Alföldy Jenő
Küzdőtársunk, a költő
Csoóri Sándor nyolcvanadik
születésnapjára
Ellenfelei sem tagadhatják meg Csoóri
Sándortól, hogy már az 1957-ben kiadott Ördögpille
verseinek társadalmi közérzetjelentései óta folyamatosan
harcolt a nemzeti szabadságért, a demokráciáért, az emberi
jogokért. A magyar falu küldötteként lett a polgári
forradalom elvének, a szabadság–egyenlőség–testvériség
képviselője. Különleges történelmi és etikai érzéke
révén feloldotta írásaiban történelmünknek azt a több
mint kétszáz esztendős ősbűnét, hogy a társadalmi
felszabadulás ügyét a nemzeti szabadság ellen fordították
– és viszont. Hogy ez Mária Terézia és II. József ügyes
manipulációjával kezdődött-e, vagy még korábban, a nemzet
képviseletére hivatott, de a kiváltságaihoz ragaszkodó s a
jobbágyterheket a végtelenségig csigázó főnemesség
politikájával, arra most nem térek ki. Adyval mondva: „régi
dal” mindenesetre.
Mindez úgy hangzik, mintha nem költőről,
hanem politikusról beszélnék. De mióta is szeretnék úgy
írni Csoóriról, hogy verseinek csak a szépségét,
esszényelvének csak a művészi fölépítését
tanulmányozzam? Harmincöt vagy még több éve? Nem tehetem,
mert írásaiban mindig benne rezeg napjaink izgalma, „napjaink
gyötrelme” akár, Petőfivel szólva. Megnyugtat azonban, hogy
nemcsak Petőfiről, hanem a modern idők költőiről, Adyról
vagy József Attiláról is hasonlóan kezdődhetett volna egy
születésnapi köszöntő. Egyetértőn idézem Jánosi
Zoltánt, aki így summázta a költőről írt tanulmányát:
„Csoóri kifinomult esztétikai gondolkodása radikális
társadalomfilozófiai fölismerésekkel és követelményekkel
párosult.” Illyés Gyula követőjeként a XX. század
második felének és az új századfordulónak egyik
legfontosabb szellemi embere lett a nemzet, illetve a társadalom
létfontosságú dolgaiban.
Örülünk-e annak, hogy végre demokráciában
élünk? Örülünk, hogyne, már bele is fáradtunk az örömbe.
De mindjárt megszólal bennünk a következő kérdés:
elégedettek vagyunk-e ezzel a demokráciával? Csakugyan
egybeforrt a magyarul beszélők közösségének szabadságával
és testvériségével – államhatároktól, társadalmi
csoportérdekektől és a keserű emlékű 2004-es szavazástól
függetlenül? Reménytelinek látjuk-e a jövőt?
Válaszunk így hangzik, elkerülhetetlenül:
nem, egyáltalán nem vagyunk megelégedve, sem az esély- és
jogegyenlőség megteremtésére hivatott demokráciával, sem a
népakarat szabadságával, sem a nemzeti kohézióval, sem az
államhatárok fölött eminnen ímmel-ámmal kezet
kinyújtó testvériséggel. A jövőt pedig – nem is a
magunkét: unokáinkét – aggódó szemmel fürkésszük, mert
1989 óta nem a közösen kivívott, hanem egy kevesek által,
csalások és hazugságok útján megszerzett és kisajátított
demokráciában élünk. Ahogy George Orwell írta: „vannak
egyenlők, és vannak még egyenlőbbek.”
