a Talpra magyar-tól átverekedhetem magam
Krúdy, Németh, Pilinszky szakmailag derültebb tájaira. Vagy
ha nem, átkérem magam filozófiára. Mondanom sem kell, hogy
kábé Jókai és Csokonai magasságában véget ért az
elmélyült oktatás. A modernek közül leginkább Darvas
Józsefre vetült némi megszépítő és a valóságot több
számmal megnövesztő rivaldafény. Aki a Részeg esőben
hite szerint emészthetőre kérődzte ötvenhatot. Mintha valaki
gyönyörködhetne a rák burjánzásában.
Ettől végleg elkeseredve beadtam a
kérvényemet. Persze a hivatalos nyelvezet alatt szinte
fülsiketítően morajlott a röhögés, ahogyan kérvényemet
brutális rövidséggel elutasították. Így utólag még nekem
is érthetetlen, hogy miképpen gondolhattam, hogy egy all round
bukott tanulót majd éppen a bölcselők közelébe engednek.
Belejátszott az elképzelésembe az is, hogy egy filozófusnak
nem kell feltétlenül beszélnie hivatása gyakorlása közben.
Én ugyanis keményen dadogok. Az föl sem merült bennem, hogy
miből élhetnék meg filozófusként. Unger tanár, akinél
másodszor buktam meg a tanácsköztársasági villámtréfa
tudnivalóiból, kíméletlenül világított rá, hogy milyen
ostoba dolog tanárnak készülnöm.
– Hogyan fog ilyen görcsös nyelvvel
kiállni a katedrára? Az első pillanatban kiröhögik a
kölykök! Tudja, milyen kegyetlenek tudnak lenni?
Magamban tökéletesen igazat adtam neki. Fájt
ugyan, hogy beleverte a fejemet a tényekbe, amiket nem
tagadhattam, de valami érthetetlen gőg dagasztott belülről.
Ha tűrhető, és tenyészhet az a sok silány hülyeség, amit
lenyomtak a torkunkon ezer oldal számra, ha szükség van arra,
hogy udmurt medveénekeket silabizáljunk hajnalok hajnalán,
akkor egy kis dadogás ezen már nem ronthat sokat. Apám is
nagyon ragaszkodott hozzá, hogy diplomám legyen. Akkor még
mesteremnek és lelki példaképemnek tartottam. Szinte
Izsákként engedelmeskedtem neki, amikor a vizsgák áldozati
kövére hajtottam – legalább hatvanszor – dadogó fejemet.
Azt hiszem, a létezés tréfája vagyok. Egy
ontológiai vakbél. Maga a fölöslegesség, valami egykor
helyes terv torz megvalósulása, ami nől, egyre csak nől. De
csak arra jó, hogy gondot okozzon, és tanulmányozni lehessen,
mint az öcsém haját, fogait, korcs csontocskáit, amit
kioperáltak a seggemből. Diplomás remete akartam lenni. Egy
otthonülő szakadár, aki szemlélődik az értelmetlen világ
folyásán, és heti bérlete van a lázadásra.
