Bátor népnek van hazája

Aki mer, az nyer – így tartja a közmondás. A merészség, a bátorság emberemlékezet óta a legfőbb erények között szerepel, számtalan műalkotást is ihletett. Az erényeket már az ókorban megszemélyesítve ábrázolták, a képeket a kereszténység is átvette, és kiegészítette az általuk legyőzött bűnök allegóriáival. Szent Pál az erényeket (jóság, szeretet, hit, alázat, bátorság, önfeláldozás, mértéktartás, tisztaság stb.) a bűnök elleni harc fegyvereiként értelmezte. Az ábrázolásmódot az újkorig lényegében meghatározta a felfegyverzett, győztes, lábát a legyőzött bűn nyakára helyező erény képe. Ezt az allegorikus képi világot eleveníti föl Balassagyarmat főterén Párkányi-Raab Péter Civitas Fortissima című szobra. A gyarmati származású művész a Bátorságot (Fortitudo) a hagyományoknak megfelelően fegyveres, pajzsos fiatal nőként formálta meg, aki a gyávaság legyőzött szörnyének hátára lép. A 2002 októberében felavatott szobor méltó emléket állít az 1919 januárjában zajlott honvédő harcoknak, amikor a város polgárai – vasutasok, tisztviselők, diákok a közelben állomásozó kisebb katonai alakulatokkal összefogva – kiűzték a városból a megszálló cseh légiót. A magyar kormány behódolást sürgető magatartása ellenére fogtak fegyvert, és szorították az Ipoly túlpartjára a demarkációs vonalat átlépő cseheket. E hősi tettel érdemelte ki Balassagyarmat a Civitas Fortissima, a Legbátrabb Város megtisztelő címét, melyet 2005-ben a Magyar Országgyűlés szavazása is megerősített. Idén szeptemberben a hajdani honmentő akciót Magyar Örökség-díjjal ismerték el.

Nagyra értékelte a bátorságot Ady Endre is, aki éppen azokban a napokban hunyt el, amikor a határ menti kisváros a szuverenitásáért küzdött, megmentve egyúttal egy jókora darab hazai földet az utódok számára. A győzelemmel végződő fegyveres ellenállás nélkül ugyanis a határ a mainál is jóval délebbre – a Vác–Gyöngyös–Miskolc– Sátoraljaújhely vonalig – tolódott volna. A harc halálos áldozatokat is követelt. „Csak akkor születtek nagy dolgok, ha bátrak voltak, akik mertek” – írja a költő A tűz csiholója című jól ismert versben, majd így folytatja: „Ez a világ nem testálódott / Tegnaphoz húzó rongy pulyáknak. / Legkülönb ember, aki bátor / S csak egy különb van, aki bátrabb.” Ady talán Balassagyarmatot, a Legbátrabb Várost is versbe foglalta volna, ha el nem ragadja őt a korai halál.

Költemény nem született, ám egy jóval későbbi műfaj, a film immár örök emléket állít a hősöknek. A honvédő harc ihlette Matúz Gábor újságíró-rendezőt a Civitas Fortissima című film létrehozására, amely részben dokumentumfilmes, részben játékfilmes eszközökkel dolgozza föl a történetet. 1919 januárjában tehát az akkoriban alakuló csehszlovák állam antant fennhatóság alatt álló hadserege átlépte a demarkációs vonalnak számító Ipoly folyót, és elfoglalta Nógrád vármegye akkori székhelyét azzal a szándékkal, hogy megszerezze a délebbre fekvő vasútvonalakat is. A balassagyarmati csomópontnak stratégiai jelentősége volt Észak-Magyarország vasúti közlekedésében. Ezzel egyúttal kész helyzet elé állították volna a párizsi béketárgyalásokon a háború utáni helyzetet rendezni kívánó nagyhatalmakat. Ezt a szándékot torpedózta meg a gyarmati ellenállás. A bátorság ragályos volt, hiszen több környező település követte a példát, s űzte el az idegeneket. A dicső emlék mellett máig kézzelfogható eredménye volt a hősi helytállásnak: ezt a győzelmet semmilyen idegen hatalom nem írta felül.

A csaknem százperces filmben történészek, levéltárosok, a harcok résztvevőinek leszármazottai idézik föl az eseményeket, archív filmfelvételek, fotók s egyéb dokumentumok teszik teljessé a történelmi tablót. A rendező a világ színpadán zajló események és a magyar politikai-közéleti aktualitások közé is beillesztette a „gyarmati szín” történéseit. Filmrészletet látunk, például Ady Endre temetéséről, ugyanakkor játékfilmes jelenetek is segítenek a helyi események jobb megértésében.