Csoóri Sándor ennek a húsz éve létező
demokráciának nemcsak egyik leghatékonyabb kiharcolója,
hanem első számú kritikusa is – költőként, közíróként
egyaránt. Költőként a lét misztériumát kifejezőn,
közíróként pedig a társadalmi közérzetet s annak okait is
feltárón. A demokrácián konok következetességgel kéri
számon a testvériséget. A létező szabadságot
is kitartón szembesíti a szabadság eszméjével. Szabad immár
nemcsak meglobogtatni a koronás (vagy a nekem, s úgy sejtem,
Csoórinak is jobban tetsző, koronátlan) címerrel díszített
zászlót – és szabad munkanélküliként kódorogni. Szabad
kilakoltatni, hazudni, sikkasztani, lopni, csalni, cilinderből
előhúzott, váratlanul légbe foszló, majd nyusziból fehér
patkánnyá varázsolt pártokkal manipulálni. Másként mondva:
szabad az egyéni hatalmat és a mentelmi jogot átmenteni az
egyik pártból a másikba. Szabad a jogot a morál ellen
fordítani, pusztán azzal az indoklással, hogy a tisztesség
nem jogi, hanem „csak” erkölcsi kérdés, üzletemberi és
miniszterelnöki szinten egyaránt. Nem taglalom tovább a
létező demokrácia abszurditásait – bár attól nem félek,
hogy stílustörést követek el, amikor Csóri Sándor
ünneplését közügyekkel kezdem.
A demokrácia csonkaságát Csoóri már
kezdetben, a kilencvenes évek elején megtapasztalhatta, amikor
feje fölött – s az egész nép feje fölött – paktumot
kötött a két „nagy” rendszerváltó párt, az MDF és az
SZDSZ néhány vezetője. Amikor Csoóri tiltakozott ez ellen,
olyan össztűz zúdult rá, főként a neoliberális sajtó
részéről, hogy a helyében sokan összeroppantak volna. A
mesterkélten eltúlzott és kiélezett vádak a költő
eredendő erkölcsi érzékenységét vették célba. Veszélyes
sérüléseket okoztak neki, és eszméinek tisztaságát is
gyanúba keverték. Nemegyszer idézte a költő József Attilát
akkortájt keletkezett írásaiban: „Le vagyok győzve,
győzelem ha van, / de nincs, akinek megadjam magam”. A
vereség fájdalmát elismerte ezzel – a
kőhajításokat nem könnyű elviselni –, de a versidézetben
rejlő visszavágás is aligha lehetne keményebb. A
József Attila-idézet második sorának – „nincs, akinek
megadjam magam” – sugallata azonban jól hallható, mint a
kiáltás: az összevissza vagdalkozó ellenfél nincsen.
Rokonságot fedezhetünk föl ezzel a
gondolattal Csoóri egyik versében, a Sóvárgás nem
létező sárkány után címűben: „Sárkány, ha volnál,
/ Szent György lehetnék; / magam vitéze, ellenséged / s a
halálodba beleszeretnék” – ezt már évtizedekkel ezelőtt,
az 1967-es Második születésem című kötetben
olvashattuk. Ebben a művében is az ellenfelet
hiányolja, sisakrostélyát fölemelve. Nyílt szópárbajt
vállaló – s nem agyonhallgatott sorskérdéseink
megvitatását eleve megtagadó – ellenfelet szeretett volna
látni magával szemben. Ilyennel nem találkozott, csak a
sárkányos vers idején arctalan törvényhozókkal és
végrehajtókkal, újabban pedig egy rút előítélet ravasz –
mert előítéletes – megfordítóival. Csoóri vádja
kíméletességében is a legsúlyosabb, amit csak mondhatunk
„valakinek”: nem vagy, nem létezel. Ezt támasztja alá
néhány évvel későbbi verse, az Üzenet is: „Az
ellenfél ma is távolmarad / távol vállgödreinktől, bőrünk
szagától, / de a kivilágított erdők mögül üzeni: / le
vagyunk győzve, ne felejtsük.” Le voltunk győzve Trianonban,
le vagyunk győzve a parlamentben, a hazai és a külföldi
sajtóban, az elektronikusban is. Így „üzent” sokszor a
helytartósághoz hasonlón viselkedő hatalom, üzenetét
nyíltan sohasem kimondva, de gondosan éreztetve mindig. (A
„kivilágított erdők” metaforikus hatást kelt, mint a
Csoóri-versek képei általában, ám ezúttal közvetlenül
jeleníti meg a gondosan kiépített, 1989 előtti műszaki
határzárat, főként a nyugati végeken.)