Ezt a munkát is anyám szerezte számomra, nem
én. Nem is a társadalom, amely heroldot küldött volna
fanfárokkal, hogy álljak ki a gátra, és mentsem meg az
emberiséget. Anyukám még ezerkilencszáznegyvenkettőben lett
a Kistext anyagbeszerzésének rabszolgája, és a szép
Babicsné még akkor is nagyon népszerű volt a gyárban, amikor
már fél oldalára bénán feküdt odahaza. Benyomott valami
napi hatórás segédmunkára. Nemigen volt ott rám szükség,
főleg hat órában nem. Eleinte udvaros voltam, vagyis reggel
hattól söpörtem a betont, lapátoltam a havat. Később nőtt
a bizalom irántam, és előléptettek: a csévésládákat
szállítottuk lovas kocsin. Esőben, fagyban. Egyetlen vigaszom
Bözsi volt, a csálé. Egy muraközi kanca, akinek a fara
mögött ültem a bakon a kocsissal. A Bözsi ébresztett
először férfiúi gerjedelmet bennem. Ugyanis az ő
bélműködése is a mozgástól gyorsult fel, akár az
embereké. Általában félúton voltunk a raktár felé, ami
pár utcára volt az üzemtől, amikor a Bözsi illedelmesen
összecsücsörített anusa elkezdett vajúdni: egyre nagyobb és
nagyobb lett. Valahogyan úgy, mint az izlandi gejzírek, amiknek
szunnyadó felszíne a gőznyomástól először feldomborodik,
boltozatos lesz, akár egy bazilika, majd kitör. A Bözsi anusa
is csak nőtt, nőtt, fekete bőrkarimája kitágult, kifordult
az érzéki vérvörös bél is, akár Marilyn Monroe fekete
ceruzával kontúrozott eperajkai, és végül apránként
megjelent egy akkora keményre préselt, zöldessárga
lógombóc, mint a fejem. Szinte tapintható volt az állat
kielégülése. Úgy rázta tökéletes, gogo-görl farát, mint
ma egy igazi plázatyúk. Eleinte láttam, hogy a kocsis
szégyenlősen somolyog, és lesütött szeme alól lesi, hogyan
reagálok. Több illedelem és tapintat volt benne, mint egy
bankigazgatóban. Később már nem rá figyeltem, hanem vártam
a jelenséget. A jelenést. Nem tagadom: merevedésem támadt,
jóllehet elhanyagolható adottságaim voltak Bözsi méreteihez
képest. Ettől fogva neki adtam a tízóraimat, és ha
megálltunk kicsinyég, vakargattam a felső ajkát, amitől
kéjesen röhögött, sörényét dobálva villogtatta sárga
lapátfogait, majd öröme tetőpontja után bizalmasan nekem
dőlt, mintha kifáradt volna a boldogságtól. Istenem! Az a
meleg zabparfüm, amit árasztott! A bordái alól sugárzó
emberi, asszonyi melegség! Talán sohasem kaptam ennyi odaadást
egyetlen nőtől sem.
Felocsúdtam. Kint az utca mélysötétjében
tompaság hevert a vackán. Csak onnan látszott, hogy mozgunk,
hogy ötvenméterenként egy-egy magányos utcai lámpa meredt
maga elé a kövezetre, és tűrte rezzenéstelenül, hogy a
villamos lemesse éles kerekeivel kis világa széléről a
kilógó árnyakat. Olyanok voltak a lehajló, csüggedt
lámpák, akár a nagykabátnyi magányban álldogáló
részegek, akik nem találnak haza a kocsmából. Sokszor nem
tudtam azokban a hónapokban, hogy mit is keresek ott, ahová
gyakorta lélekszakadva siettem. Vagy éppen odavonszolt a
kötelesség, mint az ilyen hajnalokon. Minden, még egy
szemétgyűjtő kosár is lehetetlennek tűnt a szememben, és
állandóan azt éreztem, hogy miattam vesztette el valóságát.
Sokszor gondoltam úgy, hogy Rómából száműztek Tomiba, és
ez annál is nevetségesebbnek tetszett, mivel egy sort sem
olvastam még Ovidiustól. De nem is írtam hasonlót. Semmit sem
írtam tulajdonképpen, csak rossz szabad verseket, amikbe
itt-ott belerikoltott egy-egy Adytól kölcsönzött
manírtrombita. Anélkül űztek el örökre, hogy a
legcsekélyebb okot adtam volna rá.
Keresztül-kasul züllött voltam, amennyire
csak egy absztinens szűztől kitelik. Emlékszem, a
kártolóüzemben dolgozott velem valami gyári áru, egy ribanc,
akinek minden reggel csókolomot köszöntem. Ez turbózhatta fel
annyira, hogy kijött hozzám az udvarra, elém állt, szinte
súrolt. Fölnézett az arcomba, és sokatmondóan sütötte el a
viccet:
– Akarsz kertész lenni?
Bután néztem rá, és igyekeztem gőzölgő
testének párájából félreállni. De ő be akarta fejezni, ha
törik, ha szakad:
– Egyik melegágyból az én meleg ágyamba
bújni?