Az elődök bátorságáról hírt adó filmkockák alkalmat nyújtanak arra, hogy a régi dolgok fényében a máról gondolkozzunk. Jó kiindulás ehhez Ady idézett verse, de Párkányi-Raab Péter szobra is. Az első gondolatunk óhatatlanul az, hogy ma nem születnek nagy dolgok, mert nem vagyunk bátrak. Allegorikus képpel kifejezve: jelenleg sokkal inkább a gyávaság szörnye győzedelmeskedik. Mint minden emberi helyzetről, erről is szól egy – verssorból született – mondás, amely szerint „Gyáva népnek nincs hazája”. Nem lett volna saját, magyar hazája a mai gyarmatiaknak, hogyha az elődök nem vívják meg harcukat, nem ontják vérüket, nem kockáztatják az életüket.

Akik nem kockáztatnak, talán nem veszítenek, de nem is nyernek. Erkölcsi értelemben biztosan nem. Adyval szólva: a „tegnaphoz húzó rongy pulyák” azok, akik nem mernek újítani, nem hallják meg a kor szavát, nincs bátorságuk a jelen kihívásaira reagálni. Ily módon örök kicsiségre ítéltetnek. Mernek kicsik lenni – mondhatjuk a jól ismert szlogennel, de nem a szó jó értelmében, hogy kis ország, kis város önmaga kicsiségét vállalva tehet nagy dolgokat, hanem abban az értelemben, hogy mer gyáva lenni: nincs mersze önállóan, az aktuális helyzet követelményeinek megfelelően cselekedni. Csupán egy megjegyzés: az aktuális helyzet ma nem azt követeli meg a döntéshozóktól, hogy a különböző „megoldási képletekből” minden eddiginél teljesebben kivonják az emberi, lelki, erkölcsi tényezőt. (Miközben  ezen megnyomorító  „képletek” hatálya alól kivonják magukat, családi, baráti és üzleti körüket.) A gyarmati vasutasok, katonák és civilek egykor vállalták a kihívást. Az akkori kormány felszólítása ellenére sem hódoltak be. Küzdöttek és bízva bíztak. Mertek és nyertek. Az igazságosság, a bátorság, az önfeláldozás, a hazaszeretet és az összefogás erejével-erényével fényes győzelmet arattak. Mert – Berzsenyivel szólva – lélek s szabad nép tesz csuda dolgokat. Ma mindkettő eltűnt, és így csuda dolgok sem történnek.

Sokan elmondták már, hogy az újkori természettudomány kifejlődése, a technika vívmányai, a darwinizmus, a polgári és a marxista közgazdaságtan megjelenése mennyire megváltoztatta a nyugati ember világnézetét és életérzését. A lelkes világ képzete egyre inkább kiszorult a köztudatból. A környező világ fenyegető, jobb esetben közömbös és legfőképpen lélektelen. Ebben a kultúrában az ember magányra ítéltetett, csak a saját túlélésére koncentrálhat. Bármilyen fejlődés pusztán racionális vagy praktikus, pragmatikus okokból megy végbe. Minden küzdelem csakis a fizikai túlélésért és gyarapodásért folyhat, s a megkérdőjelezhetetlen modell, a „metafizika”, amelyre az egész világ épül, most a Gazdaság, a gazdasági növekedés. (Bizonyára sokan emlékeznek még arra az írásra, amely Surányi Györgyöt mint IMF-Atya Egyszülött Fiát jelenítette meg, kinek küldetése volt közgazdasági dogmákkal a magyar népet megváltani.) A haszonelvű világkép nemigen tud mit kezdeni a lelki tartalmakat kifejező erényekkel, bűnökkel vagy magával a lélekkel. A túlélésért folytatott racionális és fizikai harcban milyen szerep juthatna az önfeláldozásnak, a jóságnak vagy más, a kereszténység által erénynek nevezett lelki minőségnek? Nem színes költői metafora többé, hogy eléd vágnak, legázolnak, sőt meggyilkolnak, ha gyengébb vagy, ha esetleg másokra is figyelsz. Hihetetlen bűnökkel – gyilkosságokkal, lopásokkal – szembesülünk nap mint nap. A magyar életben az Igazságosság erénye tökéletesen háttérbe szorult. Allegorikusan szólva: egyesek brutálisan a nyakára léptek ezen erénynek, régóta lábbal tiporják, s nem látszanak a Ludas Matyik, szegénylegények, kis királyfik, akik józan ésszel és bátor szívvel helyreállítanák a világrendet.