Inkubátorban felejtett demokráciánk
kezdetén még nem tudhattuk, amit ma már tudunk: önnön
látszatlétezését is alig-alig őrzi már az a két párt,
amelyik arról egyezett meg, hogy saját választásáról
mondatja le a népet körmönfont ravaszsággal (emlékezzünk a négyigenes
szavazásra): egyebek közt mondjon a nép igent arra,
hogy nem ő választ magának államfőt. Nos, ezeknek a
pártoknak már a látszatuk is alig van meg – legaljuk, mint a
leivott must seprője, ki tudja, hányadik másláson megy
keresztül. (Van helyettük más, az egykori közös ellenfél
utódpártja, most annak mellényzsebéből kandikálnak ki.)
Még 1982-t írtunk, amikor Csoóri Sándor A
tizedik este című verseskönyvében megjelent az a mű,
amely a lényegre tapintva mondta ki a költő hovatartozását.
Így hangzik: „De jó, hogy lent maradtam, / az életem itt nem
avulhat el soha.” Így a demokrata beszél, aki csak
végszükség esetén vállal vezető szerepet, amikor nincs más
a felelős poszt betöltésére, s a benne bízók
közfelkiáltással döntik el, hogy ezt megtegye (lásd a
költőnek a Magyarok Világszövetségében elvállalt
tisztségét). Azután, amikor kell, átadja helyét másnak, és
– a szellemi rangra tekintve – nem vissza-, hanem előrelép,
a költő és közíró helyére, s a diplomáciával
kialkudható, gyakorlati lehetőségek terepét mérföldekkel
maga mögött hagyva ismét az igazságért folytatott elvi
küzdelemben áll helyt.
Ady módján belefáradván a
„csetepatába”, fölmerült a költőben, hogy műveiben is
kiszáll a közéletből, s végre maradéktalanul átadja magát
az egyszeri létünket kifejező poézisnak – hiszen az is
közügy –, ne legyen többé emitt becsapottja, amott
golyófogója a politikának. Elődje, Ady Endre is eljutott erre
a pontra: „Megállok pihegve, űzetve, / Ugrani nem fogok
tüzekbe, / Ugrani már: soha már.” Elképzelni sem könnyű
belső feszültséget nagyobbat, mint amikor az örök dolgok
igéivel viselős költő, ha nem is a napi politika dolgaival,
de a sok évtizede ránk meredő, múlni nem akaró, holnapra
már feltörhetetlenül megkövült sorskérdésekkel viaskodik,
úgy, ahogy a maga idején Ady, Illyés Gyula vagy A
Dunánál és a Hazám költőjeként József Attila.
Így hát kétszeres feladatra kényszerül: a lét nagy és
maradandó kérdéseit a múlékony veszélyek, feladatok és
várakozások izgalmába olvasztva vizsgálja meg. Így tud
költőként, nemzetéért felelős gondolkodóként – József
Attilával mondva – „helytállni az örök talajon”.
Bennünket, majd mindnyájunkat érintő gondjait a szimbólumok
szintjére emelve ragyogtatja meg, hogy föl ne híguljon a vers
a mindennapi aktualitások cseppfolyós anyagától.
Magánügyeiről beszélve is közügyeket görget maga előtt.