Nem bírtam durva lenni hozzá. Mínusz tíz
fokban jött ki hozzám, hogy rajtam üssön szegény. Ujjatlan,
egyenzöld köpenyében hasas volt már, és fiatalon öreg.
Egészségtelenül sápadt arcára a munka vetélője rászőtte
a koravénség hosszú, piszkos szálait, az egylapú
életnaptárt, és meztelen felsőkarján már integetett a
bőrlebernyeg, mint egy nagy, korai levél az útilapun.
– Hehe – mondtam elmésen, és
eloldalogtam, pedig akkor sem volt semmi dolgom.
Sokat ténferegtem az udvaron, mert a
söpréssel legalább kilencre mindig végeztem. De az üzemekbe
rühelltem bemenni, mert a csarnokokat olyan párás, fullasztó
meleg töltötte ki, amelyet a gépek fülsiketítő zaja még
elviselhetetlenebbé köpült. Mohó, piciny, birkaszagú,
gépolajjal átitatott pihék úszkáltak a levegőben, úgyhogy
előbb-utóbb beszívtad őket, és telement az orrod, a tüdőd
velük. Szorongtam is kissé, mert a futballpályányi termekben
alig volt valaki a toporzékoló, magukban hadonászó gépeken
kívül. Pár szövőnő ténfergett csak közöttük látszólag
könnyedén, mint kedves nővérek az ágytállal. Mert a
százötven közül valamelyik gép mindig eltépte a szálat. A
nyolc óra szinte minden percében.
A másik lehetőségnek az udvar végi szűkös
melegedő kínálkozott, a segédmunkások zártkörű klubja.
Éppen elfért benne egy kecskelábú asztal, hosszában két
paddal, úgyhogy a hátunkat kényelmesen a falnak vethettük, ha
nem törődtünk a mésszel. Én eleinte még betértem.
Miközben beszéltek – hol a vályogkészítés forszáról,
totóról, lottószámokról, hol olyan távoli, elérhetetlen
dolgokról, mint a vékányi csöcsök, amelyek peckes
bimbójuknál összefogva kényelmesen megkefélhetők –, én a
kockás viaszkosvásznat bámultam, amelyen söpretlenül álltak
a morzsák és a kihullott pirospaprika-magok. Meg némi
elpazarolt só. Befőttesüveg-tetőben a csikkek, gondosan és
nyálasan elnyomva, mivel textilgyárban a tűz amúgy is olyan
mindennapos, mint kutyában a bolha. Egymásba ért a
leheletünk, a fémmel burkolt rossz fogak nevettek, a tekintetek
hol a mesélőre villantak, hol egy belső képernyőre, amin
vidéki pornó futott a gyakorlatlan képzelettől
meg-megszakítva.
Néztem mereven magam előtt a söpretlen
söpredéket, és szégyenkeztem. Nem a szüzességem és nem is
a vályog miatt. A csöcsökkel még el is bíbelődtem volna. A
nyilvánvaló szegénység bántott, ahogy idősödő, felnőtt
férfiak, családapák – beszorulva egy kuckónyi karanténba
– robotban eltékozolt életüket negyedórányira
feljavítják valami harmadosztályú nyomdatermék
felböfögésével. A sorsuk a vályognál is porhanyóbbnak,
kietlenebbnek tűnt a szememben. Nem bírtam tovább, és
kimentem.
Később már be sem. Szórakoztam inkább az
udvaron a magam módján. Láttam egyszer, hogy a főnököm –
az öreg főudvarnok – úgy bizonyosodik meg a behordott
ládák tartalmáról, hogy puszta ököllel ráver a deszkákra.
Azok engedelmesen betörtek, és ő megnézhette, hogy milyen
színű orsókat rejteget a láda. (Ahelyett persze, hogy valaki
a raktárban cédulát vagy krétajelet tett volna rájuk.)
Nagyon tetszett a mutatvány. Egyszerre azon kaptam magam egy
késő délelőtt, hogy sorra tördelem a ládákat. Eleinte
megfájdult a kezem, de csak azért, mert puhány voltam. A
korhadt, vékony deszkákat egy anyai pofon is összezúzta
volna, nem egy olyan kihízott, kilencvenkilós ártány, mint
amilyen én voltam akkor. Talán szilánkokra zúzok minden
deszkát, ha nem szólnak rám.