Az észközpontú, haszonelvű beállítottság minden eddiginél esztelenebb és haszontalanabb világot szült. A lelki fejlődés lehetőségét ma már szinte csak a vallások berkein belül ismerik el. Az irodalom, a művészet ilyesmivel általában nem számol, mivel – úgymond – nincsenek szilárd alapok, amelyekhez viszonyítani lehetne a fejlődés irányát. Valóban: a gazdaság kategóriarendszerén belül, amely egész életünket meghatározza, nemigen lehet értelmezni a lelki fejlődést. Az irodalom is rendkívüli mértékben intellektualizálódott (bizonyos értelemben lepusztult), a mai közegben lelkileg felszabadító, katartikus művek ritkán születnek. Nem valószínű, hogy bárkinek könnybe lábadna a szeme (lelkének a tükre) az utóbbi évtizedekben publikált művek olvastán. Az alkotó jobbra és balra, előre és hátra forgatva, eltartott kisujjal, ironikus mosollyal tolja elénk a közlendőjét, melybe a lelkét, a meggyőződését nem rakta bele. Az intellektus túlhajtott és céltalan játszadozása egy idő után végtelenül fárasztó, kiábrándító és depresszív életérzést kelt. Nem ad hitet, nem emel föl, nem segít életben maradni. A minden téren túlburjánzó irónia – az ész fegyvere – önmagában semmire sem elég. A cselekvéshez, a túléléshez az erőt, a hitet, a szenvedélyt a szív, a lélek adhatná.

Madách (szintén Balassagyarmathoz kötődő alkotó) műve, Az ember tragédiája részben azt mutatja meg, hogy az élethez az intellektus, a ráció önmagában mennyire kevés. Jól csak a szívével (lelkével) láthat az ember. A fejlődés iránya a szem és a ráció számára láthatatlan. „Mondottam, Ember, küzdj és bízva bízzál!” – szól az Úr, s mondását manapság szkeptikusan és kétkedve fogadjuk. Ádám mégsem lett öngyilkos a mű végén, bár – ha racionálisan nézzük – talán egy társas öngyilkosság lett volna a legjobb megoldás. Hihetetlen sok szenvedést megspórolt volna. Ám a ráció mellett létezik valami más is, ami a nyomorúság, a szenvedés és gyötrődés ellenére továbbviszi az életet. Ez a valami a bizalom, a hit, a remény, a bátorság, a szeretet. Olyan minőségek, amelyek a lélekhez kapcsolódnak, nem a testhez, nem az észhez. Ezért nem illeszthetők a mai világképbe, és csak fájdalmas hiányukat érzékeljük. A közönyt, a sivárságot, a részvétlenséget, a gyávaságot.

Gondolkodhatunk úgy is, ha elődeink nem verik ki a megszállókat, talán jobban jártunk volna: ma már ebben a régióban euróval fizetnénk. Hogyha racionálisan, közgazdaságilag nézzük, talán ez lett volna a jobb megoldás. Igen ám, de van itt egy megfoghatatlan és érthetetlen dolog. Tiltakoznánk, mert az anyanyelv használatában korlátoznak minket. Nemcsak a jogérzékünk, hanem a lelkünk, az emberi méltóságunk is berzenkedne a nyelvtörvény ellen. Hány százalék cserélné le a magyar nyelvet euróra?

Ez év tavaszán részt vettem Matúz Gábor és Siklósi Beatrix Hóhér, vigyázz! című filmjének bemutatóján. Lenyűgözött, ahogyan Wittner Mária emberi minősége, hitelessége átsugárzott a vásznon, s az utána következő közönségtalálkozó ugyancsak felemelő élményt nyújtott. Középiskolás gyerekekből állt a közönség, akik figyelemmel követték a főhős (nyugodtan illethetjük ezzel a régies kifejezéssel Wittner Máriát, aki a Hit, a Hűség, a Bátorság, az Igazságosság megtiport erényét próbálja ma életben tartani) elbeszéléseit, forradalom utáni életének történeteit. A végén vastapssal zárult a program, s a diákok még az utcán is kérdésekkel ostromolták. Ez azt jelenti, hogy ma is van igény hősökre, nagyszerű tettek megmutatására (talán sokkal inkább, mint valaha), s a fiatalok nem csupán kereskedelmi szempontok szerint működő sztárokra kíváncsiak.

A bátorság témájában született ez az írás, így azt is le kell szögezni: bátrak azok a képzőművészek, filmesek, gondolkodók és átlagemberek, akik a fősodor részvétlen, közönyös vagy éppen cinikus, netán gyilkos megnyilvánulásaival szembehelyezik szívüket, lelküket, meggyőződésüket. A legkülönb ember ma is az, aki erényekkel fegyverkezik fel . Szükség van rájuk a bűnök szörnyei (legfőbbek: kevélység, irigység, fösvénység, bujaság, torkosság, harag, jóra való restség) ellen, melyek már félig-meddig elpusztították a világot.

Varga Mária

Nyitólap