Tornai József, Csoóri legrégibb
küzdőtársa és legjobb ismerője így látta ezt már
1982-ben, A tizedik este című kötetről írva: „A
Csoóri-féle léttapasztalat folyton a köznapiságot, a
jelentéktelenséget bizonyítja. Az eszményi lét
helyett a bomló, eltorzult, semmitmondó létezés
formáit.” (Vesd össze ezt a létező szocializmus és
a létező demokrácia formuláival.) Majd Csoóri Várakozás
című versére térve így folytatja: „Ebben szenvedi el a
legnagyobb vereséget, itt omlik össze mindaz, ami neki a
legfontosabb, de egyúttal itt »emelkedik« föl a hiányérzet
olyan csúcsára, hol már végképp nem marad semmi vele
szemben, csak a dolgokon túli, a történések reménytelensége
és követelése utáni létárnyék.” Idézem a verset:
„Valami megtörtént már. Valami mégse jött el. / Valami,
aminek szállni kéne / a homlokom felé, […] / de csak egy
kilúgozott galamb húz el / ferdén az arcom előtt.” A
determinációt nem haladhatjuk meg másként, mint hogy a
körülmények foglya, azaz önmagunk fölé emelkedünk. Hogy is
mondta egyszer Vas István? „Tudatunkkal áttörni a
determináción – már egy neme a megváltásnak.” A
fölülemelkedésnek ez a képessége megkülönböztetett rangot
ad Csoórinak. Ennek birtokában nézhetett szembe – ha
kellett, kihívón – a körülményekkel. Zrínyi ezt így
mondta: „Provokálom a fátumot.” Ha ez a végzet
csakugyan mitikus kiméra, életre kelt mesebeli sárkány, akkor
mutassa meg pikkelyes krokodiltestét, félelmetes
denevérszárnyát és lángfúvó tudományát.
Ami három-négy évtizeddel ezelőtt így
csapódott le a költő akkori küzdelmeiből és pillanatnyi
vereségeiből, az ma sem veszett a tündérmesék ködébe. Egy
nehéz sorsú, sokszor önvesztésre hajlamos nemzet történelmi
életérzését fejezi ki égető időszerűséggel, múlni nem
akaró érvénnyel mai verstermésében is. A rágalmazók ezért
kiabálnak időszerűtlenné vált nemzeti romantikát,
elhanyagolva, hogy a költő a XX. század legmodernebb
költőinek iskoláit járta ki Adytól és József Attilától
García Lorcáig, Paul Eluard-ig, Alain Ginsbergtől Gregory
Corsóig és Zbigniew Herberttől Nagy Lászlóig. Az utópiák
világába tekintő Petőfi „Ha majd…”-dal kezdődő
sóhajait mi is ismerjük, és szomorún sejtjük, hogy A XIX.
század költőiben sóvárgott jövő mindig is utópia
marad; Petőfi műve csak a költő önként vállalt
emberáldozata árán teljesedhetett be. Ady óta Csoóri az
első, aki kész volna lemondani a versről is, hogy álmai
megvalósuljanak. „Mihelyt megtanulnék élni, lemondanék az
irodalomról” – jegyezte föl már 1967-ben, A
meghasonlás világos háttere című vallomásában. Ez a
gondolat így tér vissza egy számomra igen emlékezetes,
2009-es versében: „Élni, élni! – ez volt a szenvedélyem,
/ ez volt a titkos dacom is” (Élni, élni! – ez volt a
szenvedélyem). És van-e teljesebb élet, mint amikor valaki
nemcsak a szűken értelmezett művészi érdekét nézi, hanem
az élet föltételeit, a közösség életét s érdekét is,
mert másként saját szabadsága csonkulna meg?
Hitéről így vall ugyanebben a versben:
„Isten helyett többnyire / a költészetben hittem, / amelynek
nem a kék mennybolt / volt a hazája, / hanem egy kút, amelybe
/ ketten néznek egyszerre bele […] egymást erősítő
messiási arcok.” A tükröződő messiási arc ismét Adyé,
akitől az „Ezerszer Messiások / A magyar Messiások”
gondolata ered. Lehet persze a másik arc bárkié, aki
hisz a költészet megváltó szerepében, és Petőfiénél,
Adyénál történetesen köznapibb eszközökkel megújítandó
feladatot lát benne, de hisz benne mindaddig, amíg politikai
vezetők helyett hol diktátoroké, hol konzumembereké s
nagyjából közösen használt prostituáltjaiké az ország.
*
Nyolc évtized sok, nagyon sok lehet annak, aki
nemcsak a saját sorsát, hanem az egész – nem kirekesztőn,
hanem befogadón értelmezett, nem földrajzilag, hanem
kulturálisan határolt – nemzetét cipelte életében. De
vajon megpihenhet-e az, aki korai férfikorában így
méltatlankodott „A nagyöregek délutánjá”-n,
amikor némely közügyekben így jellemezhette némelyik
tekintélyünket (nyilván nem a közügyekben mindig
„ugrani” kész Illyés Gyulára, hanem kényelemszeretőbb
kortársaira gondolt): „s a halhatatlan fülekben
füldugók”. Akárhol ütöm fel Csoóri verseskönyveit,
mindenütt a cselekvő lét, a személyesen megélt és
szolgált, egy-egy szerencsés pillanatban alakított hazai
történelem képei villannak fel távoli lobbanásokkal, akkor
is, ha gyászos tények és emlékek gyújtják lángra őket,
mint a „kilakoltatott őrtüzeket” (Másnaposan).
Helyzetjelentései pedig – mint már föntebb kerülgettem –
sok évtizeddel megírásuk után is megdöbbentők:
„világbankok szemetjét söpri a szél / a Dunába (Könnyű
zene). Honnan tudta ezt 1973 körül, évekkel az
országeladósítás első hulláma előtt? Olyan érzésem van,
hogy a költői kép többet tud a valóságról – az évekkel
későbben bekövetkezőről is –, mint ami konkrétan
tudható: messzire látó sejtelmek, megérzések rejlenek benne.
Mintha újabb vádszóhoz jutottunk volna: a váteszséghez.
Múltba utalásra, lejáratásra jó ez a szó – csak ne volna
oly találó napjainkra is, amit a látóknak ez a modern
utóda mond. (A látó lehet a jövendőmondó, de Batsányi és
a többi felvilágosító származéka is.) Nem emlékszem arra,
hogy ’73-ban a Világbank földkerekséget behálózó
hatalmát sokszor emlegették volna. Vonzáskörébe a nyolcvanas
évek elején kerültünk, javarészt titokban. Húsz éve
halljuk, hogy a Világbankról szóló hírek miként
hangosodnak, olykor lávázva, robajlásszerűen. Az Ikertornyok
lerombolásán kezünk tördelve aggódtunk, mint mikor az
afganisztáni Buddha-óriásszobrokat ágyúzták szét, de a
többnyire személytelenül viselkedő Világbank
természetéről csak Soros úr angliai tőzsderobbantásai óta
sejtünk valamit. Na, végre egy arc… milyen kár, hogy
viselőjét mégsem tudjuk szeretni, mióta irodalmunkat
lángelméjűen megosztotta. Ő tudja, amit József Attila
tudott: „Jogállamban a pénz a fegyver”. Mennyivel jobb
lenne, ha nem védekeznünk kellene bölcs és nagylelkű
kísértései ellen. Félő, hogy amit adományoz, azt a forint
elleni támadásaival téríti meg magának. Persze hogy nem
értek hozzá. De ő ért hozzá, nagyon!
Jó néhányan tanúk vagyunk, hogyan tud
gyújtogatni szavaival Csoóri, amikor a tűz nem a fölénk
boruló háztetőre, nem valamilyen óriástornyokra, hanem
kizárólag őrá nézve jelent veszélyt. Sorstársáról
énekelt szinte, amikor A tűz bentlakó diákja címmel
megírta versét „A cseh Jan Palach emlékére, aki 1968-ban
fölgyújtotta magát”, ahogy a mű ajánlásában olvasható.
A tűz legjobb költőink kulcsszava – már csak érte
is érdemes böngészni költőinket, Petőfit, Adyt, József
Attilát, Nagy Lászlót, Juhász Ferencet, Utassyt; lapozgassuk
érte nyugodtan Csoórit is – benne sem csalódunk. Nem
pusztít vele, csak világít, csak nem hagyja kialudni.