Most Kropotkin után nyúltam, hogy pezsegjen
az idő. A villamosutat olvasásra szántam azokban a
hónapokban. Persze ez csak amolyan kékharisnya-ábrándnak
bizonyult, általában képtelen voltam betartani a tervemet.
Olyanok voltak nekem a könyvek reggelente, mint a kurafi
nyakában a kereszt: kellett valami kézzelfogható bizonyíték
az illékony, párolgó eszme létezésére. Én értelmiségi
leszek, akárki meglássa, gondoltam szavak nélkül, amikor
valami szellemi táplálékot cipeltem magammal. De nem bírtam
olvasni. Olyan ártatlannak és szenvelgőnek tűnt az öreg Yoda
lázadása a lőrinci és ferencvárosi rögvalósághoz képest,
mint Felix Salten Bambija lehetne egy vágóhídon.
Az én hazám a Bakáts tér volt. Ott
születtem a háború alatt, és mivel akkor még nem reagáltam
a bombázásokra, az ostromra, a sors tizenkét év múlva
visszatapsolta az oroszokat a reprízre. Láttam, ahogyan a
Gellért-hegyről egyetlen jól célzott lövéssel lerombolták
a templomunk tornyát. Az aranyozott bádogkereszt úgy zuhant le
a kövezetre, akár a Sátán a mennyekből. Ment utána a
faácsolat szilánkokban, a palatető lapjai riadt galambokként
repkedtek szerteszét. Micsoda csalódás! Én nem is
rézkeresztre, hanem tömör aranyra számítottam. Isten tömör
aranyára! A futtatott bádog helyett, ami ugyanolyan anyagból
készült, mint a vödrünk. A hitem, gondolom, attól fogva
kezdett kórosan soványodni. Már maga a tény, hogy Isten nem
tudta eltéríteni az orosz ágyúgolyót a házatájáról,
pedig mi az neki, ugyebár, aki ennél sokkal szebb napokat is
látott már. A kétkedés férgét fúrta belém. Meg aztán az
öreg hívő! Aki valószínűleg túl jóhiszemű lehetett, mert
egy reggel úgy lépett ki a templom főkapuján, hogy a friss
vekni kenyeret és a botját oly módon szorította magához,
bőrkabátos törzséhez, a korlátba kapaszkodván, hogy egy
beszart orosz dobtáras gitárnak nézhette messziről. Le is
terítette az öreget egyetlen rövidsorozattal. Napokig feküdt
ott, mert a sok magyar hős közül senkinek sem volt elég
mersze félrevonszolni és elásni. És erre az sem vigasz, hogy
most bronzba öntve fekszik ugyanott évek óta. És ha nem
fotózom le, ahogy lepisálják a kutyák, és ügyes gyerekek
biciklivel egyensúlyoznak a sírján, akkor talán ma is úgy
feküdne, bekerítetlenül.
Éjjelenként baráti tankok csörömpöltek
végig a Ráday utcán a Borárostól a Kálvin térig, föl-le,
úgyhogy zörögtek a poharak és a tányérok a konyhában. A
kölcsönös segítség! Persze! Még kibiceltek is a barátok: a
lakásba, ahol most élek, tankágyúval lőttek be egyik éjjel,
mert a lázadók fenyegetően römiztek a kivilágított
nappaliban, és a járőr – biztos, ami biztos – beszólt
nekik. Négyen haltak meg ott, egy egész család. Még akkor is
a parkettben feküdtek a gránátszilánkok, amikor tíz éve
beköltöztünk. Szikrát hányt rajtuk a padlócsiszoló korong.
Én tudtam, hogy mik azok, de a vállalkozónak csak
káromkodásra adtak okot. Én még láttam az ásító sírt,
ami az ablak helyett tátongott hónapokig a belövés nyomán.
Valamikor ötvennyolcban lecsóért mentem a
sarki közértbe, amikor látom, hogy a téri sírokat
körbeállják, és valakik hányják kifelé a földet az
áldozatokról. Közegészségügyileg exhumáltak. Talán
politikailag és büntetőjogilag is. Mit tudom én. Csak azt
tudom, hogy hánytam. Nem bírtam enni a lecsóból, pedig
imádom, és akkoriban ritkaságszámba ment télen.
A kölcsönös segítség! Talán nincs is
szükség az anarchiára. Megy az magától, európai módra. Hol
németek, hol oroszok, hol magyarok. Mindig van valaki, aki
beleszarik a ventilátorba.
Lassan elértük a villanytelepet.
Lekászálódtam a párás, sötét hidegbe. Még volt
negyedórás sétám az üzemig. Még pár édes percig én
lehetek én. Lehajtott fejemnél fogva vezetett a járda szürke
aszfaltcsíkja. Gurultam esendőn a kötelesség lejtőjén.
Lőrinc akkor még vidék volt. Földszintes házak kuporogtak az
út két oldalán: a termelés sivatagában megpihenő nomádok
szegényes sátrai. Közöttük kisnövésű gyümölcsfák.
Mind-mind visszanyesett, korcs leánykaálmok. Alattuk gyöp.
Alig gondozottabb és vidámabb, mint egy birkalegelő. Végre
elértem a főkapuhoz. Az öltözők felé vezető járda egyik
oldalán üzemépületek magasodtak, de a másik oldalon, a
drótkerítés mögött beláthatott az ember a nomádok
magánéletébe, a zsebkendőnyi latifundiumok titkaiba.
Először csak az tűnt fel, hogy sötét az egész gyár.
Éjszaka az éberség fényében úszott minden, hogy ne lopjanak
a szocialista emberek, és a tűzoltóautók a legkisebb
késedelem és akadály nélkül eljuthassanak bárhova. De most
minden koromsötét. A drótkerítést is csak azért vettem ki,
mert a fekete kert mögött a távoli házakban már itt-ott
égtek a villanyok, és a távoli utcák lámpái idelátszottak.
Annyira messze voltak, hogy a kerítés drótjai ütemesen
le-letakarhattak egyet-egyet, amint fejemet a távoli horizont
felé fordítva haladtam az öltöző felé. Az út most
emelkedett kissé, úgyhogy tulajdonképpen lassan átemelhettem
a tekintetem a drótakadályon, és mintegy felülről láttam a
gyümölcsfákat. De a kert is sötét volt, valamiért nem
kölcsönöztek neki a gyári fényszórók a bőséges éberség
fényéből. Különös áramszünet. Egyszerre csak
megtorpantam. Az egyik gyümölcsfa megmozdult! Libbent! Pedig a
nedves köd állt köröttem, mint egy laposan szétterülő
köpés. Most megint! És forgott is kicsit a nagy, sötét fa.
Nem értettem. Kiléptem a töltés szélére, ameddig csak
bírtam, és belefúrtam tekintetemet az árnyakba. Ahogy a
szemem kezdett jobban alkalmazkodni a fényhiányhoz, megláttam,
hogy a fának végtagjai vannak, fölül pedig valami tökszerű
billeg jobbra-balra, mintha a fa neheztelve csóválná a fejét.
Akasztott ember lesz ez, döbbent belém, és a második
érzésem már az volt, hogy élményem van! Történik velem
végre valami irodalmilag értékelhető. De mégsem. Hogyan
lehet, hogy senki sem látta meg az érkezők közül? Vakuzó
rendőröknek kéne itt nyüzsögniük, ha az volna, amire
gondolok. Elbizonytalanodtam. Talán csak egy kint felejtett,
száradó lepedő. Habár az nem tárja szét a kezeit, mintha
azt mondaná törzsét könnyedén forgatva: nem tehetek róla,
ez van. És miért állnának el a kezei? Le kellett volna
hajlaniuk a test mellé. És a lábak miért vannak terpeszben?
Nem inkább egy segítséget kérő ejtőernyős ez, aki
fönnakadt hősies küldetése ellenére egy almafán?
Nem álldigálhattam azonban rejtvényt
fejtegetve, mert hatra felöltözve az istállóban kellett
lennem, munkára, harcra készen. MHK! - ha szabad így mondanom.