|
Suhai Pál
Tinnitus
Deák Lászlónak
Máltáig kellett érte
mennem,
átkelve, átevezve három
vad tengeren s országhatáron,
az éjbe bódult kontinensen.
De másnap öbleid felett a
bástyán, a nyári ragyogásban
megálltam, megvetettem lábam:
meghódítottalak, Valletta.
Önként, két kézzel szórtad rám a
kincset – nem kellett, sem a panoráma
a píneák, a pálmafák mögött;
csupán fülembe költözött
kabócád örök esti dallama:
ezt ríkatom – én ezt hoztam haza.
Megállunk
majd a Nap-majornál
Ágh Istvánnak
És akkor megállunk
majd a Nap-majornál,
mint hogyha éppen csak idáig,
e mohos szegletkőig, e görbe fáig
s a rozzant tetőgerincig akartunk volna jönni.
Útközben volt részünk kalandban bőven,
kicsit-nagyot fölvettünk mind a rossz szekérre,
jöhetett volna bárki velünk egy fordulóra,
jött is: az elszántak közül néhányan jöttek.
Karnyújtásnyira előttünk, az ülésdeszkától
csak moccanásnyira gömbölyödött, hullámzott
két lófar – futott a két szürke, poroszkált,
vagy épp ellenkezőleg, tépte a gyeplőt,
vágtatva vitt már, a zablát úgy harapta.
Földúton mentünk végestelen-végig:
ha hátranéztünk, bevágott keréknyomokra
láttunk, néha az út is megsüppedt alattunk:
mélyút, mondtuk, s az arcunkba csapódó
ágak miatt a nyakunkat mókásan behúztuk,
sikongtunk, volt kacagás és sírás is bőven,
hullott a könnyünk, úgy sírtunk, úgy nevettünk,
hátunk mögött, kocsifenéken üres hordók zörögtek,
kórusban gyerekek kiabáltak: mi majd a puttonyt
teleszedjük, a szőlőt a kádba mind bedöntjük,
a csömögét meg, megrakva jól a prést majd,
megnyomjuk, levét utolsó csöppig kifacsarjuk.
Így mentünk, jócskán haladtunk, a dicsőséges
fényben kétoldalt a ványadt napraforgótáblák
még integettek utánunk, de lassan el-elmaradoztak.
Ki számolt reggel ilyen alkonyattal?
Tudhattunk mindent jó előre, s mégis,
de furcsa képlet!, mindig más eredmény jött ki,
szökött a perspektíva, a meglepetés soha nem maradt
el.
Ha egyszer elmaradna, másképp lehetne minden:
másképpen másképp. Megállhatnánk majd.
Megállhatnának a Nap-lovak a Nap-majornál
és a Napban – néznénk, csak néznénk a rézsút
vetődő fényben, kicsit még hunyorogva, bár nékünk
már nézni nem kell, ahogy a Semmiből előteremve
a szolgák a megfáradt lovakat legelni kicsapják,
egy picit még pihenni hagyják, hogy aztán
a két kiszolgált szürkét (bár nékünk már végképp
nem hiányzik) kocsi elé, a rúdhoz ismét befogják.