*
Görömbei András megírta Csoóri
költészeténk történetét (úgy a költő hatvanéves
koráig) – műértésben, útbaigazító elemzésben nincs
tehát hiány. Mégis örömmel tallózok Csoóri verseiben azzal
az izgalommal is, hogy a régebbiekben is újabb meglepetések
érnek, éppúgy, mint a monográfia megjelenése óta
keletkezőkben. Sok mindent nem hoztak felszínre még a hivatott
esztéták, mert hiányoztak az áhított eszmecserék, az
egészséges, jóízű viták – hiába vártam, reméltem
őket. A verseket így nem a markáns és jól megalapozott
tagadás szellemével, csak önmagukkal szembesíthetem.
Erről a „képviseleti líra kölönceit
cipelő” költészetről alig hallhattam azokon a fórumokon,
amelyeknek éppen az lett volna a hivatásuk, hogy a közügyek
szintjére emelt művészetet megvitassák – hogyan is? Nem
utolsósorban közügyeink esztétikai tükrében.
Nemcsak a posztmodern prózairodalmat szívós
zsurnalisztikai munkával népszerűsítő nyolcvanas években,
hanem a rendszerváltás utáni esztendőkben is gyakran
meghallgattam a szombat délutáni irodalmi műsort, akárcsak a
televízió kedd esti kulturális csevegéseit. Vártam, mikor
hozzák napvilágra azokat az értékeket, amelyek – Illyés
Gyula, Kiss Ferenc, Tornai, Ágh, Bella, Buda, Ratkó, Utassy,
Tóth Erzsébet és más, velük rokon eszmeiségű szerzők
műveivel együtt – Csoóri verseit és esszéit értékükhöz
méltó színvonalon vitatták volna, ha már méltatni
alig méltatták őket. Azokra a művekre is gondolok, amelyek a
Hitel megjelenését megelőzőn csak egy-két vállalkozó
szellemű vidéki folyóirat hasábjain, visszhang nélkül
jelentek meg a rendszerváltás előtt. Az Illyés Gyula
megvalósult álmaként – bár tízéves késéssel –
kivívott, Csoóri irányítása alá került Hitel éppen jó
ízlésből nem kezdeményezhetett egy ilyen múltba tekintő,
újraértelmező eszmecserét. A művelődéspolitika inkább
megszüntette – vagy hagyta elsorvadni – az irodalmi műsorok
nagy részét, mintsem hogy teret adjon azoknak a hangoknak,
amelyek „új időknek új dalaival” töltötték volna meg az
étert, és ezekről valamilyen gondolatokat is közvetítsen.
Kommentárokat és mélyenszántó vitákat vártam a
Csoóri-versekről és -esszékről – az 1989. október 23-a
utáni napokban például a költő tetteiről is. Várhattam a
rendszerváltás után is, mindmostanáig – de véletlenül sem
említették meg sehol, hogy Csoóri Sándor kiállt a
tüntetőket harsogó motorkerékpárral terrorizáló,
elgázolással fenyegető rendőrök vezetője elé, s így
szólította meg: „Nem erről volt szó, a tüntetést
engedélyezték.” A rendőrtiszt fölismerhette a határozott
fellépésű költőt (gondolom, csak nem tiltották a
rendőröknek, hogy arcképét akár a mellényzsebükben, ha nem
is éppen „a szívük fölött” tartogassák – az esetleges
azonosítás kedvéért). A karhatalom képviselője ezúttal (a
2006-os tömegoszlatásban közreműködő bajtársait
megszégyenítőn) udvariasan válaszolt az ismerős arcú, civilkurázsival
megszólaló értelmiséginek (Illyés Gyula vagy Cs. Szabó
László alighanem ezt a franciás szót használná). A
tévében közvetített jelenetre emlékezve egy röpke sóhaj
talán megengedhető: ó, azok a szép régi idők. Amikor még a
rendőrattaknak is volt stílusa.
Mégis inkább a versekről beszélnék – ne
mondják egynémely tudós férfiak, hogy szabadsághősként
méltatom a költőt, ahelyett, hogy a műveiben működő finom
anyag éteri rezgéseit fognám befogadói műszereimmel. Gyanús
volt a költő, aki tettekre vágyott már vagy negyven éve is.
Tettek, tettek… Hamleti módon forgatta fejében, hogy valamit
tenni szeretne, ez igaz; érdekes, ennek is mintha volna valami
köze az irodalomhoz. Hogy kijét-mijét ölték meg, mint az
ifjú Hamletnek, azt 1989. június 16-a óta, remélem, a kisebb
iskolás gyerekek is tudják. Csoóri azt is kibeszélte
versben-prózában, hogy kémek járnak nyomában, hogy zsarnok
bosszúja, gőgös ember dölyfe bántja, hogy hivatalnak
packázásait kell tűrnie, s mind a rúgást, mellyel
méltatlanok bántalmazzák a tűrő érdemet. Versével
néha önmagába mart, fájlalván, hogy az öntudat
belőlünk mind gyávát csinál, s az elszánás természetes
szinét a gondolat halványra betegíti; ily kétkedés által
sok nagyszerű, fontos merény kifordul medriből s elveszti tett
nevét. Ilyen vén bánatok – s mégis, milyen eleven
gondok – bántották Csoórit már fiatalon; s amennyiben
Hamlet megbántott lélek volt, kétszeresen az, aki önmagát
Hamletnek, az ország halottját pedig az öreg Hamlethez
hasonlatosnak véli. De csak nem nyughat a költő, hatvan évvel
pályakezdése után sem, amikor már Hamlet apjának apja is
lehetne évei száma szerint. Csoórinak még a szerelmes
verseiben is van valami furcsa: fontosabbnak tartja mindig a
hús-vér nőt, mint a hozzá írt verset: „Miért írjak
verset, / ha veled lehetek? / Csak azért, hogy az időt
kicifrázzam, / és szaporítsam a szót?” (Ha megérintlek)
Valamit mindig akar a verseivel –
akkor is, amikor másra vágyik –, miközben a versért az
életét adná. Igaz, ott a versnek az a fránya ürügye,
alkalma vagy ihletője, ez a mindennek és mindenkinek az
útjában levő ország – ebbe sokszor belebotlanak a
kényesebb esztéták. Makacsul ismételgetett motívuma
Csoórinak a haza, ez a kapukitámasztásra való kolonc, amelyre
érzelmeit pazarolja: „Fölkap a szél egy maroknyi hazát / s
kiszámítottan a szemembe vágja, / hogy amit kikönnyezek, az
legyen jövője, / s a pillám gyepűje: országhatára” (Ha
nem tudnám). Igaz, sosem idilli viszonylatban használja ezt
a motívumot. Mindig csak keserű könnyek, a szemébe fújt por
hatására jön elő versében – de előjön. Kísért, mint
Hamlet atyjának szelleme. „Ez hát az én országom? / Az én
népem? / Ez, ez az ide-oda lökődő / megfakult sokaság?”
– kérdezi kétségbeesetten, kísértetiesen ismételt
csapdák, vétkek és mulasztások láttán. Másutt „egy
fennkölten züllő ország” szemével néz farkasszemet (Hó
emléke). A helyezkedő pályatársak közönye is
lehangolja: „A divatos költőfiúk / előre tudták, / hogy a
hazáról beszélni / röhejes macskazene. / Tudták és
mondták, / míg fényekkel kitapétázott / repülők vitték
őket / Berlintől Chicagóig” (Az én ostoba Hiszekegyem).
Eszköztára kimeríthetetlen a világot
átívelő, mégis kézenfekvő metaforákban, amelyek egyszerre
fájnak és hívnak: szenvedjük meg a költővel együtt létét
s a magunkét. „Itt van megint a fájdalom, / villámzárjait /
rángatja föl-le a gerincemben”, mondja (Estétől
reggelig), s rögtön érezzük: nem csupán fiziológiai
fájdalom ez, hanem az emberi tartást próbára tevő
választási és döntési kényszerek óhatatlan velejárója
is. Amikor Jóslást ír a te idődről, akkor
közös sorsunk ki tudja, hányadíziglen öröklődő terheit
akarja levetni. Kéretlen esztétikai tanácsadóinak – még
barátainak is, képzeljük el hát a notórius gáncsvetőket
– így válaszol A költészet agglegényeként:
„Még a barátaim is azt susogják: / nem illek hozzád,
költészet, kopjak le rólad, / te szépségkirálynő vagy, /
egyszemélyben nagyszűz és kurva.” Búsan és szégyenkezve
mondja ezt, de keserűségében is jobban átforrósodik a
hangja, mint ha egy boldogabb kor fiaként vallana múzsájának.
Öntudata helyrebillen az emlékezet mélyéből fölelevenedő
tapasztalatok hatására: „Egy félretaposott élet
szégyenével / s dühével gondolok rád, / ha féltékenyen is,
mégse vádlón: / kitakart, sötét ágyékodat mutogathatod,
akinek akarod, / fölhevült combjaidról / silányabb fiúkat is
a mennybe küldhetsz, / nekem már hársfavirág-suhogásod is
elég, / s a levéleres égbolt, mit lélegzeted / arcomba
kerget.” A költészet asszonya itt nem allegorikus alak, hanem
test és lélek együttes élettapasztalata.
„Összekaszabolt életemet” emlegeti
háborúk tanújaként, elbukott és elrontott forradalmak
részeseként (Az én ostoba Hiszekegyem). „Csontok és
szögek / s akasztófa-szilánkok” csikorognak léptei alatt a
„történelmi gazban” (Csontok és szögek –
Trianon nyolcvanadik évfordulóján). „Csöndes
tériszony” fogja el az elmúlt évtizedekre visszatekintve.
Nem nyughat, mert a halál sejtelme „Folyton itt ólálkodik
most is körülöttem, / mint egykori besúgóim” (Nem
féltem soha semmitől).
*
Ha költészetének bőségtálából egyetlen
versét kellene kiemelnem az ünnepi alkalomra, akkor mostani
olvasmányélményem sugallatára a Szorongó séta a mezőn
címűt, ezt a tíz, politikában eltöltött évéből leszűrt
számadását választanám. Személyességében páratlanul
merész, előttünk pőrére vetkőző, önmagát kiszolgáltató
vers. A társadalmi ember, a cselekvő citoyen szembesül itt
gyermeki önmagával, az eredendő, természeti lénnyel. Az
emberi sokaság sűrűjében helytállni akaró s ilyenként
sebekkel tarkított embert csak a bámulatos májusi természet
vidíthatja föl, a harmatos fák és füvek, a röpködő
madarak, az alvó giliszták és a sánta bogarak meg a velük
együtt gyalogoló szél. Két kezét faggatja a vers alanya:
ölelt-e, öklelt-e és írt-e velük, ahogy kellett. Csupa
kérdés ez a Csoóri-vers is, mint annyi más. Szeme Jákob
fénylétráját keresi, amelyen lélekben magasra juthat. Valami
hiányzik a számadásból – végül hát Istenhez
fohászkodik, a biztos vereségben is fölemelő reménnyel:
Ha küzdőtársat akar, jöjjön ő
s verjen bele a földbe,
mint a népmesék óriása.
Nyelvérzékem jelzi, hogy a küzdőtárs
(mint a küzdőfél) akkor sem ellenség, ha győzelem
vagy vereség az esély: együtt küzdenek – egymás ellen is,
ha kell, de közös célért… hogy legyen itt ország. Ezeknél
a verssoroknál szebbet sem írtak még Az ős Kaján
óta. A legjobbak néznek így tükörbe